Egy túra kezdete mindig meghatározó. Ha kényelmesen tudunk elindulni, minden holmink befér, nincs dugó a városban és még a keréknyomás is rendben, akkor sokkal kisimultabb idegekkel kezdünk neki az épp aktuális fékezett habzású kalandnak. Azonban ha elhúzódik a munka, már megint elfelejtem, hogy a fenébe szoktunk beférni a dobozokba, még késő délután is rekkenő hőség van és csak tankoláskor veszem észre, hogy a szállásról hívtak tucatszor, már félve tárcsázok. Csőtörés, úszik a szoba. Van ilyen, nem haragszom rájuk. Figyelmesek voltak, foglaltak nekünk szobát egy másik panzióban, igaz pont ott amit el akartam kerülni. Nem mintha rossz lenne, csak a fogadósné stílusa irritál.

Végül szerencsésen megérkeztünk, és a szoba sem rossz. Azt, hogy leállt a kazán, és nem volt se fűtés, se meleg víz, csak akkor vettük észre, amikor visszatértünk a vacsora után. Némi telefonálgatás és győzködés után újraindították a kazánt. Lett meleg víz, de meleg már nem nagyon, a nappali nyárias időjárás ellenére sem.

Én már ott akarok ebédelni

A reggel kicsit morózusan indult a hűvös éjszaka miatt, de szállásadónk nagyon korrekt módon, nem fogadott el semmit, ingyen volt a szoba. Indulás után még megálltunk egy abc-ben némi ellátmányt beszerezni, majd az autópálya felé vettük az irányt. Meleg volt, így nem sok kedvünk volt lassítani, vagy nézelődni, de nem is lett volna mit. Ahol az autópálya a hegyekhez ér, kellemes kanyarokat vet, legalább nem alszik el rajta az ember. Annyira eseménytelenül telt el az út, hogy csak arra eszméltünk, hogy már Rijeka fölött vagyunk és kezd fogyni a benzinünk. Egy gyors tankolás és némi folyadék bevitel után elhagytuk a pályát és Opatija felé kanyarodtunk. Abbázia XX. század eleji hangulata még itt-ott felfedezhető a házakon, a parton, de már közel sem az, mint amire az ember számítana régi képek vagy leírások alapján. Lecsaptunk az első üres motoros parkolóra és gyalogosan próbáltuk magunkat ráhangolni a mediterrán életérzésre és a hely különleges mikroklímájára. Nem sokáig bírtuk, a perzselő nap és a motoros ruha nem jó barátok. Hamar bemenekültünk egy étterembe, az árnyékba. Nekem nagy kedvenceim a helyi egyszerű húsételek, pljeskavica, csevapcsicsa, razsnyica egy kis ajvárral és hagymával. Úgy döntöttem, húsdiétába fogok azon a hosszú hétvégén.

Tulajdonképpen elégedett voltam. Odaértünk épségben és túl voltunk az ebéden, a tengerparton. Azonban még sok mindent terveztem aznapra, mennünk kellett. A közeli Ucka hegy meghódítását terveztem, hogy ne csak az épített környezetben gyönyörködjünk. Az út a csúcsra kanyargós, de keskeny, és helyenként elég rossz minőségű. A kis bástyáig a csúcson nem lehet motorral felmenni, legalábbis nem sporttúra motorral. Azonban megéri a rövidke sétát, gyönyörű a kilátás. A Júlia alpok, a Rijekai öböl és kevésbé párás időben a Trieszti öblöt is lehet látni a bástya tetején lévő mellvédre rajzolt térképek szerint.

Rijeka

Legyűrtem a szörnyű késztetést és nem vettem giccses hűtő mágnest a szuvenír boltban. Van itt fent egy siklóernyős start hely is, ami nem más, mint egy pár méter hosszú deszkapalló, ami meredeken lejt a völgy felé és kényelmetlenül hírtelen ér véget. Nem hiszem, hogy szívesen rugaszkodnék el innen. Inkább maradok a földön, két keréken.

Madaraknak való

Legurultunk a félsziget belseje felé, ahol tempósan lehetett haladni, az új autópálya elviszi a forgalom nagyját. Elzúgtunk az olaszosan a hegytetőre épített Buzet mellett és meg sem álltunk a szerintem sokkal hangulatosabb Motovunig. Igazából ez inkább ízlés kérdése, mint objektív dolog. A motorosok kedvezőbb elbírálásban részesülnek, mint az autósok, nem kell fizetni a parkolásért és egészen az óváros bejáratát lezáró sorompóig fel lehet menni. Innen meredek séta következik az árusokkal gazdagon ellátott macskaköves utcácskán.

Motovun

Motovun

Fent a vár, a kilátás és a kávézók kárpótolják az embert. Ahogy szétnéztünk a lábunk előtt térképként elterülő tájon, már értettük miért húzódtak ide fel az emberek évszázadokkal ezelőtt.

Motovun

A nap már erősen közelített a horizonthoz ezért ismét útra keltünk. Európa legdélebbi fjordját, a Limski Kanalt már nem látogattuk, csak elgurultunk mellette. Erre kell legalább egy bő óra, hogy az ember hajóra szállhasson és tehessen egy kört. Aznap esti célunk a valaha csatornával elválasztott dombocskán fekvő kisváros, Rovinj. Szállásunk elsőrangú, bár kicsit drága (Vila Dobravac). Az óváros csupán pár perc séta, és gyaloglás közben nézegethetjük azokat az óriás jachtokat amik nem fértek be a földnyelv túloldalán lévő kikötőbe.

Rovinj

Rovinj

Mivel már besötétedett, csak futólag néztük meg a Szent Eufémia templomot, inkább elmerültünk a keskeny kis utcácskák szövevényében. Bár nappal már meleg volt, de még előszezon, nem volt nagy tömeg. Könnyen találtunk éttermet a móló mellett, ahol folytathattam a speciális dalmát diétámat. A sok hússal és remek Karlovacko sörrel kibélelt gyomorral már sokkal békésebben néztük meg a csatorna helyére épített főteret, a városházát és a régi városkapukat.

Szent Eufémia templom

Rovinj

Rovinj

Ez a motor nem ide való

Másnap a bőséges reggeli után csak farmert húztunk, a motoros nadrág ment a dobozba, főleg városnézést terveztünk.  A fertályórányira lévő Kanfanar mellett fekszik Dvigrád, a halott város. Egy kellemetlen kimenetelű pestisjárvány után költöztek el onnan a lakók. A város elrendezése, épületei úgy maradtak meg, ahogy voltak. A modern kor nem rendezte át a városszerkezetet. A néhai templom és néhány épület épen maradt fala könnyen bejárható. Az igazán vadregényes részek, a házak, amikben fák nőnek, a templom mögött találhatóak. Néhány leleményes helyi képeslapot árult belépőként, a békesség kedvéért belementünk a játékba.

Megint csak percekre szálltunk nyeregbe, Pula kevesebb mint félórányira van innen. Először az összes közül (szerintük) a legépebben megmaradt amfiteátrum mellett parkoltunk le, ahol rögtön magyarokba botlottunk. Rájuk bíztuk a motoron hagyott holminkat és a mai napig is használt ősi rom felfedezésébe kezdtünk. Mire végeztünk, már magasan járt nap és a fehér kövek vakítóan verték vissza a fényt.

Amfiteátrum

Amfiteátrum

Mivel minket nem különösebben érdekelnek a háborús relikviák, nem kerestük fel a dombtetőn lévő citadellát, ahol még monarchia-korabeli tárgyak is láthatóak. Inkább a néhai fórumhoz gurultunk át, hogy megnézzük az Augustus templomot és nyaljunk egy fagylaltot.

Augustus templom

Akinek van rá egy fél, de inkább egész napja, az látogassa meg az innen (is) induló hajókkal elérhető Brijuni szigeteket. Azt mondják gyönyörű kis safari parkot alakított ott ki magának Tito elvtárs.

Menekülve a hőség elöl a tengerpartra indultunk. A percekre lévő Premanturánál kezdődik a Kamenjak félsziget, ami természetvédelmi övezet, de fizetségért cserébe be lehet menni. Az utak inkább csak részek, ahol kevesebb a fű, de több a kő mint a többi részen és végtelen por lep be mindenkit aki jár rajtuk. Kell némi gyakorlat és sok elszánás, hogy az ember egy utassal és csomaggal több mint fél tonnás motorral végigmenjen rajta, de nem lehetetlen. Inkább csak a gumit és a felnit féltettem, de az én kicsi Vízilovam nem lehet megállítani, ha egyszer elindul. A félsziget csúcsán a bokrok és fák között a tenger felé lejtő domboldalon észrevétlenül megbújik egy kis étterem, ahol mindenféle grillezett szárazföldi és tengeri herkentyű kapható, valamint hideg limonádé. Pihenésképpen kifeküdtünk kicsit napozni a lapos sziklákra, hallgatva a tenger zúgását. A párom még a tengerbe is bemerészkedett, de az a kellemestől egy kicsivel hűvösebb volt.

Kifelé már bátrabban mentem, de nem aggódtam kevésbé. Pulán átvágva a 66-os úton egy kis könnyed hegyi szakasz után újra az Istriai félsziget keleti oldalán találtuk magunkat. Plomin Luka és a Cres szigetre vivő komp kikötője között majdnem félúton van egy kilátó, egy kör alakú étteremmel és szép panorámával. Innen a 66-os út Lovranig, a kifogástalan fekete aszfaltjával, fantasztikus kanyarjaival és gyönyörű kilátásával a híres Jadranska Magistrala (D8) elsőrangú előfutára. Itt lehet koptatni a lábtartót rendesen. Csak a helyi felhajtott rendszámos sportmotorosokkal ne vegyük fel a versenyt, mert nem sok esélyünk van. Lovrani szállásunk (Hotel Bristol) közelében találtunk egy nagyon hangulatos pizzériát, így kénytelen voltam szüneteltetni hús diétámat.

Jadranska Magistrala

Erre a napra kifejezetten monoton ám nagyon kellemes programot találtam ki: motorozás. Annyi változatosságot vittem csak bele, hogy a hosszú tengerparti szakaszt némi hegyi betétekkel tarkítottam. Az eredeti terv szerint át akartunk menni Rijekán, hogy legalább motorról lássuk a várost, de a nagy forgalom elvette a kedvünk, inkább gyorsan felszaladtunk az elkerülő útra. Rijeka után visszatértünk a tengerparti 8-asra egészen Senjig, de idáig nem nyújtott annyit az út, mint reméltem. Az egymásba érő falvak, városok, a sok sebességkorlátozó tábla és a sok egyenes nem egy kalandos kombináció. Senjnél a szárazföld belseje felé indultunk, egy hegygerincen át, amit egy visszafogott szerpentinen gyorsan le is tudtunk. Innen meglehetősen unalmas és egyhangú síksági szakasz következett, amit csak az életveszélyesen előző mikrobuszok tudtak feldobni. Gospic után Karlobag felé tértünk vissza a tengerpart mellé a Velebit hegységen keresztül. Ez már egy említésre érdemes útszakasz volt, szép környezetben, de itt még sajnos a régi fehér csúszós aszfalt volt erősen rozsdásodó korláttal az út szélén. Nem tudtam teljesen felszabadultan kanyarogni. Az a pillanat azonban amikor egy éles kanyar után átbukva a hegygerincen egyszer csak felbukkant a szigetek sávjaival mintázott tenger, majdnem feledtette az előző óra unalmát. Azt hiszem azonban, hogy legközelebb a 8-ason maradnék.

Ami Karlobag után következett azt talán legjobban egy közúti versenypályához lehetne hasonlítani. Az út leköveti a part minden öblét, minden csücskét és minden hullámát. Kanyar, kanyar hátán, ragadós fekete aszfalt, dalmát temperamentummal megáldott autósok. Először itt találkoztunk utunk során jelentős számú motorossal. Természetesen a helyi rendőri erők is kint voltak és dolgoztak serényen.

Délutánra értük Zadarba, ahol lepakoltunk a szálláson (Villa Julian) majd bemotoroztunk az óvárosba. A látnivalók itt is kényelmesen körbesétálhatók 1-2 óra alatt. A fórum körül található a Szent Donát-templom, Szt. Anasztázia-katedrális és még számtalan szent temploma, amit az én Kálvinista agyam már nem tud számon tartani.

A néhai (szintén először csatornával elválasztott, majd betemetett) sziget csücskén a kompállomás mellett található a Tengeri Orgona, ami lyukak sorozata a mólón. Az elhaladó hajók hullámai kakofonikus dallamot játszanak a naplementére várakozó tömegeknek. A legenda szerint Alfred Hitchcock azt mondta, hogy itt van a világon a legszebb naplemente. Lehet benne valami és nem csak a temérdek sirály miatt.

Ahogy alábukik nap a szigetek mögött, máris kezdődik egy újabb látványosság. A naprendszert formázó napelemeket és lámpákat süllyesztettek a móló köveibe, amik sötétben fényjátékkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Innen méterekre kötnek ki az óriási hajók, kompok. Sok motoros állt a sorban, alaposan felpakolva. Irigyeltem őket, ők akkor indultak valahová, mi viszont másnap már hazafelé indultunk.

Tavi világ, majd hazafelé

Másnap a szárazföld felé indultunk, rövid úton elértük az 1-es utat és meg sem álltunk rajta a Plitvicei tavakig. Itt a létező összes útvonalat begyalogoltuk, de erről szavakkal nem lehet beszámolni, a képek is csak töredékékét adják vissza annak a szépségnek.

Szállásunk egy családi házban volt, egy közeli hegygerincen. Városi ember számára fantasztikus csend és kilátás volt. Este és reggel is csak ültünk a kerti asztalnál és bámultunk. Igyekeztünk békével feltöltődni.

Reggel lógott az eső lába, de csak pár csepp eső esett. Karlovacnál felmentünk az autópályára és csak tankolni meg enni álltunk meg egészen Budapestig. Délutánra hazaértünk, én pedig egy órával később már magas lázzal feküdtem az ágyban, de fejben még mindig a tengerparti úton döntögettem és a lemenő nap melegétől gyöngyözött csupán a homlokom.

Booking.com

Bacskó Péter, 2013