Robogó túra a Duna forrásához
– a kaland a mellékutakon kezdődik….

Feljegyzések Nógrádi Ben naplójából:

„Reggel hatkor már ébren vagyok, pedig csak tízkor van a találkozó Pesten. Első dolgom, hogy kimegyek, úgy papucsban, pizsamában, és köszöntöm a motort. Felmálházom, ekkor derül ki: túl sok a cucc! Ha mindent felrakok, (sátor, esőzsák, polifóm, kaja, ruha, „konyhacucc” stb.), egyszerűen én nem férek el a nyeregben. A gumipók egy csodálatos találmány… végül megoldom valahogy – pont úgy nézek ki, mintha éppen egy földkörüli túrára indulnék….”

Akkor indulunk?

„Az első szállás Bécs után. Egy hegymászó sátram van, még Andorrában vettem, mindössze 1.5kg, öt perc felállítani. A társaimon látszik, hogy nem túl gyakorlott sátorállítók – később kiderül, hogy Szilárdnak ez az első kempingezése – de majd belejönnek. Én nagy kempinges vagyok, gyerekkoromban a családdal állandóan kempingeztünk, akkoriban még a régi NDK-s sátrak voltak (10 kiló, vas nélkül…). Elindulunk Passau felé. Gyönyörű napot fogunk ki, és tényleg végig a Duna mentén jövünk. Most látszik csak, hogy mit hagyunk ki mi magyarok – van ez a csodálatos folyónk, és alig használjuk ki. A Dunakanyar, Budapest – és slussz! Itt meg, az osztrákok, a németek végig egy csodálatos turistalátványosságot kreáltak a folyóból. A bicikliút végig a Duna mellett halad, Pozsonytól Bécsig, Bécstől Passauig. 400 km bicikli út, ha az ember megy kényelmesen napi negyvenet, tíz nap alatt végig lehet menni, és utána hajóval szépen visszacsorogni. Sima, megszakítás nélküli, tökéletes minőségű bicikliút, ami mellett éttermek, sörözők, hekk árusok, kempingek. Nem értem, hogy nálunk miért nem lehet végigmenni a Duna mentén biciklivel?? A magyar Turizmus Rt. a sok hülye gulyás-reklámos óriásplakát helyett inkább ezt promózná…”

“Linz előtt átmegyünk Mauthausenen. Az út mentén tábla jelzi, hogy „Lager hier!”. Intek Szilárdéknak, hogy álljunk meg, nézzük meg a tábort. Milyen tábort? – kérdezik. Hogy hogy milyet? Hát itt van a híres koncentrációs tábor… Még be sem fejezem a mondatot, már csak a porfelhőt látom utánuk, ahogy elhúznak. Persze, morgok magamban, koncentrációs tábor nuku, de bezzeg a hülye Audi gyárat meg akarják nézni! Na, ennyit az egyetemes európai kultúráról…”

Duna part Linz után

„Passau után egy kis faluban van a következő kemping. A recepción hatvan-hetven éves, nagydarab német bácsika, aki, amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, előhoz egy bazi nagy Papp Laci képet, bekeretezve, aláírva, és büszkén mondja: Ő a példakép! Kiderül, hogy „Laci bácsi” (persze így neveztük el őt is) régen bokszoló volt. Már feltűnt sokszor, hogy bárhova megyünk a világban, hót ziher, hogy három magyar nevet mindig mindenki ismer: Papp Laci, Puskás, Gabor Zsazsa. A vacsora foghagymakrém leves, én tüsténkedem a „konyhában”, ami nagyjából egy gázfőzőből és egy lábosból áll. No persze, nem azért főzök, mert ilyen klassz srác vagyok, hanem hogy ha valaki rákérdez, elmondhassam: „Én csak a szakács vagyok…” 🙂

Laci bácsi…a legenda tovább él

„Hűvös a reggel, szemerkél az eső. A reggeli séta jót tesz a kemping körül – az egyik domboldalban sírkövekre bukkanok. Most már mindent értek: a recepciós Laci bácsi a passau-i rém! Aki nem fizet a kempingben, az itt marad – örökre!!! Whooooaaaaa!”
„Passau után az első megálló Landshut. Szimi vezeti a csapatot. Egyébként tudni kell, hogy ő vezetett be a motorozásba, még Simpsonos korunkban, sőt, az első „igazi” motoromat (egy nyolcvanas Honda CB 650) is vele vettem, mert azt mondta, hogy csak Hondát szabad venni. (A motor két kilométerrel a kereskedő után lerobbant.) Nagyon penge motoros, viszont azt már megfigyeltem korábbi túráinkon is, hogy a navigáció nem az erőssége… Most is tisztán látszik, hogy FOGALMA sincs, merre kell menni. Egyébként ezt most speciel nem is csodálom, mert a németek szerintem szándékosan nem írják ki, hogy mi merre van, meg megtévesztik a külföldieket, arra számítva, hogy amikor majd megint jönnek az oroszok, ne találják meg az utat Berlinbe… Persze a német városokkal az a baj, hogy nem csak pont ugyanúgy néznek ki (itt még valószínűleg a kerítésléc is benne van a várostervezésben…), hanem a nevük is ugyanaz: ilyen burg, olyan burg… én minden német várost ugyanúgy hívok: Irgum-Burgum! No de komolyan! Ilyen nevek, mint Mainburg, Ingolstadt, DonauWörth,. Milyen név az például, hogy Dingolfing? Bocsánat, nem tudja hol van a Fing? Milyen fing? Hát Dingolfing! Na meg itt van ez is, ezt kapd ki: PFARRKIRCHENSTEIN. Elképzelem a következő dialógust: Honnan jött papa? „Pfrrr… Prkrsh….Praffkirch…. Nagykátáról!!! A fene aki megeszi, azt legalább ki lehet mondani!!!! „

A pajta három csillagos szállás volt

„Zuhogó esőben érkezünk meg egy másik kimondhatatlan nevű városkába. A GPS vidáman mutatja, hol van a közeli kemping. Követjük az útmutatásait, amíg 7 kilométeren keresztül, ide-oda vezetve eljutunk egy… GOLFklubig. Na, ez volt a GPS szerint a kemping! Szuper. Végül Szimi megtalálja, mégiscsak tud valamit. De ilyen esőben ha sátrat bontunk, bőrig ázunk öt perc alatt. Megpróbálok egyezkedni a kempingvezető nővel, egy negyvenes, fekete hajú asszonysággal. Gyenge német tudásommal (németül még az NDK lányoktól tanultam tinédzser koromban a balatoni úttörőtáborok idején. Ez az oka, hogy az egyetlen német kifejezés, amit bármikor, akcentus nélkül ki tudok mondani, az a „Noch einmal!”…) megkérdezem, hogy van-e olyan üres garázsa, ahol meg tudjuk húzni magunkat. Az nincs, de van egy pingpongterem! Szuper! Azt rögtön el is foglaljuk. Szimiék a földön ágyaznak meg maguknak Szilárddal, teljes menetfelszerelésben, sapkával, bakancsban… a látvány a Sztálingrád című film egyes jeleneteire emlékeztet. Én magam a pingpong asztalon térek nyugovóra – hét év afrikai lét megtanította, hogy ha nem szereted a pókokat, skórpiókat, soha ne aludj el a földön…

Ahogy a költő is mondja:

„Itt fekszem én a kihűlt földön,
Eleven kincse még a nyárnak,
Éhes rovarok rohamozva,
Édes húsomra idejárnak… ”

A két “der überspielerkönigtourenmeister”…

A szerencsés

„Hosszú hónapok óta nem aludtam ilyen jól, mint múlt éjjel. Egy jó tanács: akinek gondja van az éjszakai alvással, vegyen egy pingpongasztalt! Ez kell a hátnak – a kemény talaj, ez kell a jó alváshoz! (No meg egy bújós asszonyság, de akkor tessék azt a pingpongasztalt megerősíteni…) Borús német idő, az egyik faluban a Brémai muzsikusok szoborcsoport üdvözli a látogatót. (Kevesen tudják, hogy a Brémai muzsikusok eredetileg nem Brémában született, hanem… orosz népmese!) Este ötre érünk el a Duna „forrásához” , ami gyakorlatilag nem más, mint egy szökőkút. Tök ciki, mert „ordít”, hogy a dolog a turistáknak lett kitalálva, hogy lehessen mit fotózni. Egyébként okos gondolat, mivel nyilvánvaló, hogy DunauQuelle, vagy hogy is hívják, szóval ezt a városkát soha senki nem látogatná meg egyébként. (Ez kb. olyan, mint a Horvátország esete: ha a horvátoknak nem lenne tengerük, már rég Albánia szintjén lennének… )

De ez nem is számít. Hanem az: MEGCSINÁLTUK! Robogóval a Duna forrásához – kipipálva!

Ez megvan, irány Svájc!

A következő adrenalin-fokozó, vérmes kaland a listámon: robogóval átmenni Pestről Budára a péntek délutáni csúcsforgalomban…”

Szilárd emlékezetes pillanata:

Egy felejthetetlen előzés valamelyik olasz szerpentinen Yamaha Cygnus 125 versus Alfa 159

Nagyon közeledtünk az egyik hágó felé. A táblák, már előre jelezték, hogy 12 majd 15%-os emelkedő is lesz, mire elérjük a hegy tetejét. Fölfelé menetben mindig előzékeny voltam a gyorsabb autósokkal, de valahogy most úgy jött ki, hogy az Alfa nem tudott előzni néhány percig. Szóval megyek fölfelé, csutkagáz 85….. 70…… 50…… az Alfás egyre idegesebb 45….. végig jönnek szembe továbbra sem tud előzni 40….

Szinte hallom, ahogy azt üvöltözi, hogy Mamma Mia!!!!! 35…. 30…..Talán már a „káccodurródikávállót” is rám mondta. 25-tel tolom felfelé mire előzni tud. Egy kicsit én is megkönnyebbültem, de tudtam, hogy lefelé elkapom. Néhány perccel később már én megyek mögötte, figyelem a gyenge pontjait. Lefelé a hajtűkanyarokban fisifosizik. Már tudom, hogy egy ilyen hajtűben fogok előzni. Végre eljött az ideális kanyar kb 150m egyenes a hajtűig, majd utána belátni még 2 enyhébb kanyart. Nem jön senki. Szorosan megyek az Alfa mögött, de az egyenesben nincs esélyem. Jön a kanyar, már nem nyomja a gázt az Alfás. Kimegyek melléje. Megyünk egymás mellett vagy 3 másodpercig. Egy örökkévalóságnak tűnik. Na ki mer nagyobbat fékezni? Szinte már a kanyar közepében vagyunk, mikor feladja. Gyorsan behúzom elé a kis 125-öst. Visszakapta a kölcsönt. Aztán még vagy 3 percet adtam neki lefelé, csak a következő városban ért utol a piros lámpánál.

Mamma Mia!!!!!!!!!!!!!!!

A schaffhauseni vízesés, lenyűgöző

Szimi szerint így történt:

Délután még legurultunk Schaffhausenbe, itt található Európa egyik legnagyobb vízesése. A kemping normális, bár megint szar, vizes helyet kaptunk. Beni intézkedik, pár perc múlva érkezik, menjünk utána és semmitől se féljünk. Az általa javasolt helyen felverjük a sátrakat! Már rövidgatyában próbáljuk a vacsit készíteni a „gázrezson” amikor egy cseh rendszámos autó áll meg mellettünk! A csaj kipattan és elkezdi magyarázni, hogy ez az ő helyük! Beni kezeli a szituációt! Látjuk hogy egy másik sorban egy üres helyen verik fel a családi sátrukat. Beni értetlenkedve hozza a kemping térképet, „de hát nekem ezt a helyet mondták!”, mosolyogva megfordítom a térképet, „aha így már jogos a csehek területi igénye!” . Kicsivel később egy portugál rendszámos autó áll meg a csehek sátra előtt….Lapítunk, innen már az ő gondjuk!

Körbenézünk a kempingben, wimbledoni minőségű frissen vágott füvön bandukolunk le a folyópartra, senki nem mászkál rajta! Szilárd szerint itt ezért is egy hét elzárás jár, nem csak a szemetelésért!

Az alkalmi konyhánkban egy különleges „halkonzervmixet” készítünk sprotniból, tonhalból, szardíniából! Gyomorforgató a szaga, na ezért biztos bezárnak minket!

Reggel elgurulunk a vízesésig. Olyan svájciasan ki van találva, minden pénzbe kerül és sorompóval van el zárva. Semmi gond ez Beni napja, engedjük hogy bemásszon filmezni és fényképezni. Szilárd már izgul, hogy így nem fog ma beleférni a Stelvio. (Itt még nem tudta, hogy napokkal később fogunk csak odaérni….)

Végre megtaláltuk az utat

Ma Szilárd vezeti a bandát, Lichtenstein előtt teljes összeomlás, hosszú ideig csak megyünk-megyünk egy olyan úton aminek nem kéne ott lenni. Végül beérünk, majd kitalálunk ebből a mini hercegségből!

Át gurulunk a Flüelapasson, gyönyörű a kilátás, filmre vesszük ahogy gurulunk fel. Egy Subaru rendőrautó üldözőbe vett minket, végül megússzuk…

Flüelapass 2383m

Már nincs időnk átkelni az Ofenpasson, hogy utána a Stelviot is megmásszuk! Szállást keresünk. Találunk egy nem túl fényes kempinget Zemezben, Beni egyből hátra gurul – okulva a korábbi tapasztalatokból – hogy megnézze a jobb helyeket. A tulaj habzó szájjal jön oda hozzánk: „A társunk miért ment hátra mielőtt bejelentkeztünk volna? Ez itt nem szokás! Menjünk máshova!” Nézek rá, és nem értem mi baja van! Ott állunk előtte várunk hogy a Beni visszaérkezzen. Ez az ipse TŐK HÜLYE! Beni megérkezik és újságolja, hogy talált egy tuti helyet! Ok, de előbb beszélj ezzel a félőrülttel! Fél óra vívás után sem csillapodik az ember!

Megyünk tovább és pár kilométerrel odébb találunk egy gyönyörű folyóparti álom kempinget! Az esti vacsinál az egyik szomszédunk felajánl egy kemping széket…?! Kicsivel később a másik szomszéd egy üveg bort hoz hogy igyuk meg..?! Ennyire látszik hogy hátrányos helyzetű magyar motorosok vagyunk, egy alacsony költségvetésű robogó túrán? Vagy csak tudja hogy mi vár ránk holnap!!!

Éjjel elkezd szakadni az eső, az én kölcsönsátramat az egyik barátom kapta a ballagására?! Finoman jegyzem meg hogy a kilencvenes évek eleje óta már fejlődtek az anyagok. Arra ébredek hogy tiszta víz a női méretű kölcsön hálózsákom. Nyolc körül egymásnak kiabálva a sátrakból megbeszéljük a helyzetet. Menjünk ez a döntés! Mire összepakolok és felmálházom a motort a t….köm is vizes. A budi és a zuhanyzó között van egy kis fedett placc, ott nézzük meg a térképet. Gyorsan át az Ofenpasson aztán meglátjuk a Stelviot! Tízkor már neki is vágunk, tizenegykor érünk fel az Ofenpass tetejére, de ott már havazik! Na nekem ennyi volt mára. Berohanok az étterembe, ahol egy nyugdíjas csoport meredten néz rám. Semmi pánik, bemegyek a klotyóra és a kézszárítóval próbálom újra éleszteni a vérkeringésem. Beni simán kicsapja a szendvicseit az asztalra, várom hogy a pincér mikor fog ránk szólni. Közeledik, de legnagyobb meglepetésünkre megkérdezi hogy „Mit hozzak nektek?” magyarul. Na ez nem piskóta, ez a srác hogy kerül ide pincérkedni?! Gyakorlatilag délben véget ért ez a napunk, a hegytetőn egy touristlager-ben fogunk aludni. Pont mint a régi szép időkben, amikor snowboardozni jártunk. Kisszoba emeletes ágyak, villanymelegítő maximumra csavarva, minden holmi lóg valahol, nagyon komoly „ember szag”.

Ofenpass Svájc és Olaszország határán, havazott!

Reggel négy fokot mutat a resztorant külső hőmérője, az eső elállt, szemben a csúcsok havasak. Ma már nem lehet rossz idő, elindulunk a félig megszáradt ruhákban, vacogva. Mire átérünk a taljánokhoz már jó idő van, de a Stelvio nincs nyitva a hó miatt! Sorry Szilárd majd a következő túránkon újra megpróbáljuk!

A mai cél valami Szent Kandida, a Szilárd már aludt ott és állítólag szuper hely! Süt a nap és ez felbátorít minket, Szilárddal kidolgozunk egy előzési technikát! Lendületet szerezve megelőz egy kamiont majd sisak beszélőn bemondja hogy mikor van szabad hely nekem is! Ebben a pillanatban belassít a kamion előtt és én szélárnyékból csutka gázon kivágok mellé és röviddel utána besorolok a Szilárd mellé. A kamionos anyázik és tol minket, mi pedig röhögve kezdjük hasonló technikával megelőzni az előttünk guruló turistabuszt.

Ide mindig jó megérkezni…

Ma nagyon élvezzük a motorozást, kettőre szent kandidában vagyunk. Szállás nuku, Beni intézkedik! Az információ szerint 10 euroért kapunk egy szobát, csak guruljunk le a következő faluban a benzinkúthoz. Vidáman lemotorozunk, Beni felhívja a telefonszámot, de a szállásadónk (aki a hangja alapján 98 éves) semmilyen nyelven nem beszél (angol, német, spanyol, magyar) szerintem még olaszul sem! Állunk a kútnál és nem jutunk semmire, a néni magyaráz valamit a telefonba, mi pedig semmit nem értünk belőle. Ok ez ennyi volt, megyünk tovább Murauba a következő napi szállásunkra. Este nyolcra érünk mindannyiunk kedvenc alpesi kisvárosába. Út közben a Katschberg hágón nyomulunk át, ahol Szilárd Cygnusa szinte megáll, lassan azt gondolom hogy a végén tolnia kell majd, de nem! Szörnyen erőlködve 15km/h sebességgel felcaplat a csúcsra. Hát hiába a Honda vs Yamaha és a vízhűtés kontra léghűtés csatákat én nyerem! A kis SH végig szaporán szedte a virgácsait, a végsebessége a túra végére elérte a 105km/h álom határt. Ott is hagyom a többieket a Katschberg után és komoly 90-100-as tempóban végig tolom Murauig. Senki nem tudott megelőzni ezen a 30 kilométeres szakaszon! Ez persze az osztrákok nyugodt hozzáállását dicséri. Már az első söröm végén tartok mire befutnak a többiek! Fesztivál van Murauban! Élő zene a kis híd egyik oldalán, nagy tömeg, a polgármester is ott csápol elől. A kisváros egyetlen transzvesztitáját ölelgetik az emberek, többen közös képet készítenek vele. Az együttes jól nyomja, néha ugyan hamis, néha meg a dobos lemarad, vagy a Beni Hill kinézetű basszgitáros szúrja el, de van az a sör mennyiség amikor ez sem számít! A fergeteges buli Szilárdnak tart a legtovább, reggel látjuk is ennek az eredményét.

Sölkpass egy felhő alatt

Kicsit nyúzva és szomorúan indulunk haza mert tudjuk hogy véget érnek a kalandok. Eisenerztől szakad az eső, csak az alagutak hoznak némi szárazságot és meleget. Sopronnál érünk haza, de előtte még Beni ránk ijeszt egy szépen kivitelezett pereccel. A motor simán megúszta, az ijedségen kívül nincs nagy baj. Azt hiszem ez az első nagy túrába belefér az utolsó napon. Beni simán visszaül és gond nélkül csavarjuk hazáig.

A Honda SH125 és a Yamaha Cygnus 125 tisztességesen helyt állt a megtett 2700 kilométeren. Az átlag fogyasztásuk kb.2,5 re jött ki. Extra élmény volt végig poroszkálni ezen az útvonalon, néha Lamborginiknek féktávon beszúrni, néha az útszélén ebédelni, néha pedig a földön aludni…

Jövőre újra Lazy Way Up!

További képek itt.

Szimcsák Attila – Falkai Szilárd – Nógradi Ben, 2010. szeptember 14.