Erdély 9 napban (Egy kis Romániával spékelve)

Azok után, hogy a korábbi években Ausztria és déli szomszédaink útjait kellőképpen megedzettük elérkezettnek láttuk a pillanatot, hogy magyarságunkat erősítendő megnézzük Magyarország elcsatolt területei közül a talán legszebbet, Erdélyt. Az út megszervezését Palira bíztuk, előre mondom, hogy panaszra semmi okunk nem lehetett. Az egész utat én egy tanulmányútnak szántam, kitapasztalni azt, hogy mit érdemes a későbbiekben akár már a családdal együtt is bejárni, megnézni.

Az előre eltervezett csapat némileg módosult, mivel Gyurciékra hirtelen lecsapott a gólya, így ők ezen örömteli esemény miatt itthon maradtak. (A legifjabb ADV-tag neve Lócika.) Így lett az utazó keretünk háromtagú: Lali és felesége Zsuzsi (Suzuki DL 1000), és én, azaz Laca (Suzuki DL 650).

Jul. 24-én reggel 9 órára lett kitűzve az indulás Debrecenből, Laliék rezidenciájáról. Én ¾ 8-kor indultam Egerből, szerettem volna pontos lenni, legalább az első napon. Debrecen előtt 10 km-rel telefonáltam, hogy lehet készülődni, mire Pali megnyugtatott, hogy ne rohanjak, mert Ő még defektet szereltet. A defekt nem volt valódi, de nem derült ki mitől lett reggelre a nyomás 0,8 bar. Ehhez képest a szerviz 4,7 bar-ral adta ki a motort, bízva abban, hogy biztosan sok lesz a csomag.

Némi olaszos idegeskedés után 10 óra körül indultunk el. Határon semmi extra, Nagyváradnál már nem fáztunk, már délelőtt locsolták az utat, hogy némileg hűtsék a várost. Eseménytelen utakon jutottunk el a Gyalui-havasok lábához, ahol megtankoltunk egy Rompetrol-kúton. A gyakorlat, miszerint inkább gyakrabban tankoljunk, de megbízható kúton, végigkísért bennünket egy korábbi rossz tapasztalat miatt.

A Gyalui-havasoknál volt az első szerpentin, meg az első trauma is, már ami az útminőséget illeti. Kátyúkat kerülgetve jutottunk fel a csúcsra, ahol megálltunk fényképezni. A szemetet.

Román testvéreink ugyanis másképpen értelmezik a piknikezés fogalmát. Bárhol, bárilyen helyzetben tudnak kirándulni és táborozni. Fürdenek kétes tisztaságú patakban, sátoroznak szikla tetején, húst sütnek munkagépek mellett. A román részeken rengetegen választották a szabadidős tevékenységnek ezt a formáját, általában igénytelen körülmények között. De ez legyen az ő gondjuk.

Eseménytelen úton jutottunk el a Tordai hasadékhoz, amire egy fentebbi magaslatról rápillantottunk, készítettünk néhány képet.

A hozzá vezető murvás utat így délután már nem nagyon akaródzott legyűrni, inkább a szállás felé vettük az utunkat, ami ezen az estén Torockón (Rimetea) volt. Borzasztó kátyús úton jutottunk be a Székelykő lábánál fekvő festői szépségű kis székely faluba.

Amíg vendéglátónk, Szabó Gizella elkészíti a vacsorát, elmegyünk kicsit körülnézni a faluban. Megkóstoljuk az egyik helyi sört is (Bürger a neve, és nagyon finom), majd visszamegyünk vacsizni. A Székelykő megmászását egy másik alkalomra hagyjuk, az egy egész napos program lesz.

A vacsora házias és fantasztikus volt, lekísértük két sörrel meg némi áfonya-pálinkával és jóleső fáradtsággal feküdtünk le.

A viszonylag korai ébredés után elfogyasztottuk a hamisítatlan házi jellegű reggelinket, ami verhetetlen rántottából, sajtokból és egyéb finomságokból állt, aztán felmálháztunk. A völgyet a tegnapival ellentétes irányban hagytuk el, hozzáteszem, hogy a táj errefelé is gyönyörű, az út errefelé is katasztrofális volt. Érintettük Nagyenyedet, ahol valószínűleg áll még a „két fűzfa”.

Viszonylag hamar elértük az aznapi első látványosság, a Fogarasi-havasok északi lábát. Elkezdtünk tekeregni felfelé, az út ezen az oldalon még viszonylag elfogadható volt. Itt is láttunk rengeteg vadkempingezőt, nem igazán értettük, mit lehet élvezni egy kietlen tájon a sátrazásban.

A csúcson igazi tömeg volt, kirakodóvásárral egybekötve. A dugóban állva sokan csodálták a motorokat, nem sokan motoroznak arrafelé. Angolul érdeklődtek a típusáról, köbcentikről. Általában véve is elég jól beszélnek angolul arrafelé.

Az alagúton áthaladva elkezdtünk ereszkedni lefelé a déli oldalon. Az út eleje még elfogadható, lejjebb egyre rosszabb. 15-20 perc után elértük a Vidraru-víztárazót, szerettünk volna kicsit megállni valami szép helyen pihenni, de kb. 50 km-t kellett menni körbe a tó körül, egyszerűen nem volt megálló. A gáthoz érve nagy tömeget találtunk, éppen volt egy bátor legény, aki bangee-jumping-golt, a tömeg nagy örömére.

Meleg is volt, a tömeg is nagy volt, így gyorsan nyergeltünk, és mentünk tovább. Az aznapi szállásunk Törcsváron (Bran) volt, előtte megmásztuk a Törcsvári-hágót. Szép volt, itt is sok volt az út menti szemét, de ezt már nem akarom unásig ismételni. Törcsvárra érve megkerestük a szállásunkat, ami egy vadonatúj panzió volt.

Látszott rajta a német hatás, a tulaj kint dolgozott 18 évig tolmácsként. Aznapra nem volt vacsoránk, be kellett hát menni a városba, de ez gyalog min. fél óra lett volna. A tulaj felajánlotta, hogy bevisz. Jött is kis idő múlva, első ülésen egy 5 év körüli kis sráccal, aki a fia lehetett.

Mivel a gyerek nem volt hajlandó hátraülni közénk, az ölébe vette, az éppen elkezdődő esőben 90-100-zal beszáguldott velünk a városba úgy, hogy a Daewoo Matiz minden kereke ütött, mint az állat. Zsuzsinak olyan halálfélelme volt, hogy gyorsan meg kellett innunk egy sört a kastély mellett egy sörözőben, ahol a székek és asztalok stílszerűen koporsót formáztak. Az egész Törcsvár a Drakula kultusszal van tele, bár a történelmi hírek azt mondják, hogy Drakula soha nem járt ebben a várban, csak ez az, amelyikre leginkább ráfogható, hogy ez lehetett egy vámpír lakhelye.

A vár délután 4-kor bezárt, így nem tudtuk megnézni, így maradt a gasztronómia. Ebben a városlakók nem jártak az élen, összesen egy éttermet találtunk, ahol megvívtunk a helyért, aztán jól bezabáltunk, sőt az összes Csíki-sört megittuk, ami készleten volt. Utána Ursus-szal folytattuk.

Azzal a jóleső érzéssel feküdtünk le, hogy másnap már hamisítatlanul a Székelyföldön leszünk, megyünk a székelyek közé.

Reggel Gyurci sms-ére ébredtem: Ébresztő pupákok, vár titeket Zetelaka! Hát valóban várt, de erről később. Felpakoltunk, elindultunk. A városban még megálltunk, hogy a várat legalább alulról lefényképezzük.

A mai nap nem ígérkezik hosszúnak, állítja Lali. Brassónak csak a szélét érintjük, elég volt belőle ennyi is. Nem túl jó minőségű úton megyünk, időnként megállunk „térképet olvasni”, meg pihenni. Az egyik ilyen megállókor, egy falu szélén lévő házból a nagymama kiküldi az unokáját, miszerint megvendégelne minket, de mi udvariasan elhárítjuk a meghívást, valamiért nem kívánkozunk abba az infrastruktúrába.

Kb. egy óra múlva elérjük Segesvárt. Miután már két kört tettünk a turistákkal teli városban, külön rendőri engedéllyel bemegyünk a tilosba, és leparkolunk a főtéren.

Lali felmegy az óratoronyba fényképezni, Zsuzsi (lévén nő) egy Leonardo cipőboltot vesz célba, én pedig megkockáztatok egy utcai árusnál egy főtt kukoricát. Jelzem, nem lett bajom tőle. Mivel marha meleg van, javaslom, menjünk tovább. Fehéregyházán egy kis utcában kell felmenni a kb. 800 méterre lévő Petőfi-emlékműhöz.

A helyiek készségesen útbaigazítanak.Kötelező fényképezés, a kiállítás megtekintése. Egy terepasztalon mutatják be a költő utolsó napját, illusztrálva a csatát meg az útvonalat, ahol járt.

Rossz érzés volt végigélni, ráadásul úgy, hogy fizikailag teljesen közel voltunk a csata helyszínéhez.

Az aznapi utolsó szakasz eseménytelenül telt, Székelyudvarhelyen keresztül megyünk az onnan kb. 10 km-re lévő Zetelakára, ahol 6 napra van foglalva szállásunk. Begurulunk a Küküllő Panzió udvarára, ahol igen nagy szeretettel fogadnak bennünket. Vendéglátónk Sebők Győző (továbbiakban Győző Bá) elmondja üdvözlő szövegét: „ Zetelakán 6000 ember él, 486 méter magasan vagyunk, a víz 85 fokon forr, pálinkát mindenki annyit iszik, amennyi jólesik!” Na mi ennek 6 napon keresztül meg is feleltünk. Jelzem, ha Gyurci eljött volna, Győző Bá a mondat utolsó részét átértékelte volna .

Ismerkedéssel, beszélgetéssel, meg a többféle pálinka kóstolgatásával zártuk a napot.

A tervezet szerint ezen a napon déli irányba indultunk. Hibátlan úton jutottunk be Csíkszeredára, elhaladtunk kedvenc sörünk (Csíki, románul Ciuc) gyára mellett, tankoltunk, majd megkerestünk Csíksomlyót, ami tulajdonképpen Csíkszereda egyik városrésze. Megnéztük kívül-belül a templomot, majd átmentünk a kegyhelyhez.

A templom előtt álló őr azt mondta, menjünk fel nyugodtan motorral, kerüljük meg a sorompót. Végül is nem lehetett, ezért felgyalogoltunk. Motoros ruhában döglesztő volt, tiszta meredek meg murvás, nem igazán tudom, búcsúkor a szegény öregasszonyok, hogyan tudnak felmenni. Fényképeken sokkal nagyobbnak tűnt a domboldal a kegyhellyel, de büszkén álltam ott, ahonnan az áldást osztják.

Visszafelé menet megálltunk a kegyhely alatti forrásnál, aminek a vizét a helyiek csodatévőnek tartják. A hitünk akkor ingott meg kissé, mikor a tulajdonságai között láttuk, hogy jó hasmenésre is meg székrekedésre is. Szerintünk vagy-vagy…

Innen átmentünk a közeli Madéfalvára, a madéfalvi emlékműhöz, amely 200 székely hősre emlékeztet. Fényképezés, aztán tovább a tervezett úton.

Tusnádfürdő egy szép kis fürdőváros, de csak átsuhantunk rajta. Rákanyarodtunk a Szent Anna tó felé vezető útra. 15 km-es kátyúkerülgetés. A tetőn sárga mellényes őr áll, 10 lej-ért le lehet menni a tó melletti parkolóba. Feltűnt a tisztaság, a parkoló őre is egy szúróbottal és kukazsákkal volt felszerelve. Egyedülálló természeti látványosság ez a 16.000 évvel ezelőtt keletkezett krátertó. A vize kb. 25 C lehetett, többen fürödtek benne.

Visszamentünk a felső parkolóba, itt voltak sütödék, az egyikben elfogyasztottunk egy kolbászból és micsből (ez egy helyi specialitás, húsos fasírtnak is nevezhetnénk) álló ebédet.

Még éppen elérjük a szervezett túrát, mely a másik kráter helyén lévő lápot látogatja, amelyet az évszázadok alatt belerohadó növények tóból láppá alakítottak. A hely neve Mohos tőzegláp.

Megismerünk mindenféle különleges növényt, többek között egyfajta húsevőt, amely az idegenvezető szerint nem alkalmas az anyóst láb alól eltenni. 🙂

Hazafelé Csíkkozmásnál jobbra kanyarodtunk a Nyergestető felé. Kb. 10 km. és ott is voltunk. Az út jobb oldalán áll egy emlékmű. 1849. aug. 1-én itt védte a hazát közel kétszáz székely vitéz az orosz betolakodók ellen. Végül csellel és árulással mind ott vesztek, de hősiességüket még az ellenség is elismerte és zászlóhajtással temették el őket. Emléküket számtalan kopjafa meg egy székely kapu őrzi, melyre ez van írva: „Meg nem adta magát székely, mint a szálfák ketté törtek.”

Az idézet Kányádi Sándor, Nyergestető c. verséből való. A verset ott a helyszínen Zsuzsi felolvasta, mellyel komoly támadást intézett a lelkivilágom ellen. Fejet lehajtva, szótlanul ültünk fel a motorra. A verset kötelezőnek tartom minden Székelyföld-szeretőnek.

Hazafelé még megálltunk Tolvajostetőn, ahol közel 1000 méteres magasságban Márton Áron püspök emlékére emelt hármaskereszt emlékmű található.

Erre a napra terveztük be az ezeréves határ megtekintését. Aki már volt Ausztriában, az csodálkozva láthatta, hogy az ottani földművesek bármilyen meredek hegyoldalon is képesek levágni a füvet mintaszerűen. Mondták nekem, hogy ez Székelyföldön is így van, de nem igazán hittem. Aztán Gyimesekben megláthattam, hogy mégis. Az út minősége nem volt egy osztrák-fajta, de a táj igen. Csodálatos kis falvakon mentünk keresztül, mesebeli tájon. Gyimesközéplok volt az utolsó falu a történelmi Magyarország határa előtt.

Megtaláljuk a határkövet, felette a ma már romos Rákóczi-vár. A határkő mellett egy felújított bakterház van, melyben egy helyi bácsika (Bilibók Ágoston) berendezett egy vasúti gyűjteményből álló múzeumot.

Ő tart nekünk egy rövid előadást arról, merre is húzódott a határvonal, hol állt a határőrök kaszárnyája, meg a határőrbódé. A korona formájú határkőre mi is kötünk egy nemzeti színű szalagot a többi mellé, majd megmásszuk a várba vezető lépcsőt, ahonnan gyönyörű a kilátás.

Még reggel megkérdeztük házigazdánkat, Győző bát, mit javasol még arra a környékre, mint látnivalót. Azt mondta, van még egy másik határkő lentebb. Az Ojtuzi-szoros mellett, nézzük meg azt is. Na, ezt nem kellett volna.

Bementünk az igazi Romániába. Kamionok, cigánykaravánok, útfelbontások, bűz. 150 km-nyi vergődés után áhítattal láttuk meg a Kovászna-megye feliratú táblát, mintha megint hazatértünk volna. Komoly a kontraszt, nem javaslom senkinek. Beérve Kézdivásárhelyre még nem igazán voltunk magunknál a lelki trauma után, úgyhogy az éhség ellenére elindultunk, hogy minél hamarabb Zetelakán legyünk.

4 óra felé megérkezünk, Jutka néni már bedagasztotta kürtőskalácshoz a tésztát. 6 kiló lisztből. A tekerés női-, a sütés férfimunka. Annyi kalács készült, hogy végén még a kutya is kürtőskalácsot evett. Fantasztikus este volt, aminek a hangulatához nagyban hozzájárult a szerény mennyiségű szilva és köményes pálinka elfogyasztása.

Lali korán zörög az ajtómon, ma hosszú menetet tervez. Gyors reggeli után indulunk észak felé. Gyergyószentmiklósra egy olyan úton jutunk, amit a térkép alig jelöl, és ezekkel itt vigyázni kell. Most kellemesen csalódunk, igazi gyöngyszem tanyák és gazdaságok mellett haladunk. Az első látnivaló a Gyilkos-tó.

A körülötte lévő építési terület nem igazán szívderítő, maga a tó viszont szép. Ezt látványban messze felülmúlja a Békás-szoros. A szorost az Oltárkő előzi meg, a tetején hatalmas kereszttel. A Békás-szorost nem lehet leírni. Ezt látni kell. A száz méteres sziklafalakat, a benne kanyargó szerpentint, az alatta folyó patakot. Ennek ellentmondó látvány a sok árus a szoros egész hosszában, szerintem ez nem kellene ide.

Kevés időt töltünk itt, csak átmotorozunk rajta, legközelebb sétálni is fogok. Felmegyünk az innen kb. 50 km-re lévő Békási víztárazóhoz, azt megkerüljük, Lali kedvéért kerülünk egy kicsit egy Borka nevű faluhoz, ahol az őseit keresi, de hamar kiderül, hogy ezen a szó szoros értelmében vett román településen nem az ő ősei éltek.

Borszéken ebédelünk, rántott sajtot és sült pisztrángot. A valaha patinás kisváros eléggé lerobbant képet mutat, de itt palackozzák Erdély legfinomabb ásványvizét, ez a Borsec.

Gyergyószentmiklós felé vesszük az irányt, egy benzinúton érdeklődünk, hogy a Parajd felé tervezett utunknak milyen a minősége, de megnyugtatnak, hogy jó. Nem is csalódunk, mert a Bucsin-tető egy tökéletes és élvezetes motorozási élményt nyújt. Parajdon, Szovátán és Korondon keresztül megyünk haza, de nem időzünk, mert ide külön el szeretnénk jönni.

Erre a napra Zsuzsi szabadságot kap a motorozás alól. Mint mondja a sóbánya úgyse nagyon érdekli, kicsit pihenne. Segít a háziaknak elkészíteni a töltött káposztát (270 töltelék!), meg olvasgat. Lali balansz híján kiereszti a gőzt, megkergeti az ezrest, én meg kapaszkodok utána. Ennek ellenére épségben megérkezünk a sóbányához, leparkolunk, a parkolóőrök megengedik, hogy a kabátunkat betegyük a bódéjukba, így kényelmesen szállhatunk fel a csuklós buszba, amely a bányába visz le.

Lépcsőkön jutunk le a templomnyi méretű termekbe, ahol valaha Európa egyik legjelentősebb sóbányászata folyt. Be van itt rendezve játszótér, ugrálóvár, ping-pong terem, sőt egy kápolna is, ahol a mise természetesen magyarul folyt.

Egy jó óra múlva felmegyünk azzal a céllal, hogy még elsétálunk a falu szélén lévő „sóhátra”, ami egy külszíni sómező. Itt három kisfiú „idegenvezet” minket, jutalmuk tíz lej volt, amit remélhetőleg nem nyúlt le tőlük az apjuk, aki ez alatt odahaza aludt és várta a jószerencsét. Mindenképpen szívszorító érzés, hogy milyen körülmények között élnek ott magyar emberek. Az elégedetlen itthoni gyerekeket elvinném oda, hogy lássák mi is a szegénység.

Zárójelben jegyzem meg, hogy Erdélyben még rend van. A cigánygyerek az utcán előre köszön, a felnőttek nem a „segíjre” várnak, és bár sokan sátorban laknak az erdőben meg lovas kocsin viszik az egész pereputtyot, nem átallnak az erdőben áfonyát meg málnát szedni és árulni az út mellett. Parajdról még átmotorozunk Szovátafürdőre megnézni a Medve-tavat, de itt olyan sok a turista, hogy nyugalomra vágyódva inkább hazaindulunk, ahol már vár minket a töltött káposzta. (A háziak szerint „töltelékes káposzta”)

Első napirendi pont Orbán Balázs síremlékének a megtekintése.

A sírhoz vezető domboldalon egy ívesen felállított, 11 db-ból álló székely kapu gyűjtemény áll. Orbán Balázst a székelyek legnagyobbikának tartják, annyit tett közös ügyükért. Miközben fényképezgetjük az emlékművet, feljött egy bácsika, akinek az első szavaiból kiderül, hogy rendelkezik helyismerettel.

Jókor voltunk jó helyen. Egy nyugdíjas székelyudvarhelyi történelemtanár volt, Vofkori Gyuri bácsi, aki lenyűgöző előadást tartott nekünk a székelyekről, Orbán Balászról, általános műveltségről. Az éppen nála lévő „Csíkszereda- Csíksomlyó” című illusztrált kötetét meg is vesszük, természetesen dedikálva. A székely kapu gyűjtemény is az ő munkája, miközben lekísér minket, mindegyiknek elmondja történetét. Mondhatom, nagy élmény volt.

Meglátogatjuk Farkaslakán Tamási Áron sírját, ezernyi nemzeti színű szalag díszíti.

Szováta, és Erdőszentgyörgy érintésével az elárasztott Bözödújfalu (Bezid nou), mint az értelmetlen falurombolás mementójának megtekintése következett. Iszonyatos makadám úton jutottunk be a faluhoz, megnéztük az emlékművet, majd a lehető legközelebb mentünk a templomhoz, aminek gyakorlatilag már csak a tornya áll.

Két éve még sokkal több meg volt belőle, néhány év és valószínűleg ez is összeomlik. Tragikus az, hogy ahol emberi életek mentek tönkre ott a románok vígan fürdőznek, és üdülőfalut építenek. Halkan jegyzem meg, vezérük megérdemelte azt a golyót!

Visszamegyünk Korondra, a kötelező souvenir vásárlást letudjuk. Józsa János fazekas mesternél vásárolunk, ahol a ház falára ki van írva: Csak igazi forrásból! Állítólag már Korondra is csempésznek kínai korondit.

Visszamotorozunk Zetelakára búcsúestet tartani.

Mivel Laliékra 440, rám pedig 570 km vár, így korán kelünk. Pakolás, reggeli. Még egy közös fényképet készítünk a házigazdáinkkal, aztán könnyes búcsú. Úgy érezzük kicsit többet jelentettünk nekik az átlagos vendégeknél.

Az útvonal hazafelé: Marosvásárhely, Torda, Kolozsvár, Király-hágó, Nagyvárad, határ.

Nem ragozom túl, idegőrlő volt. Pedig szombat lévén nem voltak kamionok, csak turisták, de az jó sok. Néhányszor megálltunk pihenni, de csak rövid időre, szerettünk volna mihamarabb hazaérni. Debrecenben megálltunk egy pacsira, aztán húztam egy kövéret hazáig.

Sok szép dolgot láttunk és tapasztaltunk. Valószínű, hogy rengeteg dolog kimaradt. Egy biztos. Minden évben itt a helyem, legközelebb viszem a családot is, aztán megint motorral, aztán családdal, aztán motorral…

Kerékgyártó László, 2009. augusztus 11.