Andalúzia márciusban

Van úgy, hogy az ember tervez valamit, aztán a történéseknek végül semmi közük az elmélethez…

A szervezés és ötletelés ismét a hosszú téli esték terméke volt. Majd végre elérkezett a Nagy Nap, és mi mindenféle elektronikus és nyomtatott infóval teljesen felkészülten indultunk Andalúzia felé március 12-én. Andalúziáról rengeteg dolgot írtak már előttem, így csak tárgyilagosan a legfontosabbak:

„Andalúzia, Spanyolország európai részének legdélebbi tájegysége és autonóm területe. A Gibraltárral és Portugáliával is határos tartomány a Sierra Nevada több ezer méteres csúcsaitól egészen a Costa del Sol homokos tengerpartjáig terjed. A régiót világszerte gyönyörű városairól, mecsetjeiről, pompás lovairól és sherryjéről ismerik. A tartomány neve a középkori arab megszállók (mórok) által létrehozott állam, al-Andalúsz nevéből származik, amelynek bizonytalan eredetű végső forrása valószínűleg vandálok lakta területre utal.”

Elsősorban elhelyezkedésének köszönhetően viharos történelmet tudhat magáénak! A föníciaiak, a rómaiak, a vízi gótok, vagy az arabok ugyanúgy nyomot hagytak itt, mint a késői keresztények.

A történelem és az építészet furcsa egyvelegét számunkra Andalúzia földrajzi adottságai és éghajlata tették még vonzóbbá! Míg a hazai motoros társadalom éppen a garázsajtóból kémleli a hőmérőt, mi már vígan kanyaroghatunk…;-)

Az egyik blog szerint, 2012 márciusának közepén volt egy csapat, akik fergetegeset motoroztak ugyanott, mi bajunk lehet!?

Aztán Ferihegyen (Liszt Ferin..) lepődtünk meg először…

Bobek – eddigi szokásától eltérően – előttünk ért a reptéri váróba és rögtön telefonált: a Brüsszelen keresztül közlekedő malagai járatunkat az aktuális hó helyzet miatt törölték!

Akkor még nem hittem, hogy ez bármilyen hatással lehet a dolgainkra, hiszen már mikor zsebben volt a jegyünk…! Biztosan nem hagynak itthon 230 embert…! Pláne, hogy a kamion a cuccainkkal és a motorjainkkal aznap déltől a malagai reptéren vár ránk! Különben is Bobek mondta, tehát (hanglejtéstől függetlenül) biztosan átejtés…:)

Aztán mégsem… 🙂 A Brusssels Airlines reptéri irodájában semmi segítőkészséget nem tapasztaltunk. Szerintük van 2 verzió: vagy a csapat egyik fele elmegy másnap és a másik fele 2 nappal később, vagy mindenki 2 nap múlva…! És természetesen buktuk az eredeti jegyek árát!

Rohangáltunk képviselettől képviselethez, amivel eltelt gyakorlatilag a fél nap. Persze voltak reménytelen pillanatok…

De olyan is akadt, akit a stressz annyira megviseeeelt…:)

A megoldást végül a Christophoro kft-t jegyző Kixi és csapata nyújtotta, köszönet érte!! Foglaltak nekünk egy másik jegyet közvetlenül Malagába, ám Bécsből és másnap hajnalra..:-0 Délután 3-kor Bea és az okos telefon együttes munkájának eredményeként a Volánbusz Schwechat felé tartó járatán próbáltuk a dolgokat optimistán kezelni.

Akkor még nem tudtuk, hogy 24 órával később indulva ezen az útvonalon sem hagyhattuk volna el az országot az érkező hóvihar miatt…

13-án reggel a Lauda-Airline gépén köszöntöttük a napkeltét, a látvány díszletéül az Alpokat kaptuk:

Így azért mégiscsak vidámabb az élet! 🙂

A malagai reptéren még akadt egy kis procedúránk. Sanyi barátunk motor nélkül tervezte, hogy velünk túrázik, így jó előre bérelt egy autót az elkövetkező pár napra az üldözésünkre. Ám az Élet keresztülhúzta a számításait és ő jól itthon maradt. A kifizetett foglalást mégsem akartuk elveszíteni, inkább (Judit legnagyobb örömére) kihasználtuk. Így a bérautóval és egy taxival megérkeztünk végre Mijasba, következő pár napunk főhadiszállására.

Sok szempontot figyelembe véve, nem a bérelt motorok mellett döntöttünk, hiszen sikerült egy megfizethető kamiont szereznünk a sajátjaink leszállítására. A költségek nem tértek el, ám mégis a saját, jól ismert és belakott vasainkon gurulhattunk.

Mivel az első napunkat átírta az időjárás (aztán még párat..) lecuccolás után rögtön a pihenőnappal kezdtünk…:)

Benalmadenában van egy függőkabinos felvonó a Tivoli World mellett. Végállomásáról tiszta időben akár Gibraltárig is ellátni, így ide motoroztunk először.

Lölő szerint ebben a városkában áll a Kaleido nevű étterem is, ami Antonio Banderas tulajdonában van. Ha már eléggé megéheztünk a friss levegőn, ideje felkeresnünk…;-)

A „zárva” táblán kívül azonban semmi kulináris élmény nem várt itt minket. Persze, ha józanul végiggondoljuk, kora délután egy diszkó miért is lenne nyitva?! Merthogy ez az…:)

Az utca túloldalán végre parádés ebédet kaptunk, ahol már az előételnek is jókora sikere volt!

Azért, hogy a felesleges kalóriák ne tornyosulhassanak rajtunk évgyűrűkként, sétáltunk egyet a kikötőben. Az épületek az „Ezeregy éjszakát” idézték, a parkoló hajók pedig nyomokban sem emlékeztettek a régi idők halászbárkáira. Hiába, a civilizáció megállíthatatlan!

14-én a szálloda pazar kilátású éttermében mi tolongtunk elsőként a reggeliző asztalnál. Még itthon a neten keresztül megváltottuk a jegyet Andris által erre a napra az Alhambrába, Granadába. Mivel a látogatás fix időpontos volt és terveztünk még előtte egy kis kanyargást, nem is tehettük ezt másként.

Granada a Sierra Nevada lábainál fekszik. Azonban egy-két „domb” addig is akad…:)

Természetesen egy több mint 3000 m magas hegység ilyenkor még bőven havas, így útközben is látványos a kontraszt

Az Alhambra rengeteg látogatót vonz az év bármely szakában, ezért jókora parkolók vannak kialakítva a bejárat közelében. Első benyomásként jegyeztük, hogy itt a narancsfák jelentik a honi akácost! Így persze könnyű a mindennapi C vitamint beszerezni…!

Időben érkeztünk, így megcsodálhattuk az udvart, a melléképületeket és a kertet is.

Végre bejutottunk a főépületbe és elállt a szavunk! Persze lehetne itt sorolni a szuperlatívuszokat, ám a képeket nézve talán fölösleges…

Érdekes dolgokat tudtunk meg az épületről! Elnevezése arab eredetű és jelentése „vörös”… Az arabok ugyanis teljes nevén Vörös Erődnek, azaz Kaszr al-Hamrának emlegették.

1223-ban, I. Muhammad idején kezdték meg az építkezéseket, majd utódai, I. Juszuf, V. Muhammad és III. Juszuf granadai emírek 1408-ig folytatták. Szerencsésen vészelt át több évszázadot és több katolikus király, köztük V. Károly uralkodását. Ő volt az, aki először változtatott az épületegyüttesen és a reneszánsz építészet általa került a kerítésfalakon belülre.

1812-ben aztán a francia megszállók kivonulás közben felrobbantották. A restaurálás a 19. században kezdődött és máig nem fejezték be. Az Alhambrát az UNESCO 1984 óta jegyzi Világörökségként.

Ismét az udvarra érve sem csitult a lelkesedés, hiszen nem fogyott a látnivaló:

A park ma is kertészek hadát foglalkoztathatja, de tény, hogy kezük munkája minden négyzetméteren látszik!

A „kötelező kultúrát” ki-ki a saját módszerével dolgozta fel, majd Mijasban a vacsoránál beszéltük meg a nap eseményeit.

15—én is hosszú napot kezdtünk, hiszen 326 km-t és Gibraltárt kellett aznap bejárni!

Odafelé végig a tengerparton csorogtunk, az itt megszokottól talán gyérebb forgalomban. A spanyol-gibraltári határon is csak azon évődtünk a rádiókon keresztül, hogy milyen gettós részén keltünk át La Línea de la Concepción városán. Ott azonban újabb meglepetés ért. Mivel Gibraltár felé ez a spanyol kilépés színhelye, az Uniós határoktól merőben szokatlan módon vámellenőrzésen, pontosabban okmányellenőrzésen kell mindenkinek átesnie. A beléptetés 2-3 sávban történik és eszméletlen sok autó mozog mindkét irányban. A motorokkal persze próbáltunk haladni és együtt is maradni. A rádión beszéltük a lehetőségeket és a tükörben figyeltem a mozgást. Miután mindenki sikeresen az angol oldalra jutott, csak Bobek és Bea nem sorakozott mögöttem. Mielőtt pánikba eshettünk volna, telefonált, hogy „akkor ők most nem jönnek tovább”… Kérdezem, miért? Csak annyi a probléma, hogy ezek a pernahajderek nem engedték be lejárt személyivel, sőt a jogosítványát sem fogadták el! Az útlevél meg természetesen a szállodában van, mivel ott legalább nincs rá szükség… Hiába, ez Bobek…

Megcsappant létszámmal indultunk tovább a szikla felé, míg Bobekék a szörfösök kedvenc helyét látogatták így meg, mely egyben Európa legdélebbi pontja is, Tarifát.

Nyolcan indultunk hát meghódítani a Nagy Fehér Sziklát! A parkoló felé araszolgatva a 4 sávos főúton egy sorompóra lettem figyelmes, ami ugye nem mindennapos látvány… Ám az sem, hogy egy repülőtéri kifutót főút keresztezzen! De hát a helyszűke miatt nem sok lehetőség maradt… Gibraltár összesen 7 km2 és 1793 óta áll angol fennhatóság alatt ezzel együtt a világ 5. legsűrűbben lakott városállama! De valahogy ide is el kell jutni ebben a rohanó világban…!

Miután letámasztottuk a motorokat, a függőkabin menetrendjét kezdtük vizslatni, amikor egy „helyi élelmes” szólított meg minket. Vagyunk mi nyolcan és neki van egy Transportere. Mit szólnánk, ha kevesebbért, mint a kabinozás elvinne mindenhová és még idegen vezetne is közben?! Az ajánlat jól hangzott és utólag is mondhatom, hogy nem bántuk meg!

Herkules oszlopánál álltunk meg először.

Hercules oszlopai, a gibraltári sziklák régi neve. A görög mitológia szerint Hercules, ilyen határjelző oszlopokat állított a Föld széleire, jeléül annak, hogy hősi kalandjai során a négy égtáj irányában meddig jutott el. Nyugati irányban a gibraltári sziklák jelentették a határt is az akkoriaknak: ezen túl már a tenger embernek nem járható, halálos birodalma következik!

A szűk szerpentinen tovább buszozva a Szent Mihály cseppkőbarlangnál álltunk meg. Ani öröm sikkantva tudatta velünk, hogy itt már vannak szabadon tébláboló makákók! Akadt teendőjük bőven! Az egyik brigádot épp olvasás órán értük…

A barlangban régen még az ősember is otthont talált, ma pedig hangversenyek és esküvők színhelye. Egy népszerű helyi legenda szerint, a barlang a gibraltári szoros alatt egészen Marokkóig átnyúlik és a Szikla majomkolóniája ezen keresztül vándorolt át Gibraltárra. Ha belegondolok, hogy a mai mérnökök épp egy ilyen építkezésen törik a fejüket…

A barlangot és a majmokat magunk mögött hagyva egy erődhöz érkeztünk. Sofőrünk elmondásából megtudtuk, hogy már 1779-ben elkezdték a Sziklában vájni az Erőd alagútját, amelynek segítségével a Nagy Ostrom idején (1778-1783) a spanyolok el akarták Gibraltárt az angoloktól hódítani. Végül ezen keresztül a védők sikeresen feljuttatták az ágyúikat, ami eldöntötte a harcot. A II. világháború idején már cca 50 km hosszúságú volt a rendszer, aminek ma látogatható részein kiállítás mutatja be a régkor védőinek életét.

Az Erődből a VIII. században épült mór vár egy megmaradt tornyát kerestük fel. Itt ismét új információval gazdagodtunk, miszerint Andris kedvenc gyerekkori játéka a libikóka volt. Meglepődött, mikor elmondtuk, hogy ez aligha fog már elindulni

A Szikla tetején ismét egy csapat makákó várt minket, akik szemmel láthatóan igen jó barátságot ápoltak sofőrünkkel. Másodpercek alatt kommunikálták le, hogy melyikük üljön kinek a nyakába…

Természetes, hogy ennyi élmény után éhes az ember! Elkezdtünk hát (autentikusan) tapas bárt keresni. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ez nem igazán Spanyolország, tehát ennyi erővel akár kínai vendéglőért is reklamálhattunk volna…

De a keresést végül siker koronázta és kaptunk egy terülj asztalkámat.

Időközben Bobek telefonált, hogy Tarifát helyettünk is megnézték és elindultak az eredeti terv szerinti útvonalon, Juzcar felé.

Természetes, hogy aki erre jár, nem hagyhatja ki a „Hupikék falut”, melyet több legenda is övez. Én úgy tudtam egy leírásból, hogy itt forgatták a Hupikék Törpikék 3 D-s változatát. Bea infói szerint csupán annyiról van szó, hogy a sok Fehér falu közül akartak kitűnni a helyiek azzal, hogy kék festékkel öntötték le házaikat. A harmadik variáció szerint egy reklám céljaira használták fel a Sony részére a furcsa színű falut, amiért egy szatyor pénzt kaptak lakói.

Bármelyik verzió is igaz (vagy egyik sem…), tény, hogy egy eldugott vidéken idegenforgalmat generálni ettől jobban nem igazán lehet!

Andris és Judit kevesebb pihenővel, valamivel előttünk érkeztek, ám szemmel láthatóan ez Juditot kissé megviselte…

Igazán elgondolkodtató, hogy milyen lehet itt élni, ahol még a templomot sem felejtették el bemázolni! A faluban tekeregve találtunk pár Törpillát, akiket meg is kérdeztünk erről, de – talán egyedi orgánumuk miatt – nem igazán értettük tolmács nélkül a válaszukat…:)

Tény, hogy a Hupikék falu lakói annyira élvezik ezt a helyzetet, hogy egy nemrégiben tartott szavazáson megerősítették azt, hogy ők maradnak már csak ilyenek…!

Bobekékkel természetesen csak Mijasba visszatérve találkoztunk. Útközben nagyon pazar éttermet találtak egy városkában, ahol igazán jól érezték magukat.

16-án borús reggelre ébredtünk. Bánatunkra még a marokkói partok sem látszottak a reggeliző asztaltól, pedig aznapi programunk Ronda és a Fehér Falvak volt. Már a garázsból kikanyarodva elkezdett az eső szemerkélni, de mi mégis optimistán indultunk: „nem lesz ebből semmi…!”

El Borgo előtt a Sierra de las Nieves nemzeti park északi csücskében találtunk egy emlékparkot, a Guarda Forestalt. Ezen a területen volt búvóhelye az utolsó andalúz banditának, Juan José Mingollának 1934-ben. Tény, hogy a kilátásra nem lehetett panasza…

A kanyargós hegyi utakon végigkísért minket a rossz idő. Hol elállt, hol mégis szemerkélt az eső. Szóval ronda egy nap volt ez a rondai…

A város központjától nem messze, az ódon sikátorokban találtunk parkolót. Igaz, hogy fizetős volt, de a motorjaink – hála egy éppen zajló renoválásnak – legalább tető alatt várhattak.

A Puente Nuevo, az Új híd felé vettük az irányt és narancsfák szegélyezte utcákon haladtunk a turisták sokaságával.

Ronda is viharos történelmet tudhat maga mögött, hiszen sokféle hódító járt erre. A várost uralók között éppúgy találunk keltákat, föníciaiakat, rómaiakat, és persze a vízi gótokon vagy a mórokon már nem is időzünk…

Tény, hogy jelenleg a város 35.000 lakosa sokat profitál a múltból! A hegyek közötti extrém elhelyezkedésének köszönhető az az építészeti remek is, amely 120 m-es magasságban a kanyon fölött lehetővé teszi a városrészek közötti életet.

Igen, az új híd! Először 1735-ben V. Fülöp király idején építettek egy 35 m átmérőjű ívvel rendelkezőt. 8 hónap alatt készült el a mű, ám hat év múlva leomlott és 50 ember lelte ott halálát. 10 évig, azaz 1751-ig csak az Öreg híd üzemelt, majd elkezdték ismét az Új Híd megépítését, ami 42 évig tartott és csak 1793 májusában adták át. Az építmény 98 m magas és az anyaga kváderkő.

Az 1936-1939-es polgárháborúban a középső részben kialakított 60 m2-es kamrát börtönnek használták. Az EL Tajo szurdok fölött, valamivel a folyón feljebb látszik a Puente Viejo, az Öreg híd is, melynek meglátogatásában csak az időjárás gátolt.

Az eső olyan erőteljesen tudatta jelenlétét, hogy egy közeli kávézóba húzódtunk előle.

Biztosan sokan gondoltok majd „Pudingnak” érte, de mivel az időjárás szempontjából a délután sem látszott vidámabbnak, inkább visszafordultunk Mijasba és a Fehér falvakat a következő látogatásra halasztottuk.

Mire ismét a szállásunkra értünk a felhők ugyan még bőszen kapaszkodtak egész napos pozíciójukért, de úgy tűnt, hogy kifogytak a szuszból. Késő délutánra elállt az eső és ezzel a lendülettel a nyakunkba vettük a várost. Óvatosság okán, azért esernyőkkel felszerelkezve, de immár sétálós turistának öltözve kerestük aznap esti éttermünket.

Mint később kiderült nem is hiába, hiszen a városka túlsó végén egy semmitmondó bejáraton túl találtuk a Barbacoa-t, az eddig ismert egyik legjobb konyhával és legjobb személyzettel üzemelő helyiséget!

A választást megkönnyítendő, a tulaj megmutatta az aznap esti kínálatot. Ám addig is, míg készült a vacsi, étvágygerjesztők érkeztek az asztalra.

A kulináris élményt követően, kifejezetten jól esett az esőáztatta utcákon hazasétálni! Vagy inkább kötelező?!…

17-én ismét szürke égbolttal szemezhettünk az ablakon át, így a népakarat értelmében Malagának szenteltük a napot. A bérautóval kettőt fordultunk és máris mindenki a főtéren volt. A helyi „polgájenő hivatal” szolgált kiindulásként.

Legelőször az Alcazabát látogattuk meg, mivel a Wikipedia szerint ez a mór erőd Spanyolország legépebben maradt ilyen jellegű építménye.

A VIII. században épült és a mindenkori kormányzók lakhelyeként funkcionált. Fénykorában 100 toronyból és 3 palotából állt és három fal övezte.

Malaga híres szülötteinek listája nem rövid, de kiemelkedik talán egy ismertebb név: Pablo Picassoé. Ugyan Malagában csak 10 éves koráig élt, mégis egykori szülőházában múzeum üzemel, melyet a mester menyének köszönhetően nyitottak meg. Christine Ruiz Picasso több mint 200 művet adományozott a cél érdekében a városnak.

A termekben találkozhattunk dokumentumokkal, videókkal, korai időszakának műveivel. Sajnos a fotózást tiltják, így semmi anyagunk nem maradt a kiállításról. Akit érdekel, úgyis elkirándul ide:

Tapasztalatunk szerint a kultúra mennyiségi összefüggésben van az emésztéssel. Vagyis, ha sok kulturális információt kapsz, megéhezel… Ezzel a felismeréssel támadtuk meg egy marokkói kávézó asztalait, ahol egyéb, nem rendelhető szolgáltatást is kaptunk. Az utcáról egy zenész társával karöltve bejött egy „öreg Caruso” és elénekelte Migyurink nótáját. A furcsa az volt benne, hogy mindezt tolakodás nélkül és eszméletlen tiszta hanggal tette!

Sokszor elhangzott szlogen már, hogy a világ minden részében találkozhatsz magyarokkal…

Az épp aktuális „napnyugati neogagyi” vásárlásakor azon tanakodtunk, hogy kinek mit vegyünk, amikor a pult mögül magyarul kaptunk segítséget. Szóba elegyedtünk a fiatal hölggyel és kiderült, hogy ebben a boltban, Picasso házával szemben, keresik a boldogulást férjével. 2 éve fordítottak hátat Magyarországnak és semmiért nem változtatnák meg a döntésüket.

Minden nagyvárosban üzemelnek városnéző buszok, amik körbejárják a helyi nevezetességeket. Itt is találtunk Hopp on – hopp off feliratú piros járgányokat, amikre akár egy ajándékboltban is válthattunk jegyet. A következő – vagy 200 m-re levő – boltot ezért kerestük fel. Természetesen annyi apró sosincs nálad, mint éppen szükséges, ezért a fizetésnél mi is elakadtunk. A pénztáros hölgy rögtön szólt párjának, hogy segítsen váltani, ám mindezt MAGYARUL…! Meglepődésünk akkor vált teljessé, amikor kiderült, hogy előző ajándékboltosunk szüleivel beszélünk…:-O

Ők is elmondták, hogy összecsomagoltak és nem bánták meg! Ráadásul a döntés számukra talán még egyszerűbb volt, hiszen így továbbra is együtt a család…!

A városnézés ismertetőjét 5 nyelven lehet kérni a fülhallgatókba, ám magyar még mindig nincs! De ami késik, az nem múlik…;-)

A szabadban élő papagájok furcsa színfoltjai Andalúziának. Tudomásom szerint egyiküket sem hívták Pityunak, mégis szemmel láthatóan jól elvoltak…

A világítótorony és a különböző építmények után, még elkanyarodtunk a helyi Rózsadombra, ahol pazar palotákat fotózhattunk.

A buszról egyenesen a Gibralfaro várhoz mentünk.

Az Alcazaba fölött épült XIV. századi várból csodálatos kilátás nyílik a kikötőre és a tengerre. Helyén régebben egy főniciai világítótorony állt, talán innen származik a nevében olvasható „faro” szócska is.

Talán az időjárás miatt, talán mert ez volt az utolsó Andalúziában töltött napunk, Ani teljesen átváltozott! „Olyan depi vagyok, minnyá öngyi leszek”…

Aznap este még becsomagoltuk kedvenceinket és elindítottuk a kamiont hazafelé.

18-án lejárt a szabadságra szánt idő és utolsó sétára indultunk Mijasban. Minden tájra igaz, hogy napsütésben teljesen más arcát mutatja, mint esőben. Itt sincs ez másként!

Andalúzia közel Magyarország méretű tartománya Spanyolországnak. Rengeteg olyan helyszín maradt még, ahová akár az időjárás, akár a rövid szabadság miatt nem jutottunk el. Azt, hogy mindezt mikor pótolhatjuk, még nem tudjuk, de az elhatározás már megvan…!

És akik nélkül mindez semmit sem ért volna:

Csabivaria, 2013. november