Az első részt itt találod.

Az éjszaka teljes nyugalomban telik. Legalább is ekkor még így gondoltam J. Hajnalban, pirkadat környékén már ébren vagyok.

Térképnézegetéssel, GPS birizgálással múlatom az időt, az ágyban lustálkodva. Lehet úgy 6 óra, mikor elindulok egyet sétálni. Majd olyant teszek, amire kb. 20 éve nem volt példa: kocogok vagy 20 percet. Nem mondom, a szálloda portása elég ijedt arcot vág mikor meglát. Talán egy vizihulla látványa válthat ki belőle még ilyen reakciót, mint az én ziháló és céklaszínű száztíz kilóm.

A reggelnél találkozunk útitársainkkal. Edit szerencsére kiheverte a kávé borzalmait, de akkor is látszik rajtuk, valami itt nem stimmel. Hát persze, megint ők nyerték meg a szórakoztatóiparos oldalát a hotelnak. Este ugyan felszűrődött hozzánk is valami távoli zene, de nem tulajdonítottunk neki túl nagy jelentőséget. Ha mi egyszer elalszunk, történhet bármi, nem ébredünk fel egykönnyen. Nem így ők! Már megint kialvatlanok. A buli helyszíne pont az ő ablakuk alatt volt, gondolom az ablakokat kinyitották, így elrontva pihenésüket.

A reggeli szolid, de lényegesen jobb, mint a tegnapi időutazásos menü volt. Akadtak ugyan nyelvi nehézségek, de ezen nem akadtunk fenn, végül ettük, amit kaptunk.

Paripáink alvóhelye. Kényelmesebb volt így, hogy nem kellett mindent lebontani róluk éjszakára és még biztonságban is tudhattuk őket. (Józsi fotója)

Lepakolás után előhoztuk paripáinkat éjjeli menedékükből. Én álltam ki előbb egy kis lánc-ápolásra, majd Józsi követett …… volna, ha a fent felejtett féktárcsazár miatt nem vett volna egy kis mintát a sufni porából. Szerencsére semmi komoly baj nem történt, mire visszaértem hozzá, a szálloda egyik emberével már talpra is emelték a TDM-et. A motor megúszta sérülés nélkül, hála a bukócsőnek. Csorbát csak Jocó büszkesége szenvedett, de az sem tartott tovább pár percnél J.

Csodaszép, vadregényes út vezet a főváros felé (Edit fotója)

Gyönyörű úton közelítettünk a főváros, Podgorica felé. Érezni lehetett, hogy ez az út bonyolítja a tengerparti üdülőforgalom egy részét, máshol korábban nem találkoztunk ilyen sok külföldi autóval. A szerpentines, emelkedősebb részeken (nem volt belőlük hiány) volt itt-ott egy kis tumultus, de motorral közlekedve ezek az akadályok könnyedén leküzdhetőek.

A főváros nem érdemel többet egy kurta sornál. Kicsit koszos, kicsit zsúfolt, kicsit jellegtelen. Ezzel azt hiszem mindent el is mondtam róla. Innen már Albánia a cél. Néha furcsán nézem a navigációt, mert „Mohabá” szerint főúton gurulunk, de néhol olyan keskeny, hogy két kamion találkozása komoly fennakadást okoz a forgalomban.

Volt integetés, dudálás, tükrök behajtása, de végül csak elfértek egymás mellett. Főúton az Albán határ felé. (Edit fotója)

Jobbra tőlünk újból és újból előtűnik a Skodera tó, ami nemzetközileg is ismert madárvédelmi területként van számon tartva. Találkozunk is cseh természetkedvelők buszra való csoportjával a határátkelőnél.

A határon lévő büfében megiszom életem eddigi legdrágább 2 decis kóláját (2 €) :), majd a szokásos, hivatalnoki pennarágást követően már Albániában zakatolunk tovább.

Az a rövid idő, amit ebben a számunkra egzotikus országban eltöltünk, pont arra elég, hogy rájöhessünk: olyan változatos, sokszínű, kettősségekkel teli világba csöppentünk, amely megérne egy tartalmasabb elmélyülést. A földrajzi környezet, a városokon kívüli szagok, a növényzet csodálatos. Az emberek mosolyognak, közvetlenek. Megállunk egy kútnál kicsit pihegni az árnyékban, mert pokoli a kánikula. A kutasok kint ülnek, beszélgetnek, üvöltetik a rádiót, majd mikor meglátják nálam a kamerát, kérik, hogy videózzam le őket is, majd bohóckodnak kicsit a kamerának. Mint egy időutazás !

A környezet szép, a növényzet néhol Korzikára emlékeztető. Csak ne volnának olyan közönnyel iránta. (Edit fotója)

Ami nagyon disszonáns: Szemét-szemét és megint csak szemét! Mindenhol és elképesztő mennyiségben. Az utak mentén, az udvarokban, a kiszáradt folyómedrekben. Ahol megszakad a folyamatos hulladék-hegyvonulat az út mellett, ott vagy kocsibejáró, vagy valamilyen üzlet van. Még az útszéli büféskocsi is jól megfér néhány tonna pillepalack és használt pelenka társaságában. KÖJÁL-osok ne utazzanak ide !

Nem bántja a szemét ?

Épülő, de lakott sokszintes luxusvilla, kovácsoltvas kerítés 300 méter hosszan, nyakig érő gaztenger az udvarban birkákkal, kecskékkel, deszkabódéban hatalmas Mercedes. 10 autóból kb. 6-7 ebből a márkából kerül ki, elnézve egyik-másikat nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy vajon kik és hol siratják az eltűnt „szemük fényét” valahol Ny-Európában?

Skhoder városában újabb gyöngyszem. Robogós fiatalember, full gázon szemben a forgalommal, sms-t ír úgy, hogy közben a szemét még véletlenül sem emeli fel telefonja kijelzőjéről! Vigyáznak rá az autósok. A sávok, a lámpák, a táblák egyébként is csak ajánlatként szerepelhetnek a helyi közlekedésrendészetben, megy mindenki, amerre lát!

Az sms-ező robogós. Néha megzavarta a forgalom, de elnézte nekik !

A forgalom résztvevőinek tájékoztatása nem az erős oldaluk, egy kúton kérünk segítséget. Így találjuk meg azt az egy nyomon járható hidat, amin átkelve, a tó nyugati oldalán haladva visszatérhetünk Montenegróba.

Jellegzetes külvárosi kép.

A híd Skhoder városában, ami nincsen kitáblázva, de az egyetlen út vissza Északra a határ felé.

A határon valami nyomtatványt követelnek rajtunk, de a belépéskor semmit sem kaptunk. Pár perc után adnak egy számlát fejenként 1 €-ról, ennek leszurkolását követően hagyhatjuk el az országot.

Célba vesszük Ulcinj-t, az ország leg-délebbi üdülővárosát. Egy beláthatatlan kanyarban kis híján mindketten elütünk egy ácsorgó szamarat, de szerencsére megússzuk. Leparkolunk a tengerparti sétányon és beülünk ebédelni egy szimpatikus, tengerre néző kerthelységbe.

Ulcinj. Mások már a járdán parkoltak, nekünk sem voltak gátlásaink J.

Edit és én halat kérünk, F. és Józsi ismerkednek a csevappal. Kellemes környezet, ízletes ételek, figyelmes kiszolgálás. Miután kiderül, hogy a főnök jól beszél németül, megpróbálkozom egy kis kemping-kereséssel. Azonnal egymás szavába vágva magyaráznak kiadó szobákról, de az egyik már hívja is állítólagos fiát, hogy majd ő elvezet minket a tuti helyre. Alig bírom leállítani őket.

Ismét kiderül, hogy milyen kicsi a világ. Miközben beszélgetek a séffel, feltűnik kiváló német kiejtése. Kérdésemre elmeséli, hogy új ez az étterem, eddig Dortmundban főzött a Pfefferkorn nevű színvonalas étteremben, vagy 12 évig. Nagyot néz, mikor közlöm vele, hogy akkor bizony én már többször ettem a főztjéből, lévén az ottani, évenkénti vadászati kiállítás alkalmával többször meglátogattuk a helyet, első sorban kiváló konyhája miatt. Mikor felemlegettem neki a fantasztikus félkilós steak-et amit ott adnak, szabályosan elérzékenyült.

Az ebéd utáni kapucsínó. Jó ideig nem volt szívem megkeverni, csak nézegettem J.

Tovább gurulva Észak felé, Bar és Petrovac között közönség segítséggel találunk egy kempinget. Viszonylag tiszta és rendezett, úgy döntünk, maradunk. Végre előbányászhatjuk sátrunkat és egyéb felszereléseinket. Közben magyar szót hallunk. Kiderül, hogy sok vajdasági honfitársunk keresi errefelé a boldogulását. Egy konzerv-vacsora után sétálunk kicsit a tenger partján, majd a gazdátlanná vált napozóágyakon üldögélve beszélgetünk a telihold fényénél. Távolabb szinte folyamatosan villámlik, reméljük, hogy kikerül bennünket.

Borús időre ébredünk. Aztán az indulásunk tiszteletére el is ered az eső, majd átvált monszun szerű kiadós záporrá. Félre állunk egy kútnál, kicsit száradunk, iszunk egy forró tejeskávét, átöltözünk és várunk. Az úton közben arasznyi vízben gázolnak az autók.
Jó órányi semmittevés után azért csak kitisztul az idő, célba vesszük a Kotori öblöt. Csodálatos hely, főleg a régi halászfalu része megkapó. Csak az a sok klímaberendezés lóg ki a képből.

 
Illúzióromboló a modern technika, az ódon házak oldalán.

Maga az öböl csodaszép.

A parti úton mindenütt sebességkorlátozás, de itt nem is szabad sietni, annyi a látni- és fotóznivaló. Egy fekete BMW türelmetlen sofőrje ezzel mit sem törődve nagy sebességgel előz meg minket (ráadásul záróvonalnál), ere a rend láthatatlan őrei már le is kapcsolják pár száz méterrel odébb. Általában jellemző az erős rendőri jelenlét az utakon mindenütt, de az is feltűnt, hogy csak úgy, minden ok nélkül nem piszkálnak bele a forgalomba. Valószínűleg ennek is köszönhetően ritkán találkoztunk őrült módon közlekedő autóssal-motorossal és az itthoni tapasztalatokkal szöges ellentétben, egyszer sem kerültünk rázós közlekedési helyzetbe, vagy veszélyes szituációba!

Az öböl megkerülése után (természetesen többszöri megállást és szájtátást követően) célba vesszük a Lovcen Nemzeti Parkot. De pár percnyi szerpentinezés után útzárba futunk. Kiderül, hogy autós hegyi verseny zajlik és egész nap zárva lesznek a város körüli utak. Jobb híján visszakanyarodunk a parti útra és Budva felé vesszük az irányt. Közben néha kisüt a Nap is, legalább jelentős további esőre nem kell számítanunk.

Budvában eldugjuk a motorokat egy árnyékos járdára és körbejárjuk a kikötőt, meg az óvárost. Nagyon hangulatos a szűk sikátorokban sétálni, könnyen beleéljük magunkat a középkori hangulatba.

Budva óvárosa megér egy kiadós sétát. (Edit fotója)

 
Kikötőjében a yachtok szerelmesei találnak bőven néznivalót. (Edit fotója)

Majd két óra szabad program erejéig elválunk társainktól. Ők ebédelni mennek, mi pedig azt a lehetetlennek tűnő vállalkozást tűzzük célul, hogy megkeressük egy jó ismerősünket, aki a strandon dolgozik a nyári szezonban. Amúgy iskolaigazgató, de egyrészt a remek pedagógusi fizetések miatt, másrészt a buli kedvéért gyerekek szórakoztatásával (légvár, gokart) próbálja kiegészíteni jövedelmét. Most derül ki, hogy milyen hatalmas a budvai strand! Másfél órája bolyongunk benne és már-már feladjuk, mikor egyszer csak megpillantjuk a keresett cimborát. Nem kis meglepetést okoztunk neki, nem hinném, hogy számított volna bárkire is az itthoniak közül. Meséli, hogy a helybeliek szerint az elmúlt 25 évben nem volt példa ilyen vacak és esős nyárra. Azt is mondja, hogy kevés a vendég, ezért ne sátrazzunk, mert bagóért kapunk szobát is kissé távolabb a tengertől.

Józsi és Edit. Hiába mondtam nekik, hogy utánozzák kicsit a háttérben turbékoló párt.

Találunk is némi kutatás után egy szimpatikus panziót a hegy oldalában, negyedórányi sétára a parttól. Megalkuszunk a szállásra a ház asszonyával, előbb 25, majd 20 €-t kér szobánként, amit el is fogadok. Tolmácsolom Józsinak az árfolyamot, erre a hölgy ránk kérdez: – Magyarok? Igenlő válaszomra közli az újabb árat, ami hirtelen 15-re csökkent ! Pedig nem is alkudoztunk tovább.

Elpakolunk, forró zuhany, majd visszasétálunk a partra, hogy vacsorázzunk valamit. Itt aztán van éjszakai élet! Estére felteltek turistákkal a nappal üres parti utcák, hatalmas, zsibvásárral vegyes karneválra emlékeztet a hangulat. Nyitott diszkók egymás mellett, különféle stílusú és korú zenékkel és csak itt-ott lefedett táncos lányokkal hívogatják áldozataikat, hatalmas vidámpark és kirakodó vásár mindenütt. Még a turisztikai hivatal is nyitva, egész éjszaka árulja különböző üdüléseit, környékbeli programjait. Feltűnően sok orosz vendég van, már a repülőtérnél feltűnt, hogy szinte csak orosz chartergépek álltak a betonon, illetve jöttek-mentek.

Az étterem étlapján is a helyi nyelvű oldalt az orosz követte, aztán következett a német és az angol. Kinéztünk kétféle menüt. Hal-, illetve hús-menüt ajánlottak fejenként 10 € ellenében, három fogással. Nagyon kedves volt a pincér is, remek a kiszolgálás és rendkívül ízletesek voltak az ételek. Érdekes volt, ahogyan a konyháról előviharzó személyzet a nála lévő ételt először bemutatta egy íróasztalnál ülő inspektornak, majd csak aztán vitte ki a vendégnek, ha az ellenőrzés után bekönyvelte az adott tételeket. Gondolom a pincérek és a konyhások közti előnyös, privát, ám a gazda számára cseppet sem kívánatos együttműködést hivatott ez megakadályozni.

Érkezett egy négytagú együttes is, két gitár, egy fuvola és egy énekes felállásban. Fantasztikus előadást produkáltak, a hagyományos népzenét követően előadtak a ’60-as évek amerikai slágereiből, de még Guns and Roses-tól a Heaven’s Door sem hatott idegennek, sajátos előadás módjukon ! Hát még, mikor a négy bohém zenész elkezdett becserkészni két fiatal lányt, akik kettesben ültek egy asztalnál! Hangszereiket halkan pengetve settenkedtek köréjük, hogy pár perc múlva hősszerelmes módján adjanak nekik szerenádot. Hatalmas sikerük volt a vendégek körében.

A lányok itt még nem is sejtették, hogy mire megy ki a játék . (Edit fotója)

Mikor kértük a számlát, még egy kellemes meglepetéssel szolgált pincérünk. Annak ellenére, hogy nem a mi menüinken múlott a napi eredményük, két pálinkával és két likőrrel tért vissza, amit a ház ajándékaként a montenegrói-magyar barátságnak ajánlott fel. Nagyon szép gesztus volt részükről.

A helyi konyhaművészet rejtelmeibe érdemes lenne egy komolyabb gasztro-túra alkalmával bepillantani. Vendégszeretetük példa lehet a balatoni „zimmerferik” számára ! (Edit fotója)

Több alkalommal feltűnt ott tartózkodásunk alatt, hogy (máshol általában sajnos nem tapasztalható) barátilag álltak magyarságunkhoz. Beszélgettünk róla, hogy ennek mi oka lehet, de nem tudok másra gondolni mit arra, hogy ezzel próbálják kimutatni nagyrabecsülésüket, amiért a születőben lévő új  Montenegro önállóságát Magyarország az elsők között ismerte el nemzetközi nyilatkozatában?

Folytatása itt olvasható.

Gálos Csaba, 2009. szeptember 30.