Tisztelt szerkesztő Urak!

Az Önök internetes lapját nemrég megtaláltam, elolvastam, regisztráltam. Az oldalakat olvasgatva kerestem valami leírást Albániáról, hiszen 2007 őszén, még kettő ismerősömmel megjártuk az alább vázolt útvonalat. Az országok szerinti keresésben nem találtam Albán leírást bár később véletlenül leltem. Az élménybeszámolóra adott egyik fórum bejegyzés miszerint óva intették a felhasználót Albániától, ragadtattam magam arra, hogy leírjam, és képekkel is illusztráljam ezt az utazást. Kérem, szerkesszék meg a legjobb tudásuk szerint, javítsák ki gépelési, és helyesírási hibáimat, és a többi vállalkozó kedvű motoros kedvéért, tegyék közzé oldalukon.

Egészen röviden írnám csak le az elhatározás menetét egyben jellemezném magunkat. Motoros múltam, és tapasztalatom a túra szempontjából lehet egy kicsit túl elbizakodott volt, de kellően hideg fejjel, ésszel és sok-sok akarattal tudtam pótolni a hiányosságokat. Azaz 38 évesen a nyaralások alatt stikában bérelt heti motorozás, és az itthon kölcsönkért nagymotorok után elhatároztam, most már igazán le is tehetném a jogosítványt, mindjárt persze cm3 korlátozás nélkül. És mivel is ünnepelhetném meg ezt, mint egy akkor még csak kalandnak tűnő túrával. Irány Horvát ország. A gondolatot tett követte, hiszen “őrültségekre” mindig kapható ismerősöm, akivel csupán buliból autóval körbeautóztuk Angliát azonnal igent mondott. Az elhatározást tettek követték, de a beszélgetések alkalmával egyre jobban beleástuk magunkat a lehetőségbe, és mivel nem megérkezni szeretünk, hanem csak menni, és menni, az úti cél módosult, irány Montenegró is. Innen csupán csak a térkép nézegetése elég volt a további cél meghatározásához, hiszen ha ott van Montenegró, akkor ott van mellette Albánia is. Mire én szintén a térképet böngészve hát nem megláttam Korfut.

Friss jogosítvánnyal az őrületemet fokozva, bérmotorral vágtam neki az útnak. Barátom a fiát is megfűzte, aki szintén friss jogosítvánnyal (még egy őrült a csapatban) jött velünk. Így az alábbi motorfelállással indultunk:

• FJR (amiről a hozzáértők azt mondják erre a túrára igen alkalmas motor, igaz nem egy friss jogsis kezében)
• Suzuki Bandit 1200-s ( a bérmotor, ami viszont meglepően kezesen viselkedett velem az egész úton, és elmondható, hogy az a típus is erre való)
• Valamint egy Burgman 400-as (amit egy ilyen túrára elvinni, hát ítéljen az olvasó…)

A Balatonra elmenni is felkészülést kíván nem egy ilyen túra, a tapasztalatbeli hiányosságokat kérdezgetésekkel pótoltuk, de mindenki a saját belátása szerint csomagolt, mind később kiderült nem is rosszul. Az elindulás napja előestéjén miért is ne szakadt az eső, sőt reggel is. de a bérletet elindították miért is állnánk, ha fizettem, így esőben vágtunk neki a reggeli órákban az útnak. Pontosan a város széléig jutottunk, amikor megkaptuk az út első defektjét. Így kettő kilométer után visszafordultunk szerelni. És ami így kezdődött az így is folytatódott. A szereléssel lement a nap fele, így egy laza ebéd után újra elindultunk, pedig ugye nem jó ómen valahonnan visszafordulni. Viszont délutánra megállt az eső, és itt még azt hittük ennyivel megússzuk.

Persze arról sem volt fogalmunk most hova is megyünk, merre, meddig tart, és mibe fog ez kerülni. A kép az elindulás pillanatában készült, ebéd után, olyan 15 óra körül.

Az út Horvát részét nem jellemezném, arra sokkal jobb leírások születtek. Semmi kapkodás, semmi sebességrekord, és azt hiszem ez életet mentett. Megállni nem szeretünk, így folyamatos trappban mint valami túlélő túra haladtunk előre, Split után már éjszaka valahol az autópálya végén Omis magasságában lejöttünk a tengerhez, hogy aztán végkimerülésig hajtsunk. Hajnalban (olyan 12 órányi motorozás után) eltörtünk, és lefeküdtünk a parton, ki a földre, ki egy padra, úgy ruhában.

Sikerült is kb. 30 percet aludni a szabad ég alatt, amikor az eső esni kezdett. Annyira fáradt voltam, hogy a sisakot visszavéve további negyed órát abban aludtam, míg az eső ütemesen verte a plexit, és a ruhát. Aztán elindultunk ismét.

Az eső bekísért Dubrovnikig ott ránk reggeledett. Valahol a senki földjén a bora áldásával kísérve (tényleg csak az örültek motoroznak benne) egy buszmegállóban állva aludni próbálunk. Feladtuk, így tovább haladtunk.

A fáradtságra nincs jelző, de enni kell, mert egyszerűen oldalra lebucskáznánk a motorokról, na meg amíg rágunk, sem jár az alváson a fejünk. A WC-re úgy megyek el, hogy folyamatosan mormolom, nem elaludni!

Montenegróban a Kotori öböl partján (ekkor, őrület 24 órája motorozva!) végre elkezdünk szállást keresni. Fáradtan lelépek a motorról, kirakom oldaltámaszra sebesség nélkül a kavicson. Figyelmetlenségemet a több száz kilós gép azonnal megbosszulja, eredmény: kuplungkartörés (szerencsére a felgyengítésnél), indextörés (működött), karcolások. A városban az információs pult ajánlásával egy családnál úgy alszunk el, mint akiket leszúrtak.

Reggel, ahelyett hogy egy hétig aludnánk, persze tovább indulunk. Montenegró is gyönyörű, de ezt is már többen leírták. Az intuícióink után, Shkoder előtt lépjük át az Albán határt.

A határátlépéshez egyenként hívnak oda, csík van felfestve, de az ügyintézéshez már együtt vagyunk. Szemből egy német házaspár érkezik BMW túraendúrókkal, mi kíváncsian, ők csodálkozva, de azonnal köszönnek. Fizettetnek velünk, de a suttogva csodálkozó Albán vámosok elfelejtik kitölteni a vámpapírokat. Szeretném mindenki figyelmét felhívni ez nagyon fontos a kilépéshez, igazán nagy gondban lehet, aki nem tudja majd bizonyítani, hogy a kiviendő motorját ő hozta be. Na, ezt speciel mindenki elfelejti.

A nyomor és a szegénység megdöbbent, valami iszonytató rozoga hídon haladunk át pár kilométer múlva, a folyóba szórt évek óta összegyűlt szemét förtelmes látványa és a szag leírhatatlan. A koszos kölykök kihasználva hogy állunk, fogdosnak, a gázt húzogatják, talán mindjárt le is szednek a motorról. Falyán parázok. Azt írja minden magazin, és ez igaznak is bizonyul, hogy a nagy benzincsempészések óta minden lukban lesz egy benzinkút. És ez bizony így is van. Az út megjavul alattunk és meg is kell állni egy modern tipp-topp benzinkútnál, ahol a WC-be egyszerűen behívom a többieket, ilyet még nyugaton sem láttam. Infrás bidé! Ez a kontraszt az út minden méterére igaz.

A benzinkutasok a saját főnöküket is előkerítik, hisz motorral jöttek valakik, akik azt állítják valami Magyarok. Ingyen sisakmosást rendel el a főnök, pénzt váltunk nála, jó utat kíván, és fejcsóváló mosolyok közepette elindulunk. Az Albán barátság és vendégszeretet és a vendég tisztelete mindenhol igaznak bizonyul, vérbosszúval csak a hegyekben lehet találkozni, így a cél a tenger, Durres-Vlore-Sarande útvonalon. Ezen az úton olyan különbségekkel találkozunk, hogy annak leírása lehetetlen. Az autópálya szakaszokat sima bazalt utak váltják, akkora darabok, mint az öklöm. Ezt lemotorozni nekünk akik “vér profik”… na képzelje el mindenki. A kátyúkat, ha beleguggolnék, akkor temetném be a testemmel kb. Megy mindenki mint az őrült, össze-vissza de mint az olaszok – ők ehhez vannak szokva.

Csodálatos helyen vacsorázunk, a rádióból olasz zene szól, simán jön a vétel. A kaja kitűnő, bár csak tippeljük, hogy birkát ettünk.

De a sör nemzetközi, az árak nevetségesek így szezonon kívül. A kosz, és a szeméttelepek között keresünk szállást, ahol egy apartman tulajdonos nevetséges áron csajokat is felajánlott. Elmentek neki otthonról? Ki akar itt szexet? Aludni annál inkább! Tovább haladunk, hogy egy újabb szeméttelep és dzsumbuj, meg dzsindzsa között ismét egy kis csodára leljünk.

Egy alpesi falu egyetlen vendégeiként teljes extrás körülmények között alszunk el. Olcsón, jót! A következő napon kezdetét veszi valami leírhatatlan minőségű szerpentin olyan úttal amire egyszerűen nem találok szavakat. Az út eleje egy erdős vidék, ahol egyes fokozatban kanyarodsz, és ez bizony a fáradt lábaknak, és fejnek köszönhetően ismét bosszút áll. Az FJR egyszerűen kidől a srác lába alól annyira nem volt kanyarsebessége.

A látvány bőven kárpótol, és a kis albán srácból is látszik, van mit nézegetni. Leírhatatlan gyönyörű és félelmetes természeti jelenségek között kanyargunk. Az ország ezen része érintetlen az ipartól, a levegő friss és a táj csodálatos.

Felérünk valahova, amiről azt hisszük, hogy elértünk valamit, pedig csak a kezdetét veszi valami olyan szerpentin, ami egyszerűen nincs is. Az a csík a kép jobb oldalán az út. 120 km-t 5 óra alatt teszünk meg! Szótlanul próbáljuk megoldani az út adta feladatokat, és azt hiszem lélekben egyikünk itt kezdett igazán összeomlani. Borzalmas nézni lelki vívódását elrontja a mi örömünket is pedig a látnivaló is leköthetne.

Az a bizonyos szakasz.

Teljesen normális hogy kecskékbe botlunk, de ez semmi, van természetesen szembeforgalom, és jön a helyi járatos autóbusz is szembe. Le kellett szállnom a gépről, mert nem hittem a szememnek.

Az út minősége önmagáért beszél, hogy azután a kép sarkában feltűnő katonai objektumot megcsodálhassuk.

És ez az Albán tengeralattjáró bázis, kapuja előtte az őrnaszád.

A part tele van betonbunkerekkel, és az egyik elhagyott bázis fényképezésekor az őr AK 47-ese teteti el velünk a fényképezőt. Hihetetlen és megdöbbentően érdekes dolgokat látunk.

A tengervíz gyönyörű, érintetlenül tiszta, mi is koszolná, gyárat itt nem láttunk egyet sem. Az útra érdemes figyelni a kép alján.

Gondolom az őr ezen gyakorolta be a béke jelét hogyan lehet egy előjelző táblába belelőni.

Küzdelmes szakasz után azt kezdjük taglalni, elérünk-e Sarandeba, illetve időben átjutunk-e komppal Korfura. Szótlan társunk kimarad a vitából, azt hiszem neki önmagát kell összeraknia fejben, tényleg borzalmasan szenved. Kezdünk mi is kifulladni.

Sarande igazi iparváros, építkeznek, nagy a forgalom. Irány a part, ahol persze, hogy egy lezárt jegyirodába botlunk. Azt írja, ma már nem nyit ki. Basszus! Beülünk egy étterembe, ahol a tulaj oda van meg vissza tőlünk, megígéri, hogy segít. Először megállít egy ismerős járókelőt, majd ketten együtt elmennek telefonálni. Nem hiszek a szememnek, jön egy fekvőlámpás régi Mercedes, és hozza az iroda tulajdonosát. Lesz jegyünk!

Lemegyünk a vámra, ahol a kapuügyeletes nem érti mit akarunk honnan jöttünk, de külföldiek vagyunk nagyon kétségbeesve, beenged a katonai területre. Én beszélek a legrosszabbul, így hátra maradok. Ezek a hülyék persze a legcsicsásabb ajtón kopogtatnak, ami egyenesen a parancsnoki iroda. A parancsnok némán figyeli mit is akarunk. A Where are you from? kérdésére adott válaszunk után felderül az arca, … are you little crazy? With motorcyckle? … és az ügy simán egyenesbe kerül már írja is az engedélyt.

Itt már majdnem minden a kezünkben van az átjutáshoz.

Igazi régi stílusú az Albán ügyintézés, senki nem kérdez semmi feleslegeset, hiszen kimondottan a parancsnok utasítására vagyunk ott ahol vagyunk. A türelmes Albán ingázók (csak két éve lehet legálisan Albániából átjutni Korfura, addig csak onnan ide) nyugodt tekintetei mellett egy külön ablakot nyitnak nekünk, és súgva-búgva, de szó nélkül kiléptetnek az ügyintézők. A hajóskapitányt figyelmeztetik, hogy mi is megyünk, sőt előzékenyen átszólnak Görögbe is. Aztán jön a fekete leves. Először is fegyveresek érkeznek, akik egyszerűen felfejlődnek körénk, és a sorfal legvégén kutyás őrök is jönnek. Nos, csak kábszert keresnek rajtunk, és amíg zöld jelzést nem kapunk a kutyáktól az ujjuk esküszöm a ravasznak feszült. Amikor már minden rendben, jön egy vékony tisztviselő dogana, dogana kiabálással. Nos, ezt kivételesen én értem meg. Ő a vámos. Elmagyarázza, hogy ha járművet viszünk ki az országból, kell az igazolás, hol léptünk be, különben megtilthatja a kilépést, illetve visszaküld a beléptetéshez, ahol persze már régen mások dolgoznak. Bambán nézünk egymásra, mi legyen? De a vezérelvűség itt is érvényesül, hiszen a határőrparancsnok már mindenkit körbetelefonált és mi az ő pártfogoltjai vagyunk, valami őrültek motorokkal Magyarországról, Korfura. Nem hiszek a szememnek, egy A4-es papírra kézzel felírja az adatainkat, a motorok adatait. „This is dogana” mondja és vigyorogva kezet nyújt.

El sem hiszem, hogy átmehetünk.

Az Albán komp. “Kaliopi” Pont elfér rajta egy autó, három motor. Nincs is több hülye, aki át akar vinni közlekedési eszközt.

A vámon először is sorba állítanak a tisztviselők, minket is az Albánok közé. Barátom belép a vámmentes shopba, de onnan azonnal kizavarják, még a lába sem éri a földet. Erre persze kikerüli a sort. Na ezt sem tolerálják. Itt azért már bosszút állunk, eltesszük az útleveleket, és személyiket veszünk elő. EU-s országból EU-s országba ugye. A tisztviselő elkerekedett szemekkel hívja a felettesét és előttem kérdezi meg ezekkel meg akkor most mi legyen? A felettese úgy cseszi le, hogy öröm nézni és már kinn, illetve benn is vagyunk.
Közel töltjük Korfu városhoz az első éjszakát 4* all inclusive 120 Euro/nap/szoba hármunknak, ez Albániában 30 Euro volt!

Paleokasztritiáig szótlanul megyünk felfelé, az összeomlás nem is lehetne teljesebb, teljes KO. Aztán eltévedek térkép nélkül és ezt már kezdik nem megbocsátani nekem. Úgy néznek rám a fáradt szemek, leírhatatlan, pedig csak az út fele, és a 4. nap. A szobában maradnak. Nem hajlandóak hozzám szólni, nem is beszélgetünk, szerintem el is vágnánk egymás torkát, egy rosszul sikerült vicc miatt mondjuk. Itt az út mélypontja mindenkinél.

Én az utolsó este még egy igazi nagyot motorozok Korfu városig és vissza. Sisak nélkül versenyzünk a turisták bérmotorjaival, meg a helyiekkel. lámpától, lámpáig. Másnap már Görög komp visz a Görög szárazföldre minket.

A Meteorák igazi élmény ketten a Suzukikkal felmotorozunk, mint igazi turisták. A rendszám és a “H” betű azért érdekes nézéseket fakaszt. Aztán lefelé megkergetjük a gépeket, hogy végre a Burgman is megtapasztalja a gravitációt, össze is karcolódik minden porcikája, de üzemképes marad.

Thesszaloniki irányába megyünk, még egyet megaludva. Gondoltam én. Aztán a Görög határ előtt egy újabb defektet kapunk, most már én. Nem hiszem el. Bukok egy napot. Istenem hogy érek haza? Telefon a bérlő cégnek, de sajnálják, kiadták a gépemet húzzak haza. Bejelentem a biztosítónak, hogy technikai hiba akadt. Leegyeztetjük a kötvényszámot, és megtapasztalom a magyar assistance szolgáltatást. Ez egy lelki segély, semmi több. Azaz elbeszélgetnek velem, hogy küldenek egy tehertaxit, de én fizetem persze. (ezt én is tudom, van szám tudok telefonálni). Felhívják a szervizt, de bármit amit adnak én fizetem. Rájövök kalap ibolya a biztosítás idevágó része, ez egy lelki segély nem több, anyagi támaszt nem nyújt, akkor meg minek? A többiekkel lelkizek nem velük. Azt mondják, egy napi szállásomat kifizetik, így 50 eurós számlát viszek be a híres Svájci (azóta már azt hiszem Francia) – Magyar biztosítóba. Na, azzal egy teljes éve is tartoznak. Ennyit a magyar biztosítókról!

Az új gumit meghozzák, felszerelik. Míg a szerelő dolgozik, azon morfondírozok, mit is csináltam volna egy Albán defekttel? Az idő múlik nincs mit tenni és mi megmutatjuk kik a legények a gáton. Déli 12 órakor nyomjuk meg a start gombot, és másnap reggel hajszálpontosan nyolc órakor (azaz ismét 20 óra pihenés nélküli motorozás után) leszállok a nyeregből a szerviz előtt immáron itthon. Persze a szerviz fél kilenckor nyit, de ezt már fel sem veszem. Egy hét alatt megjártuk. Hiba volt ennyire rövidre venni, és ezeket a sorokat is azért írom, hogy aki utánam indul ne ezt tegye, ez az ország többet érdemelne, de most már mindegy.

Összegzésül annyit, hálás vagyok a Jó Istennek, a családnak – Asszony, Gyerekek, hogy tolerálták – a sorsnak, hogy részese lehettem ennek a csodának. Míg élek nem felejtem el, a rossz dolgok megszépülnek, a szépek pedig még jobban kivirulnak. Persze lehetne egy kamerával a tankomon 300 km/h-val is vagánynak lenni és gyilkolni magamat, meg másokat, de mi egy másik dimenzióját ismertük meg a motorozásnak.

Mihályi Gábor, 2008.