Reggel terv nélkül keltem fel kb. hét órakor. Mehetnénk már egyet motorozni – gondoltam – legalább bevásárolni motorral menjünk. Sajna mire beöltözünk elered az eső. Bánatosan leveszem a csizmát, farmert veszek a protektoros naci helyett és kocsiba ülünk. Leszaladunk egy Honda boltba, hogy vegyünk Cicának egy autót, de korán érünk oda, még nincsenek nyitva. Bezzeg Toyotát már kilenctől lehet kapni, konfigurálunk egy Yarist, de nem tetszik a színe, marad a Jazz. Visszamegyünk a Honda boltba. Amíg Cica az eladóval alkudozik átfutom a szalon motor kínálatát. Most Ő kapott egy nagyot, legközelebb megint én leszek soron. Jó lenne egy második motor.   

Mire hazaérünk kisüt a nap, felmelegszik az idő és engem nem lehet tovább visszatartani. Összedobálom a cuccokat és elindulunk nyugat felé. A minap Dani cikkében olvastam a Sárkány fogadóról. Próbáljuk ki, irány Csöde, kutassuk egy kicsit mi is az Őrséget.

Az egyesen szaladunk ki Pestről, azután a Zámoly, Székesfehérvár, nyolcas, Veszprém, Bánd útvonalon tartunk célunk felé. Bándon megállunk két puliszkás libacombra az Udvarházban. Nagy csoportot várnak, de még épp beférünk előttük. A libacomb még mindig a régi. Devecsernél fordulunk Sümegnek, azután a 84-esen le Balatonedericsig, ahol megállunk az Afrika múzeumnál.

Ide mindig zárás után értünk, most is csak egy szűk órácskánk van, hogy körbejárjunk, de az is elég.

A belépőjegy 800 Ft./fő, ami elegendő forrás a múzeumnak, hogy fenntartsa önmagát. A néhai Nagy Endre vadászotthona lassan szépül. Most a mosómedvék új házára gyűjtenek. Rá is fér szegénykékre. Csak úgy tudtam lefényképezni őket, hogy időnként elszaladtam egy kis friss levegőt szívni. Nemsokára talán kilátó is épül a közeli Csodabogyós-barlangnál Dr.h.c. Dr. Nagy Endréné (Katika), az özvegy második feleség finanszírozásával. Mindezt a képeslapárus néni meséli az afrikai vadásztrófeákkal telezsúfolt kis házban. – Kérdezzenek, modja, de kérdezni sem kell nagyon, elmeséli a család és a nagy vadász történetét, aki a Festeticsekkel vadászott magyarországon, az Opel családdal németországban, a Kennediekkel Tanzániában, aki Hemingwaytől vette az első autóját és akiről tavat neveztek el Tanzániában, aki szerencsésnek tartotta magát, mert két hazája volt és akinek a hamvait két országban temették, Balatonedericsen és a Kilimandzsáró lábánál. Nemrégen Frei Tamás is meglátogatta a kalandos életű, a kommunista Magyarországról 1952-ben elmenekült, Nagy Endre lányát és rokonait Tanzániában.

 A parkban apró vadmalacok rohangásznak a vendégek körül, néha majdnem elütnek, aztán nagy lármával menekülnek. Itt tevék vedlenek, odébb van egy szalma elefánt, erre bivalyok, ott szamarak és lovacska várja a vendégeket. Felühetnénk rájuk. Mindenfelé a szertő gondoskodás nyomait látjuk. Az utolsó vendégekkel távozunk.

A Dani által ajánlott Sárkány Bio Panziót Felsőcsödén hamar megtaláljuk. Az út mellett jobbra van. Bent a konyhán nagy a sürgés-forgás, de a recepción most épp nincs senki. A szobafoglalási lista ott hever az asztalon. Belenézek – nem jó hír – a mai napra minden szoba ki van adva. Ahogy látom egy nyugdíjas klub kirándulhatott ide. Most érkeznek ők is, épp a szobáikat veszik át. Sebaj, vacsorára azért maradunk. A helyiek szerint a közelben csak egy panzió működik ezen kívül, a Vízimalom Zalalövőn. Telefonálunk nekik. Ott bőven van hely, nincs szükség a foglalásra.

A panzió azért Bio, mert fából, meg vájogból van, igyekeztek csupa természetes anyagból összerakni. A konyha nem Bio – mondja házigazdánk – mindent lehet kapni. Az étlapon prósza, dödöle, pikántos vetrecelé cipóba zárva, Csöde kedvelt bablevese úgy jó gazdagon, röfinek nemes csülkével, kolbásszal javítgatva és tejföllel nyakon öntve. A őrségi prósza (reszelt krumpli, kefír, só, bors, liszt elkeverve, kisütve) egy vastag krumplis tésztából készült palacsinta, amire a pizzához hasonló feltétet tesznek. A krumplit itt “rög”-nek szólítják, a kínzott rög az a “duszi” (tört főtt pityóka, jó sok pirított hagyma, fűszerpaprika). Az édes, csípős mártást “sárkányvér”-nek hívják, bár gondolom ez inkább a házra jellemző, mint a vidékre.

Zalalövőre este érkezünk, ahol barátságos farkcsóválással fogadnak minket. A Vízimalom fogadó csendes lenne, ha Gobbi, a két éves vizsla nem csapna éktelen zajt a közeledtünkre.  Láthatóan örül a vendégeknek, dörgölődzik, rohangál körülöttünk, mintha rég nem látott ismerősöket üdvözölne. A házban rajtunk kívül még egy család szállt meg ma éjszaka.

Este a társalgó kanapéjára telepedünk le, hogy megnézzük a harmadik Megasztár döntőjét egy üveg Bock féle oportó társaságában, amit már nem szabad oportónak hívni, mert az már védett név – most azt kell mondani, hogy portugese. (Máté jut eszembe, aki szerint a mézes pálinkát sem lenne szabad pálinkának nevezni, mióta a pálinkát levédettük az EU–nél. A helyes megnevezés mézzel ízesített szeszesital lenne.) Gobbi odajön a kanapéhoz és közénk dugja a fejét, kisvártatva két első mancsa is ott lesz és hasa is egyre közelebb vándorol, míg hátsó lábait illedelmesen a földön hagyja, tudván, hogy a kárpitozott bútor neki tiltott terület. Aztán egyszer csak apró, szinte észrevétlen mozdulattal a két hátsó láb is a többi mellé kerül és csak azt látjuk, hogy egy kiflire hajtogatott kenyérbarna vizsla igyekszik beleolvadni a heverő sötétzöld huzatának a színébe. A sumákolásra azonban hamar fény derül és a szigorú gazdi keményen leparancsolja Gobbit a saját párnájára.

Másnap kicsit borult ugyan a reggel, de világos van, szépek az erdő színei, jól esik az őrségi ham and eggs. Utána még lustálkodunk egy kicsit a nappaliban, felmérjük a környék látnivalóit a kemencepadkán szétszórt könyvekből. A fogkefémen kívül csak a térképet, meg az útikönyvet felejtettem otthon. Sebaj, legalább azt nézzük meg, amit a környékbeliek is fontosnak tartanak. A malom egy fős személyzetétől részletes eligazítást kapunk, azután ellát minket mindenféle prospektusokkal. Ezek főleg kerékpárosoknak való kiadványok. Sokan bicikliznek errefelé. Zalaegerszegtől hosszú, vadonatúj kerékpárút kíséri az országutat, ahol biztonságban söpörhetnek a bringások. Nekünk is tetszenek az utak, általában jók, lehet rajtuk haladni is és bámészkodni is.

Első állomásunk Őriszentpéter. A 13. században ide telepített őrök sok apró templomot építettek a környéken. Nem voltak sokan, nem kellett, hogy ezek nagyok legyenek. A templomocskák közül sok megmaradt. Az egyik – a Szent Péter templom – itt van Őriszentpéter határában, erről kapta a nevét a település. A többihez képest nagynak számít, mert ezt a 15. században megnagyobbították. A kórushoz vezető ajtaja van nyitva, onnan lehet megtekinteni az egyszerű templombelsőt.

Kint a nyugdíjas csoporttal futunk össze a Sárkányból. Látják, hogy mennyi fotócucc lóg rajtam, azt hihetik értek is hozzá, mert készíttetnek velem egy csoportképet magukról egy kis digitális kamerával. Vezetőjük egy kedves hiperaktív néni megmutatja, hogy merre mennek. Egy hete ketten végigjárták a környéket, hogy tartalmas programot tervezzenek a társaságnak. Most sajtkóstolásra mennek, azután Pityerszerre. A program három teljes kinyomtatott oldal.  Adnak nekünk néhány tippet.

“- Épp most ment el egy csoport, megtalálják, egy zöld kabátos néni a vezetőjük.” – mondja a pénztáros néni a szatócsboltban. Ott hagyjuk a bukósisakokat, mert kint bármikor eleredhet az eső. Csak most veszem észre mekkora feladatot adtam neki, a nagy műanyag gömböknek alig lehet helyet találni a sok vesszőkosár és egyéb apró kacat között.

Annak idején a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága Szalafő-Pityerszeren három portán tíz épületet vásárolt meg, melyek többsége a 19. század első felében épült. Egy lakóházat, amely eredetileg füstösház volt, Szalafő Papszeréről telepítettek át, hogy az Őrség legrégebbi háztípusa is látható legyen. A füstösház azért füstös, mert nincs kéménye. A füst egyszerűen a konyhába megy, csak az ajtón lehet kitessékelni. A házak berendezése is eredeti, az ott lakók hagyták ránk.

A zöld kabátos néni egy nagy csoportnak mesél, akik a mondanivalóját humoros beszúlásokkal színesítik. A néni komolyan veszi a dolgot. – Mi, az őrök 1260 óta élünk itt – kezdi, majd mesél a nehéz életű, büszke őrségi emberekről, akik maguk égetik a téglájukat, minden darabban a saját jelükkel, maguk faragták egy szál fejszével a gerendákat, amivel építkeztek – “itt semmi sem derékszögű, a lényeg az, hogy passzoljon” – maguk kovácsolták a vaspántokat, mert ha lehetett is kapni azt már akkor a szatócsnál, a magára valamit adó őr csak a saját munkáját akarta látni benne.

– “Negyven méter kavicsos agyag van alattunk.Itt nem lehettett kutat ásni, mert beomlott. Az első kutat a katonák ásták 1959-ben. 45 méter mélyen találtak csak vizet. A helyiek ciszternába gyűjtötték az esővizet, azt használták. Az a kis bekerített tó ott a ciszterna. Vigyázzanak, ha a közelébe mennek, mert öt méter mély, könnyen belecsúszhatnak.” – mondja, mire az összes gyerek odarohan a ciszternához. – “1911-ben akkora szárazság volt, hogy a szalmatetőt leszedték és azt etették meg az állatokkal. A Rábáig kellett felmenni vízért, de az őrök akkor sem írtak a földművelési miniszternek segélyért. Azt mondták, hogy jövőre jobb lesz és túlélték.”

Mielőtt befejezné a körbevezetésünket még komorabbá válik a hangja és mindenkit maga köré parancsol. Most jön a katarzis. – “Ez itt az őrség legértékesebb műemléke. Híresebbek vannak, de értékesebb nincs. Nem véletlen, hogy minden az Őrségről írott könyvnek ez szerepel a címlapján.” – A szerencsés nyertes egy emeletes kástu, vagyis éléskamra, amely mára egyedülállóvá vált. A gazda egy szál fejszével maga faragta ki a gerendáit. Az emeltre csak kívülről lehet felmenni létrán. Alul van a borok helye, mellette a szerszámok tárolója. Az emeleten tárolták a kolbászt, szalonnát a zsúptető alatt, ami hűvösen tartotta a tetőteret.

A néni befejezi, a csoport szétszéled, hogy mézes pálinkát és langalót vásároljon a büfében. Ráér szusszanni egy kicsit mielőtt megérkezne a következő társaság – egy sajttal jóllakott nyugdíjas csoport. Szívesen elbeszélget velünk. Szavaiból azonban felszakad az őrség panasza. – “Évente 25.000 látogatót fogadunk, fejenként 400 Forint a belépő. Számolja ki, hogy ez mennyi bevételt jelent.” – Igyekszem gyorsan számolni, ez most olyan, mint amikor valaha feleltem a matek órán. Többször ellenőrzöm. Tízmillió jön ki. – “Aztán egy minimálbért fizetnek. Ketten vagyunk itt félállásban. Semmit nem adnak ide. A falu már bánja, hogy annak idején eladta. A gazdáik nem fektetnek be itt semmit. … Borravaló? Ugyan már! A mercisek, meg a BMW-sek így is sokallják a belépőt.”

Folyik a szó erre-arra, hamarosan az is kiderül, hogy a néni régesrég nagy motoros volt. Hajdan Danuviával, aztán meg Pannoniával utaztak szerte Európában. Egyszer Spanyolországbúl jöttek haza és nem tudták kifizetni az útdíjat. Majdnem becsukták őket. 700 forint helyett 7000-be került nekik, míg nagy nehezen el tudták intézni a külföldi átutalást itthonról. Akkor még nem volt Euro, meg hitelkártya. Ma már más a világ. Néha jönnek ide motorosok 20-30 fős csoportokban. A néni már fél tőlük. “Vigyázzanak, nagyon nagyon sok motorbaleset van. A fiatalok olyan felelőtlenül vezetik ezeket a drága és nagyon gyors motorokat. A múltkor is egy egyenesen bement az erdőbe ott lejjebb az éles kanyarban.” Vigyázva indulunk tovább Velemér felé, amit a zöld kabátos néni nagyon ajánlott. Közben összegyűlt egy új csoport – utazó nyugdíjasokból áll.

Amíg senki sem néz oda felvázolom a híres kástu falára az egyik kedvenc motívumomat.

Pityerszeren tovább ismerkedtünk az Őrségi konyha specialitásaival. Én a sajtos tejfölös langalót próbáltam ki, Cica a tökös mákos rétest, azután cseréltünk.

A büfés néni elmesélte, hogy a langaló teljes őrlésű gabonából készül házi vajjal, íróval és akácfa tüzelésű kemencében kell kiégetni. Ezek mind nagyon fontosak. Ha nem langalónak hívnák, akkor lángos lenne a neve, vagy kenyérlángos. Régen a kenyértészta maradékából készítették. Fokhagymás olajjal kell ízesíteni. Lehet kapni tejfölös, sajtos és natúr változatban is. Nekem az előbbi jött be jobban sok fokhagymával ízesítve.

Veleméren van az Őrség leghíresebb műemléke. Fogytán van a készpénzünk, még éppen elegendő a kétszer háromszáz forint kifizetésére. A néni levegőt sem vesz, úgy hadarja el a szokásos szövegét. – “A nyári napfordulón  nap végigvonul a templomunkon úgy, hogy kiméri a templomunk tengelyét, a napéjegyenlőségkor pedig a szélességét. Szentháromság vasárnap reggelén megvilágítja a Szetháromság jelképet. Ez három koncentrikus kör – a kör a végtelenséget, az örökkévalóságot jelképezi. Ez azért érdekes, hogy csak ezen a vasárnapon világítja meg, mert ez egy mozgó ünnep. Húsvéthoz igazodik és Pünközsd utáni első vasárnap van. De január hatodikán, Vízkeresztkor a Betlehemi csillagra vetül a fény, majd július 27-én Szent Lászlóra, december hatodikán pedig Szent Miklósra a mikulásra.” – “Április 24-én pedig gondolom Szent Györgyre” – teszem hozzá kicsit szemtelenül, de felsülök vele – “Igen, Szent Györgyünk is van.”

A templom ugyancsak híres a freskóiról, amelyeket egy Aquila János nevet viselő festő 1378-ban festett. Ezt onnan tudjuk, hogy magát is oda festette és szöveget is hagyott hátra a kép mellett. Hajlott koruk ellenére a freskók érdekesen jó állapotban maradtak fenn. Ez állítólag annak köszönhető, hogy valaki valamikor lemeszelte azokat és ezzel nagyszerűen konzerválta őket az utókor számára. Sokan azt tartják, hogy a reformátusok voltak, a történészek szerint a törökök is lehettek. A templom csodálatos fényjelenségeiről még sokmindent lehet olvasni a weben. Hajnalonként többen szoktak jönni és kutatják az “Aquila kódot”.

Selo a határ túloldalán van, öt-hat kilométernyire Magyarszombatfától, Szlovéniában. Ott is Aquila János festette be a kis rózsaszín körtemplomot, amit érkezésünkkor zárva találtunk. Zajos fiatal társaság csatlakozik hozzánk, egy fiú és egy szőke, meg egy fekete lány – szűk farmer, mosásban összement blúz. Ők is templomlátogatóba jöttek. Jól megrángatják a harangláb köteleit. Felráznák vele az egész falut, ha az nem lenne már hozzászokva a turisták harangozásához.

Van egy kedvenc motívumom, úgy hiszem itt is jól mutatna …

 Kicsit csalódottan ballagunk vissza a parkolóba. Mellettünk az országúton egy öregasszony. Ráköszönök magyarul, mint ahogy annak idején Erdélyben ehhez már hozzászoktam, hogy mindenkinek köszönni kell és mindenki visszaköszön, mert az úgy illedelmes. A néni visszaköszön és kérdés nélkül elmondja, hogy melyik házban van a templom kulcsa. Úgy érzem magam, mintha egy régi Arcade Game-ben lennék (Commodore 64-en játszottam utoljára ilyen kalandjátékokat). Szerencsém, hogy öreganyámnak szólítottam, ezért megtudom, hogy hol keressem a kulcsot. Elindulok a ház felé és tényleg – egy másik – ezúttal szlovén öregasszony már jön is és hozza a kulcsot. Elindulunk vele visszafelé. A három fős társaság szembe jön. Már messziről mutatom nekik a kulcs nemzetközi jelét, azután meg a nénit. Vihorásznak, visszafordulnak és csatlakoznak hozzánk.

Körbefényképezem a sötét templombelsőt, azután visszamegyünk a parkolóba. A szlovén turisták hárman már beszálltak a kisbuszba. A fekete lányt nézem, valami hiányérzetem van. Neki is az lehetett, mert kisvártatva visszanéz rám és integet egy kicsit. Visszaintek neki. Game Over. Nézzük mi a következő.

Magyarszombatfa egy gerencsér falu, vagyis fazekasok laknak benne. Szép számmal űzik itt ezt az ipart, mert a környékbeli agyagos földeken alig terem meg valami, agyagcserepet viszont jól lehet égetni belőle. Itt minden második házban ezt csinálják (14 család foglalkozik ezzel). Mi a falu első fazekas házát választjuk, talán mert olyan helyen van, hogy az ide látogatók 90%-a ezt választaná, talán mert ez előtt partkol a legtöbb autó. Mi is bemegyünk. Egy hangos nyugdíjas csoport szinte egy emberként üdvözöl minket. Régen találkoztunk.

Tóth Ferenc keramikus és fazekas kicsit enerváltan fogad minket. – “Kérdezzenek.” – mondja, mint aki már mindent elmesélt és nem maradt mondanivalója. “Mi a legjobban fogyó terméke?” – “A zsebes ültetőedény, amibe konyhai növényeket, meg virágokat lehet ültetni úgy, hogy oldalra nőnek ki. Az osztrák fűszernövényt, gyógynövényt ültet bele és aztán elvan a konyhában. Ki van égetve 960 fokon. A fazekas holmik nem mennek. Mutat egy korsót, amiből tízet csinált a télen. Hat még megvan belőle. Az olaszok viszik a kerti törpét. Ezt a zöld békát a megrendelő kérte ilyen színűre. A hattyút meg már így égetés nélkül is elvitték volna, ha ki lenne vágva a teteje. 1963-ban kezdte. Húsvétkor indul meg a szezon és október elsejéig minden nap jönnek a látogatók. Télen viszont senki sem jár erre.

Szívesen vennék valamit, ha mást nem egy fél liter tökmag oljat, de elfogyott a készpénzünk. Pedig az nagyon jó a prosztatára, már gyógyszertárban is árulják. A vadászati múzeumot is ki kell hagynunk. Nem baj, majd legközelebb.

A Vadása tó itt van a közelben. Először elmegyek mellette, észre sem veszem. Valami nagyobbra számítottam. A tóparton összesen négyen vannak, horgásznak. Nem fogtak semmit, de hagyják magukat lefényképezni. Meglepetésemre a szemközti kis büfé nyitva van. Pont 900 forintunk maradt. A büfés hölgy összerak érte két sült kolbászos menüt és szívesen elbeszélget velünk. Itt akkor kezdődik a szezon, amikor vége az iskolának és pont szeptemberig tart.

A Vadása tónál hirtelen nagy vihar kerekedett, ami besodort a vízbe. Úgy éreztem, hogy titokzatos karok húznak lefelé, azután a többire nem emlékszem, csak hogy jövök ki a vízből. Azóta egy kicsit intelligensebbnek érzem magam, becsukott szemel labdázom, akármilyen hosszan lent tudok maradni a víz alatt és folyton a hozzám hasonló adottságokkal rendelkezők társaságát keresem.

Beütöttem a GPS-be, hogy menj haza. Körmendnek vette az irányt, a nyolcas út felé és hamarosan elbúcsúztunk ettől a kis isten háta mögötti hagyományőrző világtól, a Sárkánytól, a Vízimalomtól, Gobbitól, a zöld ruhás nénitől, a furcsa nevű ételektől, a miniatűr árpádkori templomoktól és a készséges őröktől, akik segítettek eligazodni mindezek között.

Három órát tartott az út hazafelé. Végig esett az eső, ami nem sokat számított. Új felszerelésünk jól vizsgázott, készen állunk a következő nagy utazásra, de nem felejtjük el, hogy az őrök még visszavárnak.

Letöltés
	A bejárt útvonalak Garmin MapSource térképe a Garmin GPS készülékekre feltölthető fromában.

Agárdi György, 2006. május