Péntek este Franciaország – Togo: 2-0 Zinedine Zidane nélkül, aki a piros lapja miatt a kispadon üldögélte végig a meccset. Erősödik bennem az elhatározás, hogy a hét végén el kell mennem valahova.

Szombaton már hétkor felkelek, aztán visszafekszem, aztán megint felkelek. Nem bírok magammal, indulnom kell. Cicát kérdezem, hogy jön-e, azt mondja OK. Hová? Menjünk Szlovákiába. Oda most legutóbb épp senki sem akart menni a társaságból. Miért ne? 11:11-re összeszedjük magunkat és elstartolunk. Farmer, egy szál trikó, minden egyéb a dobozokban. Térképet majd veszünk útközben. Csak filctoll legyen nálunk.

Rétság után a benzinkútnál vásárolunk be, kiterítem a térképet és épp elkezdem tervezgetni az utat, mikor egy Apriliás fiú itt állt meg mellettünk. Szól, hogy vigyázzunk, a következő falunál trafipax vár minket. Az Aprilia vadi új a motor, alig 200 kilométer van benne. Zoltán most vette a V-max helyett. Azt mondja már megunta a Yamahát. Most jött szlovákiából, Vácon lakik, gyakran jár ki oda. Tanácsokat kérek tőle, hogy merre menjek és mit csináljak. Mond két-három dolgot, amit szerinte nem szabad kihagyni, nagyon ajánlja az Altendorf fogadót Stará Lesnában, a Teplice és Besztercebánya közötti erdei utat, ami a szlovák motorosoknak ugyanaz, ami nekünk a mátrai 24-es, meg javasolja azt is, hogy ennek az útnak a Besztercebánya felőli végénél menjünk el a kolibába (csárda), amely az út mellett egy kicsit Donovaly felé található. Pár perc alatt kész a terv, Zoli még ad egy névjegyet és elhúz Vác felé.

Balassagyarmat – Velky Krtis (Nagykürtös) – Lucenec (Losonc) – Poltár – Klenovec (Klenóc). Szép utak lennének, de akár piros, akár sárga a térképen mindegyik nagyon gáz, mert nagyon ráz. Többségük olyan, mint a tarka tehén, folt hátán folt, és mivel a foltok különböző színűek, egy impresszionista látomássá áll össze az egész. Van egy fajta folt, amiről hidegben mindig azt hiszem, hogy jégfolt és nem merek rámenni. A szélvédőm sem különb. Fekete, sárga és vörös színekből álló pointillista művész mázolmányára emlékeztet. Klenovecben körbenézem a motort. Ha ezt a túrát túléli, akkor minden csavart újra meg kell húzni rajta.

A klenoveci karneválba 60 koronáért engednek be minket, ami annak szólhat, hogy magyarok vagyunk, mert van 10 koronás jegy is, de cserébe a jegyszedő nénikre bízzuk a motort és a bukósisakokat. Ennyit megér. Középkori fegyveresek, népitáncos iskolások, nagyhasú harmonikások, iparosok, kereskedők, kirakodóvásár. Sokakat kérdezek, hogy beszélnek-e magyarul, végül a népitáncosoknak játszó cigány zenész (aki kotta helyett dalszövegeket olvasott) és a kolbászárus érti meg amit mondok. Ez éppen elég is, merthogy főleg azért álltunk meg, hogy ehessünk valamit. Ebéd után nyelvlecke következik:

• köszönöm szépen – Ďakujeme pekne (a gyakujem már egész jól megy, de a peknyé-t mindig elfelejtem )
• pattogatott kukorica – pukaná kukurica
• kis adag – malá porcia
• nagy adag – velká porcia

Hnustánál (Nyustya) északnak fordulunk, majd Tisovecnél (Tiszolc) nyugatnak kerülünk és keresztezzük a Murányi-fennsík Nemzeti Parkot Brezno (Breznobánya) felé. Brezno után kicsit megállunk az út mellett a Cierny Hron erdei vasút végállomásánál (Čiernohronská železnica). Megtetszik a színes kis gőzmozdony. Egykor Szlovákia nagy területét bejárhattuk volna ezeken az erdei vasutakon, amelyeknek ez az utolsó hírmondója.

Breznotól északra a 72-es viszonylag jobb út, amely az Alacsony Tátra Nemzeti Parkon vezet keresztül.  Mindenfelé síterepek látszanak, itt van a sedló Certovica, az Ördöglakodalma-hágó (1232 méter).

A Ruzomberoktól (Rózsahegy) Poprádra vezető D1-es autópálya mellett fut a szlovák 18-as út.  Ez a széles, lankás tájon futó, nagy ívekben forduló aszfaltszalag szlovákia egyik legszebb útja, és minősége szinte kifogástalan. Igaz, csak néhány kilométert megyünk rajta odaáig, ahol az autópálya is véget ér, de ez a mai szakasz legélvezetesebb része. A Csorba-tavi feljáratnál áll még Slovnaft kút. Innen 10 kilométer a tó és a környékén épült síterep. Régi szép emlékek rohannak meg – egyszer még a chopperrel majd megfagytunk, amikor itt megálltunk melegedni. Hajdan, amikor a busszal jöttünk síelni itt kellett feltenni a hóláncot. Errefelé ismerősek a szállodák, a kanyarok, a parkolók.

Annyira azért persze már nem emlékszem, hogy elkerüljem a sétálóutcát. Itt-ott picit tilosba is hajtunk, a Panoráma szálloda portása előzékenyen kinyitja előttem a sorompót, hogy kitaláljak a zárt parkolóból, de a végén csak odaérünk a tóhoz, igaz, hogy a másik oldalon, mint ahogy számítottam rá. A Csorba-tó kb. 1300 méter magasan fekszik. Alig száz méterre tőle meredeken esik le a hegyoldal a völgyben épült Strba (Csorba) felé. A hegyoldalról letekintve most látjuk csak igazán a 2004 novemberi vihar pusztításának a mértékét. Hatalmas területek változtak tisztássá. A kifordult gyökerek innen fentről olyanok mint megannyi vakondtúrás. A 2004 novemberi katasztrófát a 3 napos nagy esőzés után bekövetkző erős 160-180 km/óra sebességű szélvihar okozta, amely a mindössze 30-40 cm mélyre lehatoló lúcfenyőgyökereket könnyen kitépte a felázott talajból. A fák egy ötven kilométer hosszú, két és fél kilométer széles sávban dőltek ki.

 A Csorba-tó partján szállodák épült, épül, vagy éppen újjáépül. Az egyik csendes kis fehár ház a Liečebný dom Solisko. Bemegyünk, és megkérdezzük az áraikat. A szép barna szemű (bár kissé molett) leány két főre 100 Eurot kérne és a szaunáért, meg a fitneszért is külön fizetni kell. Jó hír, hogy a reggeli ára a szobában benne van. Hangulatos ugyan a hely, de túl drága. Másikat keresünk.

A “felső” úton haladunk tovább Stary Smokovec (Ótátrafüred) felé szépen lassan. Örülök, hogy nem csábítottam magammal sportmotorosokat. Az FJR még keményre állított rugózással is viszonylag lágyan átsegít minket az egyenetlenségeken. Az út sem engedi, hogy siessünk, meg a látvány sem. Az nemrég még erdei települések, Nová Poljanka, Tatranská Poljanka most puszta hegyoldalban állnak. Néhol egy-egy fiatalabb és hajlékonyabb fenyőtörzs megmaradt, de ágai csak nagy magasságban vannak, mert a körülötte eldőlő fák a törzset simára pucolták. Jobbra lent a völgyben tökéletes a kilátás Szvitre és Poprádra. Régen ehhez magas kilátó kellett volna. Az út mellett futó vonat sem bújkál többet a fák között.

Stay Smokovec (Ótátrafüred) után Tatranská Lesnánál (Tarpatakfüred) zuhan le meredeken az út Stará Lesná (Felsőerdőfalva) felé rögtön kereszteve a vasutat. Az Altendorf fogadót hamar megtaláljuk, Zoltán eligazítása sokat segített. Egy olyan házat keresünk az út mellett jobbra, amely “akár Ausztriában, vagy Svájcban is állhatna”. A háziak kedvesek, segítőkészek, törik az angolt, szót értünk. Az árat kérdezem – 10 Euró fejenként, reggelivel 12. A szolgáltatáshoz képest ez tényleg nagyon jó ár. A szoba kényelmes, otthonos, minden új benne. Nem számíthattak ránk, mert még fel kell húzni a friss ágyneműt. Az ajtó előtt fekete macska és seprű (lehet, hogy ez a Nimród 2006-os modell?) – látszik, hogy a hölgyvendégekre is gondolnak. A mocit a tornác mellé állítjuk – egy kicsit azért feldobja a homlokzatot.    A TV-ben három nyelven lehet világbajnokságot nézni.

Az udvari fedett grillsütő ma estére már foglalt. A háziak kis grillpartit rendeznek ismerőseikkel négyesben. Nekünk a közeli kolibát (csárda) javasolják. “500 méterre van arra” – igazít el a ház ura. A Zbojnicka Koliba hatkor nyit és éjfélig áll a bál. Előtte ott parkol egy hihetetlen módon legömbölyített vonalú luxusbusz. A csárda német csoportoknak lehet kitalálva, két nagy terme közepén egy-egy nagy grillsütő. Az egyiken már forog 24 félcsirke, amikor megérkezünk. A betérő vendéget rögtön előétellel fogadják. Kenyeret, juhtúrót, hagyma és uborka kevert reszelékét és juhsajtot hoznak ki fűszerekkel. A pincér el is mutogatja a koreográfiát. A kenyeret megkenni a juhtúróval, belefordítani a hagyma-uborka keverékbe, megfűszerezni és a juhsajttal elrágcsálni, jó sörökkel leöblíteni. Bár a legutolsót már én tettem hozzá, a recept működik.

A koliba gerendáit nyakkendők és névjegykártyák díszítik. A pincér azt is elmeséli, hoigy aki ide nyakkendővel jön vacsorázni, annak levágják e díszes ruhadarabját és névjegyével együtt a párkányra tűzik. Vacsorára csirkét, kacsát eszegetünk nagy megelégedésünkre. A számla majd ezer korona. Otthon sem lenne kevesebb. Jó hangulatban indulunk haza a gömbölyű kövekből épült kerítéstalapzatok között. Szép nagy házak vannak erre, a helyi lakosoknak van miből finanszírozni az építkezést, pedig többségükben nemzetiségiek. Az a legnagyobb ott középen a vajda háza – gondolom, de később a weben böngészve kiderítettem, hogy az is egy panzió.

Hazaérve a háziúr elénk jön tudakolni, hogy jól éreztük-e magunkat. A jó gazda felelősségérzete vezényli. Megnyugtatjuk – minden OK. Fent már vár a VB. Argentina játszik Mexikóval, de mindkét fél nagyon küszködik a másikkal. Még 1-1, amikor elmegyek aludni. Nem győzöm kivárni az Argentinok győztes gólját.

Reggel kitöltjük a papírokat, megreggelizünk (óriási terülj-terülj asztalkám van reggelire) fizetünk, és szépen elköszönünk. Minden tök jó volt. Dakujeme … dakujeme … mi is? Mindig elfelejtem! Ja igen – pekne.

Késmárkon kezdünk. Korán van még, de a napfény pont a jó oldalról világítja meg a Késmárki vár bejáratát és falait. Egy profi fényképész is most dolgozik rajta. A kedvéért odébbállok a motorral. A várban viszonylag kevés az élet, udvarán egy szuvenírárus rendez kirakodóvásárt. Néhányan lézengenek.

A már jól ismert foltozott utakon Spisska Bela – Lendak – Tatranska Javorina határállomás. Menet közben az előttem magasodó, felhőpaplanba burkolódzó hegyeket bámulom, miközben elszaladok a környék egyik nevezetessége – Strázky, a fehér falú kastély mellett. Cica szerint inkább csak egy kúria volt az, de a térkép kiemelt nevezetességként kezeli. Most már mindegy – majd legközelebb.

A környék építészete egészen érdekes, a nagyon meredek tetők alatt két-három szintes tetőtérbeépítések vannak. Ezt a mintát követik az újonnan épült házak is, de a legszebbek a régi – teljesen fából épített épületek. Ezekről a tetőkről gyorsan lecsúszik a hó. Érdekes – gondolom – hogy az Alpokban mennyire másképp néznek ki a házak, pedig az időjárás aligha különbözik.

Zakopane felé az első adandó alkalommal elkanyarodok (Novy Targ felé mehettem volna egy kis kerülővel főúton is). Voltak fenntartásaim, mert többször hallottam már, hogy ez egy különlegesen rossz választás (kutya is szólt, meg Zoltán is említette), de az út szélesnek és egyenletesen burkoltnak tűnt első látásra, ezért aztán kipróbáltam. Érdekes egy élmény, olyan, mintha a fák gyökere alulról apró kis dombok ezreit nyomta volna fel az aszfaltból. Egyes helyeken akkorák a buckák, mint egy fekvőrendőr. Szépen lassan haladunk. A környéket kirándulóutak hálózzák be, itt-ott rengeteg autó parkol az út két oldalán.

Zakopane a keleti feléről megközelítve nagyon laza, ritkán beépített település. A nagy BP kútnál állunk meg tájékozódni a helyi nevezetességekről, meg egy kis frissítőt venni. Mellettünk egy magyar rendszámú BMW cabrio tankol, tőlük kérdezem, hogy mit tudnak a helyről. József a kabriós, aki csak egy meccs kedvéért jött fel focizni egyet Zakopanéba azt meséli, hogy van egy sétálóutca, meg fel lehet menni a hegyre a felvonóval. Ide többnyire síelők és kirándulók járnak. Mi most a sétálást választjuk.

Zakopane sétálóutcája van talán egy kilométer hosszú, két oldalán üzletekkel, éttermekkel. Egy büfénél szeretnénk palacsintát venni, de nincs kártyás fizetés. Kiveszünk egy automatából 50 Zlotyt, de akor meg azért nem kapunk palacsintát, mert nem tudnak visszaadni.

Végül lejjebb egy étteremben vigasztaljuk magunkat én gombával töltött vajas pisztránggal, Cica ananászos csirkével. A régi szép időket emlegetem, amikor még Lengyelországban csak zöldséget lehetett kapni. Ötletes dolgokat készítettek, mint pld. a reszelt répa leves. Minden lengyel pénzünket megettük, épphogy csak elég lett. Jó sok időt ellógtunk Zakopanéban, kettő után indulunk tovább.

Trstenánál (Árvanádasd) teszünk egy kis kitérőt az Árvai víztároló felé az 520-as úton. A víztároló déli végénél van a vízlépcső, itt folyik ki az Orava (Árva) folyó. Az 521-esen Árvaváraljánál érjük el megint a főutat. Árva várát ismerősként köszöntjük. Legutóbb sajnos esett az eső, amikor itt voltunk. Most jobban lehetne fényképezni.

A folyóparton Martin (Turócszentmárton) felé haladunk, ahol délnek fordulunk. Teplicéig egyik ámulatból a másikba esek. Eddig sem voltak a főutak bobpályák, de ez a betontömbökből összetákolt út – amelyen középen szerintem még a fű is kinő a sávok között – valódi kuriózum. Ifjúságom trabantos élményére emlékeztet, amikor még ilyen volt az M7-es.

Teplice-nél balra fordulunk Banská Bystrica (Besztercebánya) felé. A térkép szerint ez az 577-es. Ez az út gyakorlatilag a Nagy Fátra Nemzeti Park déli határa. A hegyek közötti szerpentin mellett fehér sziklák emelkednek és az útburkolat meglepően sima. Nem csoda, hogy minden motoros ide jár Szlovákiából döntögetni, ahogy azt Zoltán mondta. Vigyázni is kell velük – úgy tűnik a versenypálya helyett is ide jönnek.

A Koliba U sv. Kristofa, vagyis a Szent Kristóf Csárda az 59-es úton észak felé, az 577-es kijáratától  mindössze 200 méterre lehet. Bekapunk egy sztrapacskát meg egy meggyes palacsintát búcsúzóul. A parkolóban a rendszámokat nézem, sok a magyar jármű. Egy magyar házaspár két Hondával jött. Az asszony CBF400-ast, a férje CBF600-ast hajt. “Én is tudok menni 180-at, ha kell – mondja a hölgy – a másik meg 190-et is tud, de nem megyünk olyan gyorsan.”

Sahy felé aztán végre elfogadható az út, lehet haladni. A magyar oldalon gyakran állítanak meg az építkezések, lehet, hogy a kettes is megújul lassan és felgyorsul rajta egy kicsit a közlekedés.

Este nyolc körül érkeztünk haza, két nap alatt 813 kilométert utaztunk, 11 óra 38 percet ültünk a motoron, 70 km/óra mozgási átlagsebességgel. Mindösszesen kb. 32.000 forintba került a túra. Elterültünk egy kicsit. A mai négyszáz kilométer ezeken az utakon felért vagy ezerrel másfelé. Ennyire még tán sohasem éreztem keménynek az ülést. A karom meg teljesen elégett a napon.

A nap fénypontja aztán este a Portugália Hollandia meccs. Mekkora küzdelem, mekkora gól, mekkora dráma. A végén alig maradt egy kevés játékos a pályán. A Portugálok győztek  1-0-ra. Hollandia kiesett, de előtte daraborra rugdalták Ronaldót, Figot és a többieket. Micsoda hétvége!

Agárdi György, 2006. június 25.