Miközben a Route 66 cikket írtam, arra gondoltam, hogy kérek néhány praktikus tanácsot Sanyitól, aki 2003-ban egy hónapot motorozott az USA-ban. Heten mentek három bérelt motorral és egy nagyobb bérelt gépkocsival, amiben kényelmesen elfértek a csomagjaik. Egy éves tervezés után egy hónapot töltöttek kint, szeptember közepétől október közepéig, amikor már elviselhetőbb a hőség a sivatagban, de még nem fagy meg az ember a magas hegyekben.

San Franciscotól a Yosemite nemzeti parkon, ésa Death Valleyn keresztül Los Angelesbe, majd a Grand Canyont északról megkerülve a Bryce Canyon és a Monument Valley érintésével Santa Fé-ig motoroztak kelet felé, majd délebbre a Grand Canyon, a Joshua Tree nemzeti park és Los Angeles érintésével a Csendes-óceán partján a Big Sur-ör keresztül vissza Friscoba.

Az budai étteremben, ahol a találkozót megbeszéltük éppen zártkörű rendezvény van, helyette a közeli kis kocsmába megyünk, ahol Sanyi törzsvendégnek tűnik. Valaki rögtön meghív minket egy-egy sörre és én elmesélem a terveimet egy amerikai motoros túráról.

– “Ha még nem jártam volna ott, akkor csak Kaliforniába mennék, de ott már sok mindent láttam, azon gondolkodom, hogy milyen lenne egy túra a 66-os úton, vagy a keleti parton mondjuk a Niagarától Orlandóig. Te mit gondolsz róla?”

– “A keleti parton nincs annyi látnivaló és végig sűrűn lakott. A 66-os út? Azon gondolkodtam én is, de az már nagyrészt eltűnt, mert felváltotta az I40-es. Chicagotól Santa Fé-ig nem történik rajta semmi izgalmas és túl hosszú. Ha már ennyit mész, akkor sokkal érdekesebb helyeket is bejárhatsz. Én ha már ott vagyok nem hagynám ki a Death Valley-t, nagy a Monument Valley-t, ahol a legtöbb western film készült.”

Közben az asztal tele lesz könyvekkel, térképekkel, prospektusokkal, fénymásolatokkal, a gondos tervezéshez szükséges eszközök tömegével, amik egy feneketlen papírzacskóból kerülnek elő.

– “Ezeket a térképeket Bécsben vettem. Kiköltöztem egy napra a térkép centrumba és végignéztem mindent. Akkor ilyeneket még csak ott lehetett kapni, ma már itt a Villányi úton is megveheted mindet. – 1:300.000-es térképek kerülnek elő az USA nyugati államairól – A könyveket az Internetről rendeltem, ezeket itt egy motorostalálkozón gyűjtöttem, ezeket meg az internetről töltöttem le.”

Járművek

– “Összesen heten voltunk, három motor kellett két-két személyre és egy kísérő autó. A motorokat először szállíttatni akartuk, de aztán letettünk róla. Egyikünk kapott egy jó ajánlatot repülőgépes szállításra, de amikor fizetni kellett, akkor derült ki, hogy ez sincs benne, meg az sincs benne, így aztán az utazás előtti utolsó napokon lemondtuk az egészet. Felhívtam az Eagleridert és kértem tőlük három motort. Azt mondták, hogy talán lesz. A szezon ott még tartott, és három nappal az indulás előtt nagy volt a kockázata, hogy esetleg nem kapunk motort. Végül sikerült, csak egy kicsit várnunk kellett. Két motort csak akkor hoztak vissza, amikor már ott voltunk értük. Nem sokat válogathattunk, de a legújabb Harley motorokat kaptuk.Ez volt a Harley jubileumi éve és minda három motoron rajta volt a 100 éves cimke. Mindegyik motor megfelelt két személynek is, és bár a lányoknak mindig ott volt az opció, hogy beülnek a kísérő kocsiba, ha elfáradnának, erre nem került sor.

A biztosításra nem emlékszem, ha kellett is fizetni biztosan nem volt jelentős összeg. Érdekes volt, hogy a motoron nem volt rendszám. Azt mondták, hogy a papír, ami igazolja a tulajdonjogot bőven elegendő a rendőröknek.

Autót bérelni Amerikában a legkisebb probléma. A kísérő kocsink hét személyes volt, abban pont elfértek a bőröndjeink.”

Felszerelés

– “Azt tudod, hogy Amerikába nem szabad ruhát vinni? Az Európában megszokott árakhoz képest a ruhanemű nagyon olcsó. Mindent ott érdemes megvenni.

A bukósisakot vittük magunkkal. A motorhoz adnának ugyan, de kinek van kedve más használt sisakját felvenni? A sisakot amúgy nem sokat hordtuk, egyedül Californiában volt kötelező. Az öltözködésünknek igazodnia kellett a 48 fokos hőséghez a Death Valleyben és a hegyvidéki hideg szelekhez is.”

Szállás

– “Szállást csak SanFranciscoban foglaltunk az utazás előtt. Többet nem is akartam, mert tartottam tőle, hogy esetleg megcsúszik a program valahol, és akkor az összes hátralévő szállást mondhattam volna le. A szállás viszont egyáltalán nem volt probléma sehol. A legeldugottabb helyeken is válogathattunk a megszokott szállodaláncok ajánlatából – Holiday Inn, Super 8 motel. A 30-40 dollár reális ár egy kétágyas szobáért egy motelben.”

Étkezés

– “A reggeli ára nincs benne a szállodai szobaárakban. Rendes kaja általában nincs, viszont rengeteg gyorsétterem van, és mindenütt ugyanazt árulják – hamburger, chips, kóla. Az étkezés elég olcsó volt.”

Az útvonal 

Sanyi tudta, hogy mit akar megnézni és az útvonalat ennek megfelelően válogatta össze. A térképen követte, hogy merre fog menni és az  útbaeső helyeket megkereste az Interneten, hogy megtudja mi van ott, érdemes-e megállni. Több útvonalterv készült jelentős átalakításokkal.

– “Naponta 200-400 kilométer közötti távolságot terveztem, de inkább kevesebbet, hogy kényelmesen legyen időnk mindenre.”

Megérkezéskor eltöltöttek néhány napot Friscoban és környékén. A motorokat csak megérkezésük másnapján vették át. Las Vegasra három napot terveztek, de csak kettő lett belőle, aki nem játszani megy oda, annak ez bőven elég. A megspórolt napot végig  tolták maguk előtt, hogy hátha egyszer szükség lesz rá, végül a tengerparton használták fel. Hazautazás előtt megint néhány napig Friscoban maradtak.

Navigáció

Az utazás során 1:600.000 méretarányú könyv formátumú térképet használtak, amiben a követendő útvonal be volt rajzolva. Az egyik utas olvasta a térképet és irányított. Egyszer sem tévedtek el. Az felkészülés során színes fénymásolatokat is az egyes szakaszokról és azokat befóliáztatták egy esetleges esős navigációra felkészülve, ezekre azonban nem volt szükség, az időjárás végig jó volt, egyedül Santa Fében volt borult az ég.

Közlekedés és biztonság

– “A nyugati part mentén nagy forgalom van, de amint az ember eltávolodik a parttól kiürülnek az utak. Minél mélyebbre mész a kontinens belsejébe, annál kevesebb járművel találkozol. A hosszú, nyílegyenes utakon ritkán közeledő a kamiont már mérföldekről látod és ahogy közeledik hatalmas kürtöléssel üdvözli a motorosokat.

Rendőr csak egyszer állított meg minket, amikor egy nemzeti parkban a megengedett 30 mérföld/óra helyett 31-el mentünk. Miután felvette az adatainkat azt mondta – Ha ezt az Entert megnyomom, akkor az Egyesült Államok összes rendőrének a laptopjába belekerülnek. – Attól kezdve tudtuk, hogy priuszunk van Amerikában.

A biztonság egyáltalán ne volt gond, eszünkbe sem jutott, hogy bármilyen veszély fenyegetne.”

Költségek

A egész túra fejenként kb 1.200.000 Forintba került.

Íme Sanyi négy hetes túraterve, amely többször átalakult, majd végül így sikerült:

Agárdi György, 2006. február