A szombati esős.. illetve este már viharos idő után némileg kétséges volt egy vasárnapi motorozás. Jó lett volna megnézni Doki Királyerdei útját, de nagy valószínûséggel „némileg” sáros lehet ennyi eső után. Ez a terv talonba téve.

Vasárnap reggel verőfényes napsütés, valahová menni kell. Pár telefon után lementem a garázsba, motor elő, majd lemos. Elvégre ilyen szép időben nem illik koszos motorral gurulni. Mire megszáradt a gép a többiek is befutottak, indulás.

Dombrádon megtankolunk, mert koronánk csak kevés van, odakint nem akarunk tankolni. Tovább a Cigándi Tisza hídon át, majd egyből jobbra az épülő árvízi szikkasztó mellett Lácacséke felé, ahol egy régi úton jutunk át Szlovákiába. Itt régen nem volt határátlépő. Most sincs, csak egy tábla.

Utunk első célja Csele virtuális geo-multiládája a „Fél Falu”-ban. Ruska és Velké Slemence a két hely ahol az adott koordinátákon le kell olvasni egy egy nevet a ládika loggolásához. Egyik a kettévágott falu megnyitott határátlépőjénél van.

Ez a terület Bodrogköz, illetve Ung-vidék néven ismert, és a történelmi Magyarországhoz tartozott. A lakosság túlnyomó részben ma is magyar. A trianoni békeszerződés a Felvidéket az akkor megalakult Csehszlovákiának ítélte, és mivel a határvonalat a Munkács- Kassa vasútvonaltól délre húzta meg, a Bodrogköz északi része is a határon túlra került. A második világháború után a szovjet hadsereg megszállta az Ungvár- Máramarossziget közé eső területet (Kárpátalja) és Kárpátontúli terület néven bekebelezte a Szovjetunióba. Ennek felbomlásakor Kárpátalját az újonnan létrejött Ukrajna örökölte. A szovjet (ukrán) határ meghúzásakor sem etnikai, sem földrajzi határokat nem vettek figyelembe, így történt, hogy a magyarlakta Szelmenc falu keleti része mindmáig Ukrajnában (Soloncy), nyugati része Szlovákiában (Velky Slemence) van. A határvonal az egykori berlini falhoz hasonlóan a falu főutcáján keresztben húzódott, hermetikusan elzárva a két településrészt. 2005-ig szögesdrót védte, a szovjet/ukrán katonaság szigorúan őrizte, igy a rokonok, szomszédok még csak nem is beszélgethettek egymással, látogatóba meg csak vagy 40 km-es kerülővel mehettek, már ha kaptak vízumot. A helyzet Ukrajna illetve Szlovákia létrejötte után sem javult sokat, mignem 2005 karácsonyára az Amerikában élő magyarok, illetve a magyar kormány közbenjárására sikerült határátkelőt nyitni a föutcán.

Közadakozásból egy-egy szépen faragott fél-székelykaput állítottak a határvonal mindkét oldalára, amely a szétválasztottság ellenére is összetartozást jelképezi. (székelyudvarhelyi mesterek munkája). Igy mostmár gondos határellenőrzés után közvetlenül meg lehet látogatni a két házzal arrább lakó sógort.

Szelmeccel szomszédos Dobóruszka (Ruska). Ebben a kis faluban született Dobó István, az egri vár védője. A falu a Dobó család birtoka volt, és Dobó István innen emelkedett az egri várkapitány, majd a győzelem után a erdélyi vajda tisztségéig. Késöbb hamis vádak alapján bebörtönözték, és kiszabadulása után tért vissza Dobóruszkára, de itt hamarosan meghalt. A templomban van vörösmárványból készült szarkofágjának másolata, az eredetit 1833-ban Egerbe szállították.” jppj (J&J)

Természetesen Cselének sikerül előcsalni egy határőrt a félnehézsúlyú fotóapparáttal. „Fotózni tilos” .. lehet ezzel már elkéstek.

Még egy cél a környéken..függőhíd a Latorca felett Szirénfalva után. A koordináták megvannak, de a térképről már lementünk. A faluból kiérve fokozatosan romlik az út minősége, egy elágazásnál G-Merci mellett határőrök sziesztáznak. Alig 10 perce egy másikat is láttunk, és a nap folyamán még kettőt. Ezeket már nem UAZ-al szerelik fel. És a határőr leányzó még igencsak jól is nézett ki. Megkapjuk az útbaigazítást a gát fele ahová tartó út kb fele-fele arányban beton és vízzel telt kátyú. A gát után a beton elfogy…a víz és a kátyú nem.

De a függőhíd megvan, Csele repes a boldogságtól. Felmegyek a hídra de már az első lépések után erősen kapaszkodok.

Ez a szerkezet egy statikusnak túl dinamikus.A híd közepén pár korhadt palló, egyik le is van szakadva. Na inkább vissza. Jani nagy nyugodtan átsétál a túloldalra, szétnéz, majd vissza. Ezek után nézi meg a hidat alulról.

Némi döbbenet. B@sszus, ezt semmi nem tartja alulról! Na ja, csak a két kábel a pallók végén, de közte semmi!

Csele mindenképpen át akar motorozni. Lebeszélni nem lehet. A felhajtó szakaszig megy, és amikor már nem csak én mondom, hogy mennyire hajlik a palló akkor végre hajlandó visszafordulni. Végre ő is meglátja, hogy mennyire hajlik a kerék alatt a palló. A híd azért jól néz ki. Furcsa látni, hogy ez valamikor fontos útvonal lehetett, hogy érdemes volt legalább egy gyaloghidat építeni ide.

Innen „visszacsónakázunk” Szirénfalváig, majd Kapusány fele tovább. A határőrök épp szembe jönnek, még köszönnek is.

De jó is, hogy lemostam reggel a mocit… most csak kétszer olyan sáros mint ébredéskor volt…

Következő cél a Zemlinska Sirava, avagy a Szlovák Tenger. 33 km2-ével nem kicsi, bár tengernek sem nevezhető. 1961-65 között épült tározó a Vihorlát (1067 m) lábánál. Északi oldala rövid szakaszon igazi tóparti üdülőparadicsom.

Némi pihenő után tovább a Morskie Oko-hoz, a kis tengerszemhez a Vihorlát közepén. Ez már természetes tó, egy vulkáni tölcsérben. A tóparti utat gáttá építették kis zúgót alakítva ki. A tóhoz vezető út több km hosszan követ egy patakot, ami most tavasszal szabályos kis hegyi vadvíz. A tengerszemnél keveset időzünk, igazából elég hideg van.

A következő szakasz a Vihorlát megkerülése. Legészakibb részen újra az Ukrán határ környékén vagyunk, itt fordulunk nyugatra Homonna felé. Sajna kicsit csepeg az eső, pedig az a szakasz igazán jól ritmusban motorozható végig, kellemesen kanyargó, jó minőségű út, kis forgalommal, kevés településsel. Na majd legközelebb. Úgyis van még egy tó a környéken, ami felfedezésre vár.

Homonna után Tőketerebes az irány, közbeiktatva egy kis kávé-pihenőt. A kommunikáció kicsit nehézkes. Részünkről a magyar és az angol áll rendelkezésre, a pincér részéről a szlovák és a német. De jó, hogy a capuccinó nemzetközi! Legközelebb jobban készülünk koronával, akkor esetleg knédlit is kapunk. Így inkább nagy lendületet vettünk és a Bodrogkanyarban lévő Lebúj-ig meg sem álltunk. Sátoraljaújhelynél azért nem a közúti átkelőt használtuk, hanem a városban lévőt, ahol régen a kishatárforgalom volt. Ma egyszerûen egy utca, csak valami érthetetlen ok miatt egy beton virágládával el van torlaszolva a gépkocsi forgalom elöl. Motoroknak ez természetesen nem akadály.

Szürkült már mire visszakapaszkodtunk a motorokra. Bő gázzal irány hazafele. Rakamaz után az egyenes szakaszon valami akkorát koppant a sisakon mintha kavics lett volna. Aztán még vagy három és a dzsekin is tucatnyi. A refit felkapcsolva valami olyasmi látszott mintha Pearl Harbour légitámadását ismételnék kicsiben. Sikerült bő gázzal belefutni a cserebandik rajzásába. Kaptam kettőt a plexire is, szép komótosan folytak szét rajta. A városba érve elköszöntünk egymástól, én megálltam az első kútnál lemosni a bukót. Érdekesen nézett ki, a motorral együtt. Azt hiszem a következő napokban szigorúan lehajtott plexivel kell majd gurulni.

Linkek:
Sirava
Vihorlat
(Csele képei >itt< )

Szöveg: MGP, Képek: Csele, 2008. április 20.