A cikk első része itt olvasható.

Összecsomagoltunk, és elhagytuk a miniszobás szállást, úgy, hogy nem volt előre lefoglalt szállásunk, mert amit lefoglaltunk, indulásunk előtti este visszamondta. Szerencsére nem ott kellett megtudnunk, hogy nincs számunkra hely, így estére van rá esély, hogy majd valami kialakul. Az idő a megszokott ragyogó nap, hideg levegő volt. Közepes forgalomban tűrhetően haladtunk. Elértük Avignont, a pápák városát. A pápai palota állítólag csodaszép. Megpróbáltunk bejutni a városba, de az iszonyú forgalom miatt már a szélén megakadtunk. Nézelődés közben a plakátokon valami szinházi fesztivált láttunk, talán emiatt lehetetlen haladni. Az idő kezdett megint forrósodni, izzadtunk, dugó, benzinfüst, dudálás. Feladtuk. Átprogramoztam a GPS-t, és már vitt is ki a gyűrűre. A várost elhagyva az egyik lámpánál a kereszteződés túloldalán egy pékség táblája hívogatott. Bekanyarodtunk, hogy valami kenyér, vagy kiflifélét vegyünk, de ahogy beléptünk, a pult üveges részében megszámlálhatatlan szendvics különlegességet láttunk. Rábámultunk, aztán mutogatással kiválasztottunk néhány jó kinézetűt. Nem tudtuk ugyan, hogy mi van bennük, de jól néztek ki. Ilyen jókat az egész úton nem ettün. Végre a sok gyalázatosan rossz után sikerült jót is venni. Míg megettük, addigra a nap is jól befűtött, így ruházat könnyítés után elégedetten, mint a jóllakott napközis, kényelmesen elmotoroztunk Russilonba. Ez a falu okkerbányáiról híres, az összes ház okkerszínű. Ráadásul pont kirakodóvásár volt, nyüzsgő tömeg, turisták hegyekben, de jó volt az egész hangulata. Bevásároltunk levendulás zsákocskákból, és kiverekedve magunkat a falucskából, gyönyörűen illatozó levendulamezők között haladtunk a hegyek irányába.

Az út beért a hegyek közé, és szebbnél szebb helyek váltogatták egymást, az egyik oldalon sziklamászók lógtak köteleiken, a másik kanyar után vizesés bukkant elő, aztán egy csodás szerpentin után felértünk a Col de Perty nevű 1302 méter magas hágóra.

Minden irányba gyönyörű kilátás, és persze az elmaradhatatlan bringások. Mindenhol ott vannak, a legmagasabb csúcsra is feltekernek, és a legtöbbnél egy kulacson kívül nincs semmi. Leereszkedve innen, sok kanyar után beértünk Sisteron városkába, ami mindjárt egy meredek sziklafallal, azon trónoló citadellával, és hihetetlen zöldes színü tóval fogadott. Persze itt is sziklamászók lógtak a falakon, de úgy tűnt, ez csak nekünk volt érdekes, mások oda sem néztek.

Innen sokáig a víz mellett haladtunk, majd beérünk Digne les Bains városkába. Mivel már délután volt, megpróbálunk szállást nézni, egy nagy plakát a Hotel Tonik-ot hirdette. “- Nézzük meg.” A Tonik a város külső végén volt, egy erdőbe futó csendes út mellett. Itt három napot akartunk tölteni. Jónak nézett ki már kívülről is. Belül is kultúrált, süppedő szőnyeg, előzékeny recepció, Az ár 74 Eu/nap/szoba, de a szoba egy szép hegyre néz, a fürdőszobában jaccuzzi kád, az udvaron kristálytiszta kék medence, tisztaság, csend. Itt maradtunk.

Lemálháztunk, aztán bementünk a kb. 2km-re lévő városközpontba felderítésre. Élelmiszer vásárlás, boltnézegetés, séta a folyóparton, majd vissza a szállóba. Az erkélyen lévő asztalon megterítettünk. Csönd, madárcsicsergés, kék ég, hegyek, szóval igazi béke vett körül minket. Akkor egy kis meglepi: a boltban kiválasztott legjobbnak kinéző barnakenyérről kiderült, hogy vaníliás kalács. Kicsit érdekes összeállítás a mortadella, és a szalámi mellé, de a margarin sokat dob rajta, hát még a vörösbor. Jókat röhögtünk magunkon, de hát kalandot akartunk. Végül aztán nagy nyugalomban elvonultunk aludni. A csönd és a vörösbor megtette hatását.

Bár péntek 13 van, ez nem riasztott minket. A szokásos hűvös, de napsütött reggelre ébredtünk, a GPS azonnal a szálló mellett kezdődő erdei útra vezetett, amit kicsit kétkedve, de elfogadtunk. Nem bántuk meg, mert keskeny, de kitűnő aszfaltút volt, senki nem járt rajta. Sűrü erdők váltakoztak körülötte hirtelen előtűnő szakadékokkal, majd egy 4-5 házból álló teljesen kihalt falunál egy 1854-ben kőbefoglalt forrás mellett egy tábla jelezte, hogy járt erre Napóleon is.

Közben két hágón is átkeltünk, lenyűgöző szépségü helyek. Csend volt, senki nem járt erre (“Ha történne itt valami velünk, lehet, hogy csak hetek múlva találnának ránk?”) Aztán kiértünk az N85-ös főútra, ahol már tábla is jelezte, hogy ez a „Route Napoleon”. Hopsz, erről már olvastam a motorostura.hu oldalon, valami rémlik, mintha itt valamelyik városban aludt volna a császár. Itthon utána olvasva kiderült, hogy pont Barréme városában voltunk, ahol ez történt. Szóval történelmi helyeken jártunk, habár ez nem is volt tervezve. De most a cél a Gran Canyon volt, tehát tovább mentünk némi evés után. Castellane városnál lekanyarodtunk a D952 útra, ez már a canyonba vezetett. Először csak kisebb dombocskákkal találkoztunk, majd Rougon városkánál felvitt a fennsíkra az út, és egyszercsak ott volt előttünk a canyon. Leírhatatlan, látni kell ahhoz, hogy érezd, milyen pici kis porszem vagy a természetben. Az egyes helyein 800 m mély canyonba letekintve csak ámuldoztunk. A völgy néha kiszélesedik, de van olyan része, ahol csak 10-15 m-re szűkül. Az út kitűnő, sok parkoló, kilátó van, de a szalagkorláttal spórolnak, sok helyen 100 m-es szakadék mellett sincs semmi.

Aki körbe akarja járni a canyont mindkét oldaláról, az feltétlen a D952 út Rougon – la Palud sur Verdon – Moustiers Sainte – Marie útvonalon menjen, mert itt van egy kb. 5 km-es egyirányú szakasz, ami csak ebből az irányból járható. Visszafelé pedig a völgy túlodalán levő Aiguines-ből induló D71 út St. Maimesen és Trigancen keresztül vezet végig a völgy mellett.

A völgyből kibukkanó Verdon folyó a Lac de Sainte-Croix tóba ömlik bele. A tó hihetetlen kék színe rengeteg látogatót vonz oda, csónakok, vízibiciklik, fürdőzők tömege nyüzsög. Innen még egy darabig fel lehet evickélni a canyonba, sokan élnek is a lehetőséggel.

A tavat elhagyva a völgy túloldalán ismét a hegygerincen haladva most a másik oldalról néztük meg a sziklákat, alagutakon áthaladva elértünk egy viadukthoz, ahol Bungie-jumping lehetőség volt, mi nem akartunk leugrani, de hiába vártunk egy fél órát, más sem akart. Tovább haladtunk, és a fantasztikus sziklák, és völgyek, szerpentinek elhagyása után visszaértünk a völgy kiindulási pontjához. Innen már a reggel megismert Napoleon úton tértünk vissza a szállásra, az út ismét teljesen kihalt, és szép volt. Hihetetlen, hogy senkivel nem találkoztunk, pedig jó minőségű, karbantartott út volt.

Miután visszaértünk, úgy döntöttünk, hogy ezt a szép napot a városban fejezzük be. Bemotoroztunk a főtérre, és a sok étterem közül kiválasztottunk egy pizzériát, ami hangulatos kockás terítős, napernyős teraszával kellemesnek ígérkezett. Sajnos, a készséges pincér csak franciául tudott, de a sört és narancslevet így is el tudtuk mutogatni. Belemerültünk a francia étlap tanulmányozásába, de csak a magyarországi pizzériákban is használatos pizzanevekből (Margarita, Frutta di Mare,..) próbáltunk következtetni a tartalmukra. Mivel én nem szeretem a halat, próbáltam a pincérnek előadni, hogy „No Fish”, amire ő felcsillanó szemmel bólogatott, hogy „OK”! Ezekután a nagyon gyorsan elkészült pizzák közül az asszonyé tonhalas lett, amit ő nagyon szeret, az enyém szalámis, sonkás, kolbászos, de kedvességből a szakács megtűzdelte itt-ott egy kis tonhallal!! És még meg is kérdezte, hogy, „bon ?” Mit mondjak? Mosolyogva próbáltam a haldarabkákat kipiszkálni, de az íze benne maradt az egészben, így fölajánlottam az asszonynak, de mivel szép méretes pizzák voltak, nem bírt vele. Izgalmamban még egy sört megittam, majd már magamon röhögve megint, visszatértünk a szállásra. Ott jókat nevetve a hülyeségemen (miért nem rendeltem pl. vegetáriánust?) egy üveg bor mellett átbeszélgettük a mai nap eseményeit az erkélyen, majd pihentető alvás következett.

A mai napra házimunkák vártak ránk. Reggel pihenten ébredve az előző napon felderített mosószalont céloztuk meg, hiszen ilyen sok napra nem tudtunk elegendő ruhát elcsomagolni, így a szennyessel valahogy el kellett bánni. Indulás előtt kaptunk ugyan baráti jótanácsokat, hogy el kell dobni, és újat kell venni, meg kifordítani, és úgy felvenni, de mivel még soha nem voltunk mosószalonban, ezt is ki akartuk próbálni. A filmekben már láttuk, hogy néz ki a dolog, de ott azért nem nagyon adtak használati tanácsokat. Meglepően hamar kiismerhető volt a dolog, a francia nyelvű falra kifüggesztett házirend képeket is tartalmazott, így egyszerűbb volt minden. A feketéket az egyik gépbe, a világosakat a másikba, a falon lévő mosószeradagoló 1.50 €-ért adott mosóport, a másik 1.50 €-ért öblítőt, a központi vezérlőn beállítottuk annak a mosógépnek a számát, amelyikbe tettük a ruhánkat, beledobtunk 3 €-t, megnyomtuk a start gombot, és már volt is 1 óra 10 perc szabadidőnk.

A filmekben ott szoktak ülni a szalon székein, de mi láttuk, hogy a közben bejött nők bedobálják a cuccot, elindítják a gépet, és már el is tűnnek. Nos, mi is így tettünk, annál is inkább, mert szombat lévén idefelé jövet láttuk, hogy a főtéren óriási kirakodóvásár van. Két perc séta volt, és már a kánaán közepén voltunk. Az élelmiszer részen igazi piaci hangulat, kiabálás, számunkra furcsa növények, tengeri állatok, pecsenyesütő, sajtos, füstöltárus standok, helyben sütő pékség, stb.. A tér másik felén pedig egy kínai bazár jellegű vásár volt. Valódi Rey Ban szemüveg, Adadis cipő, Le Coste pólók, Brejtlin és Huaer karórák – egy férfi és egy női párban 10 € – és egyéb ilyen kincsek. Már bánom, hogy nem vettünk semmit. A vásári hangulat nagyon jó volt, egy pillanat alatt elröppent az idő és már mehettünk is a ruhákért.

Mindenünk ott volt, ahol hagytuk, és most rámentünk a szárítógép rejtelmeinek megfejtésére. Hát ez nem volt annyira sikeres. Szerintem elsőre túl sokat raktunk bele, így félnyirkosan jött elő. Második próbálkozásra fél adagot tettünk be, ez meg gyűrötten, tűzforrón, és bádogkeményen került elő. Mielőtt szénné égettük volna a többit, inkább visszavonultunk. A szálláson kiteregettük a maradék nedves ruhát, és mivel nagyon szép idő volt, az előzőleg vásárolt ételekkel, és 6 db jeges Smirnoff Ice-al a szálló mögött induló erdei úton felmotoroztunk. Gyönyörű kis szerpentines rész, de annyira mellékút volt, hogy néhol szűk egy sáv volt csak, az is a kanyarokban. Szerencsére senki nem jött szembe, így egy kis füves, ligetes részen leheveredve ettünk, ittunk, élveztük a csendet.

Visszatérve a szállóhoz, mivel még mindig nagyon korán volt, gyalogos környékfelderítésre indultunk. Nem messze volt egy apartmanfalu, tele nyaralókkal, közepén egy szolgáltatóház, bolttal, büfével, úszómedencével, és rengeteg gyerekkel. Itt kedvet kaptunk a fürdéshez, de mivel a fürdőruhák a szállóban voltak, visszaballagtunk a saját medencénkhez. Az tetszett amikor lementünk, hogy mindenki a parton feküdt,csak egy tinilány úszott folyamatosan oda-vissza. így legalább jobban elférek – gondoltam. Lazán leereszkedtem a vízbe, és ekkor értettem meg a többi parton fekvőt. Jéghideg volt a víz. Mindenki engem bámult, ki az ujságja mögül, ki a napszemüvege alatt, hogy mit fogok tenni. Nyilván ők már átestek ezen a sokkon, és jót akartak röhögni, ahogy én is kiugrok a vízből. Háát, sok erő kellett leküzdeni ezt a menekülő érzést, de majd én megmutatom. Vigyorba dermedt pofával be a vízbe, gyorsan úszni kezdtem, hátha az segít, de két-három hossz után feladtam, és még kint a parton a tűző napon is kocogott a fogam.

Az asszonynak persze több esze volt, nem jött be, de neki könnyű volt, mert látta az arcomat, és abból következtetni lehetett a vízhőfokra. Persze a félrevezető ki tinilány még mindig ott úszkált, valószínűleg norvég jéggyári munkás lehetett.

Visszatértünk a szobába, megvacsoráztunk az ekélyen, megbeszéltük a dolgokat, és láttuk, hogy a német nyugdíjasklub itt tartózkodó tagjai jogging felszereléssel az erdő irányába haladnak. Na ezt mi is megnézzük. Egy jól felszerelt erdei tornapályára bukkantunk, ahol az öregek olyan tornaszereken virgonckodtak, hogy mi meg sem mertük próbálni utánuk csinálni. Szépen visszaballagtunk a szállásra, és nyugovóra tértünk. Holnap elhagyjuk ezt a szállást, és jönnek a hágók.

A szokásos korai hűvös (+8 fok) indulás után most nem akart hirtelen melegedni az idő, ezért kb. tíz km. után meg kellett állni, az asszonyra még egy réteg ruha kellett a komfortos érzéshez, ezért lassabban haladva a szép napsütésben elértünk a Lac de Sere-Poncon tóhoz Mivel már idáig is 1300 méter feletti szerpentineken jöttünk, amikor felülről megpillantottuk a tavat, igen szép látványt nyújtott! Ahogy ereszkedtünk lefelé, állandóan változott a színe kanyarról-kanyarra. A tó közepe táján lévő Savines de Lac városkában tankolás, kávé, reggeli, és tóbámulás.

Innen egy darabig a folyóvölgyben haladt az út, aztán elkezdett szépen, lassan emelkedni, és kanyarogni. Ez eltartott Brianconig, onnan már húzósabban emelkedett, míg elértük a Col du Lautaret hágót, ami már 2057 m magas. Beléptünk a 2000-es hágók világába. Itt elágazott az út – irány a szerpentin. Bíztatásként a szél elkezdett vadulni, néha egész erős, váratlan lökésekkel ijesztgetve. Persze korlát itt sincs, és ami még feltünő volt, hogy egyre több lakókocsi, lakóautó és sátor volt az út szélén, néha csak 10-20 cm-re a padkán. A csúcsra közvetlenül felvezető út és az azt kikerülő alagút elágazásában lévő bolt, (ahol étterem, suvenir, vegyesbolt, minden) tulajdonosa felvilágosított, hogy szerencsénk van, mert másnap jön erre a Tour de France mezőnye, amikor is mindent lezárnak, és az itt campingezők a szurkolók. Ennek örültem, mert kár lett volna egy napot emiatt elveszíteni. Nekivágtunk hát a csúcsra vezető útnak. A szél még vadabb lett, keskeny szerpentin, kétoldalt parkolnak, de felértünk túránk legmagasabb pontjára, Col du Galibierre, 2645 méterre.

A csúcson őrült embertömeg volt, biciklisek, káosz, még a motort is csak nehezen tudtuk arra a pár percre az út szélére állítani. Gyorsan elhúztunk onnan. Lefelé is gyönyörű az út, kár lett volna az alagúttal kihagyni ezt a részt. Gondolom, azért télen egy kis hóförgetegben más lenne a helyzet.

Megpróbáltunk egy kicsit gyorsabban haladni, hogy időben a szállásra érjünk, de annyi látnivaló van, ami mellett meg akarsz állni, hogy szívfájdalom az egész. Szerpentin, vízesés, szakadék, völgy, sziklafalba bújó út, aztán a hágók. Col du Telegraphe (1566 m), Col du Madeleine ( 2000 m ), majd 17 órakor megérkeztünk a szállásra.

A szállásunkat előre lefoglaltam az interneten keresztül, és úgy volt minden, ahogy ígérték. A szobánk ugyan nem, de a terasz a Mont Blancra nézett. Igaz légvonalban 30 km-re, de ott volt. A szoba is csendes, kellemes volt, a motort pedig rögtön a ház alatti garázsba terelték.

Itt négy napot maradtunk, hogy csillagtúrákkal derítsük fel a környéken lévő számunkra érdekes helyeket. Mivel nem tudtuk előre betájolni a napi indulási és érkezési időinket, nem kértünk se reggelit, se vacsorát. Így 39 €/nap/szoba lett a költségünk. Első este, kényelemből , kértünk vacsorát. Ennek ára 12 €/fő volt, de hihetlen szép, és jóízű, háromfogásos ételsort kaptunk. Viszont csak 19.30-kor van etetés, addig ismerkedvén a vendéglátókkal, helyi specialitást kérve Pastis-t ajánlottak, ami ánizsos pálinka, mint az Uzó, vagy a török Raki. Még kétféle másik helyi italt kipróbálva, ez lett a győztes, aztán még két sörrel leöblitve mentünk neki a vacsorának. Kiváló volt, de a mai élmények megbeszélését a teraszon ücsörögve, egy üveg rosé elpusztítása után éreztem, itt a fekvés ideje. Nem kellett altatni, biztos a friss hegyi levegő nyomott le.

1/2 7-kor felkelés, kivételesen kérünk reggelit, de ez már nem különleges, mint a vacsora volt. Sima kávé/tea, lekvár, vaj, ennyi. Már nyolc óra előtt úton voltunk, aznapi nagy célunk, a Mont Blanc felé. Gyorsan, akadálymentesen megérkeztünk, jó parkolási lehetőséget találtunk közvetlenül a felvonó mellett a kijelölt ingyenes motorparkolóban. Az autókért fizetni kell. Az előző napon elolvasott turistatájékoztató jótanácsai szerint meleg ruhákkal, napszemüveggel, sapkával felszerelkezve beálltunk a sorba. Itt jött a meglepetés; egy alkalmazott 2-3 percenként végigment a sor mellett, megkérdezve, van-e jegyed? Azt ugyanis oldalt egy külön pénztárnál kell megvenni, egyéni, csoportos, előrelefoglalt formákban, nem a bejáratnál. És nem hagyják a hülye turistát sorban állni, majd az ajtóból visszazavarni jegyért, hanem figyelnek rá. Valószínüleg turistakedvelők, mert ez a figyelmesség a felvonón és a hegytetőn is végigkísért. Mindig mindenről tájékoztatnak, mindent kiírnak. Lehet, hogy ebből élnek?

Elértünk a felvonóhoz, 75 személyes, és udvariasan, de be is tuszkoltak ennyi embert. A beléptető kapu fölött számláló mutatja, hogy még hány személy fér be, így nincs az, hogy az öttagú család külön menjen fel,mert betelt a létszám. Egy kicsit szorosan álltunk, de a látvány különleges. Lentről, kívülről nézve nagyon lassúnak tűnt a mozgása, de mikor benne vagy, és megindul, eláll a lélegzeted.Gyorsul, mint egy motor, de pár másodperc után hozzászoksz. És akkor jön a pilon, ahol a görgőkön átszáguldva vadul döcög, majd erős himbálózásba kezd. Itt jött az őrült visítás, főleg a nők, és gyerekek részéről, mintha a hullámvasúton lettem volna, csak itt a zárt kabinban erőteljesebb volt a hatása. Még két halálsikoly, és már fent is voltunk a középső állomáson, mert a felvonó két részletben megy fel a csúcsra. 2317 méternél át kell szállni egy másik kabinba.

Itt már nagyon melegünk volt a thermobéléses cordura ruhában, mivel a jótanácsok szerint fönt hideg van. Átszálltunk a másik kabinba, és megindult föl. Csodás érzés lebegni a hómezők fölött nyáron, ég és föld között, de a meleg a kabinban egyre fokozódott. A pár perc óráknak tűnt, mire végre megérkeztünk a felső állomásra. Leizzadva, szédelegve álltunk, és ülőhely után kutattunk, mert elég rosszul éreztük magunkat. Miután megbeszéltük, hogy mindketten ugyanazt érezzük, pihenő és vetkőzés következett. Ezt csúnyán eltaktikáztuk, pedig már jó pár alkalommal voltunk a Grossglockneren, és ha ott jó időt fogsz ki, tavasszal akár pólóban is nézheted a hóban a mormotákat, nem fázol. Azt gondoltuk, hogy ez más. Más is volt, de az a levegőhiány! Határozottan érezhető volt, hogy itt hiába kapkodod a levegőt, légszomjad van. Legalábbis nekünk, így a legmagasabb látogatható pont bevételét míg mások lépcsőn tették meg, mi bizony liftet vettünk igénybe. De végre ott áltunk Európa legmagasabb turistapontján.

A hó vakító fehér, oldalt hegymászócsapatok vánszorognak a hómezőn a csúcs felé, a madarak 10 centire lebegnek tőled, ételt lesve, és mindenki vadul fényképez.

Miután fulladozás, szédülés, szívdobogás kísérte botladozásunkat a tetőn, visszavonulót fújtunk, és a felvonóhoz mentünk. Na, itt többen is úgy voltak, mint mi, ezért elég sokat álltunk egyre gyengülve a sorban. De csak bejutottunk a kabinba, és csodák-csodája, már a középső állomáson sokkal jobban éreztük magunkat. Aztán leértünk a „földszintre”, és meggyógyultunk. Viszont, mivel már dél körül volt, irtózatos hőség fogadott. A motor mellett megszabadultunk a meleg ruháktól, alsóktól, polárpulóverektől, és végre farmer-póló öltözékben az ott lévő önkiszolgáló étterem teraszán evés-ivás közben felbámultunk a felettünk magasodó hegyre. Hát, jól felnyúlik az égbe, az biztos. Jóllakva, megnyugodva, hogy életben maradtunk a súlyos hegyibetegség után, továbbindulunk.

Gyönyörű szerpentinek, hágók, sziklafalak, vízesések, egy kis erdei patak partján a fák alatt pihenőt tartva az ásványvizes palackot a jéghideg vízbe tettem hűlni, és a bokrok mellett lévő szamócákat gyüjtögettük, majd a patak úgy gondolta, a szamócabokrok kifosztása ellenértékeként a palack az övé, és szépen elragadta. Próbáltam utána ugrani, de esélyem sem volt a patak gyorsaságával szemben. Esetleg a kövekről lecsúszva , egy fürdés és egy csonttörés jöhet szóba, így nevetve integettünk a víznek, viszlát az óceánban.

Átkelünk a Colombiere hágón, és szép kanyarokkal megérkezünk a Lac d’Annecy tóhoz, amely egy szép kis tó, sok-sok fürdőzővel, vizisí, sárkányrepülő, stb.A tó mellől felkanyarodik az út a hegyek közé. Itt egy kicsit eljátszott velünk a GPS. Bevitt egy jó minőségű úton egy faluba, ahol szerinte balra kellett volna mennünk, de arra csak egy köves, vízmosásos szűk földút volt. Jó vicc, hehe, egy endúró is meggondolná. Mi nem gondolkodtunk, visszafordultunk. A GPS áttervezte az utat, és megint szép kanyargós, hágós szakaszokon haladtunk.

A Col de Aravison már alkonyodott, a hegyoldalon a tehenek gyönyörű kolomphangversenyt adtak. Innen 1/2 8-ra a szállásra értünk. Egy rosé,és alvás.

Korai indulással, már 1/2 7-kor úton voltunk. Mára a Mont Blanc hegység körbemotorozása volt tervezve – három országon át. Az idő velünk van, kezdettől fogva szép napsütésben haladtunk. A GPS kis mellékútra vitt, de megbíztunk benne, és érdemes volt. Néptelen gyönyörű utacskák, természetesen kiváló minőségűek, és mindjárt egy hágó, Col des Saisies, 1650 m, szép kis faluval. Tovább haladva fel-le vitt az út, mígnem hirtelen elénk tárult egy kéken csillogó tó, amire nem is számítottam. A Lac de Roselend partján egy kis vendéglő, kiírva rá, hogy „omelettes”. Beálltunk elé, de az ajtó zárva volt. Kár, mert gyönyörű a rálátás a tóra, és az azt övező hegyekre, de még tényleg korán volt. Kászálódtunk a motorra, hogy elinduljunk, amikor a tükörbe nézve látom, hpgy egy idős bácsika integet az ajtóból, „Gyere vissza!” Ez hihetelen, befékeztem, visszagyalogltam, nem bízva abban, hogy itt etetés lesz, de a bácsi kedvesen intett, hogy üljünk le, beszéljük meg. Rövid időn belül előttünk voolt a gőzölgő kávé és a forró tea, belülről ropogás jelezte, hogy készül a szalonnás rántotta. Lenyűgözve bámultunk le a völgybe, és a rántottánkat eszegetve azon gondolkodtam, hogy nálunk miért nem természetes ez a hozzáállás?

Innen továbbhaladva a Roselend hágó, 1967 m, majd la Rosiere üdülőfalun át közeledünk a kis St. Bernát hágóhoz. Ez a francia-olasz határ, de ezt semmi nem érzékelteti. Bazárosok, plüss bernáthegyi kutyák, St-Bernát szobor, és a valamikori menedékkórház van a csúcson, ahonnan aztán Aosta városa felé vesszük az irányt.

Aostánál aztán egy bal kanyarral a Nagy Szent-Bernát hágó felé haladtunk, sajnos a hozzá vezető nagyon látványos panorámautat épp akkor újították fel, ezért elég küzdelmes volt az ottani közlekedés. Félpályás útlezárás, jelzőlámpás irányítás, felmart úttest, néhol zúzottkőben való evickélés nehezítette a haladást, aztán egy elágazásnál választhattunk: alagút, vagy hágó? Naná, hogy hágó! A hágó teteje az olasz-svájci határ, itt viszont a svájci elkérte az útlevelet, egy gyors ellenőrzés a komputeren, és jó utat kívánt. Ha már megálltunk, vettem svájci pályamatricát, ami 40 Sfr, és egész éves, minden pályára szól.

Az út innen lefelé nagyon kényelmes, jó minőségű, bámészkodásra csábító, éltünk is vele Lazán ereszkedünk lefelé, majd egy supermarketben bevásárolunk. A Forclaz hágó előtt egy kis parkolóban mindent megettünk, majd a hágó tetején lévő boltban svájci csokikat vásárolva és majszolva néztünk le az előttünk lévő újabb völgybe. A völgybe leereszkedve ott a francia határ, ami előtt 200 m-re benzinkút volt, ahol megtankoltunk, mert ideát olcsóbb volt az üzemanyag. A kútnál reklámtábla hirdette az innen egy km-re lévő kisvasutat, ami érdekelt minket, így visszamentünk, de már sajnos csak percek voltak zárásig. Elhatároztunk, hogy ide másnap visszajövünk. Átléptünk a határon, senkit nem érdekeltünk, majd gyors tempóban visszatértünk a szállásra, ahol a szokásos rosé mellett bámultuk a lenyugvó naptól vörösödő Mont Blanc-t.

Napsütéses reggel, 7.30-kor már gurultunk, gyér forgalomban, gyors tempóban haladtunk, Chamonix előtt egy boltban barna baguette, sajt, vaj, szalámi, üdítő vásárlás, a boltos előzékenyen még meg is kóstóltatta ezeket, majd továbbmenve a Montets hágón lévő, Mont Blancra néző parkolóban, (1461 m) nekiállunk enni. Meglepetésünkre, a miniszalámit felvágva valami rettentő szag áradt belőle. Köze nem volt a boltban kóstolt szalámihoz, vagy útközben, vagy a raktárban megromlott. Végül ez a szemetesben landolt, és csökkentett, húsmentes fejadagból állt a reggeli.

A Svájci határt átlépve, egy km-t továbbhaladva Chatelard vasútállomásán leparkoltunk, és a 100 m-re lévő sikló állomásához mentünk. Innen indult a járat a d’Emosson völgyzáró gáthoz. A siklópálya félelmetes volt, nagyon meredek, már a kezdésnél 84% emelkedéssel, majdnem függőlegesen húzta fel a drótkötél. Nagyon érdekes, nyitott kabin volt, összesen öt utassal.

Elég sokáig mászott felfelé, hosszú és lassú volt a pálya, de a kilátás egyre csodásabb, ahogy haladtunk fölfelé. A fenti végállomásnál át kellett szállni egy kisvonatra, amelyik nagyon aranyosan nézett ki, vadul zakatolt a pici méretéhez képest, és minden alagút előtt komolykodva sípolt a gyereksípnyi füttyögőjével

A kisvasúti végállomásnál újabb átszállás következett, ezúttal egy zárt kabinú siklóba, ami beszállás után bezárta az ajtaját, és egyedül nekivágott a meredeknek. Valahonnan biztos figyeltek, mint kiderült, a felső végállomásról. Ez szinte lebegett a hegyoldal fölött, gyönyörű panorámát biztosítva az alattunk lévő völgyre. Közben már mellettünk látszott a völgyzárógát égigérő betonfala, ami mögött a felső végállomásra érve láttuk meg csillogó tavat. Voltak, akik más utat választottak, mert a gát mellett közvetlenül helikopter leszállópálya volt, ahová őrült zajjal 10 percenként jött fel a völgyből egy gép, majd újabb fordulóért szinte levetődött a hegyről, mivel a meredek hegyoldal lehetővé tette ezt a látványos mutatványt, amit a turisták nagyon élveztek! A gát 1970 m magasan van, szép hegyek közé ékelődve.

Körbesétálgattunk, fényképezés, a büfénél kis kávé, üdítő, csoki, majd visszaindultunk a kis piros siklóval, (amit egyébként „funiculare” néven említenek), kisvonat, hosszúpályás sikló, és már lent is voltunk a völgyben.

Az alsó állomáson rengeteg prospektus volt, az egyik minivonatozásra csábított a Genfi tó partján, így megcéloztuk Bouveret városkát. Odaérve sajnos kiderült, hogy ez inkább a gyermekek szórakoztatására van, bár néhány felnőtt is volt, de a hosszú sorok, és a rengeteg önfeledten szórakozó gyermek láttán úgy döntöttünk, hogy ezt nem nekünk találták ki. Nem mentünk be, kis séta a tóparton, majd a partmenti úton lassan gurulva Evian városhoz értünk. Itt készül a híres Eviani-víz, a sztárok kedvelt itala, de a város egy túlzsúfolt Balatonparti üdülő képét mutatva, nem volt túl hívogató.

A sűrű forgalomban araszolva, kerülgetve, sülve a melegben, nehezen tudtuk magunk mögött a várost, de innen kikeveredve a már megkedvelt, néptelen hegyi utakon újra jó volt haladni. Szép kis kanyarok, hágók, az Aravis hágón a szépen kolompoló tehenek hatására kolompvásárlás, majd már félhomályban érünk a szállásra. Itt egy rosé mellett a szállásadókkal beszélgetünk, fizetés,majd csomagolás, mert holnap elhagyva Franciaországot, Svájcban fogunk már aludni.

7.30 indulás, szép időben, nyugodt, tempós haladás. 9-kor egy pékségnél megállva reggelizünk, kis, tiszta asztalkák vannak, kávé, tej, croissant, süti. És itt is, mint eddig szinte mindenhol, a kedves fogadtatás volt a jellemző. A kiszolgáló kisasszony, mivel csak francia nyelven tudott, egy kis mutogatás után hátraszaladt a pékségbe, és kihívta a főnököt, aki lisztes kötényben, csirizes kézzel kedvesen segített, mivel Ő tudott angolul. Miután megbeszéltük, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, van-e még valami kívánságunk, jó utat kívánva visszament dagasztani. Nem voltunk nagybevásárlók, nem voltunk helybéliek, vagy franciák, csak távoli magyarok, mégis vendégnek tekintett. Jó érzésekkel eltelve az egyre melegebb időben elértünk a Genfi tóhoz, majd Genf városába.

Itt a kötelező szökőkútfényképezés után rögtön indulásnak egy zápor köszöntött, de ez még nem volt komoly. Innen már a távolság miatt jött az unalmas autópályázás, egy-egy kis esővel tarkítva, de csak annyi, hogy ne legyünk szárazak, épp csak nedvesek. A cordura jól viselte ezt, bár hideg nem volt, jobb lett volna anélkül.

Végül megérkeztünk Unterageribe, a GW találkozó helyszínére. Bejelentkeztünk, majd keresni kezdtük a barátainkat. Persze motorozgattak mindenfelé, így elmentünk az előre lefoglalt szállásunkra. Mikor a GPS-be beütöttem, nem akartam hinni a szememnek, 23 km! A térképen nem látszott olyan soknak, de nincs mit tenni, megyünk. Megérkezve látjuk, hogy tényleg a Zürichi tó partján van, ( Seehotel Meierhof, Horgen ), csak köztünk van a vasútállomás.

Mindegy, valami lesz, lemálházunk, a szoba szép, kilátás a tóra, a motor a szálló alatti mélygarázsban, nagy baj nem lehet. Tisztálkodás, egy kis pihentető lazítás, majd elindulunk egy kis felderítő sétára. Közvetlen mögöttünk egy bevásárlóközpont, supermarkettel, boltokkal, nem rossz. Majd motorra ülve, vissza a találkozóra, ami egy egyetemi kollégium területén, és a mellette elterülő réten van. Kedélyesen beszélgetünk a lassacskán visszaérkező barátainkkal, amikor hirtelen felhők törnek elő a hegy mögül, majd őrült dördülések közepette leszakad az ég. De ez szó szerint két perc alatt, az ott lévő árusok, és büfékocsisoknak annyi idejük sem marad, hogy lecsukják az előtetőt, és a szél már visz is mindent. Hihetetlen látvány, minden borul, a sült kolbászt eszegetőknek annyi idejük sem marad, hogy eldöntsék, mit mentsenek, a kolbászt, a kenyeret, vagy a sört, már mindent földre söpör, felborít a szél, és a lezúduló özönvíz már viszi is a hirtelen bokáig duzzadt vízbe. Aki 10 lépésnél messzebb van az óriás sörsátortól, porrá ázva tud csak befutni. És ez kb. 40 percig tart, majd mintha misem történt volna, kisüt a nap. Elképesztő. De csak nekünk, mert mint a benszülött svájciak állítják, ebben az évszakban ez megszokott. Sajnos, igazuk lett. Az eső után befutnak Ferike barátomék is, szerencsére már a szállásukon érte őket a vihar. Este 10-ig nagy beszélgetések, ismerősökkel találkozások, aztán felülünk a motorra, és szerencsésen szárazon visszaérünk a hotelba. Kicsit nézegetjük a tó túlpartján lévő fényeket, aztán alvás.

Szép időre ébredünk, nyoma sincs a tegnapi viharnak, mivel soknak tartjuk a 24 Sfr-os reggelit, a szálló alatt lévő bárban a töredékéért megreggelizünk. Igazi békebeli hangulatú hely, kedélyes öregurak pohár sör mellett fociról vitatkoznak, szivarozó férfi újságot olvasva kávézik, mi meg croissant, vaj, lekvár, kávé mellett ismerkedünk a svájci néppel. Közben pont 8-kor feldübörög a légkalapács, mert az állomást építik. Motorra pattanunk, és egy kis hegyi falu kútjánál megtankolunk, ahol egy kb. 80 éves néni szolgál ki minket, hiába akarok segíteni neki, hogy majd én nyomom a benzint, nem engedi, olyasmit magyaráz, hogy ez az ő dolga! 9-kor a találkozón vagyunk, ma kirándulás van, a svájci klub visz a hegyek közé. A túra nagyon szép helyeken vezet, de aki járt már Svájcban, tudja, hogy itt nem nehéz gyönyörű helyeket találni. Délben felérünk egy hegyi vendéglőhöz, itt lesz az ebéd, havasi kürtösök fogadnak, meg lődörgő bernáthegyi kutyák.

Az ebéd után újra szerpentinek, majd felérünk a Sustenpass hágóra ( 2224 m ). Itt 40 perc szünet, fényképezés, a közeli csúcs megmászása, majd továbbállunk. Ha lehet, még szebb hegyek-völgyek, kanyarok, egyszerűen nem tudod befogadni a rengeteg látnivalót. A városba beérve két okoskodó rendőr miatt szétszakadt a mezőny ( kifogásolták, hogy a körforgalmat miért zárják a rendezők, majd erővel behajtották közénk a személyautókat, akik pedig nem akartak jönni, szépen mosolyogva várták az elhaladásunkat, nem értették, hogy a két hülye rendőr miért üvöltözik velük, hogy menjenek már, persze az úton újra félreálltak, elengedve minket!), mi kiálltunk tankolni, majd tanakodás után visszamentünk a találkozóra. Persze az eső rögtön elkezdte, és nem is hagyta abba! A sörsátorban beszélgetve vártuk, hogy feladja, de ő győzött! 3 10-kor beöltöztünk az esőruhákba, és a hegyen át, csúszós, sötét, fényszórócsillogós utakon visszamentünk a szállodába, ahol a megérkezésünkkor azonnal elállt az eső. A mélygarázsban kiterítettük az esőruhákat, és fekvés következett.

Borult, de nem hideg időre ébredünk. Ma Luzernbe lenne túra, de a rossz idő miatt nincs kedvünk az esetleges esőbe belemenni. Kényelmesen megreggelizünk a kis kávézóban, sétálunk a tóparton, nézelődünk a városban, egyszercsak csörög a telefon, hogy odaát jó idő van, menjünk Luzernbe.

Összeszedjük magunk, és nekiindulunk. A túra célja a méltán világhírű Műszaki Múzeum. Odaérve skót dudások fogadnak, nagyon hangulatos az egész.

A múzeum lenyűgöző, olyan csodás dolgok vannak benne, hogy két nap sem biztos, hogy elegendő lenne mindent megnézni. A bámészkodás után megebédeltünk benn a múzeumban, majd kimentünk a várost megnézni. A híres fahídon átkelve, a vízparton lévő bazársoron sétáltunk, de az ég egyre inkább kezdett feketére váltani, ezért a többiektől elköszönve, már az esőruhát is felvéve, elindultunk ki a városból. Amint elértük az autópályát, elért az eső is. Ilyenben még nem volt részünk, özönvízszerű felhőszakadás, majd jég. Nem aprózta, az autók is megálltak. Mi egy felüljáró alá húzódva próbáltuk túlélni a vihart. Pillanatok alatt 20 cm víz borította el az utat, a tetején vastag jég hömpölygött.

Kezdett nagyon elegem lenni a Svájci időjárásból, 20 perc várakozás után tudtunk újra elindulni, de a szállodáig tartó utat is esőben tettük meg. A mélygarázsban kiteregettük a ruhákat száradni, és az állomáson lévő kioszkban vásárolt szendvicseket, üdítőket a szobában elfogyasztva nézegettük a kint szakadó esőt, majd utolsó svájci éjszakánk következett.

Reggel esőre ébredünk, szürke felhők, szomorú idő. Lemegyünk a kis kávézóba, komótosan eszünk, majd lassan pakolászunk, húzva az időt, hátha jobb lesz. Lemegyünk fizetni, utunk legdrágább helye, és még át is akar verni, nem tudom, hogy tudatosan, vagy véletlenül, de felszámol három napra reggelit, ami napi 48 Sfr plussz lenne, kicsit beszélgetünk, aztán ír egy új számlát. Az eső zuhog, így a mélygarázsban már felvesszük az esőruhát, de mire elhagyjuk a várost, eláll az eső. De a ruha marad, mert az út vizes, és hüvös is van. Unalmas autópályázással érjük el a Schaffhausen előtt lévő Rajna-vízesést, ahol már ragyogó napfény fogad. Mint mindig, most is lenyűgöző a természet eme csodája, én már többször láttam, de az asszony először van itt, neki igazi élmény a lezúduló víztömeg. Elég sokáig járkálunk a különböző kilátóhelyek között, majd a parkoló mellett lévő kávézóban kávé, üdítő, egy kicsit könnyítünk a reggel felvett ruházaton, és indulunk tovább, irány a Bódeni-tó.

Rajna-vízesés

A Bódeni tó megkerülésével, a tómenti úton, elég sűrű forgalomban érjük el Fredrichshafent, ahol a Zeppelin múzeum felderítése a cél. Csak megkeresni akarom, és tájékozódni, mert ide majd egy külön túra keretében jövök el, hisz ez egy műszaki múzeum, és a nőket nem igazán köti le, én pedig szeretném alaposan megnézni, ami hosszabb időt igényel. Most egy séta a tóparton, gyrosevés, majd tovább. A mellékutak egyre zsúfoltabbak, ezért most jól jön végre az autópálya. Eseménytelen haladás, majd Ausztriában Linz után lehajtunk a pályáról, hogy a Duna völgyében haladjunk tovább, és szállást keressünk. Wallsee után, közvetlenül a vízparton áll egy szép kis szálló, bemegyünk, van szobájuk, 71 €/éj, reggelivel, de nagyon jó minőségű. Az étterem terasza a víz mellett, a lenyugvó nap giccses fényében jó kis vacsora, nagyon jó minőségű fehér bort ajánl a pincér, elégedetten élvezzük az életet.

Reggel félborús, hűvöskés idő, lassan reggelizünk, indulás után nem sokkal kisüt a nap, és kelet felé tekintve kék ég látszik. Lassan gurulunk közvetlen a vízparton, nagyon szép helyeken. Melk után aztán felhajtunk a pályára, és innen már eseménytelen pályázás után 1 2-kor megállunk a lakás előtt. Eddig tartott, itt a vége.

A túra nagy vonalakban :

• Km óra szerint : 7100 km
• GPS szerint : 6791 km
• Teljes átlagsebesség : 57 km
• Teljes idő : 119 óra 11 perc
• Össz. elköltött pénz : 3075 €, 230 Sfr
• Fényképek száma : 995
• Videó : 4.5 óra vágatlan időA résztvevők véleménye : bármik is történtek, megérte, örök életre szóló élmények tára, melyekre nagyon jó visszaemlékezni

Szöveg és képek: Andrikó Jószef (Oldwing), 2008.