Felnézek a templomot rejtő magaslat mellett, a magasban levő tágas, nagy parkolóba. Ott áll a szélen, -porosan, piszkosan- első sárvédőjét, szélvédőjét kissé megemelve, dobozai súlyától a hátsó kerekére támaszkodva a motorom. Egyedüli motorkerékpárként, egyedüli európaiként a hatalmas turista buszok mellett. Eszembe jut egy régi, -mintegy- szállóigévé lett mondat: „Jól jöttetek!…„ Valóban. Jól jöttünk, tényleg jól. Ücsörgök. Várom, hogy a buszok –jobbára, távol keleti– népe, az aznap délutánra a számukra előírt látványosságait végig rohanja. Arra gondolok, hogy jó hosszú út vezetett idáig… Nem kifejezetten az otthonom és a második katarakta közötti kilométerek száma miatt. Hosszú évek óta készülök ide. Tervezgettem, útvonalakat, időpontokat, egyebeket. Mostanra sikerült… És ezért köszönettel tartozom néhány embernek, barátoknak. Elsősorban néhai Gregor Haugnak a Münchener Freiheit által működtetett hechlingeni motoros oktatóközpont vezető instruktorának. Legyen könnyű Neki a föld! És Petrich Ákosnak. (www.bmwmtm.hu/) Meg még másoknak is. Tanultam tőlük technikákat, kitartást, a kihívások elfogadását, a nehezebb körülmények figyelmen kívül hagyását. „ … Figyelj Öreg! Az egész semmit nem ér jeges szél és hófúvás nélkül!… „Most halkan hozzáteszem, azért a + 47C fok közelében sem akármi a dolog! Úgy, a 22. szélességi fok körül… Mármint, a ‘motorolás’! De, kiváltképpen az ÚT tiszteletét tanultam Tőlük. Álltam évekkel ezelőtt, az enduro park katlanjában és ostoba képpel néztem az instruktorokat, a gyakorlottabbakat, ahogyan gátlás nélkül húznak fel a hihetetlenül meredek, legalább negyven-ötven méter magas laza talajú „falon”. Gregor hatodjára, nyolcadjára, sokadjára is megmutatta, hogyan lehet feljutni egy közel háromszáz kilós géppel… Aztán maga mögé ültetett és fél kézzel felhúzta a motort a falon. Közben a másik kezével imitált, magyarázott. Bízz a motorodban! Mondták. Később, -persze- már engem sem lehetett levakarni azokról a pályákról. Szóval… Köszönöm!

Ezután, már csak a munkáimat kellett úgy megszervezni, hogy a nyilvánvalóan hosszúra nyúló távollétem megoldható legyen. Tenner Toma barátommal kijelölgettük a szükséges térkép szektorokat. Amiket hamar, gyorsan fel is töltöttünk a GPS készülékembe. Kezdtem magam beleélni a lehetőségbe. Az ÚT-ba. A motor tényleges felmálházásával nem sok időt töltöttem, évek óta megvan mindennek a helye. Azért mégis került a hátsó ülésre egy rollni, mert a visszaút időpontját és a török hegyek magasságát figyelembe véve, az igazán hideg körülményekre is számolnom kellett. Később kiderült, nem alaptalanul. De ez még odébb van.

Október elsején hajnali hatkor még segédkezem a szavazó körzetem urnáinak lepecsételésében, majd a szavazatom bedobása után, megemelem a Hornet orrát. Nagylak, rövid átlépés, Arad: húsz perc, beszélgetés egy helybéli mesteremberrel egy benzinkútnál, aki egy kisebb Kawával van ott és nagyon tetszik neki a „Nagy kék-fehér”. Hamar kiderül, egyetlen dolog maradt otthon. A saját weblapom névjegykártyája. Később sokszor leírtam kézzel, úgyhogy már fejből is tudom.

Kisvártatva Lipovától, békésen ringatózom, egyenletes ritmusban. A szép íveken, az egymást követő kanyarokban. Az egyre kellemesebben melegedő időben, valóban kezdem elhinni, hogy újra az ÚT-on vagyok. Valami kis rövid pihenőt, eszivel-iszivel tervezek egy óra körülre. Déván a Shell kútnál.

Nem lett belőle semmi. Egyrészt, az a kút mára MOL kút. Másrészt, magas Déva vára előtt néhány kilométerrel egy kis hídról leereszkedve, egy nekem enyhén balra ívelő kanyarban, valami zöldes sárga foltot veszek észre. Előttem járművek, mögöttem járművek. Szemből semmi. Csak a zöldes sárga folt. Valamiféle iszonyatos tempóban. Minden sejtem, porcikám egyszerre üvöltött: Fékezz!!! Lassíts, vagy legalább próbáld bedönteni azt a dögöt!!! Nem. Néhány száz méterrel mögöttem, az általam az imént elhagyott híd korlátjának csapódik. Valaha motorkerékpár, valaha, -minden bizonnyal- szép reményű fiatalember volt.

Nem utolsó sorban a hazai tapasztalatimra, a nap, mint nap látott történésekre utalva, most azért mégiscsak elmondom:

Drága, -a mi városainkban is felszabadultan egykerekező, a mi útjainkon is tornacipőben, önfeledten a szélvédő mögé hasaló, 14-15 ezres fordulaton „közlekedő”- barátaim! Ha az adrenalinért felelős receptoraitok nem képesek az agyatok egyéb más, -lényegi folyamatokat irányító- rendszereivel összhangot tartani, akkor bizony soha, de soha nem lesz szép ősz szakállatok. Két keréken bizonyosan nem! Azt is jó, -ha mindenki, akit illethet ez a mondat- tudomásul veszi, hogy az éppen ügyeletes világbajnokok, az adott géposztályokban kifejezetten versenykörülményekre épített pályákon, a számukra konstruált gépeken, védőruházatokban, az adott pályához fejlesztett gumikon hajtanak! Ott és kizárólag ott! Lehet túlélni, hatalmas bukásokat. Esetleg. Az úton NEM! Az ebéd elmarad, de még a rágógumi is kikívánkozik.

A magam részéről, -és ez már évek óta így van- főleg a három évvel ezelőtti, a perzsa határ átlépésével töltött, közel harminchat óra után…

A tapasztalataim összegzéseként, mintegy „úti filozófiává” téve a tételt, hogy egy túrán csak az történik meg, aminek meg kell történnie! Ezért aztán engem, egy-egy utam alkalmával a világon semmi de semmi nem tud felidegesíteni, felzaklatni, kiborítani. Minden, -ami történik vagy történni fog- az, az ÚT része. Így hiszem.

Se a hatóságok, se az időjárási körülmények, se eltévedés, se időzavar, se műszaki hiba, se a nyelvi nehézségek… úgy általában semmilyen külső tényező. Évek óta mosolyogva, magamban a vállamat kissé megvonva veszem tudomásul a túrák során, ha valami másképpen alakul, mint ahogyan azt előre elgondoltam.

De ezt a történést elég nehezen dolgozom fel. Estig már nem sokat dudorászok magamban. Bukarest előtt van egy pont, ahol el kell fordulni dél, Giorgiu, a határ felé. Feltéve, hogy nem akarunk bemenni a fővárosba. Ha jól figyel az ember, észreveszi. Sikerül. Egy órán belül már a tervezett szállásom előtt állok. De az, hónapok óta be van zárva. Jó, akkor keresünk egy másikat. Találok. Olcsóbb is, ráadásul közvetlenül az átkelő közelében van. A célnak megfelel. 870 km, diszkrét izomláz.

Kora reggel pár perces készülődés, rövid reggeli után már át is kelek a Dunán átívelő hatalmas hídon. Bulgárisztán.

Veliko Tarnovo, vigyázat itt a város határában mindig áll, egy-két sebességmérő szerkezet… mormogom magamban. Hopp! Ez az, itt kell délnek fordulnom, hogy ne kerüljek egy hatalmasat Stara Zagora felé. Amikor utoljára erre jártam, ezt a pontot sikerült elvétenem. OK. Nova Zagora, meg a piciny falvak, szigorúan a déli irányban. A piciny falvak egy hatalmas erőmű mellett sorakoznak.

Hogy és hogyan nem, de bekeveredek az erőmű területére. Pedig még az utolsó elágazási pontnál is, tisztán és világosan jelezte a GPS a helyes irányt. Nem hittem neki. Láttam az erőmű kéményeit és azt hittem, hogy én emlékezem jobban…

Hát nem. Már éppen neki akarok vágni egy nem túl bizalomgerjesztő dombnak, ami mögött a valódi útvonalam van, amikor a biztonsági őrség terepjárójának vezetője értésemre adja, hogy nem kéne. Viszont barátságosan megmutatja, az utat. Elvezet, majdnem a következő faluig.

Rendben kedves kis készülékem, többé nem leszek hitetlen. Nem volt túl nagy a kitérő, még mindig benne vagyok a Bulgáriára szánt egy tanknyi benzinben és a tervezett időben. Kora délután a török határ.

A belépésre várakozók nagy száma, apró pofátlanságra késztet. Diplomata sáv, váltó üresben, csendes gurulás. Legfeljebb, majd azt mondom, hogy bocs! Nem kell mentegetőznöm, simán beírnak a gépbe, taranzit vízum, kész, mehetek.

Ismerős benzinkút, pénzváltás, barátságos emberek, teázgatás és egy jó kebab. A pénzüket időközben kicserélték, elhagyták azt a valószínűtlenül sok nullát és egy dollárért 1.4 lírát adnak. Így aztán a továbbiakban még én magam is sejthettem, hogy miért mennyit fizetek. Egy órányi pihenés és örömködés után, kényelmesen nekivágok a keleti iránynak. Egy darabig még latolgatom magamban, hogy ha most levágnék a Márvány és az Égei tenger felé, vajon akkor is oda érhetnék-e időben a Mounzerral megbeszélt találkozóra? Vonzanak a déli tengerek, meg a finomságok. De akárhogy számoltam a napokat, és az eltöltendő időt, nem jönne össze. Nincs mese, irány a pálya! Isztambul, Ankara.

Szóval Isztambul. Valószínűtlenül nagy közlekedő tömeg verődik össze már jóval a város előtt. Elkezdhetem villámgyorsan ráhangolni magam az igazi keleti közlekedési formára, stílusra.

Bár kétségtelen -és ezt ma már nagyon tudom,- hogy ez itt akkor még, valóban csak egy kicsi és szelíd ízelítő volt. Ezt sem először tapasztalom, de az azért annak mégis csak most kellett, tudatosulnia bennem, hogy az október az iszlám világ szent ünnepi hónapja. Tudom én ezt, de azért közelről… meg még haladni is kéne…

A Ramadan. Tehát amikor már se balról, se jobbról, se a terelő sávon nem férek el és csak a pálya mentén, jobb oldalon húzódó, kibetonozott vízlevezető árokban jutok előre, -még ekkor sem szerencsés- nem illő dolog a Mekka felé imádkozó emberek leterített imaszőnyegein áthajtani. Még ott, a vízvető árokban is ki kell, a szőnyegeiket kerülni. Nos ekkor már biztos lehetek benne, hogy ezzel a bizonyos októberi hónappal összefüggésben lesz még néhány érdekesség!

Egyébként, pedig tehetek én róla, hogy az október (meg a február) az a hónap, amikor egyetlen napon, rövid időre besüt a nap Ramses templomának legbelső szentélyébe?

Amikor már átérek az Aranyszarv öblön ill. a fölötte békésen lengedező óriási hídon, már sötét este van. Hát… ilyen még úgysem volt alapon, egy életem-egy halálom én itt bizony megszállok. A Bosporus partján. Az első kijárónál visszafordulok a város ill. a híd felé. Mindenfelé ünnepi kivilágítás, a teraszokon ünneplő emberek. Egy külsőre elegánsnak kinéző szálloda előtt parkolok le. Kiadó szobájuk is van. Csak az étterem foglalt. Rendezvény miatt. Nem csak kívülről elegáns.

Ameddig, -az addigra már nem csak szolid- izomgörcseimet ápolgatom a hihetetlenül nagy méretű fürdőkádban, nyakig habban, addig szép csendben megterítenek a szobaemberek. Felhordják a megbeszélt ételsort és gyümölcsöket, italokat. Az ételek, könnyűek, szépek jellemzően ismert és kevéssé ismert növényi alapanyagúak, és nagyon finomak. No, és persze az ilyen helyzetekben, a számomra elmaradhatatlan kalamári.

A szobám nyitott terasza alatt a szorosban, folyamatosan járnak-kelnek a kisebb kiránduló, és a nagyobb tengerjáró hajók. Néha mély öblös hangon kürtölnek egy keveset. Az álmomat a legkevésbé sem zavarják.

Magamhoz képest későn ébredek, a hotel színvonalához méltó könnyű, ám több fogásos reggeli, és kávé… majd további ücsörgés a verőfényes teraszon.

Sejtem, hogy lesz még böjtje ennek a lustálkodásnak, de mindenképpen meg akarom várni, hogy a hajnali pára kitisztuljon, annak a pár képnek az érdekében, amiket a Bosporusról készítek.

A szobaservice számláján már csak illendőségből sem lepődök meg. Úgy kell annak, aki ramadankor egy muzulmán országban kiissza mind a négy kis sört, meg még egyebeket is, a mini bárból!

Tankolnom is kell, így aztán már tíz óra is jóval elmúlik, mire kiérek a pályára. Határozott intenzív gázmozdulat, zúgunk a kellemes napsütésben. Bolu-tól pecek alatt emelkedem, úgy 1700 méter magasságig. A napsütés megmarad, de pillanatok alatt olyan hideg lesz, hogy a verebek már-már hangos reccsenéssel töredeznek le az ágakról. Atyavilág! Mi lesz itt október legvégén, visszafelé?

Felrémlik előttem egy képsor, amit a földrajz szakos, motoros, fotós, mellesleg szintén sivatag mániás Michael Martin, (www.michael-martin.de/) egyik diavetítéses előadásán láttam: Zuhogó hóesésben, látszik a városnév tábla a hazatérő motorossal, amint éppen büntetést fizet a hatóságnak. A szabálytalanul megfoltozott első kerekéért… Szép kép volt.

Egyelőre beállok egy nyugatias kinézetű pihenő, parkoló helyre. Nevezzük csak, -az egyszerűség kedvéért- karavánszerájnak! Az előtérben pénzbedobós relax fotel is van. Pihenek, langyosodom egy keveset, majd előhúzok a rollniból és felöltök magamra egy réteget.

Marad az ezerhetes fennsík és a hideg. Ankara mellett megállás nélkül elhúzok és felveszem az E 90-esen déli irányt. Adana a tervezett megállóm, még 500 km.

Ebből, mintegy háromszáz vagy útépítés, vagy „hivatalból” rázós út. Azért, nem állom meg, hogy egy-két csodálatosan vörös vulkáni kúpot ne fotózzak a naplementében.

Nem tudom, hogyan és hogyan nem, de Törökországban az utak minden lakott terület mellett, a települések határában húzódnak. Aki nem akar bemenni egy-egy városba, faluba, annak nem kell. Kiírják, hogy „sehir merkezi, centrum” aztán kalács! Aki haladni akar, az haladhat. Lehetséges, hogy előbb voltak meg, a karaván utak vonalvezetései és a település csak később létesült? Vagy pedig egészen egyszerűen, azért mert így az ésszerű? Vagy a kettő együtt? Az út állaga javul kissé, tőlem jobbra a Nagy Sós tó.  (Tuz Gölü) Aminek a csillogó, só üledékes iszapjába oly’ bátran húzott bele, néhány éve Dávid Sanyi barátom.

Aztán meg ki. De már nehezebben és sokkal kevésbé mosolygósan. Azóta, a nem túl meggyőzően vigyorgó emberre, a „mosolyog, mint Dávid Sanyi a sós tó iszapjában” hasonlatot használom.

Gyakorlatilag Kappadókia szélén járok, melynek ámulatba ejtő különlegességeiről, szépségéről most azért nem írok, mert egyrészt nem álltam meg, másrészt fényképes illusztrációkkal együtt megtalálható egy 2002-es törökországi beszámolóban, a www.motourmc.com című oldalon.

Ciftehan után még mindig, úgy 1600 m. magasságban, egy hihetetlen szerpentin és ádáz lámpacsata következik. Egy apró kis benzinkútnál forró mentateával kínálnak. Nem sokat kéretem magam. Elfogadok, legalább kettőt.

Kérdésemre: Van-e török matricájuk? Körbeszaladják a kisvárost, de nincs. Kapok viszont egy a körzet kereskedelmi rádióját, népszerűsítő matricát.

A szűk szerpentin, nem kevés „nyögve nyelős” előzéssel még egy darabig folytatódik. Visszavonulót fújok magamnak. Mert nem vagyok benne biztos, hogy az Allah Korosun felirat, -ami, a mindenféle kocsikon díszeleg- rám is vonatkozik-e.

Aztán, éppen mielőtt egy újabb réteget húznék magamra az egyre hűlő levegő miatt -mintegy nem várt meglepetésként- beépített fényvisszaverőkkel felszerelt csilli-villi, széles, többsávos pályába „botlok”. Ami már erősen lejt.

Egy japán gyártmányú, határozottan erős kocsi vezetője, aki láthatóan remekül ismeri a pálya széles, nagy íveit kitartóan húz a belső sávban. Megelőz. Tisztes, de még lámpán belüli távolságból követem. Gyorsít, megyek utána. Észreveszi, hogy ezzel segít, beáll egy stabil, de határozott tempóra. Rövid idő alatt leérünk a földközihez.

Nesze neked markolatfűtés! Mintha forró hajszárító készülék fújná a levegőt. Az Adana előtti pályakapunál egy nemzetközi mozdulattal megköszönöm a ferde szemű kocsi vezetőjének a segítséget. Mosolyogva int vissza.

A nagyváros szélén, este fél tíz tájban egyszerű, tiszta és 40 dollárért, felettébb olcsó szállást találok, őrzött parkolóval. Kilencszázhatvan km után, éppen ideje! A hatóra tájban beköszöntő sötétedést követő szerpentinezéssel úgy hiszem, megfizettem a reggeli „lustázás” árát.

Korán kelek, pakolnom, málháznom sem sokat kell, este csak a tisztasági csomagot vittem fel magammal a szállodába.

Napkelte tájban az E91-en, már simán kerülöm az iskenderuni öblöt. Iskederun-nál, még tankolok egyet a „drága benzinből”. Rövid fejben való számolgatás, -ami nem tartozik az erősségeim közé- arra jutok, hogy a kényeztetésből vásárolt 98-as benzin literje, nem éri el az egy eurónyi összeget.

Nem akarom kockáztatni a megbeszélt 11 órás időpontot, további üzemanyag keresgéléssel. Egyébiránt pedig az eltökélten kelet felé tartó motoros jó, ha alaposan megjegyzi, hogy tankolni nem akkor kell, amikor műszerfalon kivillan a tartalékjelzés!

Tankolni akkor kell, amikor van benzinkút, nincsen péntek, (pihenőnap) nem múlt el délután három óra és nincsen ünnepi hónap!

Szóval, irány: kelet, Irány a kaland! 110-120 km, a határátkelőig. Rövid kilépési ceremónia… Szia, Közel Kelet! Akkor úgy éreztem, hogy a világ összes, de valóban az összes kamionja ott áll előttem a „senki földjén” a határsávban. Ma, visszagondolva és reálisan megbecsülve a számukat, tényleg „csak” pár százan voltak. Viszont jó szorosan és jó nagy összevisszaságban.

Megyek lépegetve, ameddig lehet. Igyekszem nem beleporolni a mai karavánok vezetőinek, hajcsárainak szerelvények alatt sülő, fővögélő, a keleti fűszerektől ínycsiklandozóan illatozó, készülő ebédjeibe. Aztán leakasztom az oldaldobozokat, behajtom a tükröket és araszolgatok tovább előre.

Egy sofőr előzékenyen mutat egy rést két kocsi között, mondván itt le tudok menni a mellettünk húzódó, nem túl mély csapásba. Visszasétálok a hátrahagyott dobozaimért, majd úgy határozok, hogy az a bizonyos felirat, ami a kocsikon díszeleg rám is, vonatkozik! Allah velem! Zutty már lenn is vagyok. Néhány száz méter előre… és, megérkezem.

Igen, igen, de ez a kimenő sáv. Puff neki! Nincs már hátra, néhány segítőkész ember több száz kilós bicajt emelget. Át, a legalább 60 cm magas sávokat elválasztó építményeken. 11. óra. Itt vagyok, megjöttem.

Nézelődök, jön a barátom, nyakkendősen, taxival. Személyi beléptetés, motor beléptetés, custom hivatal, biztosítás, taxok, egyebek. Nem telik el több, mint másfél óra. Rendben, ez simán ment.

Alig kapcsolok hatodikba, a barátom taxija megáll. Jómagam nem veszem észre, Mounzer, -a kocsiból kihajolva- évezredes kövekből rakott régi karavánutat mutat: ezen vándorolt Kőrösi Csoma Sándor is, anno. A nagy orientalistának emlékműve van Aleppo óvárosában.

Halep, Aleppo nagy-nagy meleggel és legalább akkora forgalommal fogad. A város korábban az ország, Szíria fővárosa is volt. Később politikai és területi okok miatt került a fővárosi státusz az ország távolabbi vidékére Damaszkuszba.

A városba vezető széles, többsávos út mentén sorakozó zászlórengeteg hirdeti, hogy az iszlám világ kulturális fővárosa, nagy fesztiválok, ünnepség sorozat keretében 2006-ban Halep. Mounzer elengedi a taxit, majd amúgy nyakkendősen felül mögém. Mondja, hogy életében nem ült még motoron. Hát, barátom nem éppen a legélvezetesebb résszel kezded! A város mind a huszonháromezer taxija, plusz az egyéb járművek tolonganak körülöttünk. Dudálnak, mosolyogva üdvözölnek. Araszolgatunk. Aztán, éppen időben mielőtt felforr az olajam, behúzunk egy szűk sikátorba. De olyan szűkbe, hogy a fordulókat csak két-három lépésben tudom abszolválni.

Kisvártatva, megérkezünk a szállodám elé. De hol itt a szálloda? Ez itt! Mutat mosolyogva a barátom egy hatalmas faragott fakapura. Mint egy lovagvár bejárata. Nagyon szép. És hol fogok én itt parkolni, ebben a szűk sikátorban? Itt benn. Már tárul is szélesre a kapu, apró, hirtelen kis gáz és már be is kaptatunk. Szerencsére nem folyik, nem csöpög semmi a gépből, nem hagyunk foltot a gondosan fényesített márvány padlón.

Halkan pattogó hűtőbordák, kellemesen hűtött levegő és italok. Estére, vacsorasort és időpontot beszélünk meg, a recepciónál akkurátusan. Frissítő zuhany, aztán szétnézek a szállodában. Tényleg, mint egy kisebb lovagvár. Íves ajtó és ablaknyílások. A tetőteraszon velem szemben a citadella. Fényképezgetek.

Majd egy apró rövid sétát teszek a környéken. Már csak egyedül, mert a barátom hazament a családjához. Később sms.t váltunk, de elkerüljük egymást. Pedig figyelek nagyon, hogy ne keveredjek túl messzire, mert a gps készülékem kézi használatra szánt antennája otthon maradt. Szóval csak a hagyományos módszer maradt: Erről jöttem, erre haladok, arra kell mennem… memorizációs, tájékozódási játék. Valóban nagyon szűkek a sikátorok, néhol fedettek is. Nem egyszerű. Viszont varázslatos. Fűszer illat, mindenféle zenék, kelmék és egyebek. Besötétedik, ritkul a sokaság, napszállta után mindenki otthon, az ünnepi vacsorához készülődik. Aminek külön szertartása van, hiszen a ramadan, többek között arról is szól, hogy az ünnepi hónap során napkeltétől napnyugtáig az ember nem vesz magához ételt, italt. Nekem a tetőteraszon terítenek és szolgálják fel a különböző fogásokat.

A hangulatot a mecsetekből áradó zene fokozza. Egyszerű, dallamos, szép! Salátákkal kezdődik, aleppoi báránnyal folytatódik, amiről már hallottam korábban lelkendező szavakat ismerősöktől.

Attól a naptól fogva jómagam is bizton állíthatom, hogy a világ legízesebb, legfinomabb ételei közé tartozik.

Pedig nem kicsi a „merítési mintám”. Sokfelé ettem már a világban. A vacsora végére még többféle dinnyét, ananászt, körtét kapok.

Hajnalban kerülök egy nem túl nagy kört a tegnap délután még elképzelhetetlenül zsúfolt, milliós nagyvárosban, fél szememmel állandóan a készüléken találkozási pontnak megjelölt, a citadellát jelentő jelet figyelem. A híres nagy mecset, aztán még több kisebb. Gyönyörűen épített és már akkor hajnalban művelgetett, metszegetett, öntözött parkok. Néhány kukás autó, ébredező város.

Fél hétre, a megbeszélt találkozó időpontjára visszamegyek. Kisvártatva jön Mounzer és a családja. Három leány és egy tizennyolc éves fiú. Gabi, a felesége magyar. Kis mikrobusszal. Üdvözlések. Együtt indulunk dél felé.

Kényelmesen nézelődve. Sok minden mást nem is nagyon lehet tenni, lévén az út egyenes. Kisebb emelkedők, lejtők. Olajfa ligetek. Autópálya jellegű, de nem európai. Mindenesetre nem fizetős.

Vagy benne volt a taxban, amit a határon fizettem? Néha keresztben, néha szemben jön egy-egy jármű… Óh, azok a járművek! A legváltozatosabb összetételben. Látok néhány ötven-hatvan éves füstmentesen haladó Mercédest, kifogástalan állapotban. Nálunk a veterán autók felvonulásán is díjazottak lennének. Látok néhány meseszép házilag épített három ill. négykerekűt, a szivárvány minden színében pompázót. Hűtőrácsaikra, hatalmas sas madár tollazatát aplikálva. Szenzációs. Néhány idei kiadású cabriót. Meg egy csomó kínait és más, számomra ismeretlent. Mindenki lelkesen dudálgat, integet. A tempó nem idegtépő. Meleg van. A sisakom eleje fel… aztán néhány, kamikáze életérzésű bögöly sikeresen bevitt találata után, visszahajtva.

Az első megálló Homs. Ókori neve, a római időkből Emesa. A harmadik város Doura Europos és  Palmyra után, a híres nevezetes ősi karavánúton, amin keletről nyugatra áramlott például a selyem. Csomópontja a régi, észak-dél irányú kereskedelemnek is. Kétezer éves ma is működő vízemelő berendezései az ötvenlírásokon is láthatóak.

A motorom kinn a parkolóban külön rendőri felügyeletet kap. Nem mintha, bárki hozzá akarna nyúlni. Sisakom, kabátom rajta, kulcs benne. Egy népes kis csoport egy-két lépés távolságból a dobozokon levő matricákat böngészi, lelkesen. A Nordkapptól Marokkóig. A brit szigetektől Iránig. Meg a GPS-t, rajta a saját városuk nevével.

Jómagam benn, a mívesen épített parkokkal körülvett ipari műemléket fotózgatom. A libanoni hegyekben eredő Asziy azon kevesek közé tartozik, melyek délről folynak észak felé.

Ennek vizét emelgeti a magasba és önti a mellé épült vízhálózatba ma is kitartóan, a folyó két partján épült szerkezet.

A matricáim tanulmányozásába mélyedt, külön kis földrajzórát tartó csoporttól illedelmesen elköszönök és keleti irányba, Palmyra felé fordulunk. A százhatvan kilométert a sivatagban színesítjük kissé azzal, hogy a barátom, a kalauzom Ahmed fia kiül a buszból, mögém és húzunk egy-két intenzívebb kört. Előre és vissza. Filmezgetünk.

Később megtudtam, -már itthon- hogy a család középső leánya Tyffani, nagyon szerette volna, ha egy iskolanapon elvittem volna az iskolához a Nagy kék fehérrel. Hát… kicsim, sajnálom! Kora délután Palmyrába érünk. A tábla más irányt jelez, a ma élő városét. De mi, egy murvás úton egy kisebb hegyet megkerülve, rögtön az ókori városba érünk. Így rögtön egyféle madártávlatból pillantottam meg a ragyogó, fénylő műemléket.

Vakító fehér, világosbarna faragott oszlopok, templomok, utcák, római színház, egy egész város. Körülötte, a falakon kívül a hely nevét adó, az információk szerint kétmillió pálmafából álló erdő.

A túráim során többször előfordult már, de most is… hosszú percekig, csak álltam és néztem. Mintegy az ősi város részeként, pár méterre, tőle… hogyan is hívhatnák másképpen? A Zenobia királynő hotel. Lecuccolunk és sétálni indulunk. Mounzer csak mesél és mesél. Én meg élvezettel hallgatom. Mutatja a kőbe faragott történeteket.

Nem vicc! Hanyatt fekve beküld, betol egy negyven-ötven centire megemelt hatalmas kő alá, hogy nézzem meg az odavésett motívumokat is!

Palmyra az ótestamentumban Thadmor, a pálmák városa. Kelet és Nyugat áruforgalmának közvetítője. Odenathus király alapította, mely felesége, Zenobia királynő uralkodása alatt élte a fénykorát. Cleopatra rokona lévén, még Egyiptomra is hatással volt. Justinianus császár még sokáig, mint provinciáinak fontos végvárra gondot fordított a városra.

A királynő templomának hátsó oldala felől egy jellegzetes kutató árok látszik. Hovatovább egy faragott oszlopfőt is felismerni vélek, ami azt bizonyítja, hogy ma is folynak régészeti kutatások a területen. Nagy valószínűséggel, még sok minden érdekességet rejt a föld mélye. A falakon kívül magányosan álló nagy, bástyaszerű építmények. Temetők. Lefelé a mélybe és felfelé egyszerre építve. A háttérben, úgy kétszáz méter magasságban a környék védelmére egy erődítmény, egy citadella. Oda már csak másnap reggel jutunk fel, miután a bérelt kisbusz vezetője „megigazítja” a jármű váltóját.

A hatodik nap kalandjai azzal kezdődnek, hogy szöszmötölök. Jó hangulatú, nevetgélős, bőséges és hamisítatlanul orientalista reggelit követően felhúzunk a citadellára.

Szemben a nappal, kora reggel a pálmaerdő felett képződő pára nem akar jót tenni a készítendő képeimmel. Tehát szöszmötölök, próbálkozom, aztán belátom, hogy nem fog menni. Látom, amint a kisbusz ereszkedik le a hegyről. Pakolászom a kamerákat, a ruházatomat igazgatom, megtörölgetem a tükröket, meg ilyenek. Még mindig láttom a buszt. Aztán meg már nem. Semmi gond, felfelé jövet megvolt a Damaszkuszt jelző tábla, arra indulunk, meg van beszélve. Kezdek ereszkedni a jó kis murvás úton.

Hoppá, a felétől lefelé alaposan fel van locsolva! De, vajon miért? Talán, hogy jól összesározzam az egyébként is poros, piszkos, szép nagy testet? Hogy valóban szépen nézzünk ki sárosan, a szárazabbnál is szárazabb sivatagban?

Óvatoskodom, szépen a szélén, hátha kevesebbet szórok magamra hátra. A sárfogó műanyagot réges-rég’ elhagytam valahol… Leérek. A busz sehol. Sebaj. Belekapartatunk aprókat a száraz homokba, hogy ne csússzon a sáros kerék. Tűz! Úgyis utolérlek benneteket pillanatok alatt.

Az óvatoskodásba meg az egyre fentebb kúszó hőmérsékletbe beleizzadok rendesen. Jól esik a menetszél. Zipzárak kinyitva a kabáton is, a nadrág oldalán is. Könnyített öltözet. Néhány kósza szebb ívű kanyar is akad, forgalom gyakorlatilag semmi.

Rádőlök, tépünk. Néha feltűnik a távolban egy-egy jármű. Utolérem, de nem Ők azok. A levegő már nem hűsít igazán, mert forró.

Óh! Egy benzinkút… no ennek, most már épp itt lesz az ideje! Beállok. Zárva. Kihalt. Üres. Nyilvánvalóan nincs senki a környéken. Majd a következőnél. Négy osztás van a kijelzőn, Damas (Damaszkusz) kb. 220 km.

Na azért csak finoman fiacskám! Tempó vissza, izzadás. Meleg van. Üzemanyag szintjelző: három osztás. Gurulunk, kiállok a nyeregből, hátha hűt rajtam valamit. Egy darabig tényleg jó. Aztán visszaülök. Na végre ott a benzinkút. Látható a mozgás, emberek is vannak. Nagyszerű! Az emberek picivel később „kézzel-lábbal”… De nem, mégis inkább csak két kézzel és dallamos arab nyelven elmagyarázzák, hogy Ők ugyan nincsenek nyitva… sőt nem is itt dolgoznak, de úgy ötven-hatvan kilométerre van még egy település ott talán lesz benzin. Kezdem levágni, hogy péntek van, és ünnep. OK. Akkor igyunk. Odébb gurulok, hogy ne legyek illetlen… Ők valószínűleg, böjtölnek…

Vizes palack hátulról a dobozból. Ha lenne nálam „úti teafű” talán még élvezhető is lenne! Eszembe jut egy mondóka vége, a lányaimat szórakoztattam vele régebben: „…Sárkány ellen sáárkányfű…” Süsü a sárkányból való.

Az alkalomhoz jobban illően módosítom: Forró vízhez… úti teafű-re. Nem rímel, mint az eredeti, de nem is érdekel. A felét a nyakamba öntöm, a felét megiszom. A másik palackot tovább forralom a dobozban.

Na nézzük azt a nagyobb települést, de főleg a benzinkútját! Takarékos tempó és meleg. Település és benzin trallala… aztán fordítva, csík már régen nincs a kijelzőn… a sárga meg csak ég és ég. Sárga, mint a homok. Sárga, mint a sivatag. Trallala… benzin és település!

Megvan, ott van! Nagyszerű, mondom magamban, miközben ránt egyet magán a boxer. Kiszáradt.

Leállítom, mielőtt magától megállna. A település benzinkútja be van zárva. Kapok egy sms.t itthonról, hogy valami politikus… Micsoda? Az mi? Állok a sivatagban kiszáradt tankkal és tudnom kéne, hogy mi az, hogy politikus?

Más dimenziók, más világ. Más istenek. De vajon hol vannak Mounzerék? A Neki küldött sms áll valahol a cyber térben. Nem kapta még meg. Lehetőségek:

1./  Sikoltozás. Kizárva.

2./ Toporzékolás addig, ameddig benzin formájában fel nem tör a nyersolaj a talpam alól? Fáradságos, nehézkes megoldás. Egyelőre kizárom.

3./  Kinyitjuk a jobb oldali dobozt és elővesszük az ilyen esetekre odakészített benzint? Talán!

Tehát a helyzet az, hogy van öt liter benzinem, betöltöm. Hat és fél, hét litert fogyaszt a gépem, van ide 76 kilométerre egy Adra nevű nagyváros. Odáig sima ügy. Fél palack vízzel ismét zuhanyozom és indulok. Szóval, ha Adrában sem lenne benzin…

No, mindegy majd átússzuk azt folyót is, ha a partjára érünk! A nagyvárosban nagy, többállásos kút. Minőségi benzin, hűtött palackozott víz. Mosdó. Önfeledt pancsolás… A tank, a póttartály tele színültig. Literje, vagy száznegyven ft.

Üzenet a cyber térből: mögötted vagyunk, hetven kilométerrel, várj meg! Nagyszerű, kigurulok a városból és hűsölök egy pálmafa alatt. Szép és vidám az élet!

Nem túl sokára, ismét együtt gurulunk Damas felé. A nyitott ablakon keresztül még megbeszéljük, hogy persze Ők még visszamentek, Palmyrába, a szállodához, néhány holmiért. Ezért nem láttam Őket. Ezért aztán hiába is loholtam utánuk. Végig mögöttem voltak, és lassabban is haladtak. Ja… ha csak, így nem?

Sűrűsödik, komolyodik a forgalom. Mit komolyodik? Egyre szigorúbbá válik. Van vagy nyolc sáv, és ömlik a járműfolyam. A várost délről próbáljuk megkerülni. Igen ám, de ez is olyan, mint a pesti nullás. A reptéri elágazástól megszűnik. Nincs tovább.

Benn vagyunk Damaszkuszban.

Aki járt már keleti nagyvárosban az, láthatta, hogy minden nemű, korú, állagú jármű, ember, állat, fogat, tri és bicikli, kamion teljes joggal és természetességgel használja keresztben és hosszában is az utat. Ugyanúgy, ahogyan a Nagykörúton, -itt sem- illik senkit sem elütni, sem egyéb fontos dolgában megzavarni. Fontos dolog a rég’ látott ismerőst üdvözölni, vele szót váltani, esetleg üzletet kötni, telefonálni, valamely állatot fegyelemhez szoktatni, meg ilyenek. Minimum négy sor, a szó legszorosabb értelmében mindenféle jármű között.

Ami pedig a legfontosabb, dudálni kell! Egészen egyszerűen ösztönből. Minden helyzetben és alkalommal. A számomra igen kellemes fűszerek illata mindenfelé. Mert az esti evési szertartáshoz, már minden étterem és utcai sütöde készülődik.

Nem sok, alig pár kilométer, amit a dél felé tartó 5. sz. főút elágazásáig kellett megtenni, de nagyon leizzadok.

Busra felé tartunk először dél felé, majdnem a Jordán határig, azután azzal párhuzamosan keletre. Egy gyakorlatilag teljesen épségben levő római kőszínházhoz megyünk. Évszázadokon át homok lepte el. A XIX század vége felé tárták fel. Akár ma is, lehetne benne újra előadásokat tartani. Tartanak is. Lehet, hogy a színház meghatározás nem is pontos. Talán inkább művelődési központ féle, mert a különböző udvaraiban, tereiben, a nézőtéren és a pódiumon kívül is gyönyörű mozaikokat, szobrokat mutat Mounzer.

Busrától és a családtól elköszönök, Ők észak felé haladnak a visszaúton. Minden részletet megbeszélünk. Majd ha visszafelé tartok a hónap vége táján, mi az, amit még feltétlenül meg kell még néznem Szíriában.

Órácskányi a lenyugvó nappal szembeni motorozással, Daraba érek. Határváros, és jó nagy. Az első taxist megkérem: kalauzolna-e el valami jó kis szállodához. Készségesen ugrott a kocsijához és ment előttem. Segédkezett a recepciónál és nem mozdult mellőlem ameddig el nem kezdtem a cuccaimat bepakolni a liftbe.

A segítségéért, -most mondjam azt, hogy természetesen?- nem fogadott el pénzt. A szálloda elegáns, tágas és kényelmes. Negyven dollárért, határozottan olcsó. Kellemes vacsora után, a másnapi útvonalam tervezgetése közben, az indulás óta most pillantok először tv műsorokba. A Duna tévén, közbeszéd megy, a CNN-en a magyarországi tüntetések. Aztán, tovább kapcsolok.

Hajnalban forró zuhany. A zuhogó víz alatt jövök rá, hogy napok óta nem fáj a derekam, és az egyéb izmaim sem. Pedig egy ideje már nem is kenegettem őket. Ez a felismerés határozottan jókedvre hangol.

Tankolás és pillanatok alatt a szíriai kilépő oldal. Most először, két arab betűket használó ország határsávjában egyedül. A problémák azzal kezdődtek, hogy én nem tudok elolvasni egyetlen arab betűjelet, rendszámot sem. Ez lett volna a kisebbik baj. Viszont, Ők sem, az enyémet.

Tehát a probléma mindaddig fennáll, ameddig elő nem kerül valaki, aki ismeri az Európában használatos írásjeleket, betűket, no meg az arabokat egyszerre. Az útlevelemmel semmi gáz, abban a vízumok, arab nyelvűek.

Egyébként is magyar vagyok, pontosabban madzsar, és ez pontosan meghatározza az állampolgárságomat a számukra. Rá is vágják előírásosan a Budapestet. A pólóimon levő, az útvonalamat jelző térkép, pedig külön tetszik nekik.

A motor papírjai jelentik az akadályt. Sejtettem, számítottam rá, ezért indultam hajnalban. Várakozom. Fogyasztom a teákat, amivel kínálnak, és nagyon csodálkoznak, amikor a cukor ellen élénken tiltakozom. Ők úgy isszák, hogy fele tea, fele cukor. Ráadásul fel is kavarják. Jobb híjján, érdeklődéssel tanulmányozom a kishatár forgalmat. A megrakott, és valószínűtlenül magasra tornyozott tetőcsomagtartós kocsik közül nem is egy, többször megfordult oda-vissza mire megjött valaki, aki pillanatok alatt leírta a forgalmim adatait, azt még átmásolták néhány más papírra, aztán az egészet bejegyezték egy nagy könyvbe, és már mehettem is. A beutazásnál kapott és a Szíriában, harminc napra érvényes biztosításom befizetését igazoló papírkát, gondosan visszaadták. Eddig minden befizetésemről és egyéb fizetményemről, a legkisebbről is számlát, igazolást kaptam.

Széles, hosszú senki földje, határsáv. Aztán új egyenruhák. Isten hozta Jordánia Hasemite Királyságában!

Az órára pillantok 11 h. Ez királyság, így eltelt volna az idő? Nem, csak az időszámítás jár előrébb két órával. Saját órám nincs ezért aztán csak a motor kijelzőjén, állítom át a számokat. Gyakorlatilag megy minden, mint a karikacsapás.

Néhány az imént látott kishatár kereskedő, tolja elém némileg erőszakosabban a papírjait. Jól van öreg, Te munkaidőben vagy! Haladjál. Odébbállok.

Kisvártatva a tisztviselő lehúzza az orruk előtt az ablakot, és engem az irodába invitál. Hellyel és teával kínálnak. Kitöltik a papírokat és bejegyzik a komputerbe. Rendben, most már csak menjek át a szomszédos, insurance office-ba biztosítást kötni! Teszek egy rövid kitérőt, a nagyszámú tea miatt, aztán pénzt váltok a biztosításhoz… meg, úgy általában. A biztosító zárva. Leülök a lépcsőre és várakozom. Néhány érdeklődőnek beszélek a motoromról, körbe állják, nézegetik. How much? Az attól függ… eladni vagy venni? Mosolygok vissza. Később egy rendőr kinézetű megkérdezi, hogy mire várok? Mutatok a hátam, mögé, hogy a biztosításra.

Odalép az ajtóhoz és -mi sem természetesebb ennél- megnyomja a csengőt. Jaaa? A hivatalnok élénken előre… ajtót nyit: Mit parancsolok? Szóval… pár perc és kész. Díszes nyomtatvány kitöltve, aláírva, kifizetve. Huszonvalahány JD. Dzsídí. Így hívják. Jordán dínár, erősebb pénz, mint a dollár. Az árfolyamára nem emlékszem pontosan. Talán nyolcvan körül adtak, 100 dollárért belőle. Vissza a vámhoz, még egy utolsó pecsét, mehetek.

A kijáratnál sorompó, fiatal katona kéri az útlevelemet, belepillant, rám néz, a balkezét a szíve környékéhez emeli: Welcome the Jordan, Sir! (Isten hozta Jordániában, Uram!) Nyitja a sorompót. Ezt most azért említem részletesen, mert ez az üdvözlet, még számtalanszor előfordult az ellenőrző pontokon és más helyeken szintén, az ország belsejében is. OK. Ország imázs rendben!

Amman, a főváros, alig százhúsz km a 35-ös úton a Dibbin nemzeti parkon keresztül. A nagyváros körüli pályarengetegben simán megtalálom az elkerülő gyűrűt, nem akarok bemenni a városba. Egy nagy, európaias benzinkútnál hűsölök egy keveset a shopban, türelmesen megvárom ameddig a jelen lévők, áttanulmányozzák a pólóm hátán levő átizzadt térképvázlatot, és az egyéb feliratokat.

Jó ideje látom a GPS-en a Holt tengert, módosítom az aznapi úti célnak megjelölt Madabát, a nagy sólé partvidékére. Irány a 40-es.

Az út másik vége, mintegy nyolcvan km-re Jeruzsálemben van. Odáig, ez alkalommal nem megyek, de az Allenby hidat, messziről megnézem.

A kamerát, az imént vásárolt szigetelőszalaggal kikötöm a kormányra és zúgok le a Holt tengerhez. Amman, mintegy hét-nyolcszáz méter magasan van a Földközi tenger szintje fölött. Ahova most tempózok lefelé az -400. m. A „zuhanás” alig félóra alatt 1100-1200 méter. A fülem, belülről majd’ szétreccsen. Meg is állok. Fényképezgetni. Kora délután, a parton épült két hatalmas szálloda közül, bejelentkezem az egyikbe.

Bibliai vidékre érkezem. Előttem a Holt tenger, mögöttem a Moab sivatag, a Nebo heggyel, tőlem jobbra a Jordán folyó. Egy pohár jó hideg sör, zuhany, pihi. Négy óra körül kigurulok a Jordán folyóhoz. Pontosabban csak az odavezető terület bejáratáig. Ami be van zárva.

Mert maga a folyó az még lentebb van nyolc kilométerrel, és csak gyalog vagy kisbusszal lehet lemenni. Az aznapi utolsó idegenvezetés, kettőkor volt. Viszont egy fiatalember megkér, vinném-e el Madaba felé? Mutatna egy rövidebb utat a Nebo hegyre. Közeledik a naplemente, ennél ideálisabb nem is lehetne! Foglalj helyet kedves öcsém, aztán mutasd az utat. Amolyan, egy járműves kanyargós, le föl hintázó út.

Hamar felérünk, illetve a hegy másik oldalán pár perc alatt leviszem a közeli városig. Köszöni szépen és félszeg mosollyal hálát ad, Allahnak. Pedig igazán nem jöttem gyorsan. Éreztem, hogy tart a kanyaroktól. Visszamegyek a hegytetőre. Simán kapok jegyet, a motort otthagyom a katonák bólintó, jóváhagyó pillantásával, a bejárat mellett.

Jártam, már a hegyen, ahonnan lehozta a törvényeket tartalmazó kőtáblákat. Most pedig itt vagyok, ahol negyven évnyi vándorlást követően utolsó napjait élte, majd meghalt Mózes. A biblia szerint. A legmagasabb ponton a stilizált jelkép, a kígyóból lett vándorbot. A kilátóhelyről lenézve: előttem a Kánaán. A kis helybéli tárlaton, látok egy képet II. János Pál pápáról. Kettőezer márciusában készült, -amikor itt járt- megáldotta ezt a helyet.

Látogató alig van már a környéken. Ücsörgök lábamat kinyújtva, karomat magam előtt összefonva. A kameráim mellettem. Elmélkedek, mélázok. Felnézek a felhők mögötti naplementére. Nem hiszek a szememnek! Kristálytisztán kirajzolódó emberi arcot látok az égen… Másodpercekig hitetlenkedem. Majd, a már elpakolt fényképezőgép után kapok. Készítek néhány képet. Később, a szálloda bárjában óvatosan visszanézem a fotókat. Ha esetleg nem látszana… nos, akkor csúnyán megtréfált a képzeletem! De látszik. És nem egy, hanem három. Kis fantáziával… Misztikus.

Lazán ébredek, kényelmesen reggelizem aztán a jobb meggyőződésem ellenére csak úgy pólóban, farmerosan elmegyek a Jézus, ezen a helyen való megkereszteléséről híres helyre, a Jordánhoz.

A látogató központ épületénél parkolok, majd egy kisbusszal és egy idegenvezetővel tovább a folyóhoz, többedmagammal. Közvetlenül a mi buszunk mögött apácanővérek csoportja. A buszok parkolójától még egy rövid kilométernyi séta, egy kellemes olajfaligeten keresztül.

Én is így tudom, de az idegenvezető megerősít benne, hogy van fenn Galileában egy hely, a Jordán felsőfolyásánál a Kineret tónál, ahol keresztelési szertartásokat szoktak tartani.

Jézus testét, viszont itt ezen a helyen merítette a vízbe, Keresztelő Szt. János. Aki előtte járt. Aki hirdette az emberek között, az eljövetelét.

A régen volt templom helyén ma egy új, 2003-ban épült kis görög-keleti ortodox templom áll, melynek papjai ma gondozzák a szent helyet.

A nővérek énekelnek, néhány verset, majd lesétálunk a folyóhoz. A folyó, nos az ebben az időben egy kicsi patak. Annak sem túl nagy. Alig néhány méter széles. Homok hordalékától sárga.

Szemben Jericho, és a Dávid csillagos zászló. A víz középvonala államhatár. A visszaúton az idegenvezető megemlíti Jordánia hatalmas problémáját, lévén ez a kis patak az egyetlen igazi édesvíz bázisa.

A délutánt lebegéssel töltöm. A sólében, úszni nem igazán lehet, mert annyira fenntartja a testet a víz, hogy tényleg csak lebegni lehet benne. Az viszont kellemes.

Később, mikor már majdnem elalszom és a szám szélét is kellő mértékben szétmarja a só, akkor a swimming pool bárjában folytatom… A lebegést.

A Holt tenger partvonalát követve, a Moab sivatag kőrengetegének tövében haladok déli irányban. Úgy becsülöm, hogy a Balaton déli partjának megfelelő távot teszek meg és a tenger eltűnik a sivatagban.

Leóvatoskodom közvetlenül a partra. A GPS -404 métert mutat. Amennyiben pontos a műszer… akkor bizony, ez a földtani különlegesség veszti a vízét, a kiszáradás felé halad. Olvastam korábban valami hasonlót. Talán azzal összefüggésben, hogy a híres Kelet Afrikai törésvonal, -a Tanganyika tóval a középpontjában- pontosan a Vörös tenger, Aqabai öböl vonalat követve, itt a Holt tenger és a Jordán folyó alatt húzódik a török hegyekig. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a föld jövőjében valamikor, remélhetőleg a minél távolabbi jövőben ez a lemez leválik Arábiáról.

Egyelőre ez egy tudományos feltételezés. A magam részéről nagyon nem bánnám, ha az is maradna végleg. És ezek a biblikus tájak még láthatóak lennének, a következő generációk számára is, az idők végezetéig.

Ezzel a gondolattal a fejemben, húzok fel vagy kétezer métert Karak városáig. Keleti irányban. A fülemnek recsegése, a hallásom időleges vesztése már-már ismerős. A „Kerak Citadelláról” lenézve alattam, a híres „King’s Highway”.  Karavánút, Mekka és Damaszkusz között. Egyben, Mózes népének útvonala az exodus során, útban a kánaán felé. Maga a vár, az erődítmény a keresztes háborúk emléke 1173-ból. Szalahaddin nagyvezír három évig küzdött a meghódításáért.

Két-három órányi várlátogatás után, a magyarul köszönt egy butikos. Néznék-e be a boltjába? Ne vásároljak, ha nem akarok, csak nézzek szét! Nyilván kiszúrta a nem messze parkoló úti társamat és a pesten tanuló testvérétől felszedett, néhány magyar szóval kedveskedett nekem. Az egyik sarokban memória kártyákat látok.

No ebből kéne nekem, de 1 gigás. Nincs, de mindjárt lesz! Kocsiba vágja magát és el… Ameddig reá várok egy vendégős a teraszon a Koránból olvas fel, énekel a kamerámnak. Butikos ember vissza… Csak 2 GB-os kártya van. OK. 12.000 forintnyi összeg az áru.

A sajátomat, az 1 GB-osat, 11.000-ért vettem itthon.

Kis idő múlva dél felé tartok egy Wadi Musa nevű helyre. A Mózes völgybe, közismertebb nevén Petrába. A név, Petra sziklát jelent, Jellemzően arra a tényre, hogy itt minden a sziklákba vájtan épült. Egy régen volt nomád pásztornép, a nabateusok tették Petrát birodalmuk fővárosává. Több mint 2000 évvel ezelőtt. Megközelíteni a csodát, -egy másfél-két kilométeren- kanyargó szűk ösvényen lehet, ami néha, alig méteresre szűkül. Egy másik alkalommal, amikor itt jártam, egy akkori vezetőm, hátulról a magas hegyek felől vezetett ide. Most inkább az egyszerűbb, kényelmesebb lófogatot választom. A sziklák aljában vésett vízcsatorna és ciszternák. Komplett vízmű rendszer. Bizonyítva, hogy ez a kivételes képességű nép, hosszú évekre rendezkedett be a környéken. A félhomályos szoros véget ér, a napfényre lépve a megpillantom Petra legpompásabb építményét, az El-Kasneh-et, a ragyogó, sötétvörös, sziklatemplomot. Nem először látom itt, de a látványtól ismét megdöbbenek.

Nem tudni mi volt az eredeti rendeltetése. Templom, sírkamra vagy kincstár? Vagy mindhárom egyszerre? A neve egy legendából ered, -mely szerint- a tetején lévő urnában egy ismeretlen fáraó kincseit rejtették el.

A nabateusok, saját építészeti stílust hoztak létre. Bár az oszlopok, egyéb faragványok mutatnak hellén jegyeket, mégis egyedi, sehol máshol nem látható összhangban vannak.

A kultúra sokáig fennmaradt, majd később Kr. u. 106-ban, a római birodalom provinciája lett. E kor emléke a jellegzetes római színház.

Petra ókori jelentőségének alapja, hogy az évszázadok során, afféle logisztikai központként működött a karavánutak metszéspontjában. Nem utolsó sorban természetes védettsége miatt. A járhatatlan magas hegyek között megbúvó város lakossága, fénykorában húszezerre volt tehető.

Késő délután, a Jabal Mabrek 1720-as hágóján, Jenz-el találkozom, Stuttgartból. Biciklivel van. Uhhh. Megpróbálok németre váltani, de keverem. Nem baj, érti. Ő is így válaszol… Sharm el Sheikh-be tart, a Sínaira. Huszonnegyedikére, este nyolcra beszélünk meg találkozót a Hard Rock Cafféba. A telefonszám cserét elmulasztottuk. Jenz, sajnálom, hogy nem voltam ott! Másként alakult.

Leszáll az est, besötétül, hűvösödik. Elhagyom a királyok útját… Aztán amint kiérek az Aqabába vezető pálya ellenőrző pontjához, akkor meg a jobbkezes kis könnyű kesztyűmet. Addig „vidámkodtam” a katonákkal, hogy a szélvédő alá gyűrt kézvédők ott maradtak az indulást követően.  A menetszél kivitte őket. A balkezest megtaláltam.

Este kilenc, Hotel Golden Tulip Aqaba.

Kerülök egyet a városban, tankolok. Literje: 0,6 JD. Ami, ha jól számolok 75 US cent. Aztán megkeresem a kikötőt. Elsőre nem sikerül. Vissza a városba! Kezdem, előröl. Megvan. Kicsit vakarózom, amikor meglátom a behajózásra váró tömeget. Zarándokok. Mekkából jönnek. Az egyiptomi vidék népe. Szerencsére külön kapukat nyitottak a számukra, a saját kiutazásomat, meg a hajójegyet egy másik épületrészben kell intéznem. Nem túl egyszerű, de nem annyira sem vészes. Néhány félóra. Aztán várakozom.

Várakozás közben szót váltok egy törékenynek tűnő, filigrán Új-Zélandi nővel. Brit útlevele van és Franciaországból indult néhány hete. Dahabba tart. Kerékpárral.

Szlovéniát, Horvátországot, Szerbiát, Bulgáriát, Törökországot említi útvonalaként. Őszinte tisztelettel nézek rá és a járművére.

Déltájban behajózom, és tovább várakozom, hanyatt dőlve a felső fedélzeten. Délután három körül indulunk. Szemben velem az öböl túloldalán a híres eilati tenger obszervatórium. Jellegzetes magas, sárga tornya kiemelkedik a partvidékből.

Napozgatok. A fedélzeten egyiptomi pénzt váltok a bankfióknál. Száz dollár = 500 Egypten pound. Leülök a földre, és diszkréten működtetem a kamerámat.

A zarándokcsoportok vezetői folyamatosan állítgatják ki az igazolásokat a résztvevők számára a zarándoklat megtételéről. Ez a tény az ő életükben nagyon fontos dolog. Innentől fogva jogosultak a „hadzsi” megtisztelő előnév viseletére.

A három óra azt jelenti, hogy valójában 13h van. Három óra a hajóút, tehát délután négyre érkezünk Nuweibába. Ott viszont, az egyiptomi időszámítás szerint öt óra van. Mivel a kikötés ideje belecsúszna a naplementébe, így a nyílt vízen várakozunk egy órát. Nasar a hajó adminisztrációs tisztje, az irodájába invitál. Teázgatunk. Alexandriában lakik, három hetet a hajón tölt egyet otthon.

Kapacitál, hogy feltétlenül keressem fel a városát. Nem ígérem biztosra. Pedig fontos volna nekem is.

Napszálltát követően kikötünk. Ekkor 18 óra van, tehát kezdődik a zarándokok rituális vacsorája, amit a fedélzeten költenek el. A kijárat felhúzva. Várakozom.

Vacsora van a kikötőben is, tehát hiába is mehetnék ki. Vacsora és ima. Érthető. Másfél-két órácska múltán, kihajózhatok. Nyolc körül a vámhivatal elé érek. Igen, ez a dolog nekem is bonyolult volt kissé.

Ami ekkor kezdődött, annak a fontos részleteit öt év múlva mondanám el pontosan. A lényegi elem, -amit eddig megúsztam- három rövid, idegen szóval fejezhető ki. Carnet de Passages. Ezt a dokumentumot eddig is kérték a határokon, de megoldottam a dolgot azzal, hogy ostoba képet vágtam és elővettem az itthoni forgalmimat. Ez most nem elegendő. Elő kell vennem a papírt. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy ilyen nevű dokumentumot az általam felkeresett, hazai hivatalok nem használnak, nem ismerik. Autó klub, okmányiroda, rend és vámőrség, KPM stb. Nuweibában, az egyiptomi belépés alkalmával, viszont ez a továbbhaladás abszoult feltétele! Nézegetik, forgatják a papírjaimat. Tanácstalankodnak.

Határozottan és élénken állítottam, hogy minden papírom rendben, minden pecsét a helyén van. Mondják, hogy igen, igen de majd jön a general, a főnök és majd ő helyben hagyja. Közben öntapadó papírkán lesatírozzák az alváz és a motorszámomat. Felragasztják egy belégre. A szolgáltatás árát kifizetem. Számlát adnak. A fotocopy bódéhoz zarándokolok. Minden okmányomat lemásolnak két példányban. Fizetés számla. Gyűlik a papír a kezemben. Motor a középtartón, én a nyeregben, lábam kinyújtva a boxeren, hátradőlve fejem a top casen. Pihengetek, várakozok.

A tourist police egyenruháját viselő fiatalember érkezik, -érdekelődve- hogy mire várok? Mondom, hogy a hivatal vezetőjére. Szétnéz és mondja, hogy megérkezett a general. Segítőkészen elkéri a papírjaimat. Odaadom az egész paksamétát. Ömlesztve. Visszafekszem. Kisvártatva jön kezében, a gondosan rendszerezett okmányokkal. Szép nagy körsétába kezdünk a kikötő területén, az egyik irodában hétszáz fontot fizetek. A többiben kevesebbet. Az utolsó előtti officban még három ív papirost, az utolsóban, pedig kettő gyönyörű arab feliratú rendszámtáblát kapunk. Sárgát, piros betűkkel. Az egyiket szigetelő szalaggal „felszerelem” a sajátomra. Így vált a kedves Hornetem két hétre „alias”-sá. A másikat a poggyászomba pakolom.

Kísérőm, segítőm még lebonyolít néhány telefont az érdekemben, szállás után érdeklődve. Három lehetőséget ajánl, ármegjelöléssel. A legközelebbit választom, egy Hiltont (80 USD). Az öböl partján.

Látótávolságban van, de Shariz még a kereszteződésig szalad mellettem, hogy el ne tévedjek. Sehogyan nem akar mögém ülni. Ötven pénzt kínálok neki. Nem fogadja el. Ez a munkám mondja. Welcome to Egypt! OK. Sukran, köszönöm! Éjfél van. Hello Sínai, megjöttem!

Vagy az esti welcome drink hatása, vagy a fejedelmi reggeli, vagy a selymes homok és az öböl simogató vize, mesés korall szirtekkel maradásra késztet.

Tizenöt, kifejezetten erre az útra tervezett és elkészítetett pólót, hoztam magammal. Az elejét mosni kéne. Megteszem. Kiteregetek és irány a part. Iszonyatosan lusta vagyok. Ha nem jön az italokat hordó ember, a beach bárig sem megyek el. De jön.

Aztán szundikálok egy keveset. Később, gyalázatosan európai bőröm okán, az árnyékba húzódom. Ott is meleg van.

Pipát és maszkot bérelek és úszkálok a korallzátonyok felett. Csodálatosan szép, lenyűgöz. Tátanám a szám, de benne a pipa. Kora délután grillezett tintahal, zöldfélékkel Alig pár dollár. Kevés a vendég a Sínain. Az utóbbi évek robbantgatásai megtették a hatásukat.

Csak tudnám, hogy ez kinek jó? Esetleg nekem? Mert az utazási irodák hatalmas buszai nem lepik el az utakat, és minden hihetetlenül olcsó?

Sharm el Sheikh a Sínai félsziget fővárosa százötven km-re, déli irányban van. Most már lassan negyedik éve, hogy minden decemberben, januárban itt töltök egy-két hetet az off road school-ban. Kissé felüdítendő magamat. (www.ktmegypt.com/) Síelni ugyanis nem tudok.

Dobozaimat leakasztgatva, a gépet ily’ módon lekönnyítve három óra felé indulok, beköszönni a fiúkhoz. Féktelenkedem egy keveset, a hatalmas sziklák között kanyargó íveken. Aztán visszaveszek magamból. Mert az a teve az úton… „túl volt a dolgon” -amit az imént láttam- kibömbölve egy szűk fordulóból, heverhetett volna akár az út közepén is…  És az „gáz” lett volna, de nagyon!

Motoros központ, ováció, üdvözlések, pacsizások. Helló! Korábbra vártunk!…  Melyik motort akarod? Itt egy új LC8-as, megyünk egy kört? Nagyon-nagyon csábító a lehetőség, de… most inkább nem. Egyrészt, ebből a műfajból félóra még a bemelegítésre sem elég másrészt pedig, én most egy másik túrán vagyok.

Közeledik az esti „naplemente kirándulás” vége. Szállingóznak be, sivatagi vezetőikkel a vendégek a quadokon, homokfutókon. A videó és fényképfelvételeket gyorsan megvágni, sokszorosítani lemezen… majd a mosakodó, tollászkodó vendégek kezébe nyomni!

Itt ez a munka. Meg a karbantartás. Egy nap, -vezetett túra, motorral, benzinnel, védő felszereléssel, beduin ebéddel- fejenként 105 euro. Csoportoknak kedvezmény.

Nos, kedves ninja és szamuráj hercegek, hercegnők! Ez egy lehetőség. Wadikon és hágókon, vagy csak úgy át a homokon… Lehet egykerekezni is. N 27. 55.417 E34 19.440

Elköszönök, és csak úgy kötelességtudatból benézek a Hard Rock-ba, gyalog mert a biztonsági intézkedések, következményeként járművekkel nem lehet a Naama Bay utcáiba behajtani. Felhajtok egy-két frissítőt, aztán tízre, már „otthon” is vagyok. A szálloda labirintus központi teraszán még megnézem a folklór műsort, aztán ledőlök, mint a gyárkémény.

Korán reggel, észak-északnyugat irányba indulok, be a hegyek közé. Párhuzamosan haladok az öböl partjával, bent a hegyek között. Átvágok a néhány tágas, széles völgyön. Elhaladok a Színes Kanyonként ismert látványosság mellett.

Aki járt már ott tudja, hogy nagyon szép. Ezúttal nincs időm bujkálni a sziklák alatt és között, a homok és szél vájta ösvényeken.

Egy óra alatt elérem a fennsíkot, és nyugat felé fordulok. Ezer méter körüli magasságban elviselhető a hőmérséklet. Néhány ellenőrzőpont, egyhangú egyenes út. A félsziget majdnem mértani közepén egy Nakhl nevű helyen vizet, meg benzint veszek.

A Mitla hágóban erősen lassítok. Előző motoros látogatásom idején, -néhány éve- igen-igen csúnya meglepetés ért ezen a helyen, egy éjjeli órán. A hegy nyugati oldalán, még lenn síkságon a szél felgyorsulva, mint -náluk a havat- bekotorja a homokot az útra. A hirtelen emelkedő hegyvonulatok közötti szűk hágóba. Ott még forgatja egy kicsit, aztán beton keménységű kupacként otthagyja. Mint aki jól végezte dolgát.

Az egyik ilyenbe sikerült beleállnom, anno. A lassítás most sem volt oktalan. A homok, ott volt az aszfalton. Néhány centi vastagságban. Megálltam és már csak a mementó kedvéért is lefényképeztem. A kanyar ideális ívén terpeszkedő alattomos és gonosz homok „tócsát”…

Ha nem veszi észre, és erre úgy ráível az ember… akkor sokáig nincs gondja a gép fényezésére! Tekintettel az út mellett húzódó jó mély szakadékra.

Aztán még ücsörögtem egy kicsit a hágóban. Egy első fellnim bánta azt a régi történetet…

Szusszanásnyi idő múlva befékezem magam a szuezi csatorna alatt átvivő alagúthoz az ellenőrző pontba. Láthatóan, -a hely világkereskedelmi, világpolitikai súlyának megfelelően- a tunnel erős katonai védelemmel van ellátva.

Innen, Kairó már csak 140 km. Kora délután, három körül érek oda. Ami a város keleti határában kezdődött, azt csak ajánlani tudom minden hazai türelmetlenkedő, öklét rázó, mutogató, gesztikuláló hazai kis dugócskáinkban „szenvedő” közlekedőtársnak.

Pihentető kikapcsolódásként. Illetve azért, hogy az általam a fenti módon leírt közlekedőtárs lásson már végre egy igazi csúcsforgalmat. Haladjon benne úgy, hogy tolják hátulról, fékezik elölről. Úgy, harminc-negyven kilométeren keresztül. Nem jut eszembe más hasonlat, mint a régi görög harcmezők harcosai, pajzsos katonai egységei. Szóval, ha nem egy ütemben mozdul az alakzat, akkor menthetetlenül agyonnyomják a vétőket.

A Ghízai piramisokhoz beállított GPS-em, pontosan mutatja az irányt. De csak azt. Az utakat nem, ill. csak az igazán nagy főútvonalakat… Lévén csak az alap, a world map van rajta. Nekem, márpedig itt fordulnom kell! Nincs mese, bepréselem magam egy résbe.

Koccan a doboz oldala, billeg a Nagy kék-fehér, de most mit tegyek vele? A fejemen tombol a délutáni nap.

Meglátom a szigeten a Kairó tornyot. Nagyszerű, balról van. Ott kell lennie! Húzok fel a hídra… aztán rögtön balra le.

De nem jó. Ferdül a nyilam a műszeren, fordulok. Kezemmel elnézést kérek, -az elválasztó sávba ültetett pálmafák közül- és megrántom a gázt. A Hornet is érzi, hogy fontos a dolog, megemeli, megnyújtja az orrát.

Nézem a tükröt… Ott van egy fél centire, de nem lök el. Vissza a körforgalomig. OK. Akkor most balra… a falanx egyszerre lódul és összezár. Küzdök egy keveset, szemem a két tükrön. Az elejét meg, -inkább csak- érzem… Kifelé, a jobb szélső sávok felé. Aztán egyenesen a következő széles útig. Kicsit most jobbra… Hoppá-hoppá csak nem a Kheops piramis ez itt mellettem? De az. Este hat óra, most zárják az objektumot. Nem köszönöm nem kérek képeslapot, leporellót… Nem! Thanx.

Torkom száraz, mint a szahara, szakad rólam a víz… Tolom a bicajt hátrafelé a lábammal, hogy meg tudjak fordulni. Be egy nagyobb kapu alá. Sorompó, formaruhás elegáns biztonsági őr. O-ooh…! Csak nem egy szálloda? De az. Úgy első ránézésre… „háát, kiskomám ez nem fog kijönni 60 dollárból”. Annyiból nem jött ki, de sokkal több se volt.

A szobám ablakából próbálom filmezni, az alig száz méterre levő hatalmas kivilágított piramist. De nem megy. Nem túl fantáziadúsan, bárlátogatást teszek. Hangos texasiak, hollandok. Visszavonulok.

Elegáns, finom reggeli és ötven méter után, a ghízai fennsík szélén, egy robbanószert kereső kutya szaglász körbe engem és a motort. Elég égő lett volna, ha kihagyom a hajnali zuhanyt. A szimat nem talált kifogást rajtunk, így aztán be is engedjük magunkat.

Jobbra megyünk először a legtávolabbi pontra, a  Menkaurénak emelt piramistól nyugatra emelkedő kilátó helyre. A IV. dinasztia „legfiatalabb” fáraóját Mükerinosznak is nevezik. Ez a legkisebb, de valószínűleg különlegessége miatt, a legszebb piramis volt a múltban. Rózsaszín gránit lapok borították. Középen egy kisebb magaslaton a Hofu, azaz Khephrén piramisa. Ez az egyetlen, melynek a csúcsán még látható az eredeti sima fehér mészkő burkolatból egy kevés.

Vele egy vonalban, kissé északabbra a dinasztia második fáraójának, Kheopsznak kicsivel több, mint 146 és fél méteres emlékműve.

Az ókor csodája, az Eiffel torony megépítéséig a világ legmagasabb építménye volt. Kettő és fél millió, egyenként 2,5 tonnás kőtömbből áll. A belsejében tökéletesen faragott és illesztett gránit tömbök alkotják a királyi sírkamrát.

A Kheopsz déli oldalán a régészek találtak egy un. nap bárkát, ami most egy külön erre a célra épített épületben, múzeumban helyreállítva látható, a piramis déli oldalán. Ha nincs éppen zárva, mint most.

A Khephréntől keleti irányban, tőle négy-ötszáz méterre a híres Szfinx, ami valószínűleg magát a fáraót ábrázolja. Oroszlánt mintázó teste a király hatalmát jelképezi. A ghízai magaslaton, a legismertebbeken kívül még számos mellék piramis és egyéb építmény található, jobbára az enyészet útján.

A Szfinx-el szemben, -jómagam egy vendéglő teraszán ülve- fixírozzuk egymást. Vagy, egy órán keresztül. Azon gondolkozom, hogy vajon miért is épültek ezek a hihetetlenségek?

Az általánosban még én is azt tanultam, hogy rabszolgák tömegei, -kínok, keservek közepette- építették. Úgy tudom, hogy mára az egyiptológia tudománya is megcáfolta már ezt a legendát. Nem is valóságszerű a feltételezés, hogy a tervezés és a kivitelezés ennyire kifinomult és tökéletes pontossága, egyáltalán lehetne efféle erőszakosság következménye. Másrészt az Óbirodalom első, -a piramisokat építő fáraói- még nem folytattak olyan, hódító jellegű háborúkat melyek révén, nagyszámú fogoly ill. rabszolga seregre, tehettek volna szert.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy a kivitelezésben maga a Nílus és az emberi lelemény játszotta a főszerepet. Az áradások során a gátak, zsilipek hihetetlenül pontos rendszere lehetett az eszköz, ami lehetővé tette az építést.

Az ókori Egyiptom hierarchikus és zárt társadalom volt. Az áradásokon kívüli időben mezőgazdasági termelés folyt a Nílus völgyben. Ahogyan ma is. Melynek terményei jobbára a fáraó tulajdonát képezték, természetbéli adók formájában.

Az áradás hónapjaiban, amikor is szünetelt a termelés, a fáraó -ezzel is bizonyítva isteni eredetét- ellátta munkával és élelemmel a népét. Egyféle, a társadalom összetartására kialakított közmunka rendszer. Hát lehetett így is!

Ennek a gondolatsornak a végére, elfogyott a két üveg víz az aszatalomról. Kora délután indultam Kairó nyugati szélén át, déli irányban az alig pár kilométerre levő Szakkarába. A híres lépcsős piramishoz. Amit, az emberiség történetében talán az első ismert, igazán nagy polihisztor, a csillagász, orvos, építész Imhotep építtetett Dzsószer fáraó számára.

Maga a piramis alig hatvan méter magas, viszont az első a világon. Nagyjából 4600 éves. Az eltelt években, -mióta utoljára itt jártam- a völgyben takaros kis, múzeum épült. Ahol az egész nekropolisz területén található egyéb emlékek is láthatóak rendszerezve. Egy jó kép kedvéért felkaptattam a parkoló feletti kis magaslatra, a lépcsős piramis alá. Éreztem én, hogy nem túl szabályos a dolog, úgyhogy nem sokat vacakoltam a beállításokkal. Viszont megvan a kép.

És jól sejtettem. Nem volt szabályos! Mosolyogtam, és bűnbánó képpel fizettem egy keveset. Már Szakkarából is látszik, de néhány kilométerrel lentebb van a Kairó környéki hatalmas régészeti övezet legdélebbi pontja Dahsur.  Két legérdekesebb piramisa, ugyanannak a fáraónak, a IV. dinasztia alapítójának Sznofrunak épült. A délebbit, -mivel oldalainak dőlésszöge megtörik- Tört piramisnak hívják. Az északabbit építőanyaga miatt Vörösnek.

A piramisok elmaradnak, kezdetét veszi a vidéki Egyiptom sajátos közlekedési kultúrájával való küzdelmem, a Nílus völgyében. A hatszáz kilométere levő Luxorig szeretnék eljutni, de nem sikerül. Világosban még rendben van, majdnem minden. Még fényképezgetek is.

Az ötezer éve gyakorlatilag változatlanul folyó mezőgazdasági metódust. Pici, apró kis gátakkal elválasztott teraszok, különböző mesterségesen kialakított szinteken. Ma már nincsenek áradások, ezért egész éven keresztül a legmagasabb szintekre szivattyúzzák fel a vizet. A pici kis gátak megnyitásával, elzárásával biztosítják az adott növényhez szükséges vízmennyiséget. Az egyik parcellában vetik, a másikban éppen növekszik, a harmadikban aratják. Nagyon ki van találva.

Viszont alkonyat után, már nagyon kell figyelni. Ugyanis nem használnak lámpát. Vagy csak nagyon módjával. Miután, -európai fejemmel- a saját menetirányomnak megfelelően, teljes joggal a sajátomnak tekintett sávomban, előttem néhány méterre felvillantja a fényeit egy böhöm nagy teherautó, be kell látnom, hogy ennek a fele sem tréfa. Van lámpája csak valamilyen, általam be nem látható ok miatt nem használja. Csak megvillantja, hogy ő ott van. Tennem nekem kell valamit, hogy elkerüljem. Elkerülöm.Feltolom a hellákat. Mind a négyet. Szinte hallom, ahogyan sziszegve kapkodnak a lámpakapcsolójuk után. Jelezni akarván, hogy ők bizony ott vannak az úton. Na! Ugye, hogy tudjátok mire is való a lámpa?

Dairut-nál, egy fiatal Aziz nevű turista rendőrparancsnok felajánlja, hogy egy pick up jellegű kocsit állít elém és elkísérnek Asyut-ig. Forog előttem a piros kék lámpa, a lakott településeken szól a sziréna, és csak látszólag haladok lassabban, mint korábban.

Ilyen módon a közlekedésnek, orosz rulettesített változata, nem borzolja tovább az idegeimet. Kényelmesen begurulunk a nagyváros egy apró kis szállodája elé.

Ha tegnap este, kifejezetten jól jött a segítség akkor most el kell fogadnom, hogy elkísérnek Luxorig. El Uqusur, Ők így hívják

Ugyanis, mire összecihelődtem ott állt a tourist police kocsija a szálló előtt. Mondják, hogy meg van szervezve az utam végig. Tizenöt-húsz kilométerenként váltják egymást az autók. Tudom, hogy Luxor környékén ez elkerülhetetlen lesz, így a jó oldaláról közelítem a korai kíséretet.

Jelzik a megszámlálhatatlanul sok „fekvőrendőrt” és úgy általában mindenre felhívták a figyelmemet. Nagyon tetszik nekik, amikor kiállok a nyeregből. Olyan is van, hogy fel tudok kapcsolni hatodikba. Ha meg akarok állni, inni, fényképezni vagy tankolni megállok. Ők is megállnak. Állandó rádiókapcsolatot tartanak az előttünk levő, ránk várakozó kocsival, ill. az ellenőrző pontokkal. Kicsi túlzással, tőlem, miattam hangos az éter a vidéken. Amelyik sofőr belehúz a 120-as tempóba, azzal barátságosan összepacsizok a váltásnál.

Egyetlen, kis faluban várakoznunk, mert nem érkezik meg időben a váltás. Az óhatatlanul összesereglő falu népe barátságosan érdeklődik a motor, a nevem, a hazám, és egyebek felől. Egy villanásnyi időre felrémlik, valami régi újsághír, hogy nem tudom ki… valaki, Európában csak úgy… általánosságban „le arabterroristázta” ezt a népet! Vagy csak a focistákat? Viccből talán? Nem tudom. Mindenesetre sajnálatos! Szerintem.

Egy kissrác, bátortalanul megérint. Látom a szemében a meggyőződését: „Nem, ekkora ember meg nincsen!” Fehér szakállal. Remélem az a félmaroknyi csokoládé, amit a zsebemben, éppen aznap, napközbeni „uticsokiként” tárolok, mégis csak elhiteti vele, hogy létezem. Megérkezik a váltás. Szabadkoznak keveset, defektet szereltek. Never mind… Nem érdekes. Yalla! Gyerünk! Délután négy körül, érünk Luxorba. Nem ma haladtam a legjobban.

Hotel Mercure, szemben a folyó másik oldalán, a nyugati völgyben, az utam másik főszereplője Hatsepszut királynő temploma. Holnap Királynőm, Holnap.

A kosárba lépve, rossz helyre tettem a lábam. Gyorsan lefejelem a gázadagoló egyik szelepét, de nem akadályozom meg a felszállást. Kicsit még pironkodom, aztán elfoglal a nap felkelte, meg a Nyugati Völgy.

Barnás-sárga, vörös meg arany. Gyönyörű! A pilóta pontosan tudja, mi kell a látogatónak. Kecsesen Deir el Bahari fölé lebeg. Nem emlékszem pontosan, de szerintem jó ideig, nem veszek levegőt. Előttem a hegy természetes félköríves, mértanilag pontos közepében a lefelé és kifelé legyezőszerűen épített Hatsepszut templom!

A felkelő nap fényében fehéren és sárgán világító mészkőből, márványból. Egészen egyszerűen nem értem. Ha nem innen nézték és tájolták be az épület kontúrjait, ahol most éppen a kameráimmal idétlenkedem, akkor hogyan lehet ennyire arányos és tökéletes? Mindenesetre a XVIII. Dinasztia középső királynőjének, az első fáraónőnek tökéletes térlátású és arányérzékű tervezője volt, úgy 3450 éve.

A több dimenziós lebegést, térben és időben még egy darabig folytatjuk. Teszünk egy félkört a Ramesszeum, és a Medinet Habu templom fölött, majd a III. Amenhotepnek szentelt, ma már nem létező templom felett.

Az odavezető út másik oldalán, egy kukoricás szélén simán földet érünk. A leszállás során még megnézhetem a Memnon kolosszusokként ismert magányos két szobrot. Az említett, nem létező templomot őrzik. Sajnos szétesőben vannak „ők” is.

Igyekszem nem megismételni a belépőmet.

Fél nyolckor, a szállodában reggelizem és megkeresem a város alatt 12 kilométerrel lentebb a folyón átívelő szép hidat. Bridge Kobri így hívják. Egy a Hórusz istenséget, sólyom képében ábrázoló páros szobor őrzi, a pillérek nyílását. N25 38.048 E32 35.729. Itt lehet átkelni a folyón, mert egyéb lehetőség vagy járműszállításra is alkalmas, komp nincs a városban. A Nyugati Völgybe igyekszem. Pillanatok alatt visszaérek a kolosszusokhoz.

Még mindig korán reggel van, az első turistabuszok, akkor érkeznek, amikor tovább indulok. Először a királynők völgyébe. Tetszik a helybéli, alkalmi idegenvezető ötlete: Mindenféle titokzatos kis kulcsocskákat mutogat, sejtelmes arccal, suttogva. Soha nem látott rejtélyek megismerésére csábítva. Belemegyek a játékba.

Követem. Lemezajtót nyit, fotózhatok. Egyébként az egész völgyben, -zárt helyen- utoljára. A titokzatosságnak véget vetek, kérdésemre: mennyibe került az alkalmi idegenvezetés? A válasz, hogy „amennyit gondolok.” OK. Ennyit gondolok!

Döbbent arc, csak ennyi? Ez a játék másik fele. Ennyit el sem fogadhatok… Rendben! Aztán elfogadja. Mosolyogva köszön el. A Habu templom előtt, egy idősebb férfi érdekes hangszeren játszik és kedvesen énekel. Rögzítem képpel, hanggal. Vagy hat- nyolc kilométert odébb gurulok.

Hatsepszut temploma legalább olyan szép, alulról és szemből, mint felülről. Évek óta lengyel restaurátorcsoport dolgozik rajta. Ha ezt teljesen helyreállítják, -mint ahogyan ez ma még csak a makettjén látszik- a bejáratot övező fasorral együtt, világszenzáció lesz. Igaz, ma is az!

Királyok Völgyébe, a parkolótól egy dízel vontatású kis szerelvénnyel jutok le. Napokat lehetne itt sétálgatni, nézelődni.

Tutankhamon mellett döntök. Sejtem, hogy merre keressem, meg is találom. Az egyetlen királysír amit épségben fedeztek fel, 1920 körül. Tudom, hogy minden lelet, ami itt volt, Kairóban van, múzeumban. Mégis izgatja a fantáziámat a hely. A lejáratnál derül ki, hogy a fiatal királyhoz külön belépő kell. Visszaballagok a bejárathoz. Ömlik rólam a víz, nagyon meleg van. A csizmám sem kifejezetten sétacipő.

Az extra ticket majdnem annyiba kerül, mint az egész területre jogosító belépő. A lejáratnál egy úriember illedelmesen elkéri a fényképezőgépemet. Bilétát ad helyette. A kamerát már a fenti kapunál elkérték. Nem értem a sorrendet, de nem is érdekel.

Maga a sírkamra sokkal kisebb, mint ahogyan a képzeletem él. Ráadásul csak egyetlen helyiség látogatható. Középen lenn, körbekerítve üvegfal alatt a félhomályban maga a szarkofág. Még a gyenge világításban is kivehetőek a szép hieroglif jelek, a feliratok.

Sokkal több látnivaló nincsen.

Ballagok felfelé, a kamerákkal kapcsolatban arra jutok, hogy érthető. Ha a fél világnak saját felvételei lennének a látnivalókról, ki venné meg azokat a gyönyörű albumokat?

Kicsit cinikus vagyok, és alig veszem észre, hogy a kijáratnál a kamerám „megőrzéséért” készpénzt igényel a jóember. Úgy döntök, hogy tényleg nem veszem észre. Megelégszem a biléta visszaszolgáltatásával.

A völgyben még sok száz temetkezési hely és egyéb látnivaló van. Ismert és kevéssé ismert királyok, vezérek és hivatalnokok emlékei. Esélyem sincs, hogy akár egy részüket is felkereshessem. A feltárások most is zajlanak, ezért aztán nem is mind látogatható. Teszek még egy rövid sétát II Nagy Ramszesz, nem túl jó állapotban levő templomában, a Ramesszeumban.

Aztán szépen, lassan visszagurulok a szállodámba. Ami még a napból hátravan azt a medence parton töltöm, egy szemérmetlenül finom zöldségtál társaságában.

Reggel, még teszek egy rövid sétát a luxori Amon templomban. Bejáratának emberfejes szfinxei a felvonulási utat vigyázzák Karnakig. Így téve teljessé a monumentalitást, és pompát ami az ókori Thebát évszázadokra a birodalom fővárosává tették.

Építését III. Amenhotep kezdte, egy még régebbi szentély helyén. Majd II. Ramszesz fejezte be. Ez a kijelentés azzal a kiegészítéssel igaz, hogy az egyiptomi templomok legjellemzőbb vonása, a folyamatos átalakulás, változás. Az aktuális hatalmak igényeinek, akaratának megfelelően. Ez a megállapítás még a közeli történelemre is igaz! A pülonok előtti, a szimmetriát teljessé tevő két 25 méteres egyik obeliszk közül, ma az egyik a párizsi Concorde téren található. Az első udvarban, pedig egy mecset áll.

A séta után Aswan, Asszuán felé indulok. Kíséret nélkül, nyílegyenesen dél felé. Szűkül a Nílus völgy, szélesedik a folyó. Ezúttal a keleti parton haladok, és tisztán látom a völgy határait. Nyugaton a libiai, keleten az arab sivatagot határoló hegyeket. A vízen nagy utasszállító, kiránduló hajók. Nem nagy távolság, alig kettőszázhúsz-harminc km. Igaz az utolsó szakaszon eltűnik az út. Pontosabban építési területté alakul át.

„Off road” üzemmódra váltok. Dél körül beszállásolom magam egy a közvetlenül a vízpartra épült bugalow sorba. Észreveszem a furcsálló pillantásokat, amiket a „hóttsáros” nadrágommal és csizmámmal, az előbbi üzemmód nyomaival váltotok ki, a recepciónál. Ezért aztán azonmód, a zuhany alá küldöm magam.

A ruházatomnak is, magamnak is jót tesz a locsi-pocsi. A hűtőből sört veszek magamhoz és száradok a teraszon. Ha volna krokodil a Nílusban, elérhetné a lábamat.

Délután átvitorlázom a szemben lévő, Elephantnie szigetre. Sétálgatok, ücsörgök. Olyasmi, mint a Margit sziget. Csak több az ókori lelet, meg a víz is délről folyik északra.

Nem találtam meg az elveszett frigyládát, én sem.

Néhány irat és utalások nyomán létezik egy ilyen értelmű feltételezés.

Később naplemente a teraszon.

Hétkor már úton vagyok. Philae szigetére igyekszem. Meg vagyok róla győződve, hogy a núbiai sivatagba nem engednek be egyedül. A recepciós is úgy tudja, hogy 11h-kor indul a konvoj. A szigeten lévő Ízisz templomot viszont nem szeretném kihagyni. A városból keleti irányban kivezető úton szépen ki van táblázva a csónak kikötő. Nem várom össze a kis motoros teherbírásának megfelelő létszámot. Kifizetem egyedül, a tizenöt perces hajóutat oda-vissza.

Ez már a felduzzasztott Nílus, a Nasszer tó. Egészen egy szerűen nem hiszek a szememnek! Millió, kis sziget, szikla áll ki a vízből. Ez volt az un. első katarakta, egyben az ókori Egyiptom határvidéke a folyó szabályozása előtti időkben. Néhány perc és kikötünk a Philaen. Pontosabban! Igazából ez, Agilkia szigete. Itt kapott új helyet a Philae műemlék együttese, mielőtt az eredeti helyszín végleg víz alá került.

A hely gyönyörű és ékes bizonyítéka a különböző korok és uralkodók szokásainak, miszerint kibővítik, lebontják, megmásítják, kisajátítják, átértelmezik a megelőző időszakok történéseit, építményeit.

Pedig, -meg nem történtté tenni, megtörtént dolgokat- nem lehet! Mindenesetre, a kövek, az oszlopok, a faragványok eredetiek.

Az Ízisz szentély eredetileg, az időszámítást megelőző III. században épült. Utolsó hieroglif vésetek 700 évvel későbbiek.

Ízisz istennő, magát az életet testesítette meg az ókori Egyiptomban. Termeiben, oszlopsoraiban nincsen párhuzam és szimmetria. Építészeti megoldásai bonyolultak. Mint az élet. Az egész építmény viszont egységes és egész. Traianus császár pavilonja is szervesen illeszkedik a környezethez, a keleti oldalon. De volt az eredeti területen keresztény szerzetesi kolostor is.

Jön a hajósom, megkerüljük a szigetet. Nem tudom levenni a szememet a szentélyről, ameddig be nem fordulunk a kikötőbe.

Igyekszem a parkolóba, indítok és sietek. Egyből megtalálom a hatalmas völgyzáró gátat, ill. a rajta átvezető utat. Ez a gát már a második, az ötvenes évek végén épült. Az első a XIX század vége felé. A nyugati oldalon ellenőrző pont. Viszont egy fia konvoj sincs.

De baj se, mert a katonák ellenőrzik a benzin és víz készleteimet, és tovább engednek. Egy szűk folyosót elhagyva kiérek a núbiai sivatagba.

No, hát akkor… Yalla! Gyerünk!

Háromszáz km nyílegyenes út! Nem tépünk, kimérten gurulunk. A hőmérséklet 50 fok közelében. Néha egy szelíd emelkedő. Egy helyen ritmikusan hullámzik az út. Le, föl, le föl. Eszembe jut egy jó kép lehetősége. Leteszem a kamerát az út szélére, kitolom teljesen az objektívet és visszamegyek vagy két kilométert. Sikerül is meg nem is.

Aztán felfedezek egy „utca, házszámot”. A sivatagok lakói, -jellegzetes- csak általuk ismert szisztéma szerint összeraknak néhány követ így jelölve meg a maguk számára, a lakóhelyükhöz vezető utat. Tájékozódási pont.

Később felfedezem az általam, -mondjuk csak a Rejtő regényekből- ismert jelenséget. Hatalmas csillogó vízfelületeket, látok a sivatagban. Pedig nincs ott!

Csúnya tréfa lenne, ha napok óta vánszorognék gyalog, víz nélkül a homokban! Leginkább a délibábhoz hasonlít. A mellettem jobbról sorakozó magasfeszültségű oszlopok is bizonyítják, hogy mégiscsak visz valahova ez az út. Aztán, más nem is. Körülbelül a félútnál enyhe bal kanyar, külső ívén egy fogadó. Pálmaágakból. Az építmény hátulján parabola antenna. Barátságos, halk szavú vendéglős a tulaj. Az üveg hidegvizet, három fontért adja. A városban öt volt. Nálunk ez fordítva lenne, azt hiszem.

Nem messze a fogadótól egy kiégett busz. Tizenkét éve áll ott. Egykedvűen, várakozóan. A vízkészletemet megújítom, és tovább haladok.

A táj jellege megváltozik, magányos barna, fekete dombok, hegyek tűnnek fel. GPS is jelzi, hogy egy kissé kelet, dél-kelet felé fordultunk. A hőség nem enyhül. Sőt!

Hogy a szahara mennyire nem vicces dolog, azt az a néhány ezer el nem készült bocskor is jelzi, ami az út mentén hever. Elhullott teve formájában.

Fél öt tájékán elfogy az út. Nem visz tovább. Megérkezem, Abu Simbelbe. Kettő nagy szállodát láttam, a tópartit választom.

Nagyon kényelmesen kelek, lustálkodom a jobbára üres medencénél. Aztán lesétálok a városba. Nézelődöm, pénzt váltok. Később vissza a szálloda megnyugtatóan hűs előterébe.

Három óra körül, nem mintha a távolság tette volna szükségessé, de motorral gurulok az utam végcéljához. Kikerülöm a kereskedőket, butikosokat és beállok a parkolóba. A bejáratnál az ellenőrzés, mint egy repülőtéren, detektorok, biztonsági kapu, ilyesmik.

Hosszú lépcsősoron sétálok le. Az aljából visszanézek, fenn a motor, a parkoló szélén. Szemben a nappal, magasan. Semmiképpen nem tudom egybe fényképezni a templommal.

A bejárat közelében, mindenhol figyelmeztető tábla, ami a benti fényképezés tilalmáról szól. Sajnos nagyon nemzetközi piktogramok is vannak! Ücsörgök még egy kicsit idekint, aztán elindulok befelé. A gépeket nem veszik el. Pedig az egyiket nyújtom is az alkalmazott felé, jó szándékom jeleként.

Úgysem tudnám elkerülni a vaku használatát, a félhomályban. A másik meg a nyakamban lógva forog. Időnként, amikor a fényviszonyokat elegendőnek találom, diszkréten megemelem. Csak úgy találomra, a témára irányítva. Sokáig nem bukom le. Sétálok körbe-körbe. Minden a helyén. A 10 méter magas Oziriszt ábrázoló, és a hátrébb levő kisebb oszlopsor. A kiterjesztett szárnyú sasok, hatalmi jelvények a mennyezeten. Helló, Sziasztok!

A falakon a domborművek, vésetek. A híres Qádesi csata jelenetei, melyben II. Nagy Ramszesz legyőzi a hettitákat. Hát igen. Ez utóbbival kapcsolatban, a modern egyiptológia kutatásai szerint, valószínűleg füllentett a nagy fáraó! Nem mintha Ő lenne az első… De nem is az utolsó, a történelemben. Lévén, hogy csapatait elverték, mint jég a határt.

A templom legbelső hátsó falából kifaragva a három egyiptomi vallási körzet főistene és maga Ramszesz. Az istenné vált fáraó.

Ekkor ellentmondást nem tűrően letartóztatják a kamerámat! Csak magyarul beszélek, és hányaveti módon, -mint akit nem is érdekel a dolog,- sétálok még egy keveset.

Aztán kiváltom a fogságból a jó eszközt. Valószínűleg sokat kínáltam fel, mert a túszejtő mosolyogva visszaadja. Ráadásként pedig, előzékenyen kikapja a templom kapujából az Ankh, az élet jelét formázó kulcsot, majd pózba vágja magát a szigorú ember. Nem baj. Jó vágókép lesz belőle! Egyébként, pedig jó régen hordom magammal. Sajnálnám örök rabságra kényszeríteni a kedves készüléket. Mindenesetre ezután húsz fonttal többet ér! Átsétálok a kisebb templomhoz. Az Első Feleségnek, Nofertarinak és Hathornak a nőiség, a szerelem istenének szentelték. A hatvanas évek végén mindkét templomot, lenyűgöző mérnöki munkával, az eredeti szintjükhöz képest megemelték hatvanöt méterrel. Ezért láthatóak ma is.

A XIX század elején, egy svájci utazó fedezte fel a templomokat. Ő volt, az első európai ember, aki hosszú évszázadok óta először láthatta őket. Neki még álruhát öltve kellett idáig jönnie… Nekem nem.

Nem várom meg a reggelit, a kelő nappal együtt indulok. A reptéren egymás után szállnak le az utazási irodák kisebb belföldi gépei. Az isteneknek ma is lesznek látogatói.

Viszonylag hamar megteszem az utat Asszuanig. Az útépítést nem tudom kikerülni, ez egy kicsit visszavesz a tempómból.

Kom Ombóban megállok egy út menti árus üzleténél. Idősebb magas férfi, érces mély hanggal. A számomra, kristálytiszta angolsággal fogad. A boltban van minden. Saru és ajándéktárgy, jeges tea és fanta. Víz az nincs. Pedig én azt szeretnék. Látom, hogy a gallabiájának zsebéből pénzt húz elő és az alkalmazott fiú kezébe nyomja. Pattogós utasítás és a fiú rohan.

Pár perc, -mire a fiú megjön- sütemény is, akad. Falatozom. Mire a másfél literes víz elfogy, szóba kerül Núbia, ahová a város még területileg tartozik, Puskás Ferenc meg még más is. Megigazítja a turbánját és megengedi, hogy lefényképezzem. Nyújtom a fizetséget, de nem fogadja el a pénzt. Menjek, Isten hírével, Allah vigyázza lépteimet! Örül, hogy találkoztunk! Bal kezét a szíve tájékára teszi és mosolyog.

Idfu városában megkeresem a hidat és átmegyek a nyugati oldalra. Kényszerűségből veszek néhány liter 80-as benzint, aztán beállok a híres Hórusz templom parkolójába. A sólyom alakban ábrázolt istent Ízisz és Ozirisz leszármazottjaként tisztelték. Temploma, a leginkább épségben maradt építmény a Nílus völgyében.

Két-három óra múlva visszaküzdöm magam a keleti oldalra, találok megfelelő minőségű benzint, északi irányba tartok. Hihetetlen állapotban levő járműveket látok. A „jármű lét” legvégső határáig, sőt azon túl üzemeltetett eszközöket. Gurulnak és hihetetlenül hangos kürtöket, használnak. Egészen egyszerűen nem létezik, hogy bármiféle rendszeres műszaki felülvizsgálati rendszer működne. Viszont láthatólag, ez senkit nem zavar!

Négy óra tájban megállítanak Luxor határában, és nem engednek tovább. Meg kell várnom a konvoj indulását. Bemegyek a városba, a holt időt a néhány nappal korábbi szállodámban töltöm. Hatkor indul a konvoj.

Qena városánál keletre a Vörös tenger felé fordulunk, keresztül az Arab Sivatagon. Port Safaganál szétszóródik az oszlop, Hurghadaba már egyedül érkezem. Az első és egyetlen alkalom, hogy csak a harmadik, negyedik próbálkozásra találok szállást.

Kilencre kimegyek az óváros kikötőjébe. Sharm-i barátaim szerint 10-kor indul az átkelőhajó a Sínaira. Stimmel. Elindult, csak mi nem fértünk fel. A jegyet nem cserélem ki másnapra, visszakérem a pénzt. Elkezdjük megkerülni a szuezi öblöt. Gyönyörű barnás vöröses hegyek, és síkságok váltogatják egymást.

A Vörös tenger ezekről a hegyekről kapta a nevét. Közvetlenül a part mentén haladok, bánatosan egyenes úton. Az öböl végénél, csatorna bejáratánál rengeteg hajó várakozik az átkelésre.

Szuez városára, egyszer már ráfáztam. Most kikerülöm. Felhajtok a Kairó felől érkező útra, és egyből átkelek a csatorna alatt. Amikor a Ghazala völgy felé fordulok, már csúnyán és teljesen sötét van. Óvatosan haladok a nagy szél és a homok miatt, később meg is állok. Várakozom.

Nuweiba már csak 28 km. Óvatosan, lassan ereszkedem le a völgybe. Utcai gumikkal még nem próbáltam, de szerintem ilyen érzés lehet -frissen hullott- nagy hóban, éjszaka motorozni.  Valóban csak egyszer-kétszer állunk keresztbe az úton. Meg egyszer az út mellett. Tizenkét óra, és nyolcszázharminc kilométer múltán megérkezem kedvenc szállodámba, a Hilton Nuweibába. Viszont megmaradt a hajójegy ára.

A napot, egetverő lustasággal töltöm a parton.

Kijelentkezem az országból, leadom a szép rendszámomat. Az adminisztráció nem akkora, mint amikor érkeztem. De sokkal kisebb sem. Fizetni már nem kell.

És nincsenek sokan a fedélzeten sem. Egy darabig, a legénység tűzriadó gyakorlatának megszemlélésével múlatom az időt. Szégyen gyalázat, de nem állom ki nevetés nélkül, amikor az egyik csoportot hanyatt löki a tömlő végén, a hirtelen kitörő víznyomás. A permetből jut nekem is, de jólesik.

Alkonyat után kihajózom, Jordániába lépek. Megvárom az esti imák végét. Aztán amikor az ügyintéző, sűrű bocsánatkérések közepette, megérkezik a városból a biztosítást is, el tudom intézni.

Kilenc körül, Aqaba Gulf Hotel.

Nagyon korán kelek, -tankolok- és egy szuszra átvágok Jordánián. Kora délután megérkezem a Szír határhoz. Egy középkorú tiszt segédkezik a papírokat elintézni. Néhány tea, és egy dollárban fizetendő úthasználati díj megfizetése után, minden megvan. Biztosítást nem kell vennem, az még érvényes. Pénzt nyújtok Neki, elhárítja. Azt mondja: köszöni, hogy Szíria vendége vagyok! OK, én is köszönöm a segítséget! Damaszkusz után megváltozik az egyhangú táj, észak felé haladok a libanoni határral párhuzamosan egy nagy fennsíkon. Érthető, de váratlanul ér a nagy hideg. Estére, Homs-ig jutok. A szálloda előtt veszem észre, hogy egy madár sajnálatos módon, a lámpát védő bukócsövön végezte.

Az elsőt évekkel ezelőtt Norvégiában szereztem, ugyanide. Kész madártemető ez a motor.

Reggeli után nyugatra tartok, ki a földközihez. Útközben megnézek egy francia keresztes lovagvárat. A Castle Chevarlier-t, aztán Tartus fölött még egyet, a Castle Markab-ot. Szépek és meglepő épségben vannak.

Latakia fölött bevágok a hegyek közé. Legnagyobb sajnálatomra Aleppoba már nem tudok visszamenni. Ezerhétszáz méter magasságban kicsi határátkelő Törökország felé.

Kamion nincs egy darab sem, van viszont egy szír küldöttség előttem. Sok kocsi felzászlózva. Így kerülök csendes szemlélőként, a szír televízió híradójába. Az küldöttség fogadása a határon ünnepélyes, zenés és táncos. A ramadan időszakának lezárásaként. Meglepően gyorsan átkelek és egy nagyon meredek, nagyon murvás, nagyon szerpentinen ereszkedem a Ziyaret hegységben Antiochiáig.

Ma, Antakya a neve. A nagyváros után ráállok a pályára és estére, -csurom vizesen- két elázás után Adanaba érek. Viszont több mint három hét bogarait meg a por egy részét leáztattam a Nagy kék fehérről. Ebben ez a jó! A hatalmas Taksim Hotel, negyven valahányadik emeletén kapok szobát. Mit szobát? Egy egész lakosztályt. Ugyanannyiba kerül, mint három évvel ezelőtt. Hogy ezt hogyan csinálják?

A török rivérán haladok nyugat felé. Gyönyörű vidéken, de nagyon lassan. Az út keskeny, egyik pillanatban pálmák között a víz mellett, a másikban hatszáz méter magasban söpröm a szememből az út fölött összeérő fenyők leveleit. Később, banánligetek lesznek a jellemzők. Estére Alanyába érek, nagyon finomat vacsorázom. A végére még sült banán is kerül.

Szállás, hol máshol? A jó öreg Banán motelban, idényvégi áron.

Hihetetlen, de megállás nélkül elhúzok Side, Aspendos, Perge, és Silifke mellett. A hátam mögé illesztem a földközit és észak, észak-nyugati irányban átvágok a hegyeken. Ragyogóan süt a nap.

A magasság 1700-1800 méter, a hőmérséklet hat és nyolc fok között. Az út sima, kellően érdes és széles. Alig van forgalom. A ritkább levegőben úgy szól a cső, hogy öröm hallgatni. „Harci sebesség”! Nem is állok meg, csak a benzin miatt. Még világosban elérem Izmírt. Nem tudom elkerülni a kisebbik északi részébe, a kikötő felett be kell hajtanom. Bő félóra alatt kijutok. Balról az Égei tenger, Lesbos szigete, Trója. Előttem a Dardanellák. Este tíz óra Canakkale, a kikötő. Nagyjából, 1007 km. Rendben. Motel a kikötő kapujában, az ára jelképes.

Az első hajóval átkelek az Égeit és a Márvány tengert elválasztó szűk csatornán. Szemben a dombon az I. világháború, itteni hatalmas harcainak, áldozatainak emléke.

A kikötő, Ecebat már a földrajzi értelemben vett Európában van. Kilépő oldalon, a török határon apróbb probléma adódik. A rendszámomból egy betűt elütöttek a számítógépen a beutazáskor. Várakozás. Nem is kevés. Aztán rendeződik.

A bolgár oldalon az első város Sviliengrad. Kicsivel nagyobb probléma kerül elő. Csapágy jellegű. Fiatal taxis hölgy a bátyját keríti elő, mondván jobban ért az ilyesmihez, meg talán szót is értek vele. A szóértés még megy is. Krasi telefonálgat rengeteget, de a probléma dagad. Megszállok, ebben is segít.

A nap nehezen kezdődik. Eleinte zavar, hogy Krasi folytonosan nemet int a fejével, miközben a szava igent mond. Aztán bekattan valami emlék azzal kapcsolatban, hogy ezt a metakommunikációs jelzést Ők pont fordítva alkalmazzák. Nagyokat nevetünk rajta. Mielőtt tovább tudnék indulni, meghív a lakásába. A felesége kicsi szatyrot nyom a kezembe. Kérdő tekintetemre válaszul elmondják, hogy a hagyomány szerint: Amennyiben segítségükre szorultam, és ők ezt megadták, -akkor nekik- kötelességük az utamon tovább segíteniük! Például ezzel a kis jelképes élelmiszer csomaggal.

Néhány halk „blagodaria”-n kívül több szó, nemigen jön a számra. Köszönöm! Később azon gondolkozom, hogy talán ideje lenne a hazai szólás-mondás gyűjteményből is törölni, tudatilag a „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” című kiszólást. Délután Giorgiu. Nem kezdek már bele Romániába.

Majdnem egész nap esik. Estére, Nagylak. Román kilépő oldal: Mutasd nekem kicsi papír! Milyen kicsi papírt? Kérdezem. Tax, út tax! Micsodát??? Jönni velem! Mutat neked papír! Mutatja. Napszítta alig-alig böngészhető román nyelvű szöveg A4-es papíron. Ragasztószalaggal az üvegen. Valami táblázat.

Én nem beszélni, csak pici magyar! Hát ez az! Ezért kell kiírni mindenféle nemzetközileg is érthető nyelven!

Ha meg csak a magyar utazókra vonatkozik a dolog, akkor magyarul is!

Te, fizet! Nem fizet, mész börtön!

Mennyit kell fizetni jóember?

240 euró! Nézek bután. Nincs is euróm.

Tétován húzom ki a zsebemből a kezemet… Segít nekem, siettet. Te adsz 100 dollár, vége útnak! Még jobban segít. Kikapja a kezemből a százast, és bemegy a fülkéjébe. Bezárja az ajtót, a pénzt a bélyegzőpárna alá teszi és int. Te menni! Vége útnak!

Nem is hiszed barátom, hogy mennyire! Nem ad számlát.

A magyar belépési oldalnál köszönök, nyújtom az útlevelemet be a kis ablakon. A fiatalember unottan pörgeti a könyvecske lapjait. Közben érdeklődve, mintegy honfitársként megkérdezem, hogy ők a határőrség… Tudnak-e, erről a bizonyos útdíjról? Szó nélkül megvonja a vállát. Honnan jön? Jaa! Hát… csak innen Aradról. Két ujja közé csippentve kiadja az útlevelet és bólint. „Welcome the Hungary! Sir!” Teszem hozzá. De csak úgy magamban.

Indítok. Hideg van, szélvihar. Letört faágakat kerülgetek.