Annak ellenére, hogy gyerekkoromban – annyi társamhoz hasonlóan – én is imádtam az indiántörténeteket, soha nem akartam indián lenni. Persze építettünk sátrat, lövöldöztünk nádszálból készített nyílvesszővel, de az egész annyira távolinak, misztikusnak tűnt, és annyira csak játék volt, hogy soha nem is terveztem, hogy egyszer majd „végiglovagolok” a Prérin. Ám azért, mégiscsak kitörölhetetlenül beégett valami az agyam hátsó bugyrába. S amikor megvettem az első komoly motoromat, az amerikai legendát, egy Harley-Davidson Wild(!) Glide „személyében”, akkor az addig alvó emlék a felszínre tört. Először fölöltöztettem indiánruhába, az az átfestődött, olyan fehéres-barnás színt kapott, mint az indiánok legendás „festett lova”, az appaloosa, aztán amikor már elég sok km-t raktam a fenekembe itt Európában, egyszer csak előálltam magamnak azzal a gondolattal, hogy akkor nosza! Guruljunk egy kört odaát, az óceán túloldalán, a Vadnyugaton!

Az elmúlt évek európai motoros találkozóin mindig a kezembe nyomtak olyan szórólapokat, melyeken kisebb-nagyobb tengerentúli túrákra hívták az öreg kontinens maradatlanjait. „Gyere, csatlakozz, átviszünk, gurulunk!” És fizess! Szervezett túra, brutál árért. A németek már ezt is tökélyre fejlesztették. (Az útvonalterveik egyébként a későbbiek során kiindulópontjai lettek az enyéimnek, úgyhogy: Danke!)

Jöjjön a leendő út egyik legszebb része, a szervezés és a tervezés!

Először is kell egy jó, de nem nagy létszámú csapat. Szerencsére lett. 7 fő, azaz 3 motor és egy autó, azaz a komornyik, amelyik a csomagokat szállította. (ha csak fiúk lettünk volna, akkor elég a motor is, de a lányok bőröndjei elég hülyén néztek volna ki a Harleyken)

Bár itthon már éledezett a térképipar (2002), mégis hamar rá kellett jönnöm, hogy legközelebb Bécsben találom meg azt a boltot, ahol be tudom szerezni a legszükségesebb könyveket, és a legoptimálisabb léptékű térképeket. Egy alkalommal nyitástól zárásig „vendégeskedtem” Ausztria legnagyobb térképboltjában – délután már széket, sőt kávét is kaptam – ahol valóban kincsekre tettem szert. (Pl. külön, az egyes államok kis léptékű, nagyon részletes autóstérképei.)

Aztán az internet. Gondoltam, biztosan találok olyan élménybeszámolókat, melyeknek alapjául az az útvonal szolgált, amit én is terveztem. Találtam. Sőt, könyvek formájában meg is rendeltem párat.

Minden adott a tervezéshez, most már csak sok-sok, lázasan számoló és térképeket bújó éjszakára van szükség. Az ajánlatok és az élménybeszámolók szépen összecsengtek. A vadnyugatra tervezett utak majd mindegyike érintette a kihagyhatatlan látnivalókat. Ezek ismeretében készült el az útiterv, egy kör 6 állam érintésével:

California-Nevada-Utah-Colorado-New-Mexico-Arizona-California azaz:

San Francisco – Yosemite NP – Death Valley (Halálvölgye) – Las Vegas – Canyons Land (Bryce, Zion, Arches) – Santa Fe – Four Corners – Grand Canyon – Route66 – Lake Hawasu – Joshua Tree NP – Twin Peaks – Santa Barbara – San Francisco (Később, a végelszámolásnál kiderült, hogy ez egy több mint 6700 km-es kört jelentett.)

Mindenképpen saját motorral szerettünk volna gurulni. Aki motorozik, az tudja, hogy soha nem teljes az élmény, ha a „ló” nem a sajátod.

Hogyan vigyük a motorokat?

Ha behajózunk, akkor előtte és után 3 hónapig nincs géped. Ha reptetjük – igaz, csak 3 nap(!) – akkor rettentően drága. Kerestük a lehetőségeket, mígnem kaptunk egy nagyon jó repülős ajánlatot. Egy héttel az indulás előtt derült ki, hogy a fele sem igaz. (Emlékszem, akkor pár napig csúnyán beszéltünk.)

Maradt a bérlés.

A szezon közepén – szeptember közepe – nem egyszerű még 3 motort sem szerezni. Nem is ígérték meg! Úgyhogy úgy szálltunk föl a repülőre, hogy majd a motorok megszerzésének függvényében múlatjuk Friscoban az időt. A tervek szerint 4 napot, de lehet, hogy többet. Mázlink volt, az érkezésünk napján, 5 órás várakozás után ki tudtunk gurulni az Eaglerider San Franciscoi központjából. Az én motoromnak nem volt rendszáma. Ez egy hónap alatt senkit nem izgatott. A rendőrnek tökéletesen elegendő volt az a papír, amit a kölcsönzőben állítottak ki.

20 méterre a kaputól, az első lámpánál eldőltem. Minden „kölcsönzős” motort fölszerelnek bukócsővel. Ez a – nekem szokatlan – szerkezet a piros lámpához érkezéskor, kb. 0,2 mph/h sebességnél bele akart akadni az előttem éppen megálló motor oldaltáskájába. Gyors korrigálás, azaz kormány erősen balra, aztán dőlés (ha egyszer egy 350 kilós test dőlni akar…….), majd kigurulás. Föltápászkodáskor még láttam, hogy a kapuban szemével búcsút intő kölcsönzős az arcát a tenyerébe temette.

Az útról nem lehet csak pár oldalt írni, úgyhogy a lehetetlenre nem is vállalkozom. Inkább csak sorra veszem az egyes fontosabb állomásokat és a hozzájuk kapcsolódó felejthetetlen emlékeket.

San Francisco: Az utcák. Sokan emlékszünk még a „San Francisco utcáin” c. filmsorozatra, ahol döbbenten láttuk, milyen mélységek és magasságok vannak a városban. A valóságban sokkal olyanabbak! Az autók nem párhuzamosan, hanem merőlegesen parkolnak az utcák szélén, hogy le ne guruljanak. Mint egy hullámvasút. (A híres drótkötélvasutat – Cable Cars – is azért találták ki 1889-ben, mert a lovak vontatta szerelvények sok balesetet okoztak, ugyanis a lovak nem tudták megtartani a meredek utcákon a szerelvényeket.) Csak húzod a kövéret, és nem tudod, mi vár a tetőn. Nagyon sokszor a párafüggönnyel takart öbölre táruló lenyűgöző látvány fogad egyszer az Alcatrazzal (majd 70 évig Amerika legbiztonságosabb börtöne olyan VIP lakókkal, mint pl. Al Capone), máskor a 2,7 km hosszú, naponta több mint 120 ezer járművet a hátán átengedő híres Golde Gate-tel. Aztán a híres viktoriánus faházak, a kínai negyed, vagy a tőled 5 méterre heverő-veszeksző fókák a Fisherman’s Wharfon.

Friscot kelet felé hagytuk el, megcélozva a Magas Sierra-k vonulatai között elhelyezkedő Yosemite Nemzeti Parkot. A táj „gojkomiticsi” volt. Nem csodálkoztam volna, ha a mélykékszínű jéghideg apró tavak és a mészkősziklák között kígyózó (egyébként mindig kifogástalan minőségű!) út kanyarulataiban felbukkanó ormokról egy-egy indián őrszem tekint le ránk lóhátról. Yosemite ugyanúgy a medvéiről híres, mint a Yellowstone, de szerencsére csak a figyelmeztető táblákat láttuk. A resortban, ahol megszálltunk egyébként mindenhol ott volt a kiírás, hogy a megengedett útvonalról, és sötétedés után és egyedül NE! Nappal egyébként túrázók hada lepi el a parkot, ki gyalogosan, ki kerékpárral (a kényelmesebbeknek bérelhető elektromos bicaj) vág neki az ösvényeknek. A 740 m magasról lezúduló vízesést mindenki látni akarja. Mi is. Pechünk volt. Olyan szárazság volt, hogy nem volt víz, ami esett volna. Erdőtűz viszont annál inkább. Megperzselődött, leégett erdőhektárok között vezetett az útunk a Mojave sivatagon át a Halál Völgye (Death Valley) felé.

Amikor a motort béreltük, aláírtunk egy nyilatkozatot, amiben benne foglaltatott az a figyelmeztetés, hogy október előtt nem látogatunk el a Halál Völgyébe, az ott uralkodó rekkenő időjárási viszonyok miatt. Persze aláírtuk, és persze elmentünk. Délután érkeztünk a vidékre, amikor az árnyékok már jó hosszúra nyúltak, de a homok, és a kő még ontotta magából a hőt. „A tűzön levő föld”- ahogy az amerikai őslakosok hívták. A semmi közepére fölépített kis motelben szállásoltuk el magunkat, ahonnan, amikor másnap továbbgurultunk, kellő mértékben elláttuk magunkat vízzel és jéggel.

Délben 48 fokot mértünk.

A kietlen, sótól fehérlő tájon a hőségtől vibráló, semmibe tartó aszfaltcsík volt az egyetlen köldökzsinór a külvilággal, amire hagyatkozhattunk. És ez a köldökzsinór néha a tenger szintje alá (-85m) is elvitte az utazót. Ennek ellenére a legszínesebb sivatag volt, ahol eddig jártam. A vulkáni működés következtében hihetetlen színorgia került a felszínre kőzet formájában, például a „Művész palettájának” elkeresztelt szurdokban, de az aranylóan csillogó Zabriskie Point (Antonioni/Pink Floyd/1960!) is meghunyorogtatta a szemet. Picit féltünk attól, hogy a motorok hogyan bírják a hőséget, de becsülettel állták a sarat.

Las Vegasba egy „kellemes” 8 sávos pályán érkeztünk azon ezrek társaságában, akik éppen azért araszoltak be a városba, hogy kiszolgálják a pénzükért magukat jól érzőket. Tartottam Vegastól, pontosabban úgy érkeztem, hogy nem vagyok hajlandó „lefeküdni” a csodának és a csillogásnak. A második napon már aléltan fetrengtem………. „Siker, (kudarc) pénz, nők, csillogás”. Pontosan úgy, ahogy azt a KFT zenekar a 80-as években megfogalmazta.

Las Vegast és Nevadát elhagyva északra fordultunk, hiszen a tervek szerint északról kerültük meg a kanyonok vidékét (Canyon Lands). Utah államban egymás nyakába érnek a csodálatosnál csodálatosabb természeti képződményeket magukba foglaló nemzeti parkok. A Zion, ahol csak elektromos meghajtású busszal lehet körbeutazni, a Bryce ahol kőből errodált orgonasípok milliói meredeznek a látogató felé, a Capitol Reef nemzeti park, ahol már fölsejlett, mi is vár ránk majd a Monument Valley-nél, aztán átkelve a Green Riveren már arról is volt fogalmunk, hogy milyen lehet a Grand Canyon. Az Arches nemzeti parkon áthaladva pedig mi is megcsodáltuk a híres képződményt, az egyensúlyozó követ (Balanced Rock), és számtalan nézőpontból lefotóztuk az eget azokon az „ablakokon” keresztül (Delicate Arch), melyek úgy alakultak ki, hogy a Szél és a Víz lyukat vágott a hatalmas Kövön. Már széttátottuk a szánkat, pedig még csak egy hete voltunk úton…………

Az indiánok földjén motoroztunk. Természetes, hogy adóztunk a pueblo indián ősök emlékének, amikor felkerestük a vadon legmélyén, a sziklába épített-vájt, több mint 800 éves városukat, Mesa Verde-t. Amikor föntről megpillantottuk, az egész egy nagy zöld terepasztalon elhelyezett apró makett-csoportosulásnak hatott, pedig az emeletes házakból(!) álló városka több száz indián családnak adott menedéket a hideg és a hódítók ellen. (Intermezzo: A helyet annyira védik, hogy az egész területen csak 30 mérföldes sebességgel lehet haladni. Egyszer 35-tel mentünk. A zöld-drapp uniformisban őrködő indián származású ranger azonnal „lemeszelte” a társaságot. Szúrós tekintettel, de nyugodt hangon közölte: „Ez Amerika, egy szabad ország, ahol mindenki azt csinálhat, amit akar, a szabályok szigorú betartása mellett”. Bólintottunk. Az összes papírunkat elkérte, de csak akkor hatódott meg valamelyest, amikor előkerült az a bérletünk, amit azért váltottunk, hogy Amerika összes nemzeti parkjába kedvezményesen beléphessünk (A bérlet 50 dollár volt, míg egy-egy belépőért 20-25 dollárt kellett volna fizetni). Persze az adatainkat fölvette a kocsijában levő laptopjára, majd amikor végzett, mutatóujját az enter gomb fölé tartva így szólt: „Most megnyomom ezt a gombot. Ettől a pillanattól kezdve Amerika összes rendőrének laptopján megjelennek az adataik, hogy egyszer már vétettek. Ha nem akarnak maguknak rosszat, nagyon figyeljenek a szabályok betartására!” Aztán megnyomta. Mi pedig ismét bólintottunk.

Megmenekülve a „letartóztatástól” elindultunk a Four Corners felé. Azért „négy sarok”, mert Amerikában egyedülálló módon itt határos egymással négy állam (Utah/Colorado/New Mexico/Arizona), ráadásul nem is akárhogyan. Miután annak idején vonalzóval húzták a határokat, így négy derékszög alkotja a találkozási pontot, azaz – ha valaki ügyes – úgy tud négykézlábra ereszkedni, hogy a kezei és a lábai is mind-mind más állam területén vannak. (Hát persze, hogy megpróbáltuk.)

New-Mexico állam az államban. Észak-Amerika kellős közepén vagy, de mintha valóban Mexicoba lépnél át. Koszlott, lepukkant autók garmadája, kóbor kutyák hada, utcákon csellengő gyerekek csapatai. A gyorséttermek kínálata is megváltozott az egyik pillanatról a másikra. Chilis volt még a vaníliafagylalt is. Santa Fé fontos közlekedési csomópont, mert a város egy fontos közbülső állomása az Amerikát (Los Angeles-New York) átszelő vasútvonalnak. Az itt közlekedő szerelvények 100-120 vagonból állnak, minden kocsin két-két hatalmas egymásra rakott konténer, és általában 4-5 mozdony húzza az irdatlan súlyt. 4-5 percenként halad el egy-egy ilyen szerelvény. Gallupban az a szokás, hogy amikor áthúznak a városon, dudálnak egyet. Ott csak egy éjszakát töltöttünk. Ébren.

Santa Fe egyébként egy tespedt vörösesbarna város. Tespedt, mert alig van emeletes ház, barnának pedig azért barna, mert a sárral tapasztott épületek falain visszaköszön az azon a vidéken egyeduralkodó vörös agyag.

Albuquerque-nél – ahol minden évben a világ legnagyobb hőlégballon fesztiválját rendezik – rágurultunk Az Útra, minden utak ősanyjára, a Road 66-re.

Pontosabban annak modernizált útvonalára, a 40-esre. Sokat nem élveztünk belőle, mert  útunk során először szakadt az eső, úgyhogy hamar le is tértünk, hogy átvágjunk a navajok földjén, megcélozva megannyi westernfilm elmaradhatatlan színterét, a Monument Valley-t. Emlékszem, amikor az egyik kanyar után elém tárult a mindenki által jól ismert, gigantikus sziklaképződményekből álló látvány, majd fél órán át csak álltam és bámultam a tájat. Először azt hiszem itt tudatosult bennem, hogy hol motorozunk.

Persze ide nem volt jó a nemzeti parkos bérletünk, de örömmel szurkoltuk le a 25 dolláros belépőt. Motorjaink hátán gurultunk végig a kb. 20 mérföld átmérőjű körön, bujkálva a hatalmas monumentumok között.

Page-nél (1957-ben alapított város azon első lakosokkal, akik a hatalmas völgyzáró gátat ott megépítették a folyón) értük el a Colorádo folyót, mely elvezetett minket a Grand Canyon-hoz.

Itt találkoztunk először „tömeggel”. Zsúfolt parkolók, dugig tömött motelek. A világnak ezt a csodáját mindenki látni akarta. A legnagyobb mozgás egyébként hajnalban és napnyugta előtt van. Minden szállodai szobában található egy olyan speciális naptár, amelyik tartalmazza mind a 365 napra vonatkozó pontos napkeltét és napnyugtát. Egy órával aztán a napkelte előtt fölbolydul a vidék. Sötétben tapogatózó, álmos turisták hada keresi – néha a testi épségüket is kockára téve a sziklák szélén – a legjobb pozíciót, hogy kamerájával megörökítse a vidéken elsőként végigszáguldó napfényt.

Flagstaff-nál tértünk vissza a 40-es (66) útra, hogy 5 mérföldnyi gurulás után ráforduljunk a történelmi 66-os út csíkjára. Mindössze 130 mérföld. Ennyi maradt az utókorra a legendából. Ezen a Budapest-Szeged-nyi távon viszont valóban megállt az idő. Egy pillanat alatt visszacsöppentünk 50 évet. A házak – az a pár darab -, a benzinkutak, a store-ok mind az 50-es évek hangulatát idézték. Bármelyik pillanatban eléd léphetett volna Marilyn Monroe vagy James Dean. A végtelenül nyugodt tájon, gyönyörű naplementében, sürgönypóznák vigyázó keresztjei mellett értük el Lake Havasu City-nél Arizona és California határt.

Parkernél – ahol elszenvedtem az út során a legnagyobb „bajt” ami velünk történt, hátsó defektet kaptam. Persze találtam a városban egy harley-s motorszerelőt (205 cm magas, szakállas, agyontetovált, de végtelenül kedves fickó) aki másnap reggelre átadta a kész kereket – a 62-es út vitt be minket a nagy kaliforniai sivatagba. Az indulásánál egy tábla figyelmeztette az átutazót: „Tankolj, és legyen nálad víz! A legközelebbi lakott település 93 mérföldre van.”. Így tettünk, aztán belementünk a semmibe………….

A Joshua Tree nemzeti parkba mindenképpen el akartam jutni, adózva kedvenc zenekarom (U2) 1987-ben megjelent albumának. A park a vidék hatalmas, fányi kaktuszairól kapta a nevét, melyek olyan erős és hatalmas tüskékkel rendelkeztek, hogy képesek voltak az óvatlan sétáló lábát a cipőtalpán keresztül megszúrni.

A 7-8000 láb magas hegyek, pazarul megépített síparadicsomok között átbucskázva értük el Los Angeles fölött, Santa Barbaránál a Csendes-óceánt. Pálmafák, sunshine, és a vasárnapi idilli béke. Gyerekek hada szörfözött az óceán öblében, a városka legmagasabb pontján épített templomban pedig már hamisítatlan latin hangulatban várta az ifjú párt az ünneplő tömeg. Pazar elegancia, felcicomázott autók, kreol bőr, frissen zselézett haj, na és gitárzene.

A parton találkoztam, pontosabban nem találkoztam életem eddigi legőszintébb, és legkreatívabb koldusával is. Az óceánhoz kivezető elég forgalmas móló mellett egy törölköző hevert a lisztszerűen finom homokban. A törölközőn egy műanyag pohár, benne és mellette aprópénz. A pohárhoz egy kartondobozból kivágott lapocskát támasztott a láthatatlan kéregető, rajta a következő szöveggel: „Mért hazudnék, sörre kell!” Az arcokra mosolyt, a zsebekből pénzt csalt az őszinteség.

Már csak egy levezető 700 km volt előttünk. Ez a levezető szakasz a legendás 1. számú úton vitt minket végig az óceán partján vissza San Franciscoba.

Morro Bay a csilliárdosok villáival, Monterey a mindenhonnan áramló és körülölelő jazz-el, Santa Cruz a szörfdeszkáiktól elválaszthatatlan fiatalokkal maradt emlékezetes.

A túra után arra a kérdésre, hogy visszamennék-e, mindig azt a választ adtam, hogy nem, mert rengeteg olyan hely van még, ahová el kell jutnom. Most, két év elteltével kapásból azt válaszolnám, hogy IGEN! Nagyszerű érzés volt most gondolatban „újramotorozni” a majd 7000 ezer kilométert a világ azon pontján, ahol a Nap az uralkodó, ahol az indiánok élnek, és ahol a nyugalom kézzel tapintható.

Uff!

………………………én írtam: Buza Sándor

Szöveg és képek: Buza Sándor, 2006.