Útitársaim közül Péter, a történelem megszállottja, történelmi regények rajongó olvasója és nagy mesélő. Most épp Szarejevó lázban ég. Valamit olvashatott megint, mert nagyon be van sózva, hogy elmenjen a városba, amely az újkori történelem egyik leghosszabb, három éves ostromát alig néhány éve élte túl és ahol ma is több nemzetiség, több vallás él egymás mellett – muzulmánok, keresztények, zsidók.

Számos bizonyítékát láttuk már, hogy az ilyen együttélés könnyen vezet végzetes összeférhetetlenséghez. Szarajevó egy igazi háborús tűzfészek lenne? Vajon hogy vészelte át Bosznia a Délszláv Háborút? Mit mesél a mostari Öreg-híd? A kíváncsiságunk hajtott Szarajevóba, majd tovább Mostarba, aztán még tovább Visegradba és végül még tovább Szerbiába is. Így utólag csak azt sajnálom, hogy mindössze egy hétvégét szántunk erre a kalandra.

Péterrel és Bettyvel délután hatkor találkozunk a Campona melletti Shell kútnál. Két GS-sel megyünklefelé a hatoson meglehetősen kíméletlen tempóban, műszereim időnként 180 kilométeres szembe szelet mérek. Udvarnál lépjük át a határt, már sötétben és mire Eszéknél átkelünk a Dráva hídján már csípős hideg van.

A szálláskeresés legjobban bevált módja, hogy az ember az első szállodába bemegy és a recepciós segítségét kéri. A szálloda előnyei: mindig van valaki a recepción, általában tudnak idegen nyelveken beszélni, van térképük, és ha nem is tudnak szobát adni, vagy a szoba ára túl magas, akkor is segítenek más szállást találni. A protokoll most is beválik. A négy csillagos Hotel WALDINGER-ben a kedves horvát recepciós lány addig telefonálgat a kedvünkért, amíg kedvező árú jó szállodát nem talál nekünk. Hatodikra sikerül. A Hotel Central a szépen helyrehozott főtéren van, az egy ágyas szoba 41 €, a kétágyas 71 € reggelivel. OK, nem a legolcsóbb, de 10 Euroval kevesebbért még 10 kilométert kéne motorozni.

Az est és Péter számára talán az egész túra fénypontja a beköltözés a szállodába. Garázsuk ugyanis nincs, így szélesre tárják előttünk a főkaput és a vörös szőnyeges hallon keresztül bemotorozunk a hátsó udvarba, ami már őrzött területnek számít. Péter szinte magán kívül van a lehetőségtől, hogy márványpadlón és vörös szőnyegen endurozhatunk. Ezt Bettinek minden szögből meg kell örökítenie és még video is készül róla.

A mikroüveges import sört (két deci) és nem túl friss kínai szabványkaja a közeli kínai vendéglőben felejthető lenne. Péter azonban felörgött a szállodától, mint a Duracell nyuszi és önti ránk a történeteket, többségében a délszláv háborúról, meg távoli rokonai szerbiai vonatkozású kalandjairól.

Bosznia-Hercegovina 1992. április 5-én vált függetlenné. A szerbek, a bosnyákok és a horvátok közötti ellentétek, majd a Milosevics vezette Jugoszlávia beavatkozása a boszniai szerbek oldalán 1992-ben véres háborúhoz vezettek, amit végül a Daytoni békeszerződéssel (1995) zártak le. Azóta Bosznia-Hercegovina két részből áll, az ország területének felét kitevő Bosznia-Hercegovinai Föderációból (Federacija Bosne i Hercegovine/Федерација Босне и Херцеговине – vagy bosnyák-horvát föderáció), amely a bosnyák és horvát többségű kantonokból áll, meg a közigazgatásilag egységes Szerb Köztársaságból (Република Српска/Republika Srpska).  A két rész között megosztott Brčko város és környéke Brčkói körzet néven közvetlen szövetségi igazgatás alatt áll. Az ország fővárosa Szarajevó, de a Szerb Köztársaságé ténylegesen Banja Luka.

A Szerb Köztársaság elhíresült elnöke volt az 1945-ben született furcsa hajviseletű Radovan Karadžić, akit több háborús bűnnel is vádolnak. Karadžić elfogása és kiadatása Hágának 12 év után (2007-ben) már sürgős lenne Szerbiának, mert az EU nem áll szóba velük, amíg a háborús bűnöseiket ki nem adják. Karadžić fiát a szerbek nemrég látványosan kiutasították Szerbiából, (nem mondta meg hol van apu) ami nem rázhatta meg őt túlságosan, mert Szarajevó környékén lakik. Ide most egy Karadžić fénykép illene, de nem teszem ki. Talán emlékeztek rá, hogy még 2005 áprilisában közzétettük Gotovia tábornok fényképét egy horvátországi túra kapcsán aztán még ugyanabban az évben elkapták őt a Kanári-szigeteken. Gotovia ugye Karadžić horvát megfelelője olyan értelemben, hogy miatta meg Horvátország nem csatlakozhatott az EU-hoz. Ez nagy felfordulást okozott a horvátok között, hiszen tömeggyikosság ide, vagy oda mégiscsak egy hősről van szó, aki területet szerzett, győzelemre vitte a nemzeti ügyet, tartást adott nekik. Milyen tudathasadásos állapot. Része annak a folyamatnak, ahogy egy nemzeti alapokon szervezett világ lassan átadja a helyét egy regionális alapokon szervezett másiknak. Ebbe még szívesen belemehetnék hosszabban, de nem jönnék ki jól belőle. Nem lehet. Inkább motorozzunk.

Az utcák kiürülnek, mire elindulunk haza. Ablakom alatt a múlt század hetvenes éveiből itt felejtett kazettákat játszó diszkó még kitart egy darabig, de engem már nem tud zavarni.

8-kor reggelizünk, aztán felpakolunk és elindulunk. Elég körülményesen, mert Péter, meg nem szűnő lelkesedéssel dokumentáltatja Bettivel és velem a pillanatot, amikor a vörös szőnyegen át az étterem és a fodrászüzlet között kimotorozik a szálloda hallján, át a főbejáraton, le a lépcsőn Eszék – járműforgalomtól egyébként elzárt – főterére.

Odakinn ragyog a nap, tiszta az ég és szórja a vizet az ég felé a főtér látványos szökőkútja. Alig lézengenek az utcán.

Az 1889-ben épült szálló homlokzatán már rég lefestették az eredeti feliratot: “Zum goldenen Kreuz”. Nem illene ide az Ante Starčević térre.

Starčević 19. századi horvát író és politikus volt, aki 1861-ben megalapította a Horvát Jogpártot és kemény politikai küzdelmet folytatott a Habsburg birodalom ellen. Ma a Horvátországban a „haza atyjaként” tartják számon, legalábbis a Jogpártiak, akik 2007. június közepén nagy pompával felállították Starčević szobrát itt Eszék főterén. Vihar dúlt a szobor körül, mert a polgármester a pályázaton harmadik helyezést elért műalkotást rendelte meg és ez az ellenzéknek nem tetszett. Végül pártpénzből finanszírozták az emlékművet.

Starčević, a GS-emre mutat. Egyes történészek szerint kicsit rasszista volt és talán egy cseppet antiszemita. Egyszer majd elolvasom, hogy mit mondanak Benesről.

Szakértők szerint a város 340 ezres lakosságából kb. 19 ezer ember, köztük kétezer gyerek vesztette életét az 1992-től 1995-ig tartó ostromban. 2006 decemberéig 14 milliárd eurónyi kárt számoltak össze.

Szarajevóba rövid, épülő autópálya szakaszon érkezünk. Az autópályáról levezető út nagy körívet leírva fordít vissza 270 fokot a pálya alá. Bárhol máshol a világon a levezető út által körberajzolt területet fűvel vetnék be, de ez itt jobbra mellettünk zsúfolt temető, amelynek a szélső sírköveitől alig fél méterre húzódik a korlát.

A felújított Stari Most, vagyis az Öreg-híd lenyűgöző látvány. Sokat vártam tőle, hosszút motoroztam érte, de most látva azt mondom többet is megért volna. Azt latolgatom, hogy milyen helyeken jártam, ami ehhez fogható hangulatot áraszt. Rómában a Capitolium környéke, Firenze, Tremosine a Garda tó felett, a Dokas Liszabonban, Toscana hegytetőre épült kisvárosai, Chartre, Maratea, Sevilla, El Escorial? Mindegyik különleges hangulatú, de igazán egyik sem hasonlítható Mostarhoz. A Neretva mindkét partja tele van élettel és a híd egy moumentális átjáróként uralkodik felettük, magasra emelve az átkelőket, a messze lenn titokzatos árnyak között lassan kavargó folyó fölé. Mostar kőhídja a béke és a kapcsolat hófehér szimbóluma ebben a békétlenség ezer jelét felvonultató kisvárosban.

Reggel korábban kelek és körbesétálok mégegyszer a városban. Mostar súlyos árat fizetett a háborúban. Szerbek és horvátok egyaránt lőtték a város keleti felében körbezárt bosnyákokat. A hidat végül a horvátoknak sikerült teljesen elpusztítaniuk 1993. november 9-én. 2004-ben épült újjá és 2005-ben került fel az UNESCO világörökség listájára. A híd közvetlen közelében egy szűk utcákkal körbezárt kis park. Játszótér illene ide, vagy zöldterület, de sírokkal van tele. A kövek hasonlítanak egymásra, sorozatban készülhettek. Fiatalemberek, gyerekek fényképei. A kötőjel után a számok mind 1992 és 1997 között.

A békétlenség meg nem szűnő jelei, az emlékezés az áldozatokra és a vallási megosztottság jelei is szembetűnőek. A horiontot a mecsetek karcsú tornyai uralják, amit a keresztények egy különlegesen magas templomtoronnyal akartak lenyomni. Ebbe végül az egyház nem ment bele, de a Mostar fölé magasodó hegy tetején emeltek egy hatalmas kőkeresztet, amit éjszakára kivilágítanak. A kereszt fénye az éjszakai égen világító holdéval versenyez.

A kavicsokkal kirakott utcácskák egyikében árnyas kisvendéglőben reggelizünk egy turistáknak ajánlott ham&eggs szabványreggelit. Lassan kinyitnak az üzletek, a turisták kezdenek visszatérni. A fehér híd varázsa mesziről vonzza őket.

A Görbe-híd szintén az Oszmán megszállás idején épült a 16. században. 1999-ben elvitte az árvíz a háborúban meggyengült hidt. UNESCO védnökséggel, a Luxemburgi hercegség segítségével hozták rendbe.

Gyorsan áttekintjük, hogy hol vagyunk és merre kéne tovább menni. Ma estére haza kell érnünk, ezért úgy döntünk, hogy kihagyjuk a Mária jelenésekről híres Medugorje-t, ami Mostartól légvonalban kb. 20 kilométerre van 7 óránál. (N43.19824 E17.67426) Medugorje sztorija nem mindennapi. 1981 óta, amikor  a keresztény hívők egyik legnépszerűbb zarándokhelyévé vált. Az ötszáz lelkes kis falu mára 3.000 lakosú várossá nőtt, amely 15 ezer vendéget képes egyszerre fogadni. Állítólag már 20 millió látogató megfordult itt. Az, hogy ez kecske legeltetés közben unatkozó hat gyereknek, vagy magának az állítólag előttük megjelent és azóta is gyakran megjelenő Szent Szűznek köszönhető, eddig nem derült ki, de Medugorje története igazi modern sikersztori. Ugyanilyen megfontolásból kiejtjü Dubrovnikot is, amihez még kb. 100 kilométert kéne megtenni, csak sajnos a rossz irányban. A boszniai Visegrad azonban a Drina folyó partján útbaejthető, aztán ha ott vagyunk, majd eldöntjük, hogy merre tovább.

Mostar után felkapaszkodunk egy köves, puszta fennsíkra a 6-1 jezésű úton. Gackot követően egy tóparton állunk meg pihenni egy kicsit. (N43 11.163 E18 34.052) Péter szerint érdemes lenne venni itt egy-két telket. Hamarosan magas értéke lesz.

Találunk egy kiszáradt folyómedret, ahol Péter megjáratja az Adventure-t. Én nem követem, mert a gumim már eléggé kisimult. Amint hazaérek rögtön cserélnem kell.

 Egyszer hátul vagyok …

 … egyszer meg elől.

Hoppá – az aszfalt egyszercsak váratlanul véget ér egy meredek lejtő előtt. Mégiscsak jó, hogy enduroval jöttem. A felfelé baktató tehén ritkán láthat motorost, egyáltalán nem tart tőlünk. A köves szakasz egyébként talán 300 méter lehetett, aztán megint jött az aszfalt, mintha mi sem történt volna.

Gyors tájékozódás az elágazásnál Brodban. Gorazde felé jobbra kell továbbmenni, tovább a 20-as jelzésű úton. A térképen jobban eligazodunk, mint a GPS-sel, amelyen látszanak az utak, de a fordulókat csak pontatlanul jelöli.

Az egyik hegytetőn épp “burnout race” folyik. A versenyzők nagy hangzavar közepette behúzott kézifékkel égetik el a gumijaikat. Vajon ki lesz a nyertes?

A Drina partján fekvő Goražde  (Srebrenica és Žepa mellett) az egyik bosnyák enklávé volt a háború alatt – többségében muzlmánok lakta város a szerb területen. A szerbek 1994 áprilisában nagy erőkkel ostromolták az ENSZ erők által biztosított várost, de az kitartott a háború végéig és túlélte az etnikai tisztogatást. A Szerb Köztársaság területe zárja körbe, de hivatalosan a föderációhoz tartozik.

 A Drina völgyében délnyugatról érkező utazó ezt a képet látja elsőként Visegradról. Előttünk úticélunk, a “híd a Drinán”.  A nyugati parton leparkolunk két ütött-kopott, scomagokkal megrakott svájci enduro mellé.

A Szokoli Mehmed pasa-híd a drina-parti Višegrad város és egyben Bosznia egyik leghíresebb hídja. (N43.76054 E19.28074). 1571 és 1577 között építették az Isztambul-Szarajevó úton. Szokoli Mehmed (Mehmed Sokolović) pasa építtette aki a közeli Sokolović településen született. A törökök gyermekkorában elhurcolták janicsárnak és hatalmas karriert futott be. A könnyes történet szerint azért épült itt a híd, mert ez volt az a hely, ameddig az öszegyűjtött gyerekeket anyjuk még kísérhették Isztambul felé menet. Híd nem volt, a kompra pedig nem szállhattak fel.  1914-ben a Monarchia csapatai felrobbantották a híd egy részét, hogy megakadályozzák az épp ellentámadásba lendült szerb csapatok átkelésést a Drinán. 1915 és 1939 között helyrehozták, majd a németek 1943-ban ismét lerombolták. Legutóbb 1951-ben építették újjá és 2007 óta a világörökség része. Ivo Andrić horvát író Nobel-díjas regénye a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija) a híd felépítésétől egészen 1914-ig meséli el Višegrad történetét.

A hídon a svájci motorosokkal találkozunk. Kóborolnak a Balkánon, nem terveznek sokat. Csak az a cél, hogy öt nap múlva haza kell érniük. Térképük sincs túl jó. Azon, amit Szerbiában vettek, nincsenek feltüntetve a határok sem. Péter a sajátján mutogatja el, hogy hol vannak és hová érdemes tartani. Mehmed pasa szelleme több mint 400 év után most is kapcsolatokat épít.

A híd melletti vendéglőben az árnyas fák alatt ülünk le ebédelni. Különösebben nem várnak külföldi turistákat – senki sem beszél idegen nyelveket. Az egyik vendég siet a segítségünkre, aki nagyszerűen beszél németül. A mixed grill-hez nem kell sokat fordítani. Nagyszerű volt, sokkal jobb, mint a tegnap esti Mostarban.

Úgy határozunk, hogy Visegrad után Szerbián keresztül megyünk tovább. Ez tűnik a legrövidebbnek és reményeim szerint Novi Sadtól már autópályázhatunk.

A határon nem jutunk át egykönnyen. Belefutunk a zöld kártyás trükkbe. A határőr már mosolyog, amikor látja, hogy Péternek lejárt a zöld kártyája. Nekem nincs. A 22-es csapdája az, hogy így nem lehet bemenni Szerbiába, de vissza sem lehet fordulni, mert Boszniába sem engednek vissza az ottani “határőr haverok” zöld kártya nélkül. Péter végül 10 Euroban állapodik meg a zsaroló szerb hatósággal, aki eredetileg huszat kért, hogy továbbengedjen minket.

A határ után ott van Mokra Gora, egy kis falu, amelynek keskeny nyomtávú vasútja van, ha nem lenne ilyen késő, akkor ott is megállnék, da a GPS azt mondja, hogy így sem leszek este nyolc előtt Novi Sadban. A határtól Valjevóig eszméletlen szerpentinezés következik Rogacicán keresztül Valjevoig. A gumim nagyokat csúszik oldalra a tükörsímára koptatott köves úton.

Valjevoban végre egy kicsit megállunk pihenni. Itt elkészül az utolsó fénykép a hátsó dobozomról, amely aztán nem sokkal ezután egy durván befejezett útfelmarásnál elszáll, mégpedig úgy hogy nem veszem észre. Ez már a második eset, az elsőnél utassal mentem, akkor észrevettük. Hála a BMW gyár nagyszerű mérnökeinek, akik úgy terveztéka dobozt, hogy nem elég felfogatni, még külön oda is kell csavarozni. A doboz elvesztését csak majdnem hetven kilométerrel az eset után vettem észre, amikor megálltunk tankolni.  Hideg volt és sötétedett. a doboz lakott területen veszett el – nem mentünk vissza érte.

Legközelebb Novi Sadban állunk meg egy kávéra. Novi Sad nagyon nagy és szép városnak tűnik. Egyszer majd megnézném világosban is. Nem sokkal Novi Sad után kezdődik az autópálya, ahol fizetni kell az elkészült fél sávon való haladásért. Annyi előnye van, hogy kevesebben vannak, mint a nem fizetős úton. Magyarországon aztán végig az M5-ös. 1500 kilométert mértem összesen az útra, amiből mára 800 jutott.

Közlekedés, rendőrök
Az utak állapota változó, összességében kicsit töredezettebbek, mint nálunk, különösen Szerbiában. Sok helyen találkoztunk itt is, mint Horvátországban, a helyi csúszós kőzúzalékból készült aszfalt utakkal. Ezek tükörsimára kopnak és nagyon csúsznak még szárazon is. Rendőrökkel gyakran találkoztunk és Pétert kétszer meg is állították. Egyik alkalommal fel is írták az összes adatát – nem tudjuk miért. Ott ahol sebességet mértek, a szembejövők rendesen jeleztek.

Agárdi György, 2007. október 4.