Évek óta nagy kedvvel olvasom az általatok szerkesztett, üzemeltetett oldalt, a motorostura.hu-t. Sok jó ötletet, túratervet “szedtünk” innen, a saját túráink tervezésénél mindig itt kezdjük az alapinformációk összegyűjtését:) Egy ilyen ötlettől vezérelve, 2 éve mi is csináltunk először a Toszkán kirándulásunkról, aztán tavaly a Dolomitokban való kanyargásunkról egy motoros útinaplót. Igaz, nem egy két-három oldalas terjedelmű, ami könnyen kezelhető… de szerintem vicces és hasznos leírások vannak benne. Szerkesztettünk hozzá weblapot, úgyh a szövegek mellé googlemaps és fényképek is be lettek szúrva. Alább a két link:

2009 Toscana (Toscan Varanus:)
http://motorosize.info/

2010 Dolomitok motoros túra
http://dolomitok.freeblog.hu/

Idén is tervezünk túrát a Dolomitokba… remélem egy hasonló kis blog-os napló összejön.

Ha gondolod és úgy érzed, hogy hasznos lehet a többi motoros túratársunknak is ilyen jellegű túraleírást, útinaplót olvasni, akkor felkerülhetne a motorostura.hu oldalra. Mi örülnénk neki és megtisztelnél vele:)

Szép napot!:)
üdv,
Attila

Dolomit motoros utak

2010-ben is úgy döntöttünk Atival, hogy ismét az olaszok mellett tesszük le a voksunkat, és meglátogatjuk Őket, ezúttal a hegyesebb vidékekre koncentrálva. Így nagy történelmi leírást ne várj, most a motorozás, mintsem a kulturáltság növelése volt a cél.

Tervezési fázis beindult, Ati már január végén küldte a kis táblázatát, hiába nem tudja elnyomni könyvelő énjét:))))

Terv:

Eleinte úgy volt, hogy létszámilag nem fogunk elmaradni a tavalyitól, ami ugye nem ugyanaz, mint a tavalyi tervezett, mert akkor megszökött valaki, így lett belőle szponzor. Idén sajnos Oli szökött meg, de ennek is van pozitív oldala, sikerült minden reggel felébredni időben.

Sokat gondolkodtunk, mi lehet a túra alcíme. Ati a Toszkán Dolomitokat tolta, Én a jól hangzó Tirol-Túra mellett kardoskodtam. Utólag visszanézve, azt hiszem, a Gleccser-Túra lehetne az igazi alcím. A szállások ismeretében lassan kialakult a végleges útiterv is.

Ahogy közeledett az indulásunk napja, más dolgunk már nem volt, mint izguljunk a jó időért..

Az indulás, és az első nap

Marsellus:

Idén sikerült nagyon időben indulni a balatoni starthelyre. Már este 7 körül ott voltam, és vártam Atit, aki szokás szerint akkor indult, amikor érkeznie kellett volna. (Ha valaki nem tudná, tavaly mi történt, annak itt egy link: http://motorosize.info Amennyiben ez már nem működik, akkor csak annyit, hogy tavaly ultra nagy eső volt, Ati még akkor sem indult el, amikorra már meg kellett volna érkezni, és kb. 2 órát vártunk rá.)

Valahogy sikerült korán felkelnünk, és időben elindulni. Szlovénia megpróbált minket elrettenteni egy-két sötétebb felhővel, de amint átléptük a határt, ragyogó napsütést kaptunk, ami kitartott végig.

Az út gyönyörű volt, bár néhol kénytelenek voltunk egy kicsit pályázni, hogy kimotorozzunk egy már-már szokásosnak mondható Lajos látogatást, ezúttal Villachban. A bevásárlás most a mindig szükséges láncsprayre, és a nagyon praktikus tempomatra, mint idei slágerre korlátozódott.

Ilyen gyönyörű, és változatos úton régen jártam. A táj csodaszép, forgalom gyér, leszámítva a péntek délutáni motoros társadalmat. A sportmotorosok hamar megmutatták, hogy egy másodperc alatt, akárhol körbemotoroznak minket, nem számít, hogy jön-e valaki szembe, ha nem látni, annál jobb.

Egy vizimalomnál találkoztunk két nagyon kedves bringással, akik le is fotóztak minket, és beszélgettünk is egy kicsit. Elhatároztuk, hogy majd mindenhol megismerkedünk idegenekkel, és jól elbeszélgetünk mindenkivel… A bringások 40-esek voltak, kijöttek 10-15km-t bringázni, majd készülnek szaunázni, wellness-elni. Így aztán lehet élni! Amit a későbbiek során észrevettünk, hogy inkább a 40-es korosztály az, akikkel találkozunk akár bringán, akár motoron, akár buszon, na jó, a buszok a millió nyuggert szállították, akik szintén mindenütt fellelhetők voltak…

Végül este 9re beértünk a szállásra, ami pazarnak mondható, leszámítva, hogy Ati kapta a padláson lévő, skandináv stílusban épült szobát, ami nekem nagyon tetszett, de sehogysem tudtam benne annyi bűntudatot ébreszteni, hogy átadja.

Elmentünk a szomszédos kanyarban lévő étterembe enni, ahol a nyelvi nehézségeket a pincér néni azzal hidalta át, hogy a szarvas pörköltömet Bambi gulyásnak aposztrofálta, nem kis derültséget okozva ezzel.

Ati:

(Pécs – Balatonszemes)

Először a 0. napról… csak a szokásos. 4-kor akartam elindulni, de 8-ig pötyögtem a gépet a mh-en… most kivételesen Pécsett, hogy onnan gyorsabban odaérjek 6-7-re a balatoni találkahelyre… nem sikerült:). Gondoltam, hogy onnan gyorsabban átérek majd Szemesre, ahol már Marci tárt karokkal várt volna 2 behűtött sörrel meg valami thai maradékkal. Ebből persze megbeszélt 7 óra helyett vmikor 10-kor került sor:) Engem kárpótolt a naplamentében látott táj a 67-es úton, ahogy mentem Balaton felé, ill. a japánok szép játéka amivel a dánokat kiverték… télleg mesteri volt! Tavaly ilyenkor sajnos Jacko halt meg úgyh félve feküdtünk le h vajon most mi fog történni. Szerencsére semmi extra gáz nem történt, időben keltünk, kezdődhetett a túra!:)

Balatonszemes – Colfosco

620 km lett az első napunk. Tekintve h ez nem végig autópálya vt, azért így nem gyengére sikeredett! Az elején a magyar szakaszon beiktattunk egy kis autópályát miután időben felkeltünk, megreggeliztünk, megtankoltunk és kicseréltük az indexemet, mert pont most adta meg magát:) Az autópáya után Lentinél átkelve a határon felüdülés volt szép kis szlovén falvakat látni, de még nagyobb örömet okozott a szemnek, mikor átértünk Ausztriába… hát hiába no, azért ott még a fűszál is szépen van fésülve, nyírva. Szép házak, kertek, gyönyörű utcakép, rendezett falvak, tip-top minden kívül-belül:)

A szokásostól eltérően most kihagytuk a Varázs Garázs és “cseréljük ki a csimmámat” akciókat, de nem úsztuk meg Lajos nélkül Villachban… valahogy mindig odahúz a szívünk, ha már arra járunk. Nagy királyság ez a Louis motoros áruház, az ember mindent megvenne, még azt is amit nem akar. Vettünk láncsprét, meg még csupa szükséges dolgot, mint pl. lexikon méretű louis katalógust, amit Marci volt olyan aranyos és elcsomagolta nekem a táskájában az én 1,5 literes vizem, két red bullom és motoros kamerám mellé… egy tündér ez a srác!:)) Mivel nem kaptam vissza Olitól a szerelőnél hagyott power tape-emet, mert az utolsó pillanatig úgy volt hogy jön és hát akkor nála lett volna. Szóval ennek is a beszerzésünk részét kellett volna képeznie, de lemaradt. Egy nagy tekercs ragasztószalag mindig jól jön, legyen szó zsír új BMW 1200 GT tükreinek visszaragasztásához vagy épp egy 1500-ös Intruder fényszórójának megreparálásához – de ez még 2009-es erdélyi sztori:)) Szóval a lényeg, h csak ezt nem vettük meg, úgyh a vizipipa most szelel kicsit, de nem gáz, megódottuk okosba.

A nap vége felé, 6 órakor még kb. 150 km volt hátra… még el is gondoltunk h tegyünk-e bele egy hágót, de aztán letettünk róla, mondván h így is lesz 9 mire megérkezünk. No és ami ez után jött, arról nem is álmodtunk. A top 3 útvonalamat lassan ki kell egészítenem a,b,c alpontokkal is… ez is bekerült kétségtelenül! Hermagortól a Cortina d’Ampezzo felé vezető út mesés, és mi még fokoztuk is, mert kicsit beljebb mentünk még a hegyek közé vagy 50 km-rel, hiszen Colfosco a hely neve, hol a két vándor megszállt:) Fantasztikus tájakon, utakon jártunk, kanyar-kanyar hátán. Aki csak a Mátrát vagy a Mecsek szép tájait, útjait ismeri, az nem is tudja elképzelni miről is van itt szó… én sem tudtam eddig!:)) Az út rettenet kanyargós, néhol olyan széles volt csak mint egy kisteherautó. Ez akkor volt vicces, amikor épp szembe sütött a nap, az út felére benyúlt egy szikla, 180 fokos visszafordító volt és szemből köszönt a traktor… óvatosan kellett nyomulni, de nagyon jó volt végig, soha nem kerültünk necces helyzetbe. A sportmotorosok itt egész más dimenzióban mozognak és más a korosztály is mint otthon. Nagyon gyorsak, rettenet profin adják elő és gyorsan lenyomják az embert, mint kukori a műmenyétet. Amikor már olyat döntöttünk hogy azt hittük ennél nincs tovább, akkor a külső íven egy sportmotoros olyan tempó különbséggel elment mellettünk, mintha tricikliznénk a Hungaroringen Talma mellett:)) Tanulságos volt! A naplemente gyönyörű úgy egyébként, kivéve, ha néha-néha bukkan fel a fák és hegyek között, fölött és ilyen kanyargós úton… nem volt ritka h ha nem veszem észre Marci lámpáját amint elkanyarodik élesen jobbra vagy balra, akkor simán megyek egyenesen tovább és beköszönök valaki behajtójára, vagy bemegyek egy gazdasági szántóföldre… most hogy így elgondolkodom, van „nem gazdasági” szántóföld?:))

Végül fáradtan, de élményekkel tele megérkeztünk a szálláshelyre, ami várakozáson felüli volt. Köszönet és hála Marsellus brádörnek, aki intézte ezt a fasza kis helyet. Külön szoba mindenkinek, ráadásul az enyém a legtetején van a 3. szinten, úgyh csináltam is pár gyönyörű fotót szembe a kilátásról. Mesés, el sem tudjátok képzelni, de talán a képek valamennyit visszaadnak a látottakból. Rálátok a Dolomitokra ill. annak egy kis nyúlványára, alattam 100 méter mélyen a völgyben egy kis falu (talán Corvara), a hegyoldalban meg féloldalas birkák (a völgylábuk hosszabb:), kecskék, zsiráfok… na jó, azok nem… de tehenek kolompolnak. Idilli hely, csak kicsit hideg van, dehát ne legyünk telhetetlenek itt 1000 méter feletti magasságokban este.

Vacsi, élmények átbeszélése, sör, vizipipa, szundi… reggel fejfájás, mert hogy fejfájós vagyok és nem bírom a piját, meg a füstöt, egyébként minden ok!:))

Ati:

Északi karika

(Pass Pordoi – Cortina – Langarone – Passo di Camplongo)

Hihetetlen hogy az elmúlt hét hajtása, meg a tegnapi több mint 600 km, plussz az iszogatás és vizipipázás után fel tudtam ébredni időben. Igaz, hajnalban algopirinnel indítottam h minden a helyére kerüljön:) Finom reggeli az apartmanban, kedves kiszolgálás, aztán indulamandula… azaz Mandola-hágó:). Ma a Dolomiti út egy szakaszát tűztük ki magunk elé ill. pár jól hangzó hágót. Minden amit a kanyarokról és a motoros paradicsomról gondoltam eddig, újra kell értelmeznem (kivéve persze Toscanat, dehát ugye az is olasz:)! Jellemzően jó minőségű utak, sok-sok… inkább irgalmatlan mennyiségű kanyar, gyors váltott, lassú visszafordító, mindegy csak a motor sosem megy merőlegesen az útra:) Pordoi-hágó a prospektusokban talán a legtöbbször ábrázolt, a Sella csoport hegyei szinte minden ide vonatkozó írásos, képes anyagban az elsők között megtalálható. Nem véletlenül! Ez a gleccser alakította világ ámulatba ejtő! Mindamellett hogy folyamatosan rombolja, errodálja a hegyet, olyan mókás meglepetést tartogat az embernek, hogy nyár közepén tud hógolyózni. Mindezt úgy, hogy melege van, süt a nap, leég ha sokat lenne a napon, de mégis nyomhatja a hó-angyalkákat a szinte szűz hóba. Pár lépést tettem a nem kitaposott “ösvényen” fent a Pordoi tetején és máris majd combig merültem a hóban. Vicces élmény annyi szent!:)) Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, lépten-nyomon meg lehet őket kérni, hogy fényképezzenek le minket. Mármint akkor, amikor nem mi akarunk hegyi kecskévé válni és mint Marci az előzőekben már leírta halált és tériszonyt megvető bátorsággal merészkedünk ki a sziklák peremére egy-egy “a világ tetején” vagy “jaj de szép kis virág, mingyá csinálok róla egy makrót” felkiáltással indulunk neki:) Az ide kirándulók jellemzően nem fiatalok és nagyon sportosak. Futni én is tudok asszem, de amit ezek állóképességgel bírnak, azért minden elismerésem. 40 plusszos férfiak és nők simán bringával jöttek fel ilyen magasságokba és itt meg csatolják fel magukra a hegymászó felszerelést, hogy még x órán keresztül sziklát másszanak… kész őrület!:) A képeket majd nézzétek meg, magukért beszélnek, szavakkal nem leírható hogy milyen csodálatos a vidék, micsoda erők munkálkodnak a természetben, hogy képes az időjárás változtatni olyan masszív elemek formáját mint a sziklák… ez a Dolomitok!

A Pordoi-hágó utáni sokkból felocsúdva továbbmentünk felfedezőútra. Gyönyörű vidék, hol zöld, fenyőerdővel borított, hol kopár sziklás, marsbéli tájra emlékeztető alpesi csúcsok között döntögettük a motorokat nagy bőszen jobbra balra… és persze hagytuk hogy a helyi erők körbemotorozzanak minket úgy rendesen:))
Ebédre megálltunk egy szép kilátással megáldott kis pihenőhelyen, étteremnél és ettünk egy jó spagettit, salátát, én meg egy dupla espresso-t. Senki nem csinál olyan finom és erős kávét, mint az olaszok! Az induláskor vettem észre hogy beállt mellém egy limitált szériás 30 éves jubileumi kiadású BMW GS1200-as… még most is szívom a fogam, hogy nem fényképeztem le… nekem is kell egy olyan!:)

A mai nap a “pihenés” jegyében telt, így “csak” 250 km-t mentünk, de ez ugye tekintve a kanyargós utakat, a sok látnivalót, az egész napunkat kitöltötte. Szerencsére fényes nappal érkeztünk meg, úgyh még megtapasztaltuk milyen az, ha a szálláshelyünkön 15 foknál melegebb van és pólóban lehet rohangálni. Ez egészen odáig tartott, amíg le nem ment a nap. Most azon gondolkodom, hova tettem még el valami tundrabugyit h ne fagyjon le mindenem itt az erkélyen, ahogy gépelgetem a napi élményeket. Tavaly ilyenkor félmeztelenül ültünk Monteriggioniban a teraszon, 30 fok volt, a borunkat betámadták a meztelen csigák… ja, és hárman voltunk, mert akkor még együtt volt a kemény mag. Bár most is lehetett volna, hogy Oli brádör azt mondja otthon (és talán el is hiszik), hogy “drágám, elmentem bringázni, majd jövök” és két hét múlva keveredik elő a hegyekből:))

Napi tanulság: a please the bill helyett jobb ha azt mondod h I would like to pay, mert esetleg a bill helyett bier-t ért és a számla helyett kihoz még két sört nagy mosolyogva:))

Legszebb állomások a mai napon (ezeket az googlemaps útvonaltérképünkön is megtalálhatóak) főként a „nagy dolomiti út”-hoz köthetőek: Pordoi-hágó, Canazei, Longarone, Livinallongo, San Cassiano, Cortina d’Ampezzo.

Marsellus:

Valahogy megint sikerült időben kelni. Ez már csoda, pláne a tavalyiak ismeretében. Kezdem azt hinni, hogy tavaly Oli volt az, aki miatt MI nem tudtunk felkelni.
Elindultunk az egyik hágó felé, és rögvest elaléltunk! Nem győztük forgatni a fejünket, csodálatos hegyek, völgyek, erdők, rétek, sziklák, némi hóval megtűzdelve a magasabb részeken!
Megpróbáltam belőni a frissen vásárolt kis kamerát, sajnos nem 100% sikerrel, mert a motor által gerjesztett interferencia? mágneses mező? hullámoztatja a kamera képét. Egyébként nagyon jó felvételek készültek volna. Mint később kiderült, a V2-ből érkező vibrációt nem bírja a kütyü.

Ez a nap a hágók jegyében telt el. Annyi hágón jártunk, hogy az már szinte hihetetlen! Télen is vissza kellene jönni ide, mert sível hasonlóan fantasztikus élmény lehet körbesíelni ezeket a hegyeket!

Szombat lévén, nagyon sok motorossal találkoztunk. Annyira sokkal, hogy ha mindenkinek integetünk, letörik a kezünk, úgyhogy szépen lassan leszokunk erről az üdvözlésről, mert kb olyan, mintha a Váci utcában köszönnénk minden egyes szembe jövő gyalogosnak.
A második hágó után felmentünk lifttel (kis 65 személyes kabin) a Pordoi tetejére, hogy körbenézzünk, merre is járunk. Gyorsan megejtettük az idei hógolyózást, mivel itt még volt némi, 1-2m magas, hófal. Megpróbáltunk egy pár kép erejéig a hegyi kecskéket is megszégyenítő módon felmászni egy-egy kiálló sziklára, de inkább komikus volt, mint izgalmas. Építettünk egy gyönyörű, ámde igen hevenyészett, és kisméretű kőrakást, hogy mutassuk, mi is itt jártunk. Magyarországon az alkoholos filcet, és a festékszóró flakont részesítik előnyben a hasonló tevékenységekhez, itt környezettudatos módon a helyben is nagy számban fellelhető, kreatív módon sok mindenre használható kövekkel dolgoznak.

Azt hiszem, át kell értékelnem a jó motoros utakról alkotott véleményemet, mert ez itt maga a paradicsom! Vagy lehet, hogy meghaltunk, és ez itt a motoros menyország! Vegyes minőségű utak, de nagyon kellemes kanyarok vártak minket. Az új gumik már egészen jól bekoptak, hála a millió feletti mennyiségű visszafordító kanyarnak.

Pazar dolgunk van, annyi a látnivaló, hogy csak kapkodnánk a fejünket, ha nem kellene az utat nézni állandóan.
Most kb 10 fokban a teraszon ülve pipázgatunk, sörözünk, és írjuk élményeinket.
Holnap korán kell kelnünk, mert f9kor lezárják a Sella-t körülölelő pár hágót, mert biciklis verseny lesz.

Marsellus:

Nehéz a mai napról írni, mert lényegében ugyanaz történt, mint tegnap. Rettenetesen csalódott vagyok, hogy nap-mint-nap ugyanaz a fantasztikus látnivaló tárul elénk, csak pepitában. Gyönyörű idő, extrém szép tájak, kanyar-kanyar hátán, remek utak…

Nézzük csak: mivel időben elindultunk, ezért még a lezárás előtt sikerült a Sella másik oldalán lévő hágót megnézni kb. millió bringás társaságában. Mire leértünk Arabba-ba, már le volt zárva minden, és minket is úgy engedett ki a csendőr a kordon megbontásával. Vicces lett volna nézni az arcát, amint továbbhajtunk a bringásokkal.

Bevallom, véletlenül 5km erejéig a tegnapi útvonlat is érintettük, de ígérem, ilyen nem nagyon fog még egyszer megtörténni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy annyi bringást láttunk, hogy legalább két-két tour de france, és giro d’italia komplett mezőnyét kitette volna, bár lehet, hogy csak azért, mert lezárták a Sellat, de az is lehet, hogy csak szimpla vasárnap van, és mindenki előhúzza a garázsból a bringát, hogy tekerjen. Bár ez utóbbira rácáfol, hogy komoly felszereltségű bringások járnak erre, láttunk nem egy csapatnak kinéző csoportosulást mezben, szponzorokkal, stb.

A mai tervet csak két alkalommal módosítottuk, először, amikor megláttuk a Marmolada jobbra táblát, és gyorsan úgy is tettünk, másodszor, amikor egy kisebb motoros csapat egyszer csak jobbra kanyarodott előttünk egy újabb hágó felé, és a mi utunk vitt volna tovább egyenesen.
Egyik módosítást sem bántuk meg. Az utóbbi egy nagyon szép erdőn keresztül vezetett, nem is beszélve arról, hogy végre utólértünk, és egy kicsit megkergettünk egy motorost, akiről utólag derült ki, hogy csaj, és egy 690-es Duke-kal nyomult…

Hazafelé megálltunk Canazei-ben egy fagyira, de szégyenszemre nem találtunk igazi főzős fagyit, úgyhogy be kellett érnünk egy gyümölccsel dúsított Carte d’or kehellyel, bár ez nem rontott az eddigi színvonalon… Itt láttunk megint millió bringást, kiegészülve pár száz futóval. A pár száz motorosról nem is beszélve, de azt hiszem, ez evidens. Du 5 körül még legalább 27fok volt, úgyhogy nem részletezem, mennyire melegünk volt, és, hogy körülöttünk mindenki mennyire alul volt öltözve.

Hazaérve lepihentünk 1-2 órára, majd elmentünk vacsizni. Sajnos Dél-Tirol lévén az étkek is inkább az osztrák kultúra felé hajlanak, így nem könnyű jót választani abból a kevéske kínátból, ami van.

Remélem, holnapra is sikerül vmi hasonló száraz időt kifogni a Grossglockner-en. Drukkoljunk együtt!

Ati:

Déli karika 220 km

(Pordoi – Passo Rolle – Canazei – Arabba)

A mai nap is nagyon jól kezdődött. Időben fel tudtunk kelni… mi az hogy időben, hajnali 7-kor már fent voltunk, hogy reggelizzünk és időben elinduljunk. Fél 9-től lezárták az egész környéket a hegyen, mert valami bringás verseny kezdődött. Elindultunk az útzár előtt, de vagy 20 km-en át kerülgettük a lelkes résztvevőket, akik indultak, bemelegítettek, vagy csak egyszerűen jöttek-mentek az úton. Természetesen mindegyik a legkomolyabban felszerelt full profi gépeik voltak, egyen pólókban a csapatok, párok… és persze a legtöbb 30, de inkább 40 plusszos férfi és nő. Nagyon sportosak, azt meg kell hagyni. Utoljára egy tour de france közvetítésen láttam ennyi bringást:))

A 20 km-t sikerült fél óra alatt abszolválnunk, mikor is végre elértünk addig a pontig, amikor különváltak a biciklisek és a többi közúti közlekedő. A hegyekben alap hogy a bringás az úr, utána jönnek a motorosok és végül a kocsik, meg mindenféle közlekedőedények:) Néha persze elfelejti egyik-másik autós h ő jóval lassabb a kanyarokban, mint a motoros, úgyh ilyenkor azért lehet figyelmeztetni “finoman” hogy tudja hol a helye. Szerencsére az autósok legtöbbje itt azért tisztában van a korlátaival és elengedi a motorosokat, vigyáz a bringásokra… a kivételek természetesen a turisták:)

A mai nap is a hágók jegyében telt, ismét fantasztikus vidékeket jártunk, gyönyörű kanyarok, jó utak, szép motorok:) Nekem a mai kedvencem a tegnapi Pordoi hágó mellett a Passe Rolle volt (SS50-es út). Erdőkön, völgyeken át, folyómedrek mellett, hegyek oldalában, meredek emelkedőkön, töménytelen visszafordítókon, tempós íveken át jutottunk fel a csúcsra… St Martin és még valami hely volt ahova vezetett végül:) Ismét szép képeket csináltunk, lehet nézegetni, megéri.

Talán az utinaplónk nem az a fajta, hogy fordulj le itt jobbra az XX útról és balra a második falu 3 házában találsz egy nagyon jó fagyizót, aminek a történelme 300 éves, de nem is erre készültünk. Megyünk egy alap túraterv szerint, aztán ha látunk valami jó kis utat, hágót, ami másfele visz, hát lekanyarodunk és kitaláljuk hogyan csatlakozhatunk be az eredeti túratervünkbe. Nagy élmény minden új út, új vidék, szép hegyek, völgyek, falvak, városok. Kedvenc alpesi városaim a napokban: St Lorenzo, Arabba (fantasztikus síparadicsom lehet egyébként is, meg nagyon szép kis város, tele apartmanokkal, szállókkal), St Martin, és Canazei. Tegnap benéztünk Cortina d’ Ampezzoban, de nekem Arabba vagy Canazei sokkal jobban tetszett!:) Apropó Canazei: belefutottunk valami futóversenybe. Gondolom nem csak valami Margitszigeten tartandó 2 körös verseny lehetett lévén hogy nem volt 50 méter vízszintes szakasz. Kb. mint amikor június elején voltam a Kékes csúcsfutáson. 12 km hegynek felfelé, 700 m szintkülönbség… hát ez a Canazeiből induló falunapok keretében tartott kis futás se lehetett sétagalopp. Az indulásunk előtti hétvégén lefutott 22 km a kollegákkal közös Ultrabalaton emléke még élénken élt bennem, úgyh most is kedvem lett volna gyorsan ruhát és cipőt cserélni hogy beállhassak melléjük. Persze valószínűlegaz első km után alábbhagyott volna a lelkesedésem és hívtam volna Marcit telefonos segítséggel hogy menekítsen haza:)) Ezen gondolatok után sétáltunk egy jót a városban és ettünk egy finom fagyit. Ami még pozitív volt ebben a városban, hogy itt láttunk először fiatal és csinos lányokat. Eddig csak túrázókat, vagy nyugdíjas csoportos túristabotos bácsikat néniket láttunk, teljesen elszoktunk a szép formák látványától… itt azonban kárpótolt minket a sors az elmúlt napokért:))

Pizzázás egy helyes kis olasz faluban – ideérkezésünk óta erre vágytam. Nagyon hangulatos alpesi faluban egy szuper kis olasz pizzéria és apartmanház. Kedves cincérlány, aki az elején még mufurc volt de hallva a bájosan csengő mély baritonunkat és a sok kaját amit kértünk, egyből vidámabb lett:) Nagyon jó időt futottunk idáig, délben ebédeltünk, mindezt úgy hogy már 4 órája úton voltunk és a kanyargüs, átlag 50 km/h-s tempót engedő szakaszokból már kemény 120 km-t teljesítettünk… pont fél úton voltunk a napi etapnak:) Csak halkan jegyzem meg, hogy hétfőn vár ránk a Grossglockner, ami ugyanilyen kanyargós és 400 km-es a napi etap – húzós lesz, az bizti, dehát nagy kaland!:)

Ati:

„Glósz csimma” – 400 km – GrossGlockner

Reggel korán kezdődött a nagy kaland. No nem azért mert annyira izgultunk hogy nem bírtunk aludni, csak szimplán annyi km várt ma ránk, hogy korán kellett indulnunk. 7-kor keltünk, finom reggeli és indulás már 8-kor. Az indító szakasz az a szuper kis út, ami az egyik kedvencemmé vált és hazafele is nagyon jó volt “levezetésnek” az itteni kanyargászás: 244-es út, Colfosco – St.Martin – St Lorenzen.

A térkép nem is jelzi mennyira kanyargós és hány kisebb-nagyobb alagút van ezen a kis szakaszon (5-6 biztosan 500 és 1000 m közöttiek). A kis szűk kanyargós útnak megvan az a veszélye hogy ha beragadsz egy teherautó vagy busz möge, akkor bizony szüttyöghetsz mögötte jó darabig. No persze egy jó fajta Varával megoldható a helyzet, de így is trükkös a dolog:) Kikaptunk egy pótkocsis vontatót, amin ugyan éppen most nem volt egy kombájn, de azért nagy volt és nehezen megkerülhető. Mindamellett azért szépen tolta a mókus, úgyh néha csak azt figyeltem hogy az 50-nel vett kanyarjaiban hol húzza magával az út szélém levő sziklás falat és bont elénk egy rakat kőhalmot. De mi bátrak voltunk és rendületlenül rajta maradtunk hogy a megfelelő pillanatban, mikor volt szabad és tiszta 50 m belátható szakaszunk, jól otthagyjuk:)

Az olasz útjelző táblák még mindig viccesek. Tavaly láttam olyan h “kanyargós út 15 km” – persze cikk-cakk jellel… itt meg mindig csak az láttam hogy a következő 3 km lesz ilyen… aztán utána megint egy tábla h a következő 3 km lesz ilyen. Szóval simán megoldhatták volna hogy a következő 30-40 km-re kanyargás várható, úgyh csak óvatosan… és engedd el a motorosokat, mert úgyis gyorsabbak!:)

Már nem tudom melyik részén a túrának, de volt egy nagyon jó szakasz, ami nekem bejött… fel volt túrva vagy 2 km-en át az út, de annyira, hogy se beton, se semmi, de még ledöngölt föld sem. Az autók 20-szal mentek és kerülgették a gödröket. No ez való egy igazi túraendúrósnak még ha egy operettendúró nyergében is ül… ezt még röhögve bírja a gép! Szóval kiálltunk a gyeregből, súlypont hátrahelyez, jobb láb a fékpedál felett és húzd a gázt… mentünk vagy 60-nal, ami már azt jelentette, hogy szinte kisimúlt az út:). Nagyon király volt ez az 1-2 km-nyi földes, homokos, gödrös „enduros” betyárkodás ezekkel a gépekkel!:))

Az első megállónk egy panzióban volt valahol az olasz osztrák határ előtt, hogy igyunk egy kávét meg egy bambit (nem „bambi gulyást”:) és a pincér lány “egészségetekre” felszólítással adta a kávét! Kiderült hogy magyar, már több mint 10 éve van itt, megházasodott és a férjével, egy olasz sráccal csinálták ketten ezt az apartmant. Egész pofás kis többszintes kecó volt és igényes megjelenésű, úgyh neki sikerült, íme a követendő példa, hogy így is lehet!

A határátlépés után egyből tankoltunk, mert az eddig látottakhoz képest 20 centtel olcsóbban lehetett tankolni. Ez kimondva viccesen hangozhat, de ha lefordítom forintra, ez literenként 50-60 Ft jelent. Ez a Grósz oda-vissza úton már 26 lityit tankolva több mint 1200 Ft-ot jelent… és ez csak egy nap. Ha 10 napra felszorozzuk az ilyen takarékos gondolkodást, máris rájövünk mennyit lehet így megtakarítani. Igaz a lehetőségek elég korlátozottak, mert Olaszország alapvetően drága, pláne itt az Alpok és környékén, úgyh kb. 1,40-ért lehet átlagosan tankolni (390 Ft/liter!).

Aztán láss csodát, elértük a Grossglocknert… hát itt tényleg csodát láttunk. No nem csak azért, mert 18 ajrót kellett leperkálni az útdíjért, hanem a látvány, ami utána fogadott. A Grósz tényleg egy látványutat nyújt! Aki idejön tényleg arra számítson, hogy lát havat, gleccsert (sajnos nagyon elfogyóban), vízesést… mindezt ha olyan ultramázlista mint mi, akkor ragyogó napsütésben, kb. 12-15 fokban!:)) Szóval itt nem az atomdurva kanyargásról, motordöntögetésről és sebességhajhászásról szól az egész (nekünk persze máskor sem:), mint a Dolomitok, vagy az Alpok más hágóin. Itt sem rossz persze a helyzet, csak nem az a durvaság, mint az előző napokban. No de a látvány mindenért kárpótolt! Szinte 500 m-ként megálltunk, hogy valami újabb csodálatos tájat, látványt fényképezzünk. Egészen fantasztikus volt, pláne hogy ilyen szép időben láthattuk mindezt. Mormota és hegyi zerge vagy kecske persze nem adta tiszteletét, dehát ne legyünk telhetetlenek. Lett mormotánk másképpen is és szebb, aranyosabb, mint az eredeti!:)) Fent a Franz Joseph Spitz-en megnéztünk, hogy mit veszítünk a globális felmelegedéssel – tulajdonképpen egy óriási kimart gleccser krátert láttunk, ami akkora volt, hogy a Margitszigetet simán bele lehetett volna rakni és 200 m magasságból nézzük a Palatinuson strandolókat… hossza és mélysége számomra megbecsülhetetlen, de rettenet nagy volt, a képek talán visszaadnak valamit. Aki lement egy szervezett túra keretében az aljára azt olyan kis pontoknak láttuk, mint amikor előző nap a Sass Pordoi-ra felmentünk egy 65 fős “libegővel” és onnan néztünk szerte szét, csodálva a táj szépségét. Egyszóval rettenet órási hatalamas nagy… volt régen… valaha ez a gleccser… de az elmúlt 100 évben szinte teljesen eltűnt. Egészen megdöbbentő látni, hogy micsoda változások mentek végbe a klímaváltozás miatt a természetben! Ezt a városokban, a légkondis autókban, a dugóban rádiót hallgatva, vagy a légkondis irodában ülve ugye nem érezzük… én is így voltam vele.

A következő csúcsra járásunk az egyik kedvencem, már a nevéből adódóan is: Edelweis spitz – ilyen névvel csak jó dolog lehet – az Edelweis az egyik legfinomabb búzasör is – privát megjegyzés:) Itt is volt pár számozott macskaköves hajtűkanyar, aminek a tetején ott volt a terasz, fantasztikus kilátással a környező hegyekre, völgyekre. Jellemzően itt már lépten nyomon havas csúcsokat láttunk (mi 2540 méterről nézelődtünk és ezek a csúcsok, amire már persze gépjárművel nem lehet felmenni 3000 méter felettiek voltak). Gyönyörűen lehetett látni, hol és hogy vájta ki a hegyet a gleccser, aprózva, amortizálva a hegy oldalát. Óriási sziklákat darabjaira törve, hagyva maga után a törmeléket, jelzi hogy itt micsoda erők dolgoznak, mozognak minden évben.

Az időjárásról írtam ugye hogy milyen szerencsénk volt a napsütéssel és a 15 fokkal. Az időjárás napi változatosságát jól jelzi, hogy az út mellett két ratrak teljesen felszerelve készenlétben állt, hogy bármikor bevethető legyen. Marci járt már itt augusztusban, mikor havazott és nekem is voltak erre ismerőseim májusban, mikor csak szerettek volna ide feljönni, de le volt zárva az út, mert havazott. Szóval erre nem viccel Hóanyó!:)

Korábban már írtam róla, hogy az itteniek mennyire sportosak és ez a Glósznál sem volt másképp. Egy 30-40 körüli nő, kisnadrágban, kistrikóban rendületlenül mászta meg versenybringával a 2000 feletti csúcsokat. Lehagytuk, felértünk egy csúcsra, megálltunk, kávéztunk, fényképezgettünk és mire indultunk ő is már ott volt… mentünk tovább a következő csúcsra és fél óra múlva ott is már a nyomunkban volt. Őrület mit ment és mindezt egy szál kis cuccban. Minden elismerésem a hölgynek innen a távolból is! Valószínűleg én már az alján végelgyengülésben kipurcantam volna, vagy szimplán megfagytam volna 500 m-en belül:)

A Grossglockner fantasztikus tájait magunk mögött hagyva még azért csináltunk egy-két nem teljesen szabályos és szép előzést a szerpentinen, hogy átrágjuk magunkat 3 túristabuszon és a mögöttük feltorlódott autókon, de végül kijutottunk a főútra és beérkeztünk Zell am See-be. Nagyon kedves kis város, egy szép tó partján. Mivel sok km volt még előttünk és a f9-es indulás óta még csak 250 km-t tettünk meg és 4 óra múlt, így csak valami gyors pizza-harapnivaló után néztünk. Szerencsénkre egy plazma tv-s pubba ültünk, úgyh a nem éppen olaszosan finom pizza mellé legalább kaptunk egy jó kis látványos holland gólt. Köszönet érte, hogy pont akkorra időzítette Robben (asszem ő volt!:).

Innentől kezdve már igazából arra számítottunk, hogy csak megírjuk spuriztunk hazafele, hogy még 8-9 fele otthon legyünk. De szerencsére az élet, a bocik és a szép folyók, meg a határátkelő másképp rendezték a dolgokat! Történt ugyanis, hogy az olasz részen egy csodaszép kis folyó melletti kanyargós úton mentünk a célunk felé (mit ad isten megint nappal szemben:), mikor is megláttunk egy pár aranyos kis tehenet az út mellett. Aztán körbenéztünk és mindenfele bocikat láttunk szétszórva a hegyen, a völgyben a folyóparton, az útszélén… ameddig a szem ellát. No, ahol én megálltam volt 3 kíváncsi fáncsi, akik annyira megörültek nekem, mintha ufót látnának. Az egyik nagyon bátor volt, még meg is nyalt!:) Nagyon kis aranyos érdes nyelve van! Mondhatják ezt a nemvárosiak, hogy na a hüjje gyerök asse tuggya milyen a tehén nyelve, dehát én ilyen vagyok… csak azt tudom hogy nem lilák és van tarka is meg egyszínű is:)) Szóval ez a kis bátor még hívta a haverjait, úgyh a végén már úgy álltak körbe hárman, hogy kezdtem rosszul érezni magam. Azért láttam, hogy mindegyiknek van tőgye, így bika nem lehet, szóval nincs nagy veszély. Az irántam táplált bizodalmuk akkor szállt el, mikor a legbátrabb és legokosabb elkezdte nyalogatni a motorom és valószínűleghozzáért a nyelve a kipufogóhoz… nem láttam még tehenet 3 métert hátraszökkenni a másodperc törtrésze alatt:)) Onnantól kezdve próbálkozhattam én bármivel, még virágot is szedtem nekik, nem hatotta meg őket a közeledésem, így végül búcsút intettünk egymásnak és folytatta mindenki a maga útját. Én egy irányba, boci barátunk viszont nem tudta eldönteni, hogy merre az arra, úgyh egy szemből jövő autó előtt 3-szor cikázott át jobbra és balra, majd vissza, mire el tudta dönteni, hogy az út melyik szélét válassza a visszavonulásra… mindezt persze lassított felvétel üzemmódban:)

A kellemes boci-percek után folyattuk szép kis hágó járó utunkat a határ felé, ahol is beleütköztünk egy egysávos határátkelőbe – Passo Stalle (2050 m). Fél óránként volt a váltás, volt még negyed óránk az indulásig. Amit itt lefele láttunk, az is a top-top útvonalaimba beírta magát. Egysávos, szűk, kanyargós erdei út, ahol csak mi vagyunk, szemből senki nem jöhet! Az ember itt nem motorozik a határon, lévén hogy olyan keskeny az út, amin egy Transit pont elfér, így kb. 30-40-nel „döntögettünk”… de ez itt ezen a helyen fantasztikus élmény volt! Ha nem lett volna olyan késő, bevállaltunk volna még egy kőrt oda-vissza!:) Az út végén még csináltunk pár giccses fotót egy tengerszemről, meg a környező hegyekről és a gleccserek által a hegybe vájt mély árkokról.

Hazafele úton már semmi extra, csak a kedvenc utunk St. Lorenzentől Colfoscoig, mintegy levezető ereszd-el-a-hajam. Ami érdekes, hogy volt mögöttünk egy csóka, valami szimpla Renault-val és úgy jött mögöttünk, mintha valami Subaru Imprezával tolta volna. Nem nyomtuk gyengén (na jó, persze nem a sportmotorokhoz mérten:), de azért kocsi nem maradt még meg mögöttünk… egész idáig! Bizti valami helyi menő manó volt, azért ismerte így a terepet!

Nem mentünk most haza még átöltözni, hanem bementünk egyből egy szálloda éttermébe, valahol még Colfosco és Corvara előtt. Sajnos a nevére már nem emlékszem, pedig szivesen hirdetném őket, mert fantasztikusan jó pizzát csináltak és teljesen korrekt áron (8-10 eur).

Kicsit hosszú lett, de úgy érzem mindent le kellett írnom!:))

Marsellus:

Korán, és a völgyből kifelé jövet egyes részeken igen hidegben indultunk (10 fok). Bemelegítés gyanánt eljutottunk Brunico-ig, majd a hétfői forgalommal terhelt főúton, mentünk tovább egészen Winklernig. Még az olasz oldalon ittunk egy kávé-capucchino kombót. Már éppen készültünk vmi kelletlent mondani a cicncérlányról, amikor kiderült, hogy bizony magyar a csaj, és a srác is. A lány motorozott (a srác sérelmezte is, hogy a múlt héten 3 délután is elment kiengedni a gőzt), a srácról meg nem derült ki más, csak az, hogy már 18éve itt van. Az osztrák oldalon gyorsan megtankoltunk, ugyanis legalább 20-25 centtel olcsóbb a benzin. Úgy látszik, hiába vagyunk unió, a benzin ára 50m-en belül 20 centet is változhat, ha az az 50m egy határon át vezet. Nekem nem ez jelenti a gazdasági közösséget…

Már túl voltunk Winklernen, és én úgy el voltam tévedve, mint Ati visszafelé, amikor megkérdezte, mikor érünk Söldenbe, ami furcsa lett volna, mert egy kicsit messze volt, és amúgy is egy másik napi túra célja volt, mellékesen Ati tervezte ezt a napot is, de úgy tűnik, a guglimepsz bezárásával el is felejtette az egészet, bár ez már kiderült tegnap, amikor a házigazdánk kérdezte, merre lesz a séta, és Ati csak egy rövid “délre”-t tudott kinyögni, nem tudom , hogy mindez azért volt, mert a reggeli a szájában volt, vagy csak a feledékenysége miatt. Szóval már megnéztük az útba eső vízesést, és közeledtünk Heiligenblutba, amikor leesett, hogy jéééé, már itt is vagyunk… és én még nézegettem a havas hegyeket, hogy vajh melyik lehet a Mölltal, és melyik a Glósz. Mondanom sem kell, egyik sem 🙂

Egy kevés útdíj kifizetése után nekivágtunk a Glósz-látványútnak. Ezt a látványutat még az előző nagy gazdasági világválság után építette az osztrák kormány, hogy munkát adjon sok-sok munkanélküli embernek. Először megnéztük a gleccsert magát a Ferenc József magaslaton. Végre találkoztunk a parkolóban magyarokkal, ráadásul Varás magyarokkal… Egészen véletlenül melléjük álltunk be a motoros parkolóba. Leszálláskor meg is jegyezte az egyik srác, hogy milyen jó színe van Ati Varájának, mire Ati fennkölt arccal nézett rám, hogy ugyehogyugyemilyenszép, és másoknak is tetszik, mire azt találtam válaszolni, hogy mégse lehet azzal kezdeni egy beszélgetést, hogy de szar színe van a motorodnak.

Beszaladtunk a giccs, akarom mondani az ajándékboltba. Na itt mindent lehet kapni, ami mormotás, vagy kristályos, vagy mormotás, vagy tehenes, vagy kristályos, vagy ezek kombinációja. Viszont a kalapok jól néznek ki 🙂

Érdekes dolog ez a gleccser, sok száz, ezer éven keresztül hízott, persze a látványút megépítése óta kissé visszahúzódó lett a klímaváltzás miatt, de a szépsége mindig magával ragad. A Hochtornál ki volt készítve pár popsi-tepsi, de sajnos nem csúszkáltunk, bevallom, nem tudom miért. A Hochtor után lefelé nézve furcsa bolhákat láttunk, amiről közeledve kiderült, hogy legalább 50 nyugdíjasklub legalább 30 busznyi embere éppen extrém túrában nyomja, és megindultak kígyózva lefelé, de nem akárhogy, gyalog!

Megnéztük még a híres Edelweiss csúcsot, próbáltunk pár közös morcos képet készíteni a táblánál. Néhány közös képnél igaz, hogy csak tizedmásodpercekre, de előkerült Ati grimasztárából a Moncsicsi. Asszem itt sem néztek minket “jó barátoknak”, mivel elég sokáig voltunk az Edelweiss-spitze táblánál összeölelkezve.

Állítólag a hegy tele van zergékkel, és mormotával, de minket nem tiszteltek meg azzal, hogy megjelentek volna, bár az egyik kilátónál hallottunk füttyögést, de az is lehet, csak a szél fújt nagyon furcsán 🙂

Havasi gyopár után szépen ereszkedtünk Zell am See felé. Egy gyors kör a tó körül, és a városban egy felejthető ebéd (holland-szlovák meccsel fűszerezve) után megindultunk, hogy meghódítjuk a Kaprun gleccserét. Sajnos már nem lehetett felmenni, és amúgy is csak busz járt, úgyhogy ezt most kihagytuk, de nem rajtunk múlt. Az utunk Mittersill után dél felé fordult, hogy egy remek, hosszú, és persze fizetős alagút után nyugat felé fordulva egy elvarázsolt völgybe tévedjünk. Barátkoztunk pár tehénnel, akik addig voltak barátságosak, amíg meg nem nyalták Ati kezét, illetve forró kipufogóját. Nem tudom, melyiktől hőköltek vissza jobban.

Az osztrák-olasz határ itt a Hochgallon nagyon jópofa, ugyanis a hágó egész és negyed között az olasz, míg fél, és háromnegyed között az osztrák irányba egyirányú, ugyanis az útépítők lusták voltak, és csak egy bicikliútnyi szélességet építettek. A hágón túljutva megint csak egy varázslatos alpesi völgybe jutottunk, amit leírni nehéz, inkább látni kell. Oda- és visszafelé is láttunk olyan méretű fatelepet, hogy a fűrészáruból fel lehetett volna építeni 100 komplett alpesi falut.

Hazafelé levezetésként toltunk egy nagyon finomat a Gadertal völgyben, és az egész nap megkoronázásaként La Villaban ettünk egy nagyon-nagyon finom pizzát.

Marsellus:

Itt volt az idő, hogy a Dolomitok ezen szegletét elhagyjuk, és nekiinduljunk a második központunk, Dimaro felé. Már rögtön az út elején volt egy vicces momentum, már a sokadik útépítésbe futottunk bele, amikor egy úthenger állt az út közepén, de semmi jel nem utalt arra, hogy bármit művelnek vele, kivéve, hogy esetleg az árnyékát hasznosítják, gondoltam, kerülöm jobbról. Persze 20 méter után kiderült, hogy nem volt jó döntés, mert így keresztül kellett vágnunk a frissen kátrányozott/aszfaltozott 1m-es csíkon, miközben a szurkolók(!) hangos nemtetszésüket nyilvánították ki, hogy tönkretettük legalább másfél percnyi munkájukat. Jellegzetesen túlreagált, olasz fogomafejemtemilyenhülyevagy mozdulatot láttunk háromszoros lassításban, különböző előadóktól.

Az út nagyon változatos volt, csak sajnos elfelejtettünk megállni annál a tónál, ami miatt ezt az utat választottuk. Simán elmentünk mellette, anélkül, hogy észrevettük volna, úgy sejtem azért, mert mocskos nagy forgalom volt ezeken a keskeny hegyi utakon. Egy busz megelőzése 5-10 percbe is beletelt.

Persze kaptunk kárpótlást, mivel Bolzano után a Mendola hágó maga volt a motoros paradicsom! Ha eddig azt hittük, az eddigieket már nem lehet fokozni, elég nagyot tévedtünk. Kb. ezer visszafordító kanyar, megtűzdelve változatos aszfalttal, és fantasztikus kilátással.
A hágó tetején megálltunk egy süteményezésre, és megtekinthettük a francia, vagy svájci Goldwing klub találkozóját is. 6-8 Goldwing volt ott, utánfutóval, csomagtartó csomagtartójával, és persze az elmaradhatatlan Anyuci kutyájával… Még Corvaraban láttuk, hogy a szembejövő Goldwing hátsó ülésén Anyuci az ölében tartotta utyuliputyulit, akin nem volt bukó!

Az út további része Trentino éléskamráján át vezetett. Ennyi gyümölcsöst ilyen dimbes-dombos, időnként hegyes tájon még nem nagyon láttam. Persze nem bíznak semmit a véletlenre, mivel állandóan locsolják, és biztos ami biztos, a madarak, és jég elől még hálóval is takarják a termést.

Az utak a már szokásosnak mondható tempósan kanyargósak voltak, úgyhogy nagyon jól éreztük magunkat.

A szállásra megérkezvén a házigazda Édesanyja fogadott minket, és örömmel beszélgetett velünk, csak sajnos inkább a németet ismerte, mint az angolt, úgyhogy nem volt könnyű dolgunk, de nem kellett csalódnunk a helyiekben. Megint bizonyították, hogy igenis szeretnek és tudnak vendéget látni.

Vacsi előtt elszaladtunk, hogy megnézzük nyáron milyen forgatag van Madonna di Campiglio környékén. Háát nem sok! Amilyen forgatag volt itt télen, olyan szomorú, és kihalt volt most. Kb az augusztus 20. utáni Balaton hangulatát hordozta.

Ati:

átköltözés Colfoscoból Dimaroba

A költözést nem szeretem, pláne ha jó helyről megy el az ember. Csodaszép helyeket hagytunk magunk mögött, a Dolomitokat nem elég egyszer bejárni, ide vissza kell jönni, amennyiszer csak lehet!:) A szállásunk is nagyon jó volt, kedvesek voltak a házigazdák, szépek, tiszták, rendezettek voltak a szobák – ide is még visszajönnék szívesen.

Korán indultunk, hogy időben átérjünk Dimaroba és még legyen időnk itt bóklászni, pihenni is kicsit. Az idefelé vezető utunkra megintcsak egyszerűen nincs szó. Most nem olvastam vissza, de gondolom írtam már ilyet… hát ez télleg nagyon ütős volt és mindezt valahogy “olaszosan” előadva. Ez alatt azt értem, hogy a Dolomitok és környéke jellemzően németes, osztrákos vérmérsékletű, beütésű… még az éghajlat is hűvösebb ott:)) Az utak kiválóak, rendben van tartva minden, lépten-nyomon építkezés, hogy a hegyet, a fákat, a talajt a helyükön tartsák. Iszonyat nagy vashálók, támfalak, alagutak, hogy az autósok rendben megérkezzenek A-ból B-be, biztonságosan tudjanak télen is autózni, túrázhassanak biciklivel, vagy gyalog. Nagy gondot fordítanak a környezetre és a biztonságra is! Ez eddig inkább németes, osztrákos, ugye?:) Na ami ezek után jött, az meg olyan “olaszos”. Bolzano után belefutottunk egy olyan durván jó kanyargós útba, hogy aszittem körbe ér a szám, de szerencsére ott volt a fülem hogy megakadályozza:)) Nem volt 50 méter egyenes út! Itt már azért nem volt mindenhol olyan jó minőségű a beton, meg láttunk az út szélén rózsaszín vendégházat… dehát ugye erről beszéltem, ettől lett ez olaszos. A hőmérséklet a 30 fokot verte, pláne ott ahol még betonoztak is. Belefutottunk egy nagyon kedves és agyas útépítő brigádba is, akik szimplán csak az út közepén hagyták a gépüket, jelezvén h ott dolgoznak. No, mi meg ezt szépen kikerültük, mivel tábla nem volt, azt hittük csak itt hagyták. Amikor persze beértük őket, anyáztak rendesen h itten mi most hogy a túróba megyünk tovább, összerondítjuk az elgereblyézett betonalapjukat. Dehát nem volt mit tenni, át mentünk az éppen szurkolás előtt álló fekete zúzalékon. Azért ez nem tett annyira jót a gumiknak sem, ahogy éreztem a következő km-eken. Kicsit szitált az eleje a mélyebb döntéseknél kanyarokban, de aztán pár km után megszűnt ez a jelenség. Szóval jók az ilyen kis ad-hoc útépítések olasz módra:))

A rettenet-irgalmatlan-ultradurva kanyargászásunk végén, melyben már majd minden kanyarnál, visszafordítónál (megsaccolni sem tudom hány szélesebb és szűkebb visszafordító volt, de száznál több bizti!) leért a csizmám orra, úgyh kénytelen voltam egyre hátrébb tenni a lábtartón a lábam! Hihetetlen érzés, hogy egyre kintebb tudod tolni a határaidat… persze mindent csak ésszel, mert motorral kicsúszni nem olyan kis malőr, mint focinál elcsúszni, vagy futásnál megbotlani. Szóval ésszel él az ember, de élvezet a köbön… én azon vagyok hogy folyamatosan tolni kell a határainkat kifelé mindenféle dologban, legyen az technikai sport, futás, úszás, bármi am, ügyességet, állóképességet, erőt, technikát kíván. Ugyanez a magánéletben sztem nem igaz, nem jó állandóan kitolni a határokat, mert ott aztán bizti van egy pont ahonnan nem lehet korrigálni, visszahozni rendben a dolgokat… de ez egy tök más dolog, most kicsit elkalandoztam:) Szóval az ultrakanyargós utunk után megtaláltuk a jó kis apartmanunkat: Jolly Bed & Breakfast cím alatt. Kedves olasz hölgy, megmutatott mindent a házban, kaptunk velkám drinket, úgyh béke, bódottá a világban.

Du. még felugrottunk Madonna di Campigloniba, de elég lehangoló volt. Látszik rajta hogy egy jól felkészült, szép és igényes alpesi síparadicsom, de ilyenkor szinte zéró forgalom… kb. mint ősszel-télen a Balaton. Azért nem értem, mert Colfosco is valami ilyesmi hely, ahol laktunk, de ott télen a síelés, nyáron a túrázás, bringázás, motorozás, hegy- és sziklamászás miatt van mindenhol teltház. Nem értem, hogy itt miért működik másképp, de bizti megvan ennek is valami oka.

Este kitettük az ablakba a kis tv-t, hogy a kerti ágyakból nézhessük a Portugál-Spanyol meccset. Vizipipa, sör és nyertek a spanyolok… megint egy tökéletes napot tudhatunk magunkénak!:)

Marci már alszik, nem bírja úgy mint régen. Emlékszem tavaly Monteriggioni-ban még simán fent voltunk éjjel 1-2-ig söröztünk, dumáltunk. Idén ez most kicsit más, bizti hiányzik neki “sumák-papírkutya” Olivér és így nem olyan vidámak az esték:)
Szerdán megnézzük Söldent és a térségben található több fantasztikus hágót, gleccsert jóval 2000 m fölött!

Ati:

330km (Sölden, Rattenbachjoch, Timmelsjoch)

Elindultunk ma is időben, szinte el sem hiszem, hogy fel tudtunk kelni minden nap az egész túra során. A jó és kiadós reggeli után nekivágtunk a mai több túrának, amit lazára vettünk, első körben kb. 200-250 km volt a terv… végül nem úgy alakult… szerencsére!:)

Sok-sok alagúton vezetett az utunk a cél felé, néhol macskaköves és rendszerint kanyarban végződött, némelyik zárt, némelyik félig nyitott volt. Egészen ijesztő volt néha, hogy a vaksötétben, csak a motorjaink fényében, a csúszós, vizes macskaköves alagútban vagyunk és azért nem látjuk a végén a fényt, mert egyszer csak fordul vagy 90-120 fokot és ott van vége az alagútnak. Az első egy-két ilyen megoldás meglepett kicsit, de aztán már figyeltünk rá és a 10. után már meg is szoktuk:)

Passo valles szép hágóját magunk mögött hagyva megérkeztünk Söldenbe, amit egy nagyon is élhető szép kis alpesi városnak ismertem meg. Szakadék szélén házak, 100m van alattuk… mondjuk valószínűlegelszédülnék minden nap, amikor az erkélyen szürcsölném ébredés közben a kávét és nézném a tájat. A helyi közért is valami atomdurva sziklaperemre épült, készítettem is róla pár képet, remélem visszaadja, hogy milyen az, mikor veszel 2 ásványvizet, 3 macskaalmot, kijössz a bótból és 5 méterrel arrébb 50 méteres szakadék mélyén zubog a kis hegyi folyó… gyönyörű itt minden, még a bevásárlás is élmény!:)

Söldenből elindultunk felfelé 2 fizetős gleccserhez. Rattenbach joch volt az első célpont ezen az alpesi út – 2670-2995 m – a túránk legeslegmagasabb motorral bejárható pontja volt ez. A külön-külön fizetős gleccseres út – 14 + 5,5 euróba került. Nem olcsó, de itt ugye pénz nem számít, mindent érdemes megnézni.
Utunk során mormotával megint nem, viszont kecskével ismét találkoztunk. Ott napoztak előttünk az út közepén, nem zavartatták magukat, úgyh csináltunk is pár képet róluk. Egy jakot is láttunk szerényen meghúzódni lejjebb. Mindenhol patak, vízesés, víz víz hátán, mintha Norvégiában lennénk:) Látni ezeket a gleccser nagyon nagy élmények, szinte leírhatatlan – marsi táj, minden szürke, zúzott kő, kihaltnak tűnhet, de amikor látjuk a hegyi kecskéket rájövünk hogy nagyon is van itt élet.
Rattenbachnál még csináltunk Marcival pár gleccseres havas vicces képet motoron. Egyébként itt láttam először életemben (korábban még persze nem jártam ilyen helyen, így nem is tudhattam:), hogy egyfajta fehér színű óriási giga-meg paplannal takarják le a gleccsert, hogy védjék a nyári időszakban. Nagyon ötletes és tényleg szükség van rá!

A Timmelsjoch / Passo rombo hágó (2510 m) meghágása után a völgyben találtunk egy kedves kis turistaházat, ahol nagyon finomat ettünk!
A hazaúton lefele is volt pár alagút, ami jéghideg volt belülről és vizes, jeges volt az oldalán, úgyh óvatosra vettük a figurát áthaladáskor.
Dimaroba hazaérkezve kicsit pihentünk és készülődés a vacsira. A szomszéd kiscsávó egy pit-bike-kal nyomult, kerregett a szomszédban, de szerencsére 20 percen belül lelőtték, különben mi tettük volna meg:)

Fincsi vacsival zártuk a napot a „szokásos” pizzériánkban, nem messze a szállásunktól… nem értette meg a kis cincérlány, hogy csini meg hogy borravalót is akarunk adni, úgyh aztán nem kapott:)

A nap zárásaként vizipipa, sör, a napi élmények átbeszélése és naplóírás volt… én jól elfáradtam, úgyh hamar kinyúltam és szundi

Marsellus:

A mai reggeli egy igazi terülj-terülj asztalkám volt, amit a tulaj rittyentett nekünk a teraszon. Mikor már tényleg mindent kihordott, ami csak a konyhában volt, megjegyezte, hogy már csak két lány hiányzik, és ha gondoljuk, csak telefonál párnak, de azért mégis milyet szeretnénk, mi meg mondtuk, hogy bőrszín nem számít, de tényleg, nem vagyunk rasszisták 🙂
Reggeli után a fürdőszobában rájöttem, hogy kétféle wc-, oppárdon, toalettpapír létezik, az egyik félét veszi az ember magának otthonra, ez legalább három rétegből áll, ultrapuha, míg a másikat a vendéglátósoknak gyártják, ez persze hártya vékonyságú, ha csak ránézel, máris szétszakad.

Nekiindultunk Sölden felé, hogy megnézzünk két gleccsert. Nagyon jó utak (két fizetős útszakasz), és megannyi gyönyörű táj várt ma ránk. Út közben pár kép Frédivel, és a kőkorszaki ótóval (meglepetésre a helyet másra is használták fiatalok, legalábbis az eldobott guminak látszó tárgyakból ítélve) Laza napnak terveztük, ehhez képest egész nap nyomtuk, és csak este 8ra értünk haza, úgy, hogy mindkettőnk segge kész lett már a sok üléstől, de megérte. Nem tudtunk rájönni, mi lehet ósztria nyugati szegletében, de itt láttuk a legtöbb nyitott porschet.
Útközben voltunk 35fokban, valamint maximum 5ben is, hiába no, kedveljük a végleteket. Pláne, hogy ennyi havat egy melegebb magyar télen nem látni összesen.

Le sem lehet írni, milyen varázslatos völgyben vezetett az utunk, úgyhogy meg sem próbálom. Megláttunk egy kis hegyi fogadót, és ettünk keveset. Vmilyen levest kértünk, és még némi kolbászt vettünk magunkhoz. A hely nem volt nagy, sőt inkább kicsi volt, a teraszon pár asztal, de nagyon hamar megtelt. Úgy tűnt, hogy vagy foglalásuk van az embereknek, vagy egy túraút vezet keresztül a kerten. A szomszéd asztalhoz leült egy család enni, de ezt megelőzte egy kis műsor. Apuka felsétál, gyerek követi, de kicsit durcásan. Gyerek megbotlik, és egy kicsit orra is esik, mert marhára nem arra figyelt, amit csinált, erre Én kuncogok, de hamar észreveszem magam, hogy Apuka itt ül mellettem, ránézek, és Apuka is kuncog a mutatványon. Gyerek mérgében visszafordult, és elkezdett bőgni, Apuka egy “kids” felkiáltással elkezdett látványosan nem törődni a sráccal.

Sölden egy igazi síparadicsom! Van két gleccserük, egy alagúton lehet átmenni autóval az egyikről a másikra, és amikor tényleg van hó, akkor mindenütt lehet síelni, összesen kb 150km pálya van itt. Ja, és itt láttunk először night clubot. Na jó, csak Én láttam, mert Ati nem figyel ilyen marhaságokra 🙂
Felmentünk a gleccserekhez, az úton fizettünk, majd barátkoztunk néhány kecskével. Fent az alagútban olvastam, achtung glatteis! Röhögtem is magamban, hogy persze, ez biztos ilyenkor is érvényes… A Tiefenbach gleccser felől jövet, megcsillant vmi az alagút falán, persze, hogy jég volt, méghozzá tetemes vastagságban. Ezután már kissé óvatosabban mentem át a frissen lecsöppent, valószínűleg jeges-vizes szakaszokon. A Rettenbach gleccsernél láthattuk azt, hogyan védekeznek manapság a gleccserek a globális felmelegedés ellen: fehér, messziről abszolút nem tájidegen, fényvisszaverő paplant húznak magukra!

A felső parkoló még latyakos, havas volt. Hirtelen bekattant, Én még nem motoroztam hóban, úgyhogy egy-egy kisebb hófolton farolgattam, csúszkálgattam, de nem vittem túlzásba. Leírtuk a nevünket a hóba sárgával, és csináltunk pár képet, a sok hóval a háttérben, majd gondoltam, dögöljek meg, ha nem tolom be a hóba a motort, és nem csinálok olyan képet, hogy körbe-körbe hó van…

Este megint a helyi kajáldában voltunk (viccelsz? kuponunk van!), ahol már láttuk mosolyogni a morcos cincérlányt, persze csak 2 másodperc erejéig. Holnap talán 5 másodpercig is meg meri kockáztatni ezt a nagy koncentrációt, és edzett izmokat is próbára tevő, nehéz arcjátékot.

Marsellus:

A nap jól kezdődött. Biztosra veszem, hogy létezik egyfajta Ati-hatás, ami miatt ezen a reggelen elfelejtettem bekészíteni a fényképezőmet, és ez csak kb 25km megtétele után jutott eszembe, amikor le akartam fényképezni egy szép havas csúcsot. Mondanom sem kell, rohadt nagy forgalom volt, így beletelt majd’ egy órába, mire megjártam oda-vissza ezt a távolságot, ami biztos-ami-biztos, jó néhány útépítéssel, és lezárással volt tarkítva. Ati nem volt ideges, addig napoztatta szép mentőautó testét.

Állítólag Livigno azért lett vámmentes, mert az adószedők annó nem tudtak eljutni a városkába, és inkább azt mondták nagy kegyesen az akkor még kb 400 lelket számláló városkának, jóvanna legyetek adó, és vámmentesek.

Út közben Moha ‘bá, és az olasz térképkészítők, no meg a figyelmetlenségem (mintha már lett volna ilyen tavaly, ezért ugrottunk be a Ferrari múzeumba…) kombinációja gondoskodott róla, hogy mi is nehezen találtuk meg, na jó, követtük az utasításokat, de pont olyan úton mentünk, amilyenen pár nappal korábban csak felváltva lehetett közlekedni… egy tata ki is akart vasalni az egyik visszafordítóban, és láttam a fején, hogy nem érti miért nyomom a dudát, mint az állat (biztosan arra gondolt, már nem kellene nekem dudálnom, már rég keresztbe kellene feküdnöm az úton). Mondjuk más hülyével is találkoztunk. Egy motoros ezen a széles 8×8 sávos sztrádán simán megállt, indexelt jobbra, majd átkacsázott a bal oldalra, mert éppen megnézett vmi rettenetesen fontos dolgot, pedig egy perccel előtte húzott el mellettünk, mert akkor még sietős volt neki…

Livignoban nekiláttunk napszemüveget keresni, persze váratott magára a küldetés, mert sikerült szieszta időben megérkezni. Leparkoltunk egy nagyon szép trikolor Africa Twin mellé, és elindultunk sétálni. Nem volt mit tenni, enni kellett:)
Tele hassal, immáron békésen sétálva megnéztük a napszemüvegesek kínálatát, de sajnos a küldetés elvégzetlen maradt, mert vámmentesség ide-oda, ezek a napszemüvegek nem voltak annyira kívánatos áron, és a céltárgyat sem sikerült megtalálni az elvárt kombinációban. Azért, aki vásárolni szeretne jutányos áron, az itt megteheti, bár a jutányos nem feltétlenül a mi kiinduló áraink alapján értendő. De ha éppen erre visz az utad, és van hely, vegyél egy-két műszaki cikket, jó lesz! Ja, és ne felejts el tankolni!!

Livingo után nekivágtunk, hogy Svájc szépségeivel megismerkedhessünk legalább 80km erejéig. Atinál hamar elszakadt a cérna, elég hamar kiderült, mit gondol a svájciakról, és úgy általában a szervezésükről. Az olasz-svájci határ egy hatalmas gát felénél van, és van rajta egy kis bódé, amire simán azt gondoltuk, hogy végre itt majd kíváncsiak lesznek a papírjainkra. Enyhe csalódás ült ki az arcomra, amikor kiderült, hogy csak az 5 eurós címletre kíváncsiak, mert ennyibe kerül a gáton+alagúton való áthaladás. Ha már ilyen híres ez a gát, és ilyen marha nagy, nekiálltunk fényképezni. Kb 10 perc után startoltunk, majd nem egész 135 méter megtétele után egy sárga, majd piros lámpa fogadott minket. Nem akartam a svájci tartózkodásunkat rögtön egy durva bírsággal kezdeni, így megálltunk. És vártunk, és álltunk, és 35 fok volt, és vártunk. Kerestünk tájékoztatást, csak egy szarrá matricázott táblát láttunk, ami semmiről sem tájékoztatott. Ati egyre idegesebb lett, ahogy aszalódtunk a napon. Majd még idegesebb, és nyomta a hülye, ideges, anyázós szöveget… Én nyugodt voltam, úgyse volt mit tenni. Próbáltam nyugtatni a kedves útitársat, nem sok sikerrel. Próbáltam kihasználni az alkalmat, hogy rávilágítsak, nagyjából hasonló érzelmeket is kiválthat emberekből, ha vkire várni kell. Nem akarta érteni a hasonlatot 🙂
Fél óra várakozás után már mehettünk is, mivel egy egysávos alagúton kellett átmennünk, és így óvtak meg a balesetektől, hogy a forgalom fél órán keresztül az egyik, fél órán át a másik irányba mehet. Az nem zavart senkit, hogy míg vártunk, max 3 autó jött. Persze jól tettük, hogy nem mentünk bele a pirosba, mert az alagút másik végén fegyveres svájci gárdisták várták a szabálytalankodókat. Ja, az alagút 5fokos csontig hatoló hidege kifejezetten jót tett a 35 fokon felmelegedett, és erősen izzadt testünknek.

Sebaj, Svájcra fel! Svájc. Svejc. Csokoládé. Mintatisztaság. Képmutatás. Nagyjából ezek jutottak eszembe, miközben a szokásos alpesi nyári hó által tarkított tájat néztem. Megálltunk egy parkolóban, ahol a legaranyosabb szemetest láttam eddigi útjaim során: medvebiztos fedővel (hülye! Én alig bírtam kinyitni), és külön felirattal ellátva, hogy a medvék vannak olyan aranyosak, hogy megérdemlik a tiszteletünket, és nem a szemetünket.

Egy újabb útvonal-módosítás után elhagytuk Svájc csodálatosan féktelen világát, és visszatértünk a csizmába. Eljött a pillanat, hogy egy kicsit későn, de megcsodálhassuk a Stelvio/Timmelsjoch hágó ezerkétszázmillió visszafordítóval tarkított, erősen lélegzetelállító környezetét. A fenti részen egész évben működő sípálya, ami természetesen gleccser, ide valamiért nem mentünk fel, igazán nem értem, de arra tippelek, hogy akkor sokkal fontosabb volt, hogy mágneseket vegyünk az éppen zárni készülő boltokban, valamint megvegyük az utolsó duplakolbászos hotdogot. Itt annyira össze voltunk zavarodva, hogy sikerült elveszítenünk egymást gyalogosan, kb 100nm nagyságú területen. Szerencsére/sajnos a boltból kirúgták Atit két zacsi mágnessel a kezében, így nekem is jutott a mennyei hotdogból.

Hazafelé végre az eredetileg is megcélzott úton mentünk, ami igencsak jó választás volt. No nem az út minőségét, vagy a szélességét tekintve, hanem mert olyan tájakon vezetett keresztül, ráadásul olyan időben, hogy csak lestünk, és megálltunk fényképezni, és csak lestünk, és fényképeztünk, és így tovább majdnem végtelen ciklusba kezdve. Volt itt jég, hó, még gleccser, szél, hideg, jeges tó, kis eső, vízesés, szép idő, és hazaérkezés.

Este vacsi a mosolyra képtelen lányok gyűrűjében, de mit csináljunk, ha ide van kuponunk, és a kaja finom?

Ati:

Stelvio park (310 km)

Valamiért a mai ébredés nehezen ment. Talán már kezdtem elfáradni, vagy hiányzott egy pihenős, wellnesselős nap… tavaly be tudtunk egy ilyet iktatni Saturniában, ami jól esett és segített kicsit feltöltődni. 1 hét alatt már vagy 2500 km-t mentünk Európa legkanyargósabb útjain. Fantasztikus élmény, de szó mi szó, kivesz az emberből. Szóval ennyi mentegetőzés után bevallom, fél órát még nyomkodtam a szundit, mire 8 után ki tudtam kászálódni az ágyból:)

Az indulást az eddigi legrosszabb irányba kezdtük, mert át kellett verekedni magunkat pár nagyon forgalmas úton és az eddigi legrosszabb hágót is sikerült felfedeznünk. A passo Tonale-n ennek megfelelően annyi fejfát láttam, mint az eddigi utunk során összesen sem – az elején még elkezdtem számolni, de 20 fölött abbahagytam… és egy 20 km-es szakaszról beszélünk! Tisztára, mint Magyaro-on. Kamionok, buszok, figyelmetlen sofőrök, szüttyögés, meleg, kanyargós szerpentinek, útlezárás, sóderes… minden, mi szem-szájnak ingere. Mikor már túljutottunk a nehezén és éppen megpihenni készültünk egy kellemes kis kilátással invitáló kávézóba, Marci rájött, hogy otthonhagyta a fényképezőgépet. Mondta, hogy olyan Atti-érzése volt, de ezt igazából nem értettem… soha semmi fontosat nem hagytam még otthon…;))) Szóval majd egy óra várakozás, míg trikolor vara tesó megjárta újra az utat oda-vissza. Később kiderült jó döntés volt, mert olyan fantasztikus tájakon jártunk, amiről jó fotót csak az ő profibb cuccával lehetett készíteni. Az enyém is jó, de a polár szűrő csodákra képes:)

Szóval az indulás vegyesre sikerült, már 11 múlt és mi még alig haladtunk… de legalább szépen sütött a nap, napoztattam hab testemet, ami valamiért még mindig elég hófehérke volt, pedig azért nyár elejére már szokott lenni színem. A motoros kabát alatt valahogy nehezebben barnulok, akármennyire igyekszem:)

Az eddigi legveszélyesebb hágó után persze találtunk még veszélyesebbet… a Passo della Foppa, vagy Mortirolo hágó inkább egy szélesebb bicikliút, mint autóknak fentartott útszakasz. A gépjárművek sűrűsége örvendetes volt és fantasztikusan szép volt a táj, de valahogy mindig a legrosszabb helyeken és pillanatokban került elő az az egy-két autó és ilyen formán mindig nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy kivasaljanak, pedig tök szabályosan és kb. 40-nel mentünk.

Livigno egy nagyon kedves kis csöndes svájci alpesi város. Azt mondják róla, hogy mivel nehéz volt ide eljutni régen az adószedőknek, ezért inkább adó és vámmentes övezetnek nyilvánították… akkor 400-an laktak a helyen, ami ma egészen felduzzadt, de a szabályok maradtak. Így okosan tervezve a túránkat a tankolást erre a pontra időzítettük, jóval olcsóbban jöttünk így ki. Kerestünk még napszemcsit rendelésre, de se olyat, se hasonlót nem talált Marci, úgyh a 15. bolt után szerencsére belátta hogy ez nem fog menni, ez nem az a vásárlós nap. Szerencsénkre ez a vásárlásos keresgéléses óra már egy finom és ízletes ebéd elfogyasztása után történt, így inkább elaludtam majdnem a duty free shop-ok nézelődése közben, mint idegeskedtem volna:)

Livigno-ból ami számomra örök élmény az a hatalmas duzzasztógát. Hihetetlen méretei voltak, csináltunk is pár képet a vízleeresztő dugóról… hát nem egy szimpla kis leeresztő… valójában egy családi ház is lecsúszott volna azon a „kis” lyukon:) A fényképezéssel addig bénáztunk, míg pont belefutottunk az egy sávos (mint valamelyik korábbi napon a Passo Stalle határátkelőnél) oda-vissza fél-fél órát működő átjáróba. A dolog csak azért volt idegesítő, mert előttünk váltott pirosra a lámpa és fél órát szívtunk a tűző napon. Aki arra jár, ezzel számoljon, vagy figyeljen rá. Szóval egy kicsit felszívtam magam és ennek jelentős mértékben hangot is adtam, Marci sikertelenül próbált megnyugtatni…:) A dologban csak az volt a necces, hogy 30 percig álltunk árnyék nélkül a 35 fokban, majd az alagútban 5 fok volt és sötét… valahogy sikerül nem megfáznunk, de azért a km-es alagút végére már gondolkodtam, hogy menet közben mit tudok még felvenni és hogy lehet még egy fokozatot kapcsolni a kormány fűtésemen:)

A dolomiti élményeim egyik legmeghatározóbb pár órája következett – megismerhettem a Stilfser Joch, vagy más néven Stelvio hágót és az onnan való leereszkedés, hazaút során belefutottunk egy ködös, felhős, havas, tavas fantasztikus nem-földi világba… ez a délután így minden pénzt megért és kárpótolt a reggeli szívásokért! A Stelvio tetején való megérkezésünk vicces és sajátos volt… jól jellemzi kettőnk eltérő értékrendszerét és mentalitását:)) ¾ 6-ra érkeztünk a hágóra és már láttam, hogy kezdenek mozgolódni befele az árusok. Így fogtam magam és gyorsan leparkoltam, hogy végigszaladjak a bazáron… ha már itt vagyok, valami emléket szeretnék venni, vinni magamnak és az otthoniaknak. Gyorsan körbejártam 3-4 boltot, választottam 4-5 szép hűtőmágnest, mikor láttam, hogy zárni készül az egyetlen kajás hely is… míg választottam a hűtőmágneseket odaszaladtam a kolbászárushoz és megvettem az utolsó két brotwurst-ot extra mindennel. Amíg az készült, visszaszaladtam a boltba fizetni a kis emléktárgyakért… szóval online 3 helyen pörögtem, fizettem és intéztem a beszerzést, meg hogy ne haljunk éhen. 6 óra 00-kor minden bolt és árus lehúzta a rolót, én meg ott álltam elégedett mosollyal, hogy milyen jól intéztem mindent. Csak Marcira voltam kicsit mérges, mert nekem kicsit pörgősre sikerült ez a 15 perc, míg ő szimplán csak elment fényképezni… mintha az nem ért volna rá még negyed órát, hiszen nem egy soha vissza nem térő naplementét kellett fotózni. Kicsit morcogtam, de aztán jól esett a forró kolbász mustárral, meg láttam Marci fején hogy örül a kajának mágneseknek, úgyh elpárolgott a mérgem… no de ebből látszik, hogy kinek mi a fontos egy hágó tetején 6 óra körül:))

Teli hassal és világbéke érzéssel indultunk el a Stelvio-n lefele (majd ugyanazon az úton visszafele:), ami 20 db számozott hajtűkanyarból áll. Még a Top Gear nevű autós műsor is ezt nevezte ki a világ egyik legjobb, legkanyargósabb útjának, amin ha jól emlékszem egy Lamborghini Murcielagót, egy Porsche-t, meg egy Aston Martin-t küldtek meg. Mi is azért döntögettünk komolyakat, de inkább a látványra koncentráltunk, mert az lenyűgöző volt, minden várakozást felülmúlt!

Épp elkezdett cseperegni kicsit, mikor elindultunk hazafele a Stelviotól egy másik hágón, a Passe Gave-n. Valami csoda kis hágó volt, kicsit szűk, nem túl széles (1,5 autónyi) út, nem túl jó minőségű betonnal, aránylag jól belátható kanyarokkal… pont egy Varadero-nak való vidék:) Szép hegyek, sziklafalak, kis tavak… és belefutottunk a felhőkbe. Tisztára mintha Norvágiában jártunk volna, 5-10 fok maximum, harapni lehetett a friss levegőt. Marcit 5 méterrel előttem volt és nem láttam, úgyh gyökkettővel mentünk és csak hálát adok az égieknek, hogy ilyen fantasztikus környezetbe ilyen csodálatos időjárás mellett engedtek minket eljutni. Minden napunkat az égiek is támogatták, nélkülük nem lett volna ilyen szép, nagy szerencsénk volt végig az időjárással és mindennel, ami jelentősen befolyásolhatja egy túra kimenetelét.

A hágó aljában természetesen a már giccsbe hajló gyönyörű kis patakmeder a völgyben az oldalában pedig féloldalas kis bocik legelnek, pihennek, okosan figyelnek:)

Hazafele mindenhol vizes az út, de mi sehol nem áztunk meg egész nap, mázlink volt! Tavaly ilyen formán Saturniából Monteriggioni-ba hazafele menet volt ekkora szerencsénk, mikor végig kísért minket egy irgalmatlan vihar, előttünk-mögöttünk mindenhol villámlás, égzengés és minden vizes volt, a lakóházunk alját kiöntötte a víz… mi viszont végig szárazok maradtunk és egyben épségben értünk haza – de ez 2009-es toszkán sztori:)

Hazaérkezés után gyors áttöltözés, vacsi finom pizza, megint nem akarnak borravalót, vagy nem értik amit mondok… csinosak és kicsit mosolytalanok a cincérlányok. De jó a pizzájuk, finom a sörük és ide van kedvezményünk;))
Szunya, holnap korán kelés, Garda, pancsolni is akarok:)

Ati:

Garda-tó

A mai napra tettük a Garda-tavat, hogy egyszerre lássunk valami csodálatosat és egyben tudjunk kicsit pihenni, megállni, pancsolni… hát valahogy ez a Garda-feeling nekem nem jött át, de lehet, hogy rossz irányból néztük a dolgokat vagy túl nagyok voltak az elvárásaink.

Indulásképpen Madonna di Campilio felé kezdtük a napot megint és a szerpentinen egyszer csak azt éreztem, hogy egy nagy ütés, koppanás a fejemen meg még valahol. Lelassítottam, hogy mi a túró van. Kb mintha lőttek volna rám egy céllövöldében. Gyorsan végigpörgetve az eltelt 30 mp-et és 200 métert rájöttem, hogy az útszéli melós forgófejes fűnyírója vert rám két kavicsot. Mázli hogy nem volt nyitva a sisakrostély, vagy nem a lámpámat verte ki… akkor bizti gyors félreállás, visszakocogás és finom ütésváltásban végződött volna a találkozás. Tudom nem megoldás, de jól esett volna!:)

A jó kis kanyargászás után ittunk egy kávét a szép kis Pinzolo városában, majd indultunk tovább.

Elérve a Garda tavat megcsapott minket a 35 fokos, nagyon párás levegő. Annyira durva volt, hogy a szemben levő oldalt nem láttuk a vízpárától. Szép fényképet csinálni esélytelen volt. Meg sem álltunk a sziklás, hegyes nyugati parton, mentünk végig egészen a déli csücskéig, a gyönyörű szép Sirmione városáig. Itt leparkoltunk a motorokkal és elmentünk pár órára várost nézni. Itt megint csak örültünk az 50-52 literes hátsó dobozoknak, mert benyelték a kabátot, bukót… mondjuk leginkább strandpapucsban és kisgatyában nézelődtem volna:)

Sirmione: erőd, szép, olasz, mediterrán növények, régi római emlékek… no meg belerohadás a gatyába – ezek jutnak eszembe róla!:) Próbáltunk egy fürdőhelyet keresni csak úgy viccből, mert a kis zsebtáskánkba azért bedobtunk egy-egy gatyát bizti ami tuti. Később beláttuk, hgoy itt kellett volna maradnunk és az egyik nyílt strandon kifeküdve napoztunk és nézelődtünk volna. Végre egy hely, ahol volt mit és nem csak nyuggerek, bringások voltak, hanem csinos, alig felöltözött fiatal lányok… mint korábban Canazei-ben:) A városban csináltunk pár szép képet, ettünk egy finomat és elindultunk a keleti parton felfelé hogy valami jó strandot találjunk. Ez a 3 m-es partszakaszon gyakorlatilag lehetetlen. A part köves, vékony és egyből mellette az autóút… hát nem egy zöld övezeti, fákkal körbevett szép Balatoni strand. Valahogy többet vártam a helytől, de aztán rájöttem, hogy a Garda igazából nem strandolásra, mint inkább vizisportra teremtett hely – jetski, szörf, vitorlás, wake-board… volt itt minden, csak strandoló kevés.

Pár órás napozás, szenvedés, „na-fürödjünk-egyet-a-tóban-ha-már-itt-jártunk” felkiáltással végrehajtott fél órás pancsolás utána megszárítkoztunk és elindultunk hazafele. Nyomtuk neki, hogy hazaérjünk a meccsre és útközben „megfelelő” versenytársakra leltünk 2 Ferrari személyében. Első körben lenyomtuk őket, mert valószínűleg behúzva hagyták a kéziféket és mert az egyik nyugger féltette a kötelező biztijét, casco-ját, meg a parókáját. A fiatalabbik persze azért nyomott neki egyet 2-esben és kanyarból kijövet 100 m egyenes alatt 50-et ránk vert és két kanyarral később már nem is láttuk… jó az a gép. Persze aztán beállt a kocsisor mi meg elégedett mosollyal hagytuk le újra az álló Ferrarit… hiába no, drága az az autó, lehet vele csajozni, de haladni, túrázni csak egy jó Varával lehet:)) Hazafele még volt egy kevéssé vicces jelenet, de asszem egész jól kezeltem… nem dobtam be a szélvédőjén a féktárcsazéramat, lévén hogy kisgyereket vitt a hátsó ülésen… így pláne nem értettem, hogy vezethet ilyen figyelmetlenül. Az úgy történt, hogy 2 sávos autópálya szakaszon a belső sávban jelentősebb tempo különbséggel „előztem” a külső sávot, ez a *** meg egyszer csak kidzsesszelt elém 60-nal, index és minden nélkül. Ledudáltam, de se hall se lát dömötör volt, gyerek hátul kis ülésben. Még azt se vette észre amikor mellé mentem közelre és integettem az anyukájának… vagy akkor már nem mert észrevenni – pedig férfi sofőr volt:)

Sietségben voltunk, hogy gyorsan hazaérjünk és a meccset ill. „utolsó olasz vacsora”-t kényelmesen a plazma tévé előtt a kedvenc kis morci cincérlány és pizzák társaságában fogyasszuk.. Valami felvonulós úttörő táboros dobos felvonulásba botlottunk Pinzoloban, és egy könyvesboltban kiszúrtam (én a sasszem!:)) egy überf*sza térképet, melyből 2-t vettünk is… csak hab volt a tortán, hogy pont próbált egy színtársulat a főtéren és mi nézhettük egy macskákat táncoló igen formás és laza, valamint kellemesen jóhangú csinci lányt.

Este kivételesen zuhé, sörözés, vizipipa.

Marsellus:

A mai napra jutott a nagy Gárda-tó megkerülés. Nagyon készültem rá, hogy valami extra csodálatosat fogok látni, és majd jó leesik az állam. Hát le is esett! A Garda-tó nagyon szép, de:
Az nyugati oldala szikla, délen van a maga gyönyörűségével Sirmione millió emberrel, és a keleti szakasz, ahol ritkán akad 2-3m-nél több hely a fürdésre-napozásra. Kicsit olyan, mint a Balaton, ahol a vasút blokkolja a kellemes kikapcsolódást…

Az látszik, hogy Sirmione a központ. Tényleg millió ember volt, kb 35 fok, és azt hiszem, csak mi voltunk olyan idióták, hogy motoros nadrágban néztük meg a történelmi városrészt. Fotóztunk ezer leandert, ettünk egy ultra drága helyen némi tésztát, majd megelégelvén a nyüzsgést, kissé hiányos ruházatban elindultunk a keleti parton észak irányába.

Amikor már nem bírtuk a hőséget, megálltunk egy órára pancsolni, pihenni, kekszet enni, és fotózkodni. A víz kellemes hőmérsékletű volt, de enyhén koszos, a parti föveny szintén koszos volt, és alig akadt megfelelő háttér Ati fényképének 🙂

Az ember ritkán lát egy nap, és nem autókiállításon, legalább 2 Lamborghini Gallardot, és 2 Ferrari izét. Mi nemhogy láttuk ezeket, Pinzolo-Madonna szakaszon kicsit szórakoztunk a két Ferrarival, akik nem tudtak megelőzni…Sok kanyar, kevés rövid szakasz, úgyhogy teli szájas vigyor, és brümmögés:) Na jó, az egyik azután lehagyott egy hosszabb egyenesben(!), de aztán bedugult pár autó mögé, és úgy otthagytuk őket, mint a szél 🙂

A vacsinál a hangerő alapján legalább ezer olasszal voltunk együtt, pedig valójában nem voltunk többen ötvennél…

Marsellus:

Eljött megint a búcsú ideje. De megint jól szerveztünk!

Nem hiszem, hogy szuperlatívuszokon kívül mással is lehetne illetni az idei túrát. Egyszerűen nagyszerűen éreztük magunkat, még akkor is, amikor vártuk, hogy kissé begurulva beguruljunk Svájcba…

Már indulás előtt nagyon hamar kiderült, hogy miért láttunk annyi Ferrarit, egy szórólapon megtaláltuk, hogy ma, és a holnapi napon találkozik Madonna di Campiglioban a Ferrari klub. Legalább 50, de inkább 100 Ferrarit várnak.
Nem hiszem el, hoyg nem tudunk úgy elmenni Olaszországból, hogy ne látnánk kis helyre koncentrálva egy zsák Ferrarit.

Mint minden nap Dimaroban, ma is a tulaj Édesanyja búcsúztatott minket, kedves mosolyt aggódó langsam-langsam kísérte ezúttal is.

Áthágtunk a Mendola-hágón, ismét nagyon élveztük, jó lenne egyszer csomagok nélkül kanyarogni ezen az úton.

Átvágtunk a Sella-ronda déli oldalán, búcsút intettünk a kedvenc Pordoi-unknak, és találkoztunk egy régi ismerőssel. Mondjuk a csaj nem ugyanaz volt, de a szöveg, és minden körítés már igen. A lényeg, adj pénzt! Most az áldozat Ati, tavaly engem fárasztottak Volterrában…

Ez egy ismétlős nap volt, hiszen megint a varázs-völgyön mentünk át Ausztriában, hogy Villachban tankoljunk, együnk, majd rátérjünk az autópályára. Itt bennem felvetődött, hogy mi lenne, ha belehúznánk, és elmennénk Balatonig, de hamar lebeszélt róla Ati, és igazán nekem se volt kedvem, nem tudom, miért kell úgy sietnem néha hazafelé.

A szállásunk a hegyen volt, a kilátás a már szokásosnak mondható lélegzetet elállító fajta. A házigazda a szintén szokásosnak mondható kedves fajta.
Leszaladtunk enni egy helyi kricsmibe, ahol éppen lagzi volt, ha nem lettünk volna ennyire fáradtak, tuti beállunk bulizni…

Így hazamentünk, aludtunk.

Ati:

hazafele Luxbacherhof-ig

Vegyes érzésekkel keltem fel utolsó előtti nap, hazautunk első napján. Fáradtak vagyunk, de nyomnánk még. Örülünk is hogy megyünk haza, de sírni is tudnék hogy itthagyom ezt a csodálatos vidéket. A házigazda nagyon jó fej volt, bőséges reggelivel kedves szavakkal búcsúztatott. Roberto-t (valamint nagyon kedves anyukáját) és a Dimaro-ban levő Jelly apartmant jó szívvel ajánlom!

Bolzano előtt a Mendola hágó újra királyság, fantasztikusan jó, széles, jól belátható visszafordítók, gyönyörű táj… szép búcsú! Most nem láttunk GoldWing csapatot, a hágó tetején, úgyh nem is időzünk sokáig, iszunk egy kávét és megyünk tovább. Bolzano után nem sokkal meg az erdélyi Békás szorost véltük felfedezni, szűk utakkal, sziklákkal, melyek benyúlnak az út fölé.

A kávé utáni legközelebbi megállónk Arabbában volt, ahol ettünk egy nagyon finomat és láttunk egy „majdnem 30 éves jubileumi” GS-t. Valami chopperes felvonulás is volt nagyon hangos csinadrattával, de minket nem érdekelt, csak a szép fehér GS. Nekem kell egy ilyen, csodaszép ez a motor és olyan jól nézett ki rajta a pár full egyen szerkóban! Meglepetés volt, hogy a férfinek (mert hogy szóba elegyedtünk vele – nekünk tetszett a GS-e, neki meg a 2 Varánk magyar rendszámmal:) van magyar ismeretsége és mesélte, hogy előtte egy héttel ő járt Magyaro-on valami rokonnál motorral! Őrület mi?!:))

Cortina látképe a hegyről lefele nagyon szép, de nem álltunk meg, mert esőfelhők kergetnek.

Gallyra ment az indexem, zárlat vagy elöregedés – mint később kiderült elhajlítottam a csatlakozót, ami zárlatot okozott. Ezzel a doboz világítását kinyírtam a hazaútra – ha valaki szeret veszélyesen élni, ezt mindenképp próbálja ki – 700 km-t hazafelé úgy tettem meg, hogy csak figyeltem a forgalmat, de nem tudtam indexelni. Nem egy nyugodt, biztonságos érzés:)

Nyomjuk Luxbacherhofig, utolsó szállásunkig. 4 km szerpentin a végére – szép igényes, rendezett panzió. Ezen az utolsó 4 km-en egy nagyon kis cukor (más ideillőbb szó nem jut eszembe:) minipóni farmot láttunk. Akkorák voltak a pacik, mint egy termetesebb német juhász, vagy rotweiler… nem viccelek, egy dán dog, vagy egy komondor már nagyobb dög, mint ezek a minipacik voltak! És milyen mérges volt az egyik a motorra, fújtatott és rúgkapált mikor jöttünk-mentünk mellettük – egészen megijedtem:) A panzió megint jó választás volt, mi vagyunk az egyetlen vendégek. A foci vb miatt nem jönnek még a túristák, mondja a panzió tulaja. Nekünk csak jó ez a helyzet!:)

Visszamentünk este még a városba egy vacsira. Kaptunk egy király grill tálat plussz sört 15 ajróért, ez kb. 2/3 ár az olaszhoz képest. Esküvő is volt a szomszéd teremben, de fáradtak voltunk, úgyhogy nem raboltuk el a menyasszonyt:)
Este sör, dumaszínház a laptopról és egy jó nagy szunya.

Reggel esőre ébredtünk… hurrá, csak megcsípett Dotti! 2-3 napja követ minket, most éjszaka ért utol, de mi nem hagytuk magunkat, napközben ismét jól lehagytuk.

hazafele Budapestig

Az utolsó nap igazából sosem jó, max csak amiatt, hogy tudjuk, a hosszú út után du./este végre újra láthatjuk, érezhetjük szeretteinket. És utána persze egy-két nap pihenés múlva újra kezdenénk az egész túrát!:)

Igyekeztünk nem végig autópályán jönni, így kicsit mentünk még az Őrségben, mielőtt ráálltunk az M7-esre, hogy Marci újra megkezdje csiki-csuki „mindenáron jobbkézszabály” című zenés-táncos show műsorát:) De most nem volt olyan gáz, úgyh kellemes tempoban du. 4-5 fele már haza is értünk.

Köszönet Marsellus brádörnek a szállások szervezéséért, az útvonalak gps-be implementálásáért és végig annak nyomonkövetéséért. Ha rajtam múlik a dolog még most is valahol Prágában kóvályognánk térkép nélkül;)) És persze köszönet az Égieknek, hogy ilyen szuper időt biztosítottak nekünk, az Őrangyalainknak, hogy sosem maradtak le, nem hagytuk le őket és a necces helyzeteket is okosan, biztonságosan megoldottuk.

Sose rosszabb utat… nagy kihívás a jövőre nézve!:)

2011-re hasonló szépet, jót, újra hárman, vagy még többen… mert ezt srácok látni kell újra és újra! 🙂

2011. (újra)Kezdés, szervezés (2011 jan-ápr)

Beindultunk idén is. Igazából fel se merült bennünk, hogy kihagynánk az idei túrát, és azt hiszem, ez csak jót jelent.
Sok beszélgetés, egyeztetés után eldőlt, hogy a már hagyományos kan-túrát idén sem fogjuk megváltoztatni.
Létszám tekintetében úgy tűnik, hogy a 2009-es alapcsapat még egy extra taggal (Laca) is kibővül, így remélhetőleg majd 4szer annyi marhaságot lehet olvasni a téli pihenő alatt.

A túraterv végleges változata még most sincs készen, van egy halovány sejtésünk az egyik napra, de még nem véglegesítettük.
Íme a terv, azután majd meglátjuk, mi lesz belőle…
Amire választ várok majd a túra során:
– Ati az alkohol, vagy Oli miatt lesz fejfájós?
– A későn kelést vajon Oli ottléte generálja?
– Oli hátfájása javul-e vmit a “rövid”, sokmegállós túrákon?
– Laca megmutathatja, mit tud a gsx1400-gyel az igazán kanyargós utakon 🙂
– Oli is olyan viccesen fog kinézni a felnyitható sisakban, mint anno Ati?
– Lesz-e hiszti, és meddig tart? Ki robbantja ki?
– Sikerülnek-e a HD videofelvételek?
– Hány csinos stoppos lányt látunk majd?

Jakab Attila, 2010. aug. 23.