Gyakran emlegetik a francia Stendhal “A pármai kolostor” című regényét, amely a Napóleoni időkről szól és részben ezen a tájon játszódik. 1948-ban romantikus film készült belőle, amelyben a Fabriciust alakító színészbe a közönség rögtön beleszeretett. Gerard Philipnek hívták.

A tó legnagyobb nevezetessége napjainkban alighanem az, hogy ugyancsak motorozgató ismerősünk George itt vásárolt magának egy parti villát 7 millió dollárért, amit rendbehozott és amelynek a környéke azóta turisták és botcsinálta paparazzik kedvenc célpontja. George ezt így mesélte el: „Gregory Peck tanácsolta nekem – aki mindig ide járt – hogy jöjjek ide egy motoros túrára. Egy barátommal jöttem ide, aki ismerte ennek a háznak a korábbi tulajdonosát. Bejöttünk és egyből elvarázsolt minket.” (Részlet egy interjúból.) George feltett az internetre egy pár képet a Villa Oleandráról, így a kíváncsi nép bepillanthatnak a ház helyiségeibe és kommentálhatja a képeket. Olvasva a hozzászólásokat – bámulatos, hogy a nőknek mennyire csak a szexen jár az eszük.

• Időjárás: Egyértelműen előnyös a trailerezés akkor, amikor motorral járhatatlan, havas, jeges utakon kell átjutni a melegebb éghajlatú vidékre. Mondjuk az ember Spanyolországba igyekszik egy késő őszi/kora tavaszi gurulásra az Alpokon keresztül.
• Távolság: Egy másik eset, ha a nagy távolságra kevés időd van és esetleg nehezítő faktorod, mint például egy utas.  Az autópályán a motorozás élvezeti faktora leesik epszilonra. Különösen utassal a hátad mögött, méginkább esőben. Az autózásé kicsivel e fölött van, mert legalább zuhogó esőben kényelmesen hátradőlve halkan szóló Bach chemballo muzsika mellett sajnálkozó kárörömmel nézheted a vizes úton a kamionok közt egyensúlyozó, ázó-fázó motoros társaidat, akik próbálnak gyorsabban haladni, mint te a trailerrel, de aztán mindig utoléred őket.
• Sebesség: Na és itt van a haladás kérdése. Az autóval megállás nélkül megtehetünk kb hatszáz kilométert. Motoron egyfolytában a kétszázötven már elég sok. Pihenni kell egy kicsit utána és tankolni is muszáj, tehát elvesztesz egy csomó időt. Mi egyszerre indultunk egy kb. hat motorból álló csoporttal Mosonmagyaróvárról, egy órát álltunk a stauban Schwechatnál, soha nem mentünk 120-nál gyorsabban, és ők akkor érkeztek meg Salzburg előtt egy benzinkúthoz, amikor mi már megebédeltünk és indultunk tovább. Azt mondták, hogy a Grossglocknerre mennek.
• Pénz: Költségek tekintetében az autózás gazdaságosabb. Nekem egy kilométer motorozás kb. 15 Ft-ba kerül (+amortizáció). Elsősorban a gumi és a benzin költsége magas. Az autó fogyasztása kb fele annyi, mint két gyorsan haladó motoré és a két nap trailerezéssel megspóroltunk négyezer kilométernyi gumit. Ez a kb. 100 ezer forintos gumikészlet élettartamának a harmada-fele között van.
• Csomagok: A kocsiban elfér minden cuccod, de legalábbis lényegesen több, mint a motoron.

A trailerezés hátrányai:

• Dugó: Amikor a pálya beáll, akkor Te is megállsz és jódarabig szívod a melletted megrekedt kamion kipufogógázait (jó ha nem malacokat szállít), amíg végül a sofőr megkönyörül rajtad és kikapcsolja a motort, lemondva ezzel a légkondícionálásról a kedvedért. Ilyenkor irigy vagy, hogy bezzeg a motorosok nem állnak meg, hanem elaraszolnak a leállósávban, vagy a sorok között és jól otthagynak. Mi háromszor ragadtunk be az autópályán és kb két órát álltunk mozdulatlanul, vagy kettővel araszolva.
• Pszihés terhelés: Azért szó mi szó, kicsit irigy vagy, hogy azok odakinn hogy élvezik a motorozást, különösen ha jó idő van. Bármikor dönthetnek úgy, hogy lemennek a pályáról és megmásznak egy jól ismert, vagy még éppen ismeretlen hágót, kanyaroghatnak egyet az erdőkben, a toronymagas hegyek, meg a takaros kis alpesi falvak között.
• Infrastruktúra: Trailer, gurtni meg vonóhorog nem mindenkinek van a spájzban. Ha nem lenne, akkor trailert még lehet bérelni, ami nem drága, de elég ahhoz, hogy a megtakarítást lenullázza. Ha vonóhorog nincs az gáz. Ugyancsak ide tartozik, hogy a motorokat fel kell rakni meg le kell szedni, ami időbe kerül.
• Helyhezkötöttség: Trailerezni csak úgy lehet, ha csillagtúrázol. Egyébként a kocsit, meg a trailert is magaddal kellene cipelned.

Mindent összevetve örülök, hogy így döntöttünk, főleg az időjárás miatt, de azért is, mert két napot nyugodtan, kipihenten tudtam motorozni.

A két FJR már fenn van a helyén, amikor Reggel hatkor megérkezünk Érdre. Zoliék előző este felkötötték őket. Szépséges grafitszürke sárkányom friss olajat, új első gumit, légszűrőt és gyertyákat is kapott. Túlesett a harmincezres szervizen. A hatalmas fekete mercit telerakjuk a csomagjainkkal.

Bécs, Salzburg és Innsbruck érintésével végig autópályán megyünk. A Mondsee-nél állunk meg ebédelni a Landzeitben, ahol a szigorú tekintetű pincérnőtől egy pizzát kérek. Nagyon jó pizza volt, kár, hogy a néni olyan csúnyán nézett. Mindegy, kaptam a benzinkútnál egy Tourenfahrer magazint (2007. június, a tanktáskákat és a kesztyűket tesztelik. Írnak benne Norvégiáról is), meg egy 1:200.000-es vízhatlan Ausztria térképet (30 EUR volt) és most semmivel nem lehet elvenni a jókedvemet.

A Svájci Sankt Moritz felé térünk le az autópályáról, ahol nagyszerű napfényes alpesi utakon Strauss zenére haladunk. A hegyoldalakat itt is ott is locsolják, pedig nem rég esett az eső. Sankt Moritz után még egy hajtűkanyaros szerpentinünk is van. A többiekről beszélgetünk, akik most nem jöttek el. G. Petit fel is hívjuk, mert őt nagyon régen láttuk. Megbeszéljük vele, hogy a Nordkapp túra előtti összetartásra ő is eljön majd bölcsességet osztogatni, mint gyakorlott Nordkapp túrázó.

Bázisunk Morbegno a Comoi-tó északi csücskétől egy kicsit keletre az S38-as úton található. Eleinte nehezen jegyzem meg a nevét, de aztán egy hevenyészett fordításról “több tasak nincs” már könnyebben eszembe jut. Szállásunk Morbegno egyik kis sikátorában álló szállodája. Van garázsa, parkolója, és bár a szoba nem nagy szám az étterem pompás, a kiszolgálás tisztességes. A reggeli ugyan nem valami bőséges, de az olaszországi viszonyokhoz képest egészen elfogadható.

Lekapjuk a motorokat, levisszük a garázsba és jól összeláncoljuk őket. A korzikai motorlopás óta egy kicsit mi is paranoiásak vagyunk a vagyonbiztonságot illetően. Sok hozzászólásból azt látom, hogy mások is. Többen azt feltételezik, hogy Korzikán extra biztonság szükséges, mert a motorokat lopják, pedig távol állt tőlem, hogy ezt a benyomást keltsem. Korzikán pld. ez az eset nagy meglepetést keltett a helyiek körében. Nem úgy, mint az én motorom kapcsán ugyanez annak idején Maastrichtban. A tanulság csupán annyi, hogy bárhol vagy a biztonságra érdemes adni, mert mindenhol érhetnek meglepetések. (Péter egyébként pont ma vette át az új piros GS-t.)

Este Cicával sétálunk egyet a városban, majd a szállodában meghallgatunk egy zenés irodalmi estet. Szakállas, fiatalember fogja a ritkás akkordokat többnyire a keyboard két legtávolabbi végén, szandálos társa néha beleénekel, üvült, suttog, liheg, beszél. Gyakra ismételgeti önmagát. Arcukra van írva, hogy az élet bonyolult, valószínűleg ők sem tudják megfejteni. Aztán a billentyűs arca egyszer csak felenged, a szigorú feszültség helyét megkönnyebbült mosoly veszi át. Innen tudjuk, hogy vége. Megtapsojuk őket mind a hatan.

Como nagy város. Előbb a keleti oldalon a kompkikötő felé motorozunk el. Éttermet keresünk. A hegyoldalba sikló vezet fel, mellette van egy-két vendéglő, az egyikbe be akar csábítani minket a pincér, de aztán elrohan, mert a műanyag kerti asztalokat a szél egyenként felkapkodja és terítővel lefelé odébb teszi. A belvárost közel ezer éves falak veszik körül, egyszer körbe is megyünk mire megtaláljuk az óvároshoz vezető bejáratot. A katedrális szomszédságában ebédelünk. Itt szélcsend van (az asztalunktól látni lehet a leláncolt motorokat). Az előétel után előbújik a nap, az első fogásnál megterítik a szabad ég alatt álló asztalokat, a második fogásnál megtelik az étterem és úgy kisüt a nap, hogy neki kell vetkőznünk. Az ebédből jut krumlihasáb az ott bóklászó galamboknak is, amelyeket a pincérek már csak akkor próbálnak – nem nagy meggyőződéssel – elhessegetni, amikor azok már túl szemtelenekké válnak.

Reggel megint esik az eső. A motoros választási lehetőségei ilyenkor, hogy otthon marad és TV-t néz, vagy beöltözik az esőruhájába és nekivág lesz ami lesz alapon, mert tudja, hogy egy eső sem tart örökké, meg hogy attól ,hogy itt esik, néhány kilométerrel odébb akár a nap is süthet. A tervünk az, hogy ismét meglátogatjuk a Passo Stelviót, ahol három éve jártunk utoljára.

Csak néhány kilométert megyünk és Tiranoban már hét ágra süt a nap. Elterelnek minket a főutcáról, mert Tiranoban éppen vásárnap van. Mi is megállunk körülnézni, épp egy ócskaságrengeteg közepén, a ló és marhavásár mellett. Veszünk is egy csengőt, mert ilyen még nincs a házunkon.

Fehér felhők úsznak az égen, de szép napsütéses időnk van. Az út mellett gyakran megállunk a virágos nagyon zöld réteket, a kopár, sziklás hegyoldalakat és az égbe nyúló csúcsokat megcsodálni. A réten mormotát látunk, fenn a csúcsok közelében meg egy hihetetlenül nagy madár köröz mozdulatlan széttárt szárnyakkal. Amikor először láttam, komolyan azt hittem, hog valaki sárkányt ereget.

Fenn a csúcson semmi nem változott az elmúlt három évben. Ugyanott állnak most is a kolbászárusok, ugyanazt az egyszerű menüt kínálják, mint annakidején. Félbevágott zsemlében hosszában és keresztben is felvágott kolbász mustárral és káposztával. Zoli mind a két boltocska kínálatát kipróbálja.

A hágóról szívesen mentem volna le a svájci oldalon, de az most be van zárva, ezért tehát a 48 hajtűkanyart vagyunk kénytelenek választani Trafoi felé és úgy kanyarodunk vissza Svájcba az SS41-en. Nem törődnek az útleveleinkkel, eddig minden svájci határon csak továbbintettek minket. Most is ez történik.

Az ismerős svájci tájon továbbra is magas hegyek között jutunk el a Livignoba vezető 3,4 kilométeres egysávos alagúthoz. Lámpa szabályozza a forgalmat. Az alagút átmegy a határon, a másik oldal megint Olaszország, a határőrök megint nem érdeklődnek papírjaink iránt. A Livignói tó, a Lago de Livigno mellett visz az út, többnyire a tó felé nyitott alagutakon. Ez a tó valójában egy vízgyűjtő, amely az alagúttól kb. 7 kilométerre egy hatalmas gátban végződik. Itt kell fizetni az útdíjat, ami 7 Euró motoronként.

Kapóra jön Livigno közelsége, mert a 3 gigabájtnyi CF memóriakártyám betelt. Gondoltam, ha itt vagyok már beugrom és veszek egyet valamivel olcsóbban. Livigno vámmentes terület, ezért sok termék (főleg az ital, dohányáruk, illatszer, műszaki cikkek) lényegesen olcsóbban, az üzemanyag kb. fél áron kapható meg itt. Sokan járnak ide vásárolni, vasárnap is majdnem minden bolt nyitva van. Kapok ajándékba egy ultra gyors 4 gigabájtos CF kártyát, leformázom és mindjárt jobban érzem magam. Az árát ne kérdezzétek, mert jobb, ha nem is gondolok rá.

Livignoból legurulunk a hegyek lábához megint Tiranóba, ahol a marhavásár volt délelőtt és még most is tart a buli. Innen már viszonylag gyorsan hazaérünk és azonnal felkötjük a motorokat a trailerre. Morbegnoban esik az eső. Ha úgy döntöttünk volna reggel, hogy TV-t nézünk, akkor most biztosan nagyon örülnénk, hogy nem mentünk sehová.

Este megint a szállodában vacsorázunk. Ma más menü van, borjúsült, de ez is nagyon bejön. Desszertnek egy vájlingra való áfonyát szedek magamnak és anannásszal díszítem. Kijelentkezünk és elbúcsúzunk a személyzettől, mert holnap korán reggel indulunk.

Reggel hatkor ótrakelünk és ezúttal úgy határozunk, hogy a délre, Velence felé futó autópályán jövünk fel: Udine, Villach, Klagenfurt, Graz, az útépítések, Schwechat, Nickelsdorf, Budapest.

Most is sokat állunk, főleg az autópálya felé, de így is kényelmesen tesszük meg az 1100 kilométert. Az egyik benzinkútnál megint kapok néhány német motoros lapot. Ezekkel jól elvagyok egy darabig, néha szundítok egyet. Sokszor esik az eső, ilyenkor örülök, hogy nem ázom, és közben arra gondolok, hogy a most júliusban következő 8.000 kilométeres utazásunkon valószínűleg az összes vizet bepótolom, ami most az odakint motorozók nyakába zúdul.

Agárdi György, 2007. május 30.