10 napja indultunk Szegedről, a belga dzsem–vaj–kávé–zsömle reggeli után gyalog indultunk az észak-Velencéjének is nevezett Brugge felfedezésére. Motorral nem érdemes nekivágni a VII. században már jegyzett városnak, a belváros és környéke minden irányban fél órás sétával elérhető. Ezen kívül a macskaköves, szűk utcák sem előnyösek a motorosoknak. Két részre osztottuk a napot: délelőtt városnézés, délután motorozás.

A szállásunkon kaptunk egy „viselkedj úgy, mint a helyiek” c. kiadványt, ennek a tanácsait megfogadva ismerkedtünk a várossal. Az egyik legérdekesebb tény, 1892-ben egy népszerű könyv – a ma évente 3 millió látogatóval büszkélkedő Brugge-t –, egy szegényes, sötét és ronda helynek nevezte. Az ódon kinézetet a XIX. és XX: század látogatói romantikusnak találták, hál’ istennek, ezért is lett oly népszerű ez az északi város. További jó tanács: ne kérdezzük merre a McDönci. Hogy miért is? A Markt-ra vezető úton, számtalan helyen kínálnak ínycsiklandozó ételeket, kilóra: bemegy a vásárló és kér 15 deka friss húsos salátát. Ennél jobb és táplálóbb étket semmilyen hamburgeres sem tud kínálni. Brugge csatornái a reggeli napfényben valóban Velencére hajaznak, ám széles utcáin járva rögtön feleszmélünk, nem Olaszországban sétálunk.

Belgium a megszámlálhatatlan sok sörén kívül a csokoládéjáról is híres. Minden ötödik üzlet bonbonéria, ahol kedvünknek és pénztárcánknak megfelelő mennyiségben vásárolhatunk a mennyei édességből. Jelenleg egy kiló egyszerű csokoládé 16–25 euró között mozog, a Markt-tól távolodva csökken az ár. Aki szereti a réginek látszó pléh dobozokat, egy kis csokival töltve, 20 eurótól megkaphatja. Gyakorlatilag nincs az a pénz, amit édességre el ne tudnánk költeni.

Hétköznap délelőtt, így ősszel Brugge utcái csak a diákoktól hangosak. A város kicsit néptelen, ám így sokkal élvezetesebb. A középkori házfalakon csak egy kar jelzi: valaha itt lehetett a csengő. Gondolom a vicces hajnali csengetések miatt szerelték le a kis harangokat…

Némi keringés és fotózás után egy igazi olasz kávét kínáló étterem teraszán kötünk ki. Bevallom, hosszú idő után az első alkalom, hogy normális ristrettót szolgáltak fel. Széles mosoly ült ki az arcomra, amint a lassan melegedő napban elszürcsölgetem a kávét. Gabi is boldog volt, nem csak a kávé miatt.

Továbbindultunk a Zilverpand felé, felállványozott és átépülő templomok és házak között. Brugge megújul, de nem fogja elveszíteni jellegzetes házait, értékeit.

Itt mindenki kerékpározik, vagyis lehet, hogy csak nekem, alföldi gyereknek tűnik így. Nálunk, otthon nem divat. Szegeden a jómód és a magas életszínvonal miatt, a legdrágább fizetőövezetben is alig találsz parkolót, 4 után mindenki autóval indul haza. Igen, ez Szeged, aminek a külvárosát jó, ha 5 kilométer választja el a központtól. Ekkor távolságra autóval indulnak városunk büszke és gazdag lakói.

A teret Stefaan Depuydt és Livia Canestraro Zand szobra uralja. Brugge jelenét és múltját öntötték bronzba a művészek. A halászemberen, a nők csoportján kívül a legérdekesebbek a kerékpárosok. A város szerves részét képezik a bicajosok, nem számkivetettek, mint nálunk.

A széles, ám kanyargós utcákon kicsit cél nélkül sétálgattunk, a napos, szélmentes idő kiváló alkalom a pihenésre. Vártuk, hogy elérjük a Szent János Kórházat, ami igazi kuriózum: az épület egy része a vízen áll. A Szent János Kórház környékén hattyúk és lovas kocsik várják és szórakoztatják a városba látogatókat. Még Amszterdamban megígértem Gabinak, a gyémántmúzeumba feltétlen benézünk. Keresni sem kellett, egyszer csak ott álltunk a múzeum bejárata mellett. Gabi alig várta, hogy belépjünk.

Sajnos fotózni nem lehetett, a kirakatban álló igazi ékszereket viszont gond nélkül meg tudtam örökíteni. Érdekes, hogy a gyémántot szinte csak fejlődő országokban, egykori gyarmatokon bányásszák. A kiállított járatba csak félbehajtva férnék el, odébb pedig egy orosz robot ipari gyémántot készít 4 euróért. 2006-ban szűnt meg az utolsó üzem, ahol gyémántot csiszoltak. Brugge egyik fontos ipari tevékenysége volt a csiszolás, a századelőn még 30 üzemben finomították a kristályokat. A Moulin Rouge-ban Nicole Kidman is azt énekli: „Diamonds are the girls best friend”. Vagy valami ilyesmi…

Bevásároltunk mindenféle szuvenírt, kipakoltuk a szobában, utána Zeebrugge-be indultunk. Az útikönyv szerint egy II. Lipót korabeli 2,5 kilométeres móló a fő attrakció. Ami nem látogatható. A konténerekkel és hajókkal tarkított kikötőváros egy hatalmas telepre hasonlít, látványosságnak kevésbé nevezném. Bár, aki szereti a többemeletes teherhajók pakolását órákon át figyelni, annak ez biztosan óriási élmény lesz. Rövid tanakodás után Oostende-be gurultunk, a homokos tengerhez.

A belga tenger egyáltalán nem hasonlít az észak-német, holland vidékre. Hatalmas szállodák, hosszú sima tengerpart, akárcsak az olasz Riminiben. Halászfalvaknak már nyoma sincs, iparosítottá, üdülőövezetté vált a környék. Ez nem panasz, aki napozni, úszni jön, annak tökéletes. Félórás kagylógyűjtést tartott Gabi, úgy érzete rengeteg hely van még a motorban, haza bírjuk hozni a tengeri csecsebecséket.

Kagylógyűjtés után délnyugatnak vettük az irány, Nieuwpoort-ba, egy óriási mólóhoz. Épp kikötéshez készült egy halászhajó. Aprónak látszó hullámok játékszerként dobálták az egyébként tekintélyes vízi járművet. Hol jobb, hol bal oldalára dőlve igyekezett a móló mellett a védelmet nyújtó öbölbe beúszni. Nem lennék halász.

Későre járt, másfél óránk volt napnyugtáig. Ez az egyetlen hátránya az ősznek, korán, már 8 órakor sötétedik. Még egy kis kört sétáltunk Brugge-ben, fényképezőgép nélkül. A halpiac mellett is elhaladtunk, megfogadtam: holnap reggel itt kezdünk.

Vacsorával és sörözéssel telt az este. Életemben ennyi sört még nem ittam.

Első reggel, hogy órára ébredtünk. Várt a halpiac. Megreggeliztünk és fél kilencre a belgák között néztük, hogy kerül a kötözött ollójú homár a jégre. Aki szereti a tengeri herkentyűket, halat, rákot, kagylóféléket, annak egy tenger közeli kisváros halpiaca maga a mennyország. A nyers halon kívül a füstölt áru is bőséges és fenséges. Gabi hátrább húzódott, amíg az eladó az egyik halból a másikba átdöfte az árcédulát, onnan figyelte ki, milyen ételnek valót választ. Nekünk a fotózás maradt.

Tegnap nem sikerült halászfalut találni, talán majd ma – gondoltuk. A tenger mentén indultunk nyugatnak, De Panne felé. Sajnos ez a hely is inkább üdülőváros, hatalmas szállodákkal, mint falu. Rövid tanakodás után kikapcsoltuk a navigációt és csak úgy motoroztunk. Alig pár kilométer után egy FRANCE feliratú tábla köszöntött: megérkeztünk Franciaországba. Az első faluban, Bray-Dunesnél kiálltunk a tengerhez, ahol Napóleon módjára ültem, igaz nem lovon, hanem egy XJ 900s diversion nyergében. Az angol nénikék, akik kabátban sétáltak a 23 fokos, napos melegben, mosolyogva jöttek hozzánk, gratuláltak: meglátták a Just Married! rendszámunkat.

Hiába fúj a szél, hiába csak 23 fokos a levegő, ha süt a nap: megtelik a hosszú sétány. Amíg a csíkos napernyő alatt egy idősebb házaspár pihent, a partfalhoz dőlve két fiatal kabátban olvasott. Ennél kellemesebb időtöltést nehezen tudnánk találni.

Pár napja már szemezgettem a kagylókkal, no, nem a homokban, a tányéromon szerettem volna őket látni. Egy közeli francia étteremben, 2 menüt rendeltünk. Kedves, fiatal pincér franciául kérdezett, mi az általunk felismerni vélt szavakra válaszoltunk. Így sikerült előételként pástétomot választani, és sült krumplit a kagylóhoz. Gabi még soha nem evett főtt kagylót. Egy hatalmas fekete lábosban tálalták, a zellerrel és hagymával főtt tengeri csemegét. Rövid tusa után Gabi is hozzákezdett, bár szerinte bentről csak röhögtek rajtunk a franciák. Volt min, kicsit bénáztunk a kagyló kiszedésével. A laktató ebéd és napozás után visszamentünk Brugge-be, a már idefelé megismert úton.

A motor letámasztása után a belvárosba igyekeztünk, utolsó északi napunknak minden percét ki akartuk élvezni. A főtérhez közel fiatalok, idősekkel együtt pétanque-oztak. A játék a golyózáshoz hasonlít, egy jelölő golyó eldobása után, aki több golyót hajít a jelölő mellé, nyer.

Érdekes megfigyelni, ahogy a már aggastyán úr madzagja végére kötött mágnessel szedi golyóit, fiatalabb társa szigorú tekintettel, szivarral a szájában méregeti: hogy tudná legyőzni a rutinos játékost. A parkoló körül nyüzsög az élet, a 7 játékost semmi sem zavarja. Övék a délután, a tér. Talán ez is szükséges a napi robot után, hogy kellemes érzésekkel érjünk haza.

Itt tennék egy kis kitérőt: Az északi utunk során sehol nem találkoztunk késdobálónak is nevezhető kocsmával, gumicsizmás-kukissapkás részegekkel, kerékpárosokkal. Úgy tűnik: ez hiányzik a kultúrájukból. Nincs olyan, hogy délután beülnek, letámasztják a 28-ast és 2 kisfröccs, némi kevert borzalom után dülöngélve járnák az utcát, vagy egyszerűen a parkban hugyoznának. Aki mégis a köztéri vizelést kedveli, megteheti: 149 euróért. Ennyi az érte járó büntetés.

Kisétáltunk a várost övező parkba, ahol már rég felütötte a fejét az ősz. Sárgába fordultak a levelek, amelyek lépéseink alatt csendesen zizegtek. A lassan lebukó nap fényével megvilágított lámpa kitűnő játékot biztosított nekem. Jó pár percig elidőztünk, amíg mindenféle képet összehoztam ebből az egy témából.

Visszatértünk a szállodához, várt a vacsora, a pakolás. Reggel 900 kilométeres útra indulunk, az Alpokba.

Segesvári Csaba, 2009. október 6.