Bagollyal a Balti tenger körül 2012.

Szokásos részt vevők: Ági, a szuper utas, Ákos, a kicsi, de kövér erdész, Bagoly, 750 VT Honda Shadow.
Terv: Győr – Zsolna – Czestochowa – Varsó – Olsztyn – Vilnius – Riga – Tallinn– Helsinki – Stockholm – Helsingör – Koppenhága – Lübeck – Hamburg – Bécs – Győr.

A turkui sör-hajón

A roskilde-i vikingmúzeum előtt

Ennek a kis túrának „politikai” felhangja is van. Mielőtt bárki megijedne, semmi „egymás torkának ugrás”, csak ez év januárjában két nemzet állt ki mellettünk az EU Parlamenti „feszítsd meg” hisztériában: a lengyelek és a litvánok. Egyik kormányról sem mondható el, hogy szélső jobboldali nézeteket vallana, mégis teljes jóindulattal törtek lándzsát mellettünk. Motortakarító benzintyúkommal egyetértésben elhatároztuk, hogy megköszönjük tisztességüket. A lengyel miniszterelnök férfi, tehát bor; a litván parlament elnöke nő, tehát virág. Írtam hozzá egy-egy kísérőkártyát: „Köszönöm minden hazáját szerető ember nevében azt, amit Magyarországért tettek.” Úgy gondoltuk nem fárasztjuk a címzettet a fordítás nehézségeivel, hátha nem a szándékunk jön ki belőle, ezért sok melóval megpróbáltam keresni valakiket, akik … Nem sikerült. Végül is zseniális feleség kitalálta: ELTE. Bejött. Egy nagyon kedves, szintén Ágnes segített. Tuti helyesen – tartalmilag is – kezemben mindkét fordítás. Még sosem jártam Dél-Lengyelországon túl, és ha már … Tudjátok, evés közben jön meg az étvágy. Ha már itt vagyok Vilniusban…. Az út motoron 3600 km, kompon 400 km, vonaton 1000 km a terv szerint. Várható időigény 16 nap. Eredetileg 06.03-án terveztem az indulást, de már áprilisban vészesen fogytak a komphelyek, és szálláshelyek. Soha sem foglalok előre semmit, motoron vagy odaérek időre, vagy nem, csak tájékozódom. Ági nézi a „mit érdemes megnézni”-t, én meg próbálom lehetővé tenni. Kiderült a szinte teltház oka: Szent Iván éjszakája. Ez az egész térségben, még az ókorban gyökerező kultikus ünnep, amit a kereszténység felvételével is megtartottak. Legalább 15 napos eszem-iszom, tűzugrás, stb. Szóval ilyenkor lehetetlen utazni, szállást találni. A buli biztos nagyon jó, de vagy buli, vagy túra. Tehát mindent előre hoztam egy héttel. Utolsó pillanatban még egy nappal korábbi indulás, 05.27-re zivatarokat jeleztek a Kárpátokban, szombaton megyünk. Észak-Lengyelország és az egész Baltikum tiszta, napos idő, legalább egy hétig. Naná, hogy tévedtek. Sajnos Ági megtalált a lim-lomok között egy nagyon „egyszerű” fényképezőgépet, mely az út során önálló művészi hajlamokról tett tanúbizonyságot. Röviden: be…art, de ez nem látszott rajta, csak itthon derült ki. Mivel Ági az ügyeletes fotós, talán 20% élvezhető kép készült. Maradt a telefonomra csinált néhány kép.

Az Út

05.26.

Mivel előző este cég-buli volt éjfélig, nem tolongtunk a hajnali keléssel. Kb. 10 órakor röppent ki Bagoly a fészekből. Az első napra 480 km-t terveztem Czestochováig. Érdekes, hogy a nagyon vallásos Lengyelországban Pünkösd Hétfő nem ünnep. Ebben bízva mertem elindulni, mert pár éve Húsvét Hétfőn még tankolni is alig tudtunk. Szó szerint mindenki a misén volt, még a kutyák is a templomok előtt ültek. Tűrhető úton (utálom az autópályát), szép időben mentünk szokásos „óránként megállunk, rágyújtunk” stílusunkban. Igyekeztem kiélvezni a hegyi utakat, később már nem lesznek. Ebéd Zsolna után, egy kis falu kocsmájában, akkor is sztrapacska! Semmit sem vettünk észre, nem is éreztük, hogy a „magyar-kedvelő” Slota fellegvárában járunk, pedig rajta a magyar és a győri zászló a motoron. Olyan jó lenne ez a világ, ha az embereket nem cseszegetnék marhaságokkal a politikusok. Kerestem egy „még a madár se jár” határátkelőt a Beszkidek felé. Már rajta voltam a kétes minőségű úton, amikor megerősítést várva egy helyi rendőrtőtől érdeklődtem. Vissza akart irányítani a főútra, de szerencsére egy népviseletes górál szó szerint „leugatta” a sünt. A népviselet egyébként a Pünkösdi felvonulásnak szólt. Szívesen maradtunk volna a sokadalomban, de holnapra el kell hagyni a hegyeket, az időjósok szerint vihar lesz. A vegyes úton (aszfalt, beton, föld) végül is tábla jelezte, hogy már lengyel górál-földön vagyunk. Rátértünk az 1-es útra, jó minőségű gyorsforgalmi út, tele szintbeli lámpás kereszteződéssel. Nem olyan gyors a haladás, de nem unatkozom. Kezdett kijönni rajtam a tegnapi éjszakázás, hotelek tömege táblázva, rövid kupaktanács: ahogy gondolod szívem. Úgy gondoltam innék már egy jót. Siewierz, Prestige hotel, étterem. Kisváros az út mentén, a környezet feledhető, a recepciós csodás, a főnök rögtön csinált bagolyfészket, a szoba szép, olcsó. A kaja szuper, szintén jó áron (zsurek, hal), csak a pincér mogorva. Azt hittük ránk haragszik, de mindenkivel bunkó volt, sőt… Sajnos másnap reggel is Ő volt a kávézóban. Egyetlen bajunk az ágy túlzott puhasága, másnap, mint a mosott, ledarált sz..r. Ez volt az egész utazás számomra legrosszabb ágya. Később, több szállásunkon rájöttünk, van egy tűrhető fekhely, aztán borsószem királykisasszony miatt rátesznek egy vékony, de nagyon puha matracot. Na, ezt gyorsan le kell venni. (450 km)

05.27.

Nem volt túl meleg, reggelizni a motoros cuccba mentünk. Egy busznyi nyugdíjas rosszalló pillantásaitól kísérve /ezek a mai fiatalok öltözködése!/ próbáltunk némi étekhez jutni. Jelenlévő, gyakorlatilag korunkbeli vendégek olyan profi módon loptak el mindent a svédasztalról, hogy feszült figyelem kellett annak észrevételére, hogy az előbb még tányéron lévő fél kiló felvágott hova tűnt. A személyzet megszánt, hoztak némi frissítést, nekünk is jutott. Mivel Bagoly garázsban aludt, gyorsan elkészültünk: irány Varsó. Reformátusok lévén a Czestochowai Fekete Madonna számunkra szakrális értéket nem képvisel. Mint kulturális érdekesség az!!!, beleértve az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a Pálosok rendházát, 17.sz-i. várát már két évvel ezelőtt bejártuk, láttuk. Ha nem mennénk olyan messzire, egy fél napot másodjára is megérne. Így némi aggodalommal nézve az eget, húztam, ahogy tudtam. Egy kicsi áztunk, de nem veszélyes, nagyobb ne legyen. Az ilyen kis szitálás arra jó, hogy a csilli-villi krómok fakóbbak legyenek. A válság ellen a lengyelek útépítéssel védekeznek. Amerre jártunk (7-800 km-en) átlagosan az utak 50-60%-án folyik kisebb-nagyobb munka. Szerintem a teljes mélyépítő kapacitásukat leköti. Az út elég jó, unalom ellen ott a terelések tömege, most is gőzerővel nyomták. Mellesleg vasárnap volt. Szerencsére a hétvégéről hazajövő fővárosiak még nem tolongtak, könnyen elértük Varsó óvárosát. Az előre kiírt szállásjegyzékből rögtön megtaláltuk (Ági látta meg) az elsőt, Hotel Ibis. Az első alatt azt értem, ami az elhelyezkedés, az ár, a motorparkolás lehetősége kívánalmak optimuma, második valamiben gyengébb, és így tovább. Az útiterv melléklete kb. 160 szálláslehetőséget tartalmaz. Persze, ha jegyzék nélkülit találunk, és jó, nem keresünk tovább. Mellesleg az itteni Ibis nem tudom miért olcsóbb vasárnap este 7000,-Ft-al, mint hétfőn este. Pár perc séta az óváros főtere. Méltán kapott érte minden díjat Varsó. Lenyűgöző az, ahogy a háború után rendbe rakták, szóval újra megcsinálták a semmiből.

Varsó főtere délután…

…és este

Állítólag az itt készült Canaletto képek alapján rekonstruálták. Nekem történetesen a három nagy Rynek közül legjobban a wroclawi tetszik, talán a virágpiaci nyúlványa miatt, de ez ízlés dolga. Ági a krakkóira esküszik, de mindketten elismertük azt a csodát amit a fotókon látható romhalmazból a lengyelek építettek. Rendesen körbejártuk oda-vissza. A kötelező „itt leülünk, és iszunk egy kávét, sört” (a nem kívánt rész törlendő) után irány a királyi palota, illetve a körülötte elterülő, szintén klasszul megcsinált „uralkodói negyed”. Szép, háromszög alakú tér, a palota mögött mélyen a folyópart, előtte pestisszobor. Itt több a hely, ezért a mutatványosok inkább ide koncentrálódnak. Na itt aztán ami a csövön kifér. Break csapat, karikás ostor bemutató, zenészek tömege. Némi adakozás után kerestünk egy kocsmát, ahol rendes lengyel kaját lehet enni. Nem először tapasztalom, hogy nem egyszerű. Furcsa, de az a nép, mely igen büszke a történelmére, hagyományaira, alig tart lengyel ételt. Szívós munkám gyümölcse: bigos, és Ági persze megint hal. Nem szereti a káposztát. Visszafelé, a zenészek kategóriában, egy érdekes duóra találtunk. Két tangóharmonikán, mintegy négykezest játszva klasszikus dallamokat nyomtak. Bach, Mozart, Vivaldi… hát nem volt akármi. Vettem is rögtön tőlük egy dedikált CD-t, bízva, hogy nem töröm össze hazáig. Késő estig csavarogtunk, nem kellett ringatni egyikünket sem. (273 km)

Népi rütyő

Kedvenc bigosom, turistáknak való tálalásban

A királyi palota előtti téren az utcazenészek…

…és a térről nyíló sétáló-utca

05.28.

Reggeli, lopós „öregasszonyok” nélkül. A mélygarázs előnye, nincs nagy cuccolás, gyors indulás. Hittem én. A miniszterelnöki hivatal a város túlsó végén, hétfő reggeli csúcs, szokásos útépítések, terelések. Hiába mondtam volna, hogy én motoros futár vagyok, és két őrült köszönetét viszem a főnöküknek. Elővettem régi közlekedési emlékeimet, rátettem az új motoros tanulmányaimat, el lehet képzelni. Ági sűrű visongása közepette törtem utat a rengetegben. Buszsáv, járda, bicikliút, kettős záróvonal, szóval amit lehet, igénybe vettem. Nem tudom a kifúrt kipufogóm, vagy Ági sivítása győzte meg az előttem lévőket, de viszonylag tűrhető időt futottunk a Kancelláriáig. A főbejáratnál nem lőttek le, de körbe küldtek a tényleges bejárathoz, ahol már várt a fél kormányőrség. Nagyon nem értették az egészet. Két ősz figura bedübörög egy „pokol angyalai” szerkóban, a szütyőből, a ruhák közül elővadászik egy üveg bort, piros-fehér-zöld szalaggal ráköt egy levelet az üvegre, majd közli, hogy adják a miniszterelnöknek. Mire mindent összekészítettem, körülnéztem, már az utca túloldalán is volt a katonákból. Gondolom jött biztosítani, ha baj érné a velünk foglalkozó őrt. Ez nehezen volt elképzelhető, mivel a fickó talpig fegyverben volt, és az a talp cirka 2 m-re volt a fejétől, ezen kívül nem volt sovány. Kocsmai bunyó esetén szeretnék vele lenni. Lassan és kedvesen fölírt mindent rólunk, majd átadott egy unott pofájú, csúnya, öreg nőnek. Egy kis helységben telefonálgatott össze-vissza. Meguntam, elővettem a levelet az üvegről, kinyitottam, az orra alá nyomtam, elolvasta, mire egy talán mosolyszerű próbálkozás után újabb számokat hívott. Kedvesen kértem, ne tegye. Adják oda a címzettnek, és kész. Végül fogtam az üveget, megiszom én! Na végre megértette, semmi kedvem egy protokoll-samesszal hercigeskedni, vár a Mazuri Tóhátság. Mire kimentünk a katonák felszívódtak, csak egy maradt kerítésen belül, szerintem Bagolyra vigyázott. Nagyon helyes. Meglepően gyorsan kiértünk a városból, irány az E77-es, a gdanski út. Motoros szempontból teljesen érdektelen, mint a „66”-os. Meghagyom a Harleyk-nek. Fájó szívvel fordulok az olsztyni útra, kihagyjuk Malbork várát, a Teutonok központját. Az ugye oda-vissza 270 km. Minden nem fér bele. Kora délután érünk a Mazuri Tóhátság fővárosába, Olsztynba. Nagyon kellemes kisváros benyomását kelti.

Az olsztyni vár kapuvédő tornyai…

…és belső udvara

Pedig nem is kicsi, csak a modern, új részek hagytak levegőt az óvárosnak. Gyorsan találtunk bagolyfészket. A miénkkel kis gond volt, padlástér, szűk… Sebaj, megyünk másikba. Érdekes, mindjárt van másik szoba, ugyanannyiért. Jó üzletleány a recepciós, amíg lehet, tartja a legszebb szobát, ha jó a gyengébb is. Látta, hogy nem megy, azonnal kiadta a jobbikat. Az út legmelegebb napja volt, gyors tusolás, öltözés, irány a város. Öt perc múlva már visszamentünk vagy 750 évet. Ami rögtön kötelező foglalkozás: St.Jakob Katedrális. Lenyűgöző. Mai formája 15.sz-i, nem tudom, hogy úszta meg a háborúkat. Egész komoly vármaradványok, tövében egy görög színházra emlékeztető modern, de odaillő aréna, szép kis rynek, kellemes kis polgárházak.

Kopernikusz nagy tiszteletben (áll, de a fotó nem sikerült a szobráról – SZERK) ez /talán/ a kutyája

Ez egy motoros adag

Itt volt csillagász, várparancsnok, kanonok Kopernikusz. Szóval klassz kis városka. Mindenesetre szerencsés. Annak kellett lennie, hiszen karnyújtásnyira folytak olyan csaták, amik a földel tették egyenlővé a környéket. Megúszta a Kardtestvérek Rendjének „tisztogatását”, kikerült a Teuton Lovagrend érdeklődési köréből, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete a Grünwaldi csata 1410, 10 perc motorral, a tatárok lesöpörték  Olsztyneket (1656) 20 km a térképről, a maradékban Napóleon randalírozott 1709-ben. 1914-ben mint Tannenberg vonult be a történelembe, kb 300 ezer orosz halott, sebesült és fogoly révén, mint Hindenburg legnagyobb győzelme. Sanszos, hogy a környék akkori elnevezése: Mazuri mocsarak, nagyon igaz lehetett. Ezeket csak úgy lehet megúszni, ha nem lehet megközelíteni. Történészek szerint ez a szláv népek őshazája. Estig tekeregtünk a szűk utcákban, nagyon hangulatos. A városfal alatt kanyargó kis folyó partján adtunk a testnek is, az út legjobb vacsoráját ettük. Az én adagomat kicsit elmérhették, a maradékot alufóliában elvittük a másnapi vacsorára. Elég volt. Kicsit még romantikáztunk, nyílt az orgona, a gyöngyvirág… (234 km)

05.29.

Mára viharokat is ígértek, Vilnius messze van, igyekszünk a reggelivel. Csodák csodája már 9-kor megyünk. Ez, Ágit ismerve, kitűnő idő. Párhuzamosan megy a 16-os út a vonalzóval megrajzolt orosz határral, leánykori nevén Kelet-Poroszország. Szívesen megnézném Kalinyingrád-ot (Königsberg) is, de hát vízummal nem készültünk. Változó minőségű út kanyarog kisebb-nagyobb tavak között, nagyon kis szintkülönbséggel. Néha kifejezetten jó, néha leromlik a Győr-Bábolna szakasz lovassági rohamára. Csodálkoztam, itt miért nem építkeznek? A jó szakaszon közepes forgalom, a rosszon magányos döntögetés. Valahol Elknél aztán minden világos lett. Egy mindent elkerülő (nyaraló övezetek, nemzeti park) gyorsforgalmi út épül. A régi út tele van magasság és súlykorlátozással, lehet, hogy drágább lenne azt foltozgatni. Nem engedek a sürgető idő csábításának, maradok a régi 16-oson, mint magányos lovas. Nem bántam meg, szép a környezet. A litván határ felé közeledve aztán nincs válogatás, egy út, sok zsaru, őrültként száguldó litvánok. Általam tájékoztató jellegűnek tartott sebességhatárok (+10-20 %) totális semmibevétele (+100 %) volt jellemző ezen a szakaszon. Persze ezt a lengyel sünök nem díjazták, viszont minket holmi +20 %-al békén hagytak. A határon átváltottuk a maradék zlotyit litasra, tankoltunk, ettünk valami gyorsat. A táblákra hagyatkozva mentünk tovább. Lehet, hogy van rövidebb út is, de a Szovjetunió „útfontossági” rendszerét még nem írták át a minőséggel. Így viszont jó volt, valahol a Görögországot északról elérő, Thessaloniki-ig menő „autópálya” minőségével bírt. A különbség a kisebb forgalom volt, tehát a leállósávon haladó autót előző autót már nem előzte újabb. Gyakorlatilag az amúgy is hiányos felfestéseket nem vették figyelembe, és jó tempóban haladó 4 sávos utat „csináltak” a sofőrök. Az eredeti terv szerint, az első több (2-3) éjszakás szállásunk Trakai-ban lett volna, a régi hatalmi központban. Ez egy épen maradt téglavár egy szigeten, kb 20 km-re Vilniustól. Csodálatos környezetben, a városi szállásoknál olcsóbb lehetőségekkel. Gediminas nagyherceg 1323-ban erősítette meg, és helyezte át székhelyét Trakaiból Vilniusba. Elértük a kelet-nyugati utat, balra Trakai, jobbra Vilnius. Mohó az ember, még jó az idő, nézzük meg, holnapra ideér a lotty. Ahogy ráfordultam a trakai irányra, már meg is bántam. Fekete, liláskék ég, jön a vihar. Gyors forduló /10 perc veszteség/, irány Vilnius, ahogy a csövön kifért. Hatalmas dugók a külvárosban, rosszul táblázott, feltúrt utak. Indexemet nem nagyon figyelték, elvesztettem amúgy is hiányos türelmemet. Úgy mentem be a belvárosba, hogy még egy isztambuli pizza-futár is elismerően csettintett volna, főleg azért, mert Bagoly tokkal-vonóval 450 kg, és elég széles. Szárazon beértünk, de még azt sem tudtuk hol vagyunk, jött egy felhőszakadás. Nagy mázlival találtunk egy búvóhelyet mindhármunknak. Persze tilosban. Nem tudom mit őriztek ott, de mindjárt előkerült két fegyveres biztonsági őr, akiket persze kitörő örömmel fogadtam. Az orruk alá dugtam a vilniusi szállásjegyzéket: no, ezek hol vannak. Nem tudták, pedig az egyik hotel csak egy sarokra volt. Ezen úgy elszégyellték magukat, hogy nem zavartak el, az eső végéig maradhattunk. Csendesedett a balhé, elindultam gyalog. Mindem általam felírt, és a véletlenül talált szálláson vagy nem volt hely, vagy csak 1 napra szorítva. Bagolyvár egy sem. Persze közben újra rákezdett, Ágit nem akartam sokáig magára hagyni, bőrig áztam. Némi káromkodás után újra nyeregbe, keresünk egy körrel kijjebb szállást. Tényleg nem tudtuk hol vagyunk, mert még beljebb sikerült keveredni. Ági kiszúrt egy B+B-t, szemben az utolsó általam felírt, szintén teltházas hotellal. Kánaán!!! Ennél beljebb már elvileg nem is lehet menni járművel, tágas szoba, fél nyolckor az ajtó elé tett bőséges reggelivel. Vasaló, hajszárító, teregetési lehetőség. Ági másnap ki is mosott, este bevasalt mindent. Este Bagoly egy huzatos, de zárt kapualjban száradt, reggel megkapta esőkabátját az udvarban. Két napig nem mozdul. Ruháink csendesen csöpögtek. Hosszú nap volt. (440 km)

05.30. és 31.

A tegnapi felhőszakadásnak nyoma sincs, kicsit hideg, napfényes reggel. Mivel az udvarban parkoló kocsik ki akartak menni, megkértek, addig álljak félre. A helyi hölgy, mint a villám, de a spanyol donna Ágit megszégyenítően pancserul tolatott. Már kezdtem fázni (pizsama, papucs), amikor végre kiért a két méter hátra-másfél előre stílusban. Szegény recepciós srác próbálta irányítani, totál leizzadt. Az udvarban aztán elrejtettem Bogoly-t két masszív betontömb közé, hátha visszajön a nő. A Parlament jó két km-es séta, át a belvároson. Valami isteni szikra volt Ágitól, Ő hozza dzsekit. Na jó, akkor én is. Hát nem győztem alárejteni a frissen vett szál rózsát, viharos szél kerekedett, ráadásul hideg. Nem baj, majd visszafelé beülünk valahova „melegedni”. Itt nem volt látható fegyveres őrség, egy kifejezetten szép, fiatal nő fogadott. Aránylag gyorsan megértette mit akarunk. Előkerített egy csúnya öregasszonyt, aki megköszönte, vízbe tette és megígérte, hogy továbbítja a litván rózsák legszebbikét a címzettnek. Ezzel mindkét vállalásunkat teljesítettük, vagy célba érnek, vagy nem. Előző este kaptunk térképet, bejelölt, fontos célokkal: kultúra, evés, ivás… Annyira megtetszett a szálláshelyünk (Litinterp), hogy a tervben lévő tartaléknapot ide szavaztuk. Maradunk 3 éjszakát. Pihenni is kell, miden napi cuccolással mentünk 1400 km-t. A kis Bernardino utca, ahol ez a B+B van, egyik végén a Katedrális tér, másik végén a Vár utca, a középkori Vilnius fő sétáló-utcája, ennél jobb adottságú szállás nincs. Be is tekeregtük a két nap alatt minden zegzugát a történelmi városmagnak. A szokásos célpontokon kívül kiemelem a Borostyán-múzeumot. Kalinyingrád után a litván tengerpart a leggazdagabb borostyánlelőhely a világon. Csodásak a kiállított darabok, értékük minimum biztonsági őrt kívánna. Ehhez képest nincs belépő, egy kedves kislány tájékoztat mindenről, ami szerinte érdekes. Furcsa, de a kb. fél órás nézelődésünk alatt ráért velünk foglalkozni. A kutya sem jött be.

A Katedrális tér

Gediminas nagyherceg szobra

A Szent Anna templom kívülről

Egy kis sikátorban találkoztunk az út első magyarjával. Néhány ősrégi faházat bámultunk, amikor ránk köszönt egy korunkbeli hölgy. Panaszkodott, hogy a csoportját semmi nem érdekli, meglógott tőlük, hogy legalább néhány élményt hazavigyen. Olyan sok nép élt itt, hogy semmi „uralkodó” képe nincs a városnak. Csak az elmúlt 100 évben változott a lakosság min 80%-a: litván, lengyel, zsidó, orosz. Ha eszembe jutna sopánkodni a Magyarországot ért történelmi viharokon, csak erre három kis országra kell gondolnom, és elszégyellem magam. A jelölt térkép alapján sikerült találnunk egy jó kocsmát, ide járnak a litvánok is ebédelni. Mi is kipróbáltuk, a sör 60-70%-os áron, a kaja bőséges, olcsó, csak nekem kicsit ízetlen. Persze akkor még nem kóstoltam az eredeti finn pizzát. Kicsit fáradtan a sok gyaloglástól, de a javuló időben bízva, (minden ruhánk tiszta, vasalt) vártuk a holnapi újabb menetet. (0 km)

06.01.

Könnyű 300 km-re számítottunk, némi tanakodás után úgy döntöttünk, kihagyjuk Rigát. Modern, „nyüzsgő” nagyváros, Vilnius után, Tallin előtt kár lenne elrontani a baltikumi városokról kialakult képet. Egy angol útikönyv szerint csak itt van homokos bár, mindenhol máshol középkori állapotok uralkodnak. Szeretem a középkort. Rigától észak-nyugatra kb 30 km-re kezdődik Lettország igazi érdekessége, a Gauja Nemzeti Park, azt vettük célba. Nagyon jó, de kissé unalmas úton, jó tempóban mentünk, hatalmas kontraszt a megállókban. Litvániában csodás kávézó, tiszta (majdnem horvát) WC, jeges pohárban a Rigai Balsam (leánykori nevén fekete halál); +80km, következő megálló Lettország, erősen feledhető tea, higított ital, minősíthetetlen rötyi, 1000 szúnyog légköbméterenként. A következő szakasz rövidebb lett, eső. Pedig már ott voltunk a nemzeti park sarkában. Csodás kocsma, kávé, balsam, minden tiszta, de sajnos minden szobájuk foglalt, sőt itt jöttem rá, a szúnyog jobban szereti a tiszta helyeket, itt több volt. Némi várakozás után az általam annyira utált esőruha. Meglepő módon a lett sofőrök figyelembe vették a motor hátrányos helyzetét. Nagy ívben előztek, nem vágtak be a vizes barázdába, szóval lenyűgöztek. Az első város Sigulda, durván 30 km-re, szálláskeresés. A listámon nem szerepel, de van három szálloda. Az egyik drága, a másikban nincs bagolyvár, a harmadik tökéletes. Bőséges helykínálat (5 szoba), dohányzó bár, ha enni kérsz, áthozzák a szomszédos bisztróból, a fedett tolókocsi-feljáró éjszakára Bagolyé. Szóval a fogadtatás tette tökéletessé a helyet. Nem vonzott a gulyás (tényleg volt), a nálunk lévő „vészcsomagot” vacsoráztuk. A tulaj, szőke orosz szépség, időjárás előrejelzéssel is segített elkeseredni. Holnap megint totál szar idő. Esőszünetben kis séta. A városközpont azért centrum, mert itt a buszmegálló, a patika, a bisztró és a „hotelek”. Viszont éppen ezért, szerintem baromira élhető. Van persze néhány panelház is, nem sok, de hatalmas zöld parkok közepén állnak. A családi házak is erős hangú „gyere át szomszéd egy sörre” invitálást kívánnak. Ági szerint így nehéz boltba menni /mindig kocsival megy/. Ami aggasztott, az a gyönyörű parkok zöld pázsitja volt: nem láttam még rejtett öntözőberendezést sem. Angol klíma. (379 km)

06.02.

A szőke szépség győzködött minket, hogy igaz, mára nincs már szobája, telt ház lesz, de maradjunk a dzsessz-fesztiválra. Megköszöntük, gyors kávé a bisztróban (egyébként első osztályú reggeliző hely), nem voltunk éhesek, és nyugat felől tornyosuló felhők is sürgettek. Befordultunk a Nemzeti Park felé, legalább egy kis szeletet kóstolunk a lett történelemből. Sigulda vára egy romos kaputorony, Turaida Rózsája egy kis téglavár maradványa, szóval nem volt kegyes az idő az itt élőkhöz. Ahogy Vilnius lakossága folyton változott, úgy változott az itteni vezetés nemzetisége, kezdve a Kardtestvérek Rendjével (még a lengyelek is elnyomók voltak) kb 700 év múlva befejezve az oroszokkal. Gyorsan elértük a tengert, ami tajtékzott és barna volt.

Az a kis fekete pötty, Ági, kagylót keres…

Ági persze lebukdácsolt a dűnékre, kagylót, borostyánt keresni. Én, mint komoly, felnőtt ember ilyen hiábavaló dolgokra nem pocsékolom az energiámat…. Aztán együtt visszamásztunk az útra Bagolyhoz, aki rosszallóan pillogott gyerekségeinken. Semmi sincs ingyen, jött az eső. Fene aki megeszi, szabadságon vagyok, elég volt tegnap az esőruhából. Még mindig van tartalék napunk. Megálltunk Parnuban. Elég jól karban tartott „szovjet” szálloda, tűrhető minőség, olcsó, száraz, fedett motorparkoló. Az éjszaka azért eseménydús volt. 6-8 országból érkezett fiatalok (nem gyerekek!) gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Néhány keresetlen és kevéssé artikulált (min 100 decibel) kérést eleresztve némi csend lett. Ezt kihasználva gyorsan elaludtam. Ági érzékenyebb lélek, még füldugóval is felébredt valamikor éjjel. Rossz lóra tettek, 17 évig tanított egy jelentős kisebbséggel bíró faluban. Szóval rendet csinált, bevetette mind a 43 kilóját. Szegény portás kislány nem győzött hálálkodni és elnézést kérni. Na, korán reggel aztán én gondoskodtam az „aki éjszaka legény, nappal is legény” magyar közmondás érvényesülésén. Nagy huzat lehetett, mert minden ajtót kitépett a kezemből. Ráadásul azt hittem a szobában felejtettem a motorkulcsot, amit a 2. emeleti ablakon keresztül próbáltam Ágitól elkérni. Néhány hangos „nem találom” után végre fölleltem a helyén, a zsebemben. Ez után úgy gondoltam, hogy a kézi vezérlésű alapjáratot okvetlen be kell állítanom. Miután rájöttem, hogy eredeti állapotában a legjobb, mentem néhány kört. Sok tócsa volt a hotel körül, kicsit hangosra sikerült. Nem baj, a reggelit egyik ifjonc sem, sőt a velük jött nevelők sem késték le. Végül ők is elnézést kértek, ki vagyunk a vízből. (230 km)

06.03.

Magára hagytuk az álmos ifjúságot, szép időben elhagytuk a még mindig barna tengert, legalább már nem volt tajtékos. Jó úton, szépen lassan kocogtunk Tallinn felé. Hihetetlenül jól megoldott centrumba érkezés, amolyan Bécs színvonal. Táblák után mentünk, az észtek látták az indexemet, hopp, itt a belváros. Az már külön mázli, hogy a kiírt 9 szálláshelyből mindjárt egyszerre 3 előtt álltam meg. Az első helyre sorolt sajnos csak 1 napos volt, a második éjszakára már csak lakosztály volt. Valahogy nem lelkesedtem az árért, még akkor sem, ha volt benne saját szauna is. A másodikkal minden rendben. Nem túl olcsó, de itt már finn árak vannak. Ráadásul a hátsó bejárati kapuban, tető alatt elfért Bagoly. Az ablakunk szó szerint a történelmi város déli kapuja előtti térre nézett, benne egy kedves kéményseprő szoborra. A figura nem túl nagy, de a szoborhoz vezető, „általa” otthagyott lábnyomok hétmérföldesek. Ezekbe a nyomokba lépve kell megkerülni a szobrot, majd megnyalt ujjal megdörzsölni az orrát, és valamelyik gombját. A helyi lakosok is babonásak, ők is követik a szokást, nem csak a turisták. Ági persze azonnal dörgölt. Recepciós hölgyünk nem elég hogy csinos, nagy motoros is. Rögtön kezünkben a várostérkép, bejelölve minden lényeges hely. Az egyiket rövid séta után fel is kerestük, éhesek voltunk. Messze a főtér „csikós-gulás-piroska” stílusától, nem turistáknak készült. Nemes egyszerűséggel Pokolnak hívják. Van azért turista is kevés, mint mi is. A kaja jó, a sör egyenesen kiváló. Van egyfajta kisugárzása a helynek, amolyan egyetemi kocsma, mint Sopronban volt a Schmauser Tanszék. Miután elmúlt az éhhalál réme, bejártuk az óváros déli részét. Mint minden Hanza város, jól megerősített, vastag fallal körülvett, három tucat toronnyal, bástyával biztosította a tulajdonviszonyok állandóságát.

A tallini városháza

Ritka pillanat: most senki sem dörgöli

Minden nagyon jó állapotban van, azt nem tudom, mennyi az újjáépített arány. Újabb magyarokkal találkoztunk. Három fiatal srác „ágycsere” keretében túrázott Finnországban és Tallinnban. Tapasztalatcsere, a régi szokások szerint. Már alig van, aki emlékszik a Hegyeshalmon túli segítőkészségre. Ők még nem is éltek akkor, amikor Parndorfnál villogtunk egymásnak, a kempingben egy sör mellett cseréltünk varrókészletet dugóhúzóra, és térképen mutogattuk a sofőröknek a firenzei ingyenes parkolókat. Úgy látszik, visszatér a magyar összetartás a csórók között. Tavaly hiába kértem egy magyar rendszámú Q 7-estől egy percre osztrák térképet, szinte válaszra sem méltatott. A mellette álló ukrán mercis megértette, kérés nélkül elővette, pedig eredeti ukrán volt. Mi csak a „Pokol”-t tudtuk ajánlani, még nem volt bővebb helyismeretünk. Sajnos a fiúk finn élményei sem fértek bele az útitervbe. Visszamentünk a főtérre. Elég késő volt mire hazafelé vettük az irányt. Egy szép parkban néztük a lemenő napot az ortodox székesegyház mellett. Áginak feltűnt (nőből van) egy padon ülő fiatal lány. Elmagyarázta: már egy órája is itt látta két templommal és egy bástyával előbb, levette a cipőjét, ami láthatóan új, kényelmetlen, a hideghez képest alig van rajta ruha, de az csinos, szinte kihívó. Randi, és a srác nem jött el. Átgondoltam, igaza lehet. Néztem a pityergőre hajló tizenévest, markolászta mobilját, nem tudta mit csináljon. A parkban sok virágágyás volt, leszedtem egy szálat, odavittem neki, és magyaráztam, öltözzön fel, mert megfázik. Átvette, némi könnyes mosollyal megköszönte, remélem nem ugrik le a bástyáról.

Az Alexander Nyevszkij székesegyház

A volt kormányzói palota, ma a Parlament

Este egy papírral várt minket a motoros recepciós, a Tallinn-Helsinki, és a Turku-Stockholm kompok teljes menetrendje és foglaltsági szintje. Teljesen odavoltam. Éppen csak foghegyről válaszoltam a ”hogyan tovább” kérdésére sétánk előtt, álmomban sem gondoltam, hogy önszorgalomból földeríti a terepet. Azt már indulásunk előtt megmutatta, hol a Tallink Silja komp-társaság irodája (holnap, hétfőn veszünk jegyeket), de hogy mennyit dolgozott vele…? Még jobb oldali „A” kabint is talált a stockholmi járatra. (140 km)

Két torony a 26-ból, sokban lakások vannak

A Hosszú Hermann, kicsit későn

07.04.

Méltón a recepcióhoz, szuper reggeli. Azon kicsit megütődtek, hogy két ősz, pizsamás figura motoros dzsekiben, kér két kávét, még korán reggel, és leül a szálló előtt az összeláncolt asztalokat figyelmen kívül hagyva, a kéményseprő elé, egy virágláda szélére. Itt lehet bagózni. Majd edződnek, mint a pincér Gorcsev Ivánnal. Edződtek, másnap megláttak, már vitték a kávékat a virágládához, egyiket cukor nélkül, másikat sok tejjel. Emlékezetből. Tobzódtam a nyers halak, és a helyben készült rettenetes küllemű (Ági mondta) saláták, pástétomok, és az ördög tudja még miben. Persze aki pezsgőzik reggeli címén, az hallgasson. A recepciós kislány papírra vetett kompinfóival felvértezve irány a jegyiroda. Sikerült, olcsón, jó helyre. Azt biztos tudja valaki, miért kerül kedd délelőttre 61 EUR-ba a jegy, szemben az esti 87-tel, illetve a hétfői 107-tel, sebaj, nem érdekel. 123 volt a Turku-Stockholm éjszakai járat (megúsztam két szállást), északra (a szigetekre) néző, fürdőszobás kabinnal. 10 nap múlva 285 EUR. Szóval jókor mentünk. Zsebemben az átjutás biztonságával vetettük bele magunkat az út legszebb városának további tanulmányozásába. Elsőként a Kövér Margit. Tényleg így hívják azt az ágyútornyot, mely a kikötőt volt hivatva védeni a lőpor hajnalán. Ma múzeum, kívülről érdekesebb. Meg is fogadtuk, csak helytörténeti, vagy spéci kiállításra megyünk be, több kard, és alabárd nem érdekel. Gyenge egy km-re van a tengertől, valamikor vizes volt a külső kőfal alja. Már nincs jelentősége az északi nagy bástyának, a homok elfoglalta, ami az övé. Észak-nyugatra az óvárostól, a valamikori dűnéken komoly városrészek épültek. Visszamentünk az időben a teljesen ép városfalakon belülre, szűk utcák, sikátorok, kis terek közé. A tegnap bejárt déli részhez hasonló az északi, csak talán még szűkebb, regényesebb (ez volt a „polgárváros”). Több órás tekergés után, miután sokadszor keveredtünk ki a Pikk utcára, mely a város középkori főútja, (kőburkolata több mint 700 éves) ismét felkerestük a Pokol-t. A változatosság gyönyörködtet, de nem láttunk más, nem turista helyet. Most sem csalódtunk. Tele pocakkal az ember lassabban megy, megfontoltabb. A főtéren lévő sok kocsma és „üveggyöngy árus” mellett van egy több száz éves patika.

A Szent Olaf tornya és a Kövér Margit a kikötőből

Az északi városfal (sehol sem épültek rá a házak)

Úton a „Pokolba” a Pikk utcán

Az öreg patika a főtér sarkán

Azt hiszem dobogós a „legöregebb” címért Európában. Amiért nekünk különösen fontos, hogy kb. 500 évig magyar tulajdonban volt. Sajnos, ez a múzeumként is szereplő, de máig dolgozó patika ma is zárva volt. Tegnap, vasárnap azért, mert nem volt ügyeletes gyógyszertár, ma meg azért, mert a múzeumok nagy többsége hétfőn szünnapos. Az ajtóréseken, sok más kíváncsi bámészkodóval együtt mi is benéztünk, szép.

Mindent a turistákért – A Szentlélek templomban kis ima a holnapi kompútért

Lelkileg felkészültünk egy kis kéthajós templomban, a holnapi 84 km-es tengeri átkelésre, még söröztünk egyet egy bástya tövében, valamint felkerestünk egy „alkoholia” névre hallgató boltot, elővéve orosz tudásomat, boldogultam. A skandináv szeszárak vetekszenek az aranyéval, vettünk, ami a motorba belefért (tudok csomagolni). Rendes bolt, még Ági ásványvizét is be tudtuk szerezni. Ami meglepett, az egy fekete puskatartó táskában lévő, teljes életnagyságú Kalasnyikov volt, üvegből, tele orosz vodkával. Pihent emberek találnak ki okos dolgokat. (0 km)

07.05.

Kávénkat rendben megittuk, Ági azért kicsit ideges az átkelés miatt. Még reggel megdörgölte a kéményseprő orrát és gombjait. Hátha nem süllyedünk el. A tér másik felén lévő bank takarítónője kicsit aggódva nézte a bakancsos, pizsamanadrágos, motoros dzsekis, kissé őszülő pirinyó nőt, csészével a kezében, cigivel a szájában, korán van, az ápolók sehol. Végül is nem hívta a sünöket. Apropó, zsaruk. Mindkét tallinni napunkon láttunk helyi rendfenntartókat. Hozzájuk képest a lengyel kormányőrség zsebikutya. A termetükön felül, a normál 9 mm-es, kölniszóró,…stb, az övükben keresztbe tűzve, egy csukva kb. 40 cm-es vipera. Amúgy mindenkire vigyorogtak, teljes jóindulatú segítőkészség. Sanszos, hogy néha, a még mindig nagy súllyal jelen lévő orosz kisebbség szervezettebb része /maffia/ elleni fellépést segítette. Tuti, hogy itt sem bolti védelmi pénz, sem turisták piszkálása nem volt, nem van, nem lesz. A puszta jelenlétüktől mindenki azonnal törvénytisztelő lett. Szóval kávé, reggeli, cuccolás. Érdekes, ha időre kell menni, Ági hihetetlen gyorsan elkészül.

Dörgölés

Behajózás

Búcsú Tallinntól

Gond nélkül behajóztunk egy 13 fedélzetű ladik 5. szintjére. Kiszállásnál térkép kell, hogy megtaláljam a motort. Mutogatták az emlékművet az elsüllyedt komp /Estonia/ majd 1000 halottjáról, de valahogy nem villanyozott fel. Állítólag az elejüket azóta megvariálták, már biztonságos. Majd ha gurulok, elhiszem. Rövid, 2 órás út, de ha az ember nem látja a partot, ideges. Nyugtatóként néztem a piavásárló őslakókat. Kartonnal hordták a kedvenc ír whiskymet /leárazás/, egy üveggel én is vettem. „Hova fér el” kérdésre bemutattam egy „merszi”-t, majd mellé. Befért. Némi megkönnyebbüléssel gurultunk le a betonra, irány a finn főváros. Na, innentől kezdve egész Skandináviában a „mikor égett le?” kérdés volt előtérben. Mivel minden fából épült, a városiasodás egyenes következménye, hogy 1708 és 1780 között minden leégett hol itt, hol ott. A cél a régi kikötő piaca, és a Sziklatemplom. Az, hogy hány karátos arannyal vonták be a székesegyház kupoláját, hidegen hagy. Nem tudom hány villamosjárat van Helsinkiben, de kizárólag síneken mentünk. A piac gyorsan meglett, színes kavalkád, rengeteg „üveggyönggyel”. Ennyi bóvli vadászkést még életemben nem láttam. A kötött sapkák biztos jobbak, de az nem fér be. Általában, ha valamivel nem értek egyet Ágival, rövid „nem fér be!!!” felkiáltással megelőzöm a vitát. Amiért jöttünk, az viszont tökéletes. Szőkébbnél szőkébb kislányok roston sütik a frissen fogott halakat.

A kikötői piac

Szegény rénszarvasok

Ági rögtön megtalálta kedvencét: lazac-törzs vaslapon sütve, saláta. Engem, egy mellette sülő apróhallal kínáltak, kértem, finom volt. Utólag vettem észre, az egyetlen fagyasztott hal volt a piacon. Nem baj, a mellé kapott foghagymás tejfölös szósszal holnap is, holnapután is megenném. Nagy derültséget okoztak viszont a sirályok. A sütödéket árnyékoló tető szélén ülve, érdeklődve, éhesen nézték a forgatagot. Nagyságra nézve kb. duplája az itthoni danka sirálynak. Különösen az általam is választott apróhal volt a sztár. Mielőtt indult volna az alig 2 m-re lévő papírtálcámhoz, közöltem vele, hogy kitekerem a nyakát. Gyors felfogású halászmadár volt, elegáns kör után visszaült a helyére. Az utánam jövő orosz nő viszont szinte kihívta sorsot, azaz a sirályt. Addig mutogatott tele tányérjával, míg az előbb tiszteletet tanúsító madár lecsapott, meghagyva az adag felét a tálcán. A baj csak az volt, hogy a másik feléből rám is jutott. A mellékelt műanyagkéssel levakartam a nadrágomról a haldarabokat, és azzal a mozdulattal felállva indultam az elégedetten táplálkozó rabló felé. Látva a kést, odébb-totyogott. Ezt megbeszéltük, többet nem jött felém.

A Sziklatemplom belső tere

Sziklatemplom: hihetetlenül érdekes, élő orgonamuzsika aláfestés, látni kell! Kivételesen jó időben gurultunk ki a városból, néhány tavat nézni a sok ezerből. Az igaziak északon vannak, de mi beértük a dél-keleti kicsikkel is. Az egész terület nyaralókból áll, a fővárosiak itt laknak, minden nap bejárnak a tél elmúltával. Itt is nyílt az orgona, az erdők alatt csillagfürt mezők… Ha nem lett volna hideg, még az asszonyt is berángattam volna az erdőbe. Lohjában találtunk szállást is, meglepően olcsón.

A lohjai megfizethető szállás, ahol apró termetű mókusok hada szórakoztatott

A valaha jobb napokat látott szálloda „munkásszállásként” üzemelget, Bagolynak fedett hely, nekünk skandináv egyszerűség. Volt ugyan működő szauna /itt mindenhol van/, egy ember használta is, úgy vettük észre, de „szemérmetes Erzsók” szégyellve 60 éves bájait, nem ment, pedig él-hal érte. Hiába, itt csak meztelenül szabad használni. Legalább 200 személyes konyha volt a hotelben, de csak pizzát tudott ajánlani a recepciót is ellátó „főszakács”. Ajánlott egy néhány km-re lévő éttermet, de sajnos lusták voltunk. Mirelit tészta megszórva –igaz, minőségi- sonkával, sajttal, totál fűszermentesen, még só sem. A tulajtól szerzett némi kechapot /ezt tudják meg olasz barátaim!/, oregánót, így meleg szendvicsnek talán elment. Mélán keseregve söröztünk két itt lakó sráccal, akik 4-3 heti munkarendben dolgoztak. Mindkettő több mint 200 km-re lakik, családjuk van, de így csak 3 este nincsenek otthon. Okos. Miután megvitattuk a haldokló finn gazdaság helyzetét a fiúkkal, Ágival kiültünk megnézni a mókusok hadát, majd nyugovóra tértünk. /77 km/

07.06.

Tűrhető reggeli után cuccolás. Meglepett a szomszédból szintén távozó utazó ügynök eljárása. Kitámasztotta a balkonajtót és a bejárati ajtót az odakészített ékekkel, otthagyta a kulcsot, elment. Mókusfelügyelet mellett utánoztuk a látottakat, de a nyeregbeszállás előtti cigi alatt megjött a tulaj a bevásárlásból, elköszöntünk. Jó itt a vagyonbiztonság. Kis utakon bócorogva nézegettük a tavakat, nagyon szép vidék. Egyik dombtetőn zömök templomtorony. Ahogy közeledtünk, egyre komolyabbnak látszott. Fölmentünk, senki sehol. A mellékelt soknyelvű tájékoztatás alapján nem égett le a XVIII.sz-ban, szép, egyszerű evangélikus templom legalább 250-300 férőhelyes. Turkuig az egyetlen város Salo. Valami kaját kell venni a kompra. Van piac, főleg virág, de húsos, halas pultot is találtunk. A hentes sonkái szuperek voltak, nem tudom, hogy a motoros ruha, vagy a rajta lévő címer miatt „kellett” végigkóstolnunk a fél készletet. Mindenesetre szűkösen számolta a végül is megvett sonka árát. A halas nem adakozott, de mesés füstölékei voltak.

Nagyon egyszerű, de ezért szép templom

Piac-nézés kocsmateraszról, bevásárlás után

Nagy különbség van a frissen filézett, vastag, füstölt lazac, és a bolti, csomagolt, olajos között. Nem beszélve az árról, ez itt a csórók eledele. Pékség nem volt, irány valami élelmiszer bolt. Nehezen találtunk egy áruházat, nem reklámozzák. Pakolás közben rám köszönt egy magyar kislány. Itt tanul, már két éve. Gyorsan bemutatta Mikko névre hallgató barátját, aki a kb. fél órás beszélgetés alatt néhány „igen, nem, köszönöm”-ön kívül egy kerek mondatot mondott: Turkuban, a folyón sok kocsmahajó van, keressük a „Hattyú”-t. A kislány, Janka csodálkozott a tegnapi két finn legénnyel való esti beszélgetésen. Állítólag nagyon zárkózottak, szinte mogorvák. Nem tapasztaltuk. Az úton sok, ápolt, tiszta parkoló, padokkal, asztalokkal, egyikben adtunk a testnek (halat). Turkuban a táblákat követve elértük a kompkikötőt, de még korán volt, megnéztük a középkori kikötővédő erődöt. Ez sem égett le az ominózus időszakban. Ne feledjük, hogy egy ideig Turku volt a főváros, csak valamelyik cár közelebb hozta Pétervárhoz, amikor a város leégett. Kiváltottuk a kompjegyet, irány egy búcsúsör a folyón. Nem kerestük a „Hattyú”-t, legalább 50 kisebb-nagyobb hajó volt kikötve, mint kocsma.

A kikötőt védő erőd maradéka a tenger felől…

…és hátulról

Bronz vadludak hazafelé Lappföldről

Gyalogos híd helyett

Ági már megint kocsmázik

Az egyik előtt néhány motor, ide ültünk be. Érdekes volt. Fedélzetre lépéskor, egy civilben lévő 40-es házaspár nagyot köszönt, kezeltünk. Ők is hondások, szoktak túrázni. Elsőre nem értettük, ez miért érdekes. Az asztaloknál ülő motorosok némán itták a sörüket, az új érkezőknek nem is köszöntek. A ruháik többe kerültek, mint Bagoly, szinte leköpték a pincért. Kérdésünkre válaszként, a pincér-tulaj, mint jó üzletember mosolygott: minden szerdán délután itt találkozik a csapat, jót söröznek, hazamennek. Akkor miért nem állnak szóba egymással? Nem véleményezte, megértem. Itt telt ház, a többi hajón alig van vendég. Még sokan jöttek, mind gyalog. Tiszta bőrruha divatbemutató. Szerintem többségük még nem ment motoron összesen 500 km-t. Szóval ezért örült nekünk, a többiektől lenézett két hondás. A pincér még egy kis tányér rágcsálnivalót is hozott a sörhöz, szimpátiája jeléül. Érzékeny búcsú, irány a kikötő. Útjaink során találkoztunk már sok kemény figurával, de ez a brémai nyugdíjas tanár veri a mezőnyt. Biciklivel vágott neki közel annak, aminek mi, motorral. Becslése szerint összesen 2000 km-t fog tekerni, mire hazaér. Ő sem volt még nagy komphajón, „a kapitány egy artista” felkiáltással díjazta a kikötést. A többi utast nem érdekelte, nekik megszokott volt. A hajólista szerint az Európa a legnagyobb komp a Balti tengeren. Nem tudom, hogy fért be a kikötőbe. A kajüt szuper, gyors pakolás, bámészkodás. Lassan araszoltunk kifelé, az ablakból nagyon közelinek tűntek a szirtek, pici sziklás szigetek.

A rakpartnál már bőven van hely a hajónak

A kabin felért egy olcsóbb hotellel

Kilátás az ablakból…

…a 12. fedélzetről

Pár méterre kerültük a szigetet

Ági szerint mindegy, nagyon közeli, de Ő addig sem tudna kiúszni. Ágyigazgatás közben vettem észre: szinte a hajó alatt is hasonlók vannak, odáig csak ki lehet úszni. Pár méterrel szélesebb a csatorna, mint a hajó! Igaza volt a tanárnak: a kapitány egy „artista”. Persze most meg a közeli szirtektől fél a nő. Vacsora maradék füstölt hal, sonka. Alvás alig, csodaszép a környék, a Nap nem akar lemenni, este tízkor még magasan jár. /185km/

07.07.
Azért némi szundi volt, kicsit későn keltünk. Ágit szinte úgy kellett „lerugdosni” a 12. fedélzetről reggel, a cigi után, ne nézegessen, mivel miénk a második, ránk vár vagy 50 motor a kiszállásnál. Kihajózás, a stockholmi kikötőben semmi „szociális” ellátás. Jó a táblázás, pár perc múlva már a belváros dugig rakott kirakatai előtt vagyunk. Mivel semmi extrát nem akarunk venni /nerc-bunda, gyémántgyűrű/, keresem a főszigetet, a királyi palotával. Már láttam a palota sarkát, amikor észrevettem a legfontosabbat: olasz kávéház! Gyors, járdás parkolás, kicsit érdekes arcú fiatalember a pult mögött. Sajnos, még zárva. Meggyőztem, ő itt van, mi itt vagyunk, a gép meleg… Szóval szuper a kávé. Miközben szürcsölünk, kiderül a srácról, hogy csillei indián. Svédország fővárosában két magyar, egy japán motoron, olasz kávét kap, egy csillei indiántól. A fizetésnél kis gond van, nincs még kassza. Sebaj, bartel üzlet. Jól felszerelt a motor, a szütyőből előkaptam az ír whiskyt, kupicatöltés vizespohárba. A srác örömmel megitta, de aztán lefehéredett, ha megérzik, kirúgják. Kapott egy rágót is. Na, ez még két nemzet, bár az orbit eredetét nem tudom. Pár száz méter a palota. A hatalmas téren fordultam egyet. Álmos az őrség, de mivel itt akarom hagyni a vasat cuccostól, odaverettem az őr előtt, majd a szendergésből felriadt katonának tisztelegtem. Visszaintett. Leparkoltunk, rábíztuk a mocit.

A királyi palota a motor őrzőivel

Két órával később már odavágott a Nap a kék posztónak

Az a csúnya kis manó nem kincset visz, fényképező orosz turisták, akik folyton üvöltöztek, belemásztak a képbe

Ami belefért a gyaloglásba, azt bejártuk Stockholm ősi részén. Maga a palota számunkra érdektelen, de az óváros csodás. A „polgári” főtér még szinte sötét, 3-4 emeletes vonóvasas középkori házak, alig süt be a nap. Sajnos megelőztek, már van itt egy igazi turistacsoport. Az igazit nem a pozitív értelemben gondoltam. Kerültük őket, ahogy tudtuk. Néhány óra tekergés után- elköszönve a palotaőrségtől- irány délre.

A Nobel múzeum még zárva, az „őrség” pihen

Ági az ágyúkat leltározza

Mint már mondtam, utálom az autópályát, de itt nincs más. Csodálatosan szép, tiszta, ápolt környezet, ha kicsi zökkenőt, vagy ferde festést találnék az úton, holnapra valószínűleg parlamenti válság-stábot hívnának össze. Szokásos – mindjárt esik- állapotban gurulunk Jönköping felé. Itt van az egyetlen épület finn és svéd utunk során, amely nem égett le a XVIII. sz-ban, a város temploma. Feledhető. Biztos szép lenne a tó is napsütésben.

Várrom ázik Jönköping előtt, a Vattern tó partján

Szitáló esőben keressük a szállást, nincs meg. Végül egy öregúr kiszállva a kocsijából eligazított, felvezetett a tekergős részen, megmutatta – hogyan tovább. Segítőnk kicsit megázott, de nem zavarta. Nagy köszöngetésünkre még meg is sértődött. Ő nem csinált semmit, sőt elnézést kért, hogy nem tud végigkísérni minket, de siet. A már messziről is látszó toronyról egy idegenvezető sem mondta meg, hogy hotel. Nem baj. Helyi viszonylatban olcsó, bár nagyon skandináv. Az összes cuccunk a földön éjszakázott, gyakorlatilag nincs szekrény, polc. Az ipari negyedben áll mid a 12 emeletével, 5 szoba szintenként, tele kamionossal és utazó ügynökkel.

Vacsora a közeli IKEA áruházban. Még sosem ettem svéd húsgolyókat, de most egyenesen kötelező volt. Ma 45 korona helyett 29 (957,-Ft). Kicsit kedvemet szegte, hogy hazafelé, a helyi közepes nagyságú boltban 27 (891,-Ft)egy másfeles ásványvíz. Gyakorlatilag a sodronyon aludtam (igen jól), amikor levettem a szuper-puha betétet. (348 km)

07.08.

A reggeli igazi svédasztalos, bombajó. Még görögdinnyeszeletek is kint voltak, maradtam a halnál, felvágottnál, sajtnál. Az őslakók a dinnyét ették, müzlivel. Kinek mi jó, én majd itthon, a hevesit. Nagyon vigasztalan idő, azt ígérték, talán javul. Tévedtek. Szokásos tükörsima, hypo-tisztaságú út, parkolók.

Reggeli kávé, cigivel a Bagolyvárban

Helsingör vára az esőfüggöny takarásában

Cigi-szünetben kicsit gyanakvóan néztek a mellettünk megálló svédek, de mikor Ági az elnyomott csikket elvitte a kukába (mindenhol ezt csinálja), fülig ért a szájuk. A jávorszarvasok olyan jól neveltek, hogy az út menti vadvédelmi kerítést max 10 m-re közelítik meg. Ági még látott is egyet, én nem. Szóval dögunalom. Némi színt vitt sivár életünkbe az a hirtelen jött kiadós eső, ami elől mázlival tudtam meglógni egy benzinkút alá Helsingborgtól 15 km-re. Háttérinfó egy kollegától /telefonos segítség/, legközelebbi nagyváros Koppenhága, eső volt, de már tiszta. Várunk. Várunk. Kicsit csökkent az intenzitás, indulunk. Biztos tisztul, esőruha nélkül. A kompkikötőbe pacallá ázottan, tajtékozva értünk be. Ági rám volt mérges, Ő föl akarta venni az esőruhát, lebeszéltem, én meg magamra dühöngtem, és az időre. Aztán egy pillanat alatt elmúlt minden az emberek hozzáállása miatt. A sofőrök villogtak, integettek, menjek előre, a jegykiadó tető alatt van. Nyelvet nem tudok, nem ismerem a járást, ázottan tököltem. A jegykiadó azonnal segített, a sofőrök sajnálkoztak. Biztos lemaradt miattam 1-2 autó erről a kompról, van másik, fél óránként jár, az egész szoros 5 km. Vártam, amíg a tengerész szólt a jegykiadónak, most induljak, egyből bemehetek a hajóba. Semmi káröröm, húzz már pi…ába, stb… Kíváncsi vagyok, mi van, ha itthon történik mindez. Biztos én is elküldtem volna magamat. A hajó elég kicsi volt az előzőkhöz képest, de nem dobált, nem vihar volt, csak esett. Dánia, Helsingör. Kiszállás után egy árkádos ház alól néztük a „Hamlett-várat” az esőfüggönyön keresztül. Kár, hogy vagy 200 évvel később épült, mint amikor a srác egy koponyával beszélgetett. A Kis Hableány másolat szépen csillogott, jobban örültem volna, ha kicsit poros. A belvárosban lévő szállások bekalkulálták az ágyeladást is. Eszméletlen árak voltak. Néhány útbaigazítás után megtaláltuk az ipari-parki szállodát. A többihez képest szinte bagó. Igazi amerikai motel: önálló sorlakások, közvetlenül a belső útra nyílnak a szobák. Itt a naptár nem számít, ha hideg van, fűtés indul. A fürdőszobában padlófűtés, már landolt is minden ázott cucc a földön. Estére megszáradt. A reggeli messze volt, farkas éhesek voltunk, de csak 18 órától van konyha. Hogy megtanulták az olaszoktól. Addig sörözünk. 18 óra 05 perc, előttünk a népi menü, marhasült, barnamártás, főt-sült krumpli. Elmondva tökéletes. Az előre elkészített, tányérra tett, nem letakarva mikrózott kaja kivágta a biztosítékomat. A hús annyira finom lett volna frissen /szerintem borju-java volt/, hogy még így is ehető volt, miután kibányásztuk a bőrös mártás alól, és kiszabadítottuk a „nem tudom milyen krumpli” rengetegből. Eszembe jutott a „Nagy Levin”, egy jó ételt elrontani halálos bűn. Kiderült, hogy a recepciós melegíti a kaját az olyan elvetemült figuráknak, mint mi. Képesek vacsorát kérni. Még egy házaspár volt hasonlóan bátor, ők sem tapsoltak. Csak azt tudnám miért kell hatig várni. Az ember azt hiszi, akkor jön a szakács. Hiába, a költségmegtakarítást még tanulni kell. Az egész bazárt kb. 11-től egy ember viszi. /267 km/

07.09.

Korai bagózásom alatt feltűnt a második szoba nyitott ablaka. Rohadt hideg volt, biztos a dán Mikulás. Nem sokat tévedtem, pár perc múlva előkerült a vendég négy ír farkasölővel. Reggeli séta. Szóltam Áginak, Ő a kutyaimádó. Szegény kutyásban megállt a lélek: pici ősz nő, bakancsban, pizsamában kirohan, lesmárolja a kutyákat, egyszerre hármat vakar. Az egyik kicsit lehajolva nyalogatja a nőt, picit bolházza a fülét. A világ legnagyobb kutyái a legkisebb motoros nővel. Szerintem a fickó napokig borogatta fejét az idegességtől. A reggeli egész jó, a vacsorához képest szuper. Most bezzeg 3 leány is ugrál az asztaloknál, pultnál. Minden friss, ropogós, puha, meleg, hideg, amilyennek lennie kell. Éppen a kávégép kizárólag dán nyelvű feliratai között próbálok lavírozni, amikor magyarul rám köszönnek. Egy itt dolgozó kb. 30-as srác örült nekünk. A mellényem hátán lévő címerre csapott le. Leültettem hozzánk, olyan zavarban volt. Egy helyi üzemben dolgoznak ketten, már jó régen, de a társa egy hete megbetegedett és hazament. Szidta magát, hogy nem vette észre a zászlót a motoron az este, pedig mellette ment el. Én is sajnáltam, elkísért volna az itt népszerű „törökhöz” kajálni, jót és fele áron. Ő mondta. Segített a készletfeltöltésben, az életben nem találtam volna meg a multi áruházakat. Kicsit mégis veszélyes lett volna az esti találkozó, a társa ráhagyott egy karton sört, de Ő nem sörös… Szóval érzékeny búcsú, valahogy beszorítom a ránk erőltetett doboz sört. Megsértődés elkerülve. Csalóka, gyönyörű időben, csodaszép úton irány Roskilde. Valamikor a vikingek „fővárosa” volt, egy védett fjordban. Pont ez a védettség lett a veszte, sekély a víz a nagyobb hajóknak. Katedrálisa tanúsítja valamikori szerepét, a viking múzeum, amiért itt vagyunk, egyenesen lenyűgöző. Bővebben a net biztos jól leírja, nem akarok hibákat bevinni az irományba elfogultság miatt. Kicsit megcsúszva az idővel indultunk Koppenhága felé. Ezt a várost a kikötője „csinálta”. Még nem értünk el az elágazóhoz, amikor látva a készülődő égi áldást, úgy döntöttünk, majd legközelebb. Irány az autópálya. Szégyen a futás, de már áztunk eleget. Szinte a hátunkon vittük az esőt Lolland szigetig. A kábelhíd és az alagút lenyűgöző, a hídnál muszáj volt elszívni egy cigit, annyira jól nézett ki, a viharos szél dacára. 18 km komp Fehmarn szigetig.

Mai napig használt teherhajó

Az alak ugyanaz, kicsi, nagy, nagyobb…

1000 éve elsüllyedt hajók

Ma 10 éves diákok építik, történelmet, hazát tanulva.

A katedrális hatalmas tornyai, jön az eső

A híd

A hat-fedélzetű hajót kicsit dobálta a tenger, némi tömény kupica segítséget kértünk a szütyőből. Az utasok, az ötödiken lévő büfében próbáltak segíteni kicsit zöld mivoltukon, szerencsére búvárkaja sehol sem volt. Néha a hajóorron megtörő hullám beterítette a teljes üvegfelületet. Az ötödiken! Onnan egyenesen leömlött az elöl nyitott autós-motoros szintre. A kamionok bezzeg nem áztak. Örök hálám üldözi azt a két utoljára érkezett, de előre tolakodott pofátlan BMW-t, akik mögé szorult Bagoly. Az első két motor pacallá ázott a sós vízben. Kihajózás, benzinkút-keresés. Az előre felírt szállások felé sem néztem, hátulról nagyon ronda fekete volt minden. A szigetet a kontinenssel összekötő híd előtt 60-as tábla, pirosan villogó veszély- tábla. Ok, a német sünök szigorúak, betartom. Amint a hídra értem, mindjárt 20 fokot jobbra, 35 km/óra. Nem viharos széllökés, hanem valami orkán. A túlsó hídfőnél a szembeforgalomnak kiírt szélsebesség 87 km. Hát besz…tam. Benzinkút, infó: motel 12 km-re. Alig tévedett, 13 volt. Megtisztelő volt a Bagolyvár, egy még dolgozó ősrégi Porsche 303-as traktor mellett kapott helyet, egy szintén muzeális Norton-nal együtt. A motor svéd gazdája már bent sörözött. Gyorsan csatlakoztunk hozzá, mert kint már szakadt. A söröző-étterem közepén állt a már nem dolgozó traktor, a kinti ikertestvére /a dolgozó-nem dolgozó kategóriát a tulaj mondta, amikor megmutatta a velük nyert díjakat/. A kaja, pia, szállás jó, és főleg Skandinávia után, emberi áron. Gremersdorf /278 km/

07.10.

Sajnos a finom és bőséges reggeli sem derít jó kedvre, esik. Nem szakadó, de áztató. Esőruha fel, irány az A 1-es pálya. Lübecknél letérünk, mégis csak a Hanza fővárosa volt. Nem is tudom mikor állt el, de szárazon érkezünk. Sajnos a motoros-ruha sem ideális városnéző, egy kotonnal megfejelve végkép nem. Körbejártuk, ahol lehetett motorozni, rövid séta, sör. A sör és a kocsma elsődleges feladata a WC. Ági szerint nem akkor kell kimenni, ha kell, hanem ha van hol. Valahol igaza van. Tovább a pályán, nem dőlök be a világosodó égnek. Hamburg, külvárosi lakótelep, kocsma. Valahol szabaduljunk meg az esőruhától. Tisztességes alkoholisták, dohányosok, kártyások gyűjtőhelye. Végül is vasárnap van. Még segíteni is akarnak, de az hogy hol van az altonai főpályaudvar, nem tudják. Ez valami olyan, mintha Budapesten megállnék egy kőbányai kocsmában, és húsz emberből senkinek nincs lövése sem, hogy merre a Déli pu. iránya. Némi rendőri segítséggel /közülük is csak az egyik tudta/ irányba álltunk. Némi csúcsforgalom itt is készült, igyekeztem a jól bevált módszereket alkalmazni, amit a sofőrök rosszallóan vettek tudomásul. Nem baj, röpke óra után leparkoltam a keresett vasútállomás eső ellen biztosított járdáján. Bátorságom értékéből mit sem von le, hogy később szinte minden motoros erre a széles járdára gyülekezett. A München táblát vagy 50 kollega tűzte ki, a bécsi csak kettőnkén szerepelt. Jegyvásárlás, ellátmánybeszerzés. Dacára a sok motorosnak, nem mertünk látótávon messzebb eltávolodni Bagolytól, még a pénztáros is figyelmeztetett: az állomás körzete nem német. Kb 80 m-re török étterem, elvitelre is. Leültünk a teraszon, nézem az ékes kétnyelvű étlapot. Bölcsen nem a pincérrel értekeztem, bementem a tálaló-pulthoz, és kinéztem egy hatalmas tányéron lévő kaját: ez mi? Mondta szegény németül, törökül, aztán rájött, hogy hülye vagyok. Kérjem a 4-est a pincértől! Ez bevált, nagyon finom volt, birkának gondoltuk. Fizetésnél kiderült, tényleg az volt. Kettőnknek is bőven elég volt az egy adag. A cigit már Bagoly mellett szívtuk. Ráadásul a birka nem elégedett meg a hozzá kapott teával. Jól felszerelt motorban mindig van sör. Eddigi vonatos motorozásaimtól eltérően itt nem a már vagonon lévő vasakat kötözgetik, ahogy az eszük viszi. Vitákat elkerülendő megjelent két fickó egy-egy vödör gurtnival. Megkérdezték: hova szabad kötni a hurkot. Mutattam, helyeselt, kötött. Az 50-ből két mocinál nem fogadták el a kötési pontokat, nem veszekedtek, mint Bécsben, javasoltak másik helyet. Végül is az Ő felelősségük a rögzítés. Rövid tanakodás, kérem, köszönöm, és a hurkok jó helyre kerültek. Bevagonozás, kötés, fülkekeresés. A következő állomáson szállt fel két útitársunk. Indulóban nagyon kedves, nálunk fiatalabb házaspár. A pakolásnál már látszott, gondok lesznek. Vasalt bőrönd rá a holminkra, pedig szemben minden üres volt. Kérem, köszönöm, csomagok át. A 6 ülésből mindjárt elfoglaltak négyet. Én még tudtam aludni, Ági már nem fért el. Szegény fél éjszaka kuporgott egy fél ülésen, aztán elege lett. Kérem, köszönöm. Újra. A harmadiknál elmordult, mindjárt lett helye. (163 km)

07.11.

Elég belátástalanok voltak kedves fülketársaink. Regensburgban szálltak le, de már Nürnberg előtt elkezdtek pakolni, majd fél órát üldögéltek a tök sötét ablaknál, ki-be mászkáltak rajtunk keresztül, de nem cseréltek helyet. Viszont utána St.Pöltenig alvás, mint a bunda. Az ingázók elkezdtek sokan lenni, mi is szedelőzködtünk. Reggel, Bécs, kávé, ima eső ellen. Nincs matricám, egye meg a fene, Schwechatig kijövök pályán. Valami csoda folytán mindig elkerültük az égi áldást, sőt az út sem tocsogott. 16 km-rel a határ előtt megálltunk Zurndorfnál, együnk valamit. Két helyiséges étterem, a söntésnél dohányzó! Felénél sem voltunk a sonkás tojásnak, bejött két totál kormos kéményseprő, sörözni. Fogdostuk minden gombunkat megnyalt ujjal. Bejött, hazáig már nem esett. Fodros örömtánca, némi nyalakodás után beengedett, hazaértünk. /144 km/

Két örömhempergés között (nem a Radnóti-féle gyárudvaron)

A guruló km majdnem pontos, 3.617 km, de a komp 477 km, és a vasút több, mint 1.200 km erősen eltér a tervtől. A fene tudta, hogy a neten megtervezett kompút valójában mennyi, elvileg nincs is olyan járat, amivel jöttünk. Azt, hogy a Hamburg-Bécs vonat még kolbászol egy kicsit Bajorországban is, végkép nem tudtam. Nem baj, szép volt, jó volt, de az esőket kihagytam volna. Talán a tőle való félelem, idegeskedés még rosszabb volt. Remélem a két ajándék célba ért, bízom benne, úgy értelmezték, ahogy szántuk. A kis mokytojas (litvánul a tanár) kicsit elfáradt, de megnézném azt a fiatal szőke bombázót, aki engem is elviselve, utasként nem tikkadt volna ki. Lehet, hogy megöregedtem, de valószínűleg már többet nem motorozok a Kárpátoktól északra. Ági ezt élénk helyesléssel fogadta, pedig nem nyafogott, nem hisztizett, talán csak a „gyorsan tért nyerő” városi vezetésem miatt aggódott egy kicsit. Ritkán csináltam, csak, ha muszáj volt.

Miséth Ákos, 1912.