Az egész úgy kezdődött, hogy elkészült a Millau híd.
Ezt feltétlenül meg kell nézni! Mégpedig motorral!

Ez volt az alapfeladat, de természetesen már az első perctől egyértelmű volt, hogy ezt össze kell kötni más látványosságokkal is, hiszen csak ezt megnézni, ahhoz a „Híd túl messze van!” A Magyarországról odavezető útvonallehetőségek persze félelmetes mennyiségű látványosságot kínálnak, csak ki kell választani a nekünk megfelelő összeállítást.

És itt egy kis kitérő a mi szempontjainkra: a túrára kettesben mennénk a feleséggel, a saját időritmusunk szerint, a minket érdeklő látványok szerint. Mivel én már elmúltam 58 éves és az asszony sem fiatal, megvan a ritmusunk, amiben jól érezzük magunkat. Korai felkelés, reggelizés nélkül, akár 2-2 ½ óra egyben motorozás, a kijelölt aznapi program lehetőség szerinti betartása, gyors étkezések, lehetőleg a szabadban, boltban vásárolt hideg élelemmel, bámészkodós tempó, bárhol hirtelen megállás, de csak a fotó idejére, és sötétedés elött a szállásra érni, ahol már jöhet a komótos étkezés,borozgatás, bámészkodás a szállóból. Igen, korunkból adódóan már nem sátrazunk, az olcsó panziók, szállók kerülnek előtérbe. Persze volt már, hogy szükségből belefutottunk drága szállásba, de az rosszul esik!

És a jármű: 1964 óta először Berva, majd 1968 óta motor (Tünde!!) bűvöletében élve nagyon sok típuson át 2002 óta Gold Wing túrázós lettem. A mostani egy 2003-as 1.8-as Wing. Mivel nagyon sokat megyünk, (évente 30-35 ezer km) felszerelkezve pótcsomagtartóval is, a túrafelszerelés elhelyezése nem tűnt gondnak.

Na, megkezdődhetett a tervezés! Mivel a Gold Wing Európa Szövetség évente 18 találkozót szervez, melyek közül 4-6-ra el szoktam menni, célszerűnek tünt valamelyikkel összekötni a túrát. A 2007–es szezonban aztán úgy jött ki, hogy julius 5-én Olaszországban, Grosseto(Toszkána) és julius 19-én Svájcban, Unterageriben lesz, (Zug mellett). Itt pedig bejött a képbe a motorostura.hu.

Annyit olvasgattam az ott lévő túrákat, főleg az Alpokkal foglalkozókat, hogy már nagyon kíváncsi voltam az ottani utakra is. 2006-ban a Garda tónál volt az olasz GW Találkozó, de akkor nem volt idő a Nagy Alpesi Útra. Most viszont szinte kínálta magát az Olaszországból Svájcba vezető útként!! És ha arra megyünk, akkor már Millau is. Kis kitérővel.

Jött a számolgatás: ez az oda-vissza úttal 20-22 napot is kitehet, ilyen sokat még soha nem voltunk egyhuzamban távol, kibírjuk-e? Mennyi ruha, mennyi pénz, mennyi km lesz ez, hogy áll a gumi, olajcsere, szállás hol lesz, foglaljunk-e előre, vagy ott keresünk valamit, ha nem érünk oda a foglalt szállásra, mi van, és erővel bírjuk-e?

Mint mindenhol, akár bevalljuk, akár nem, a nő dönt, és azt mondta: – Fiatalabbak már nem nagyon leszünk, később ki tudja mi lesz, menjünk!

Akkor uccu, nézzük a látnivalót: kötelező Olaszországban Pisa, hisz mellette megyünk el, Olasz-Francia Riviéra, Monaco, Monte-Carlo, Gran Canyon du Verdon, Pont du Gard, Avignon, Millau, Route des Grandes Alpes, Mont Blanc, majd svájci szerpentinek, Luzern, Rajna-vízesés, és a többit még majd meglátjuk, ami adódik.

Leírni is sok, hát még összefogni, megszervezni, melyik napon, hol, mit, mennyit? Rengeteg számolgatás, és elkezdtem szállásokat foglalni. A legtöbbet a ViaMichelin Bookings segített, de a Logis Europa francia oldala is sok ötletet adott.

Csomagolás: három hétre lehetetlen elegendő ruhát vinni motoron, még a GW-on sem, főleg úgy, hogy egyik héten tengerpart, a másikon alpesi hágók, a harmadikon mindennapos zuhogó hideg eső vár ránk. Aztán útikönyvek, térképek, GPS, mindenféle szállás visszaigazolások, okmányok, biztosítás, gyógyszer,stb.. Ajjaj!

De egyszer mindennek eljön az ideje, így az indulásé is, és az indulás előtti estére úgyis minden összejön, és hullafáradtan félálomba dőlsz, persze laza idegességgel a kisagyadban.

Kellemes 22 fokos melegben indulás, az M7-en a Balatonvilágosi AGIP kútig, ahol találkoztunk GW-s barátainkkal, Ferikével és Évával, akik Kiskunhalastól idáig kétszer áztak és száradtak meg. Persze ezen jót nevettem, látva a szikrázó kék eget, és a tíz perces késésüket magyarázkodásának tartottam. Megettük a büfében Közép-Kelet-Európa legrosszabb virslijét és debrecenijét, és nekiindultunk. Már az M7 végénél elkezdett felhősödni, de még ekkor sem gondoltunk semmi rosszra.

Nagykanizsáig kisebb esők veregettek el minket, de a MOL kúti tankolásnál is még úgy gondoltuk, ez csak viccelődés az égiektől. A Letenyei határátlépés után a kanyaros kis szakaszon már bemutatót tartott a komolykodó eső, így mire megálltunk egy étterem előtt ebédelni, már a cordura ruhák átáztak. Ebéd alatt a helyzet fokozódott, így induláskor az esőruhát a cordura alá vettük, mert így volt egy száraz réteg a vizes cordura alatt. A helyzet azért volt vicces, mert alaphelyzetben a Wing szélvédője és burkolata esőmenetben szinte teljesen szárazon tart, itt azonban a mellettünk szembejövők óriási víztömegeket zúdítottak az ölünkbe, amit az autópályán elkerülhettünk volna, de mi szeretjük a mellékutakat, és most meg is kaptuk. Persze volt váltakozva autópálya-főút, ahol a fizetőkapuknál volt érdekes a dolog – vizesen rámtapadt kesztyű le – pénztárca előkotor – elgémberedett ujjakkal pénz ki – pénztárca vissza – vizes kesztyű vizes kézre reménytelen húzkodása. – Király!!

Már hideg is volt, és az eső erőből nyomta, de csak elértünk Bled-ig, és a Hotel Krim hátsó bejáratánál lévő árkádos rész alatt leparkolva elfoglaltuk a szállást. A kesztyű, a bakancs, a cordura ronggyá ázott, de az alatta lévő esőruha segített, a többi ruha száraz maradt. Mire levetkőztük és kiteregettük a ruhákat, elállt az eső, és kisütött a nap. A bárban orvosságként slivovitz és palinkovec gyógyszerekkel előztük meg a nagyobb bajt, majd átsétáltunk a kb. 100 m-re lévő étterembe, ahol nagyon jó vacsora és barna sörök után 21.30-kor a szállásra visszatérve jó alvás következett.

Bled

Reggel szikrázó napfény, kis felhőpamacsok a kék égen, de hűvös levegő, a kesztyűk és cipők hajszárítózást igényeltek. Reggelizés után egy gyors kis kör a tó körül, majd irány Itália. Sokan ismerik bizonyára a Bled-Tarvisio közötti utat, kellemes kis kanyargós, nagy hegyek közötti utacska. Az eseménytelen határátlépés után jött a dögunalom autópálya. Nem szeretem az olasz pályákat a sok értelmetlen fizetőkapus rendszerük miatt, de a gyors haladás miatt szükséges. Máskor már többször próbálkoztunk az alternatív mellette vezető utakkal, de szinte mindig befulladtunk a városokba, még motorral is. Marad a kényszerű pálya, de még így is sikerült a Firenze melletti részen, ahol az útépítés miatt leszűkített sávok jóvoltából nem bírtunk a sorok között elmenni, pedig az olasz autósok segítőkészek voltak, így 2,5 km-t 30 perc alatt tettünk meg egy lerobbant teherautó miatt, persze addigra már a nap 31 fokra melegítette a levegőt. Szenvedés volt. Innen aztán egy pár kilométer után elhagytuk a pályát, és mellékútnak nevezett négysávos autóúton tudtunk normális tempóban haladni. A táj is egyre szebb lett, már benne voltunk a Toszkán vidékben, ligetek, lankás domboldalak nyugtatták a szemet. Végül megérkeztünk Grossetoba, ahol első utunk a GW találkozó helyszínére vezetett. Bejelentkeztünk, és az olasz klub szervezői nagyon kedvesen mondták, hogy sajnos szállást már nem tudnak itt adni, de a városban ajánlottak egy szállodát, alig elriasztó 139 €/éj áron. Nem vagyunk elveszett gyerekek, bár mondták, hogy ez egy kiemelt üdülőhelye Olaszországnak, tudtuk, hogy lesz ez olcsóbb is!

Sajnos jól mondták, a legjobb ajánlat, amit kaptunk 95 €/éj/szoba volt, de nem a városban, hanem a tengerparttól 100 m-re, ami azért jobban hangzik. A Hotel Rosmarina kapuja fölé *** volt bigyesztve, de ezt nem igazán érdemelte ki. Lepakolásztunk, majd visszamentünk a 3 km-re lévő találkozóra, hogy jól bezabálunk. Ezt nem kellett volna. A találkozó színhelye Itália legnagyobb campingje volt, és a többi GW találkozótól eltérően itt nem engedték meg a találkozó által szponzorált árusok, étkeztetők letelepülését, csak a saját éttermeiket használhattuk.

Elképzelhető, hogy több ezer campingező, gyerekkel, nagymamával, kutyával és motorosokkal vegyítve mit eredményez! Mi sörért ordibáltunk, a gyerekek fagyiért visítottak, a nagymamák a sült krumplit követelték. Totál káosz. Egy kicsit hüledeztünk, aztán röhögni kezdtünk, majd felülve a motorokra elmenekültünk. A szállásra visszatértünk, letámasztottuk a zárt udvarba a gépeket, és a szállótól 8 méterre, az utca másik oldalán lévő kis campingban lévő pizzázóban telepedtünk le. Itt aztán grappa-pizza-sör mellett megtaláltuk a mi helyünket. Mivel látták, hogy nagyon fontos emberek vagyunk, ezért a séf személyesen jött a rendelést felvenni, s mivel csak az olasz nyelvet beszélte, kézzel-lábbal kommunikáltunk. Ám amikor a pizzákat már a felszolgálók hozták ki, kiderült, hogy ők viszont román vendégmunkások, akik közül magyarul beszélő is volt. Innen már sínen voltunk, és 23 óráig álltuk a grappa-sör csatát.

Reggel érdekes felfedezés: minden ruhánk, az ágynemű, a törölközők nyirkosak. Aha, a tenger. Egész éjjel mormogott a nyitott ablakon, és közben beküldte páráját, hiába süt egész nap a nap tüzes sugára, éjjel ő győz.

Megreggelizünk, a reggeliző helyiség a szálloda fák fölé nyúló tetőteraszán van, hatalmas, elhúzható üvegfalakkal, pompás kilátással a környező hegyekre, a tengerre. Mintha egy nagy zöld szönyeget terítettek volna a városka fölé, a fák eltakarják az utcákat, házakat, és csak a gyönyörű tájat látod. Óriási ötlet.

Ma kirándulást szerveztek az olaszok, úticél Saturnia, ahol egy különleges szabadtéri fürdő található, sziklalépcsőkön bukdácsol le a víz, és teraszokon megpihenve alkot medencéket, mint Egerszalókon, vagy Pamukkaléban. Átmegyünk a találkozóhelyre, kicsit beszélgetünk az ismerősökkel, majd 10.30-kor indulás. Gyönyörű tájakon, nyugodt motorozás kb. 130 motorral. Az olaszok példásan zárják a kereszteződéseket, zökkenőmentesen érünk el Saturniába. A parkolóban két dologra derül fény: az egyik, hogy nem kentem be a karom fényvédőkrémmel, és szétégett; a másik, hogy otthon hagytuk a fürdőfelszerelést. A dobozt kinyitva az esőruha mosolygott ránk +38 fokban. Kicsit röhögünk kínunkban, majd míg a többiek elmennek a fürdőbe, mi rövid városnézés után megindulunk vissza.

Saturania

Másik úton térünk vissza Grossetoba, ez is gyönyörű helyeken vezetett. A Supermarketben bevásárolunk kenyérből, mert Ferike barátom vésztartaléknak hozott paprikásszalámija már kezd nagyon izzadt állapotba kerülni. Visszatérve a hotelba átmegyünk a kis campingbe, és elpusztítjuk a vésztartalékokat, pár sörrel kísérve. Az evés után az asszonynak megjön a bátorsága, hogy ha már nem volt sziklafürdés, akkor most legyen tenger. Én nem vagyok a tenger híve, de legyen. Egy aranytartalék sörrel a kezemben lekísérem a partra, ahol szép homokföveny, kevés ember és szélfúvás fogadott, de sebaj. Hurrá, nyaralunk! Háááát, kb. 10 perc próbálkozás után a nő megállapította, hogy hideg a víz. Pokróc, papucs visszaszerel, visszavonulás. Egy óra pihenés után megjelenik Ferike, hogy menjünk át a találkozóra. OK, átgurulunk szép lazán a villákkal teli mellékutcákon, kicsi beszélgetés az olasz túraszervezővel, mert augusztusban jönnek Kelet-Európa túrára, útbaejtve Magyarországot is. Ötleteket, segítséget ajánlunk nekik, aztán a magyar Wingesek úgy döntenek, hogy megnézik, hol lakunk. Jó, vissza a kiscamping pizzásához, ahol aztán belelendülünk, szerencsére nekünk már nem kell menni sehová, így 21 óra körül átszédelgünk egy pihentető alvásra.

Grosseto

Gyors reggelizés, mert mára Pisa van betervezve, csak kettesben megyünk, cél a ferde torony. A tengerparti kis úton maradunk, mondván az szebb, de borzalmas a forgalom, alig haladunk, hőség. Nem baj, kirándulás van. A GPS nagyon jó, Pisába érve roppant precízen, gyorsan elvisz a toronyhoz. Nagyon jó parkolóhelyet találunk, mondjuk Olaszországban nem túl nehéz, mert nagyon sok a kijelölt motorparkolóhely, ingyenes, és nem áll oda egyetlen autós sem. Séta a toronyhoz – gyönyörű, a mellette lévő templomokkal együtt. A toronyba való feljutáshoz jegyet kell venni, amin pontosan rajta van, hogy mikor léphetsz be, így nincs sorbanállás.

Hibáztunk: előző nap beszélgetve azokkal, akik aznap voltak a toronynál, mind arra panaszkodott, hogy nagyon kellemetlen érzés a toronyban a megdőlt padlón való járás, és a természetellenes horizont, rosszullét, hányinger, szédülő érzésük volt. Én a körhintára csak ránézek álló állapotában, és már szédülök, így elhittem nekik. A torony bejáratánál állva mi is láttuk, hogy 10-ből 8 ember az ajtó előtti első lépcsőre lépve megbillen, és a kőfalhoz kapva megtámaszkodik. Így kihagytuk a felmenetelt, de azóta másokkal is beszélve megbántuk! Ha már eljöttél idáig, igenis menj fel, lesz, ami lesz.

Pisa

Egy kicsit bolyongtunk a környéken, majd a meleg miatt beültünk egy szendvicsbárba, inni, meg megkaptuk Itália legócskább, fűrészporból és kőporból készült rántotthúsos szendvicsét. Így eltelve élményekkel, úgy gondoltam, több meglepetés nem kell, irány az autópálya, gyorsan vissza a szállásra. Aha, nesze neked, ezért fizetsz a gyors haladásért: a fizetőkapunál kilóméteres sorban pont 20 percet álltunk, mire átvergődtünk, szétégve és dühösen. Ennyi idő alatt a mellékúton is átértünk volna ingyen.

A szállásnál nyugtatásképpen lesétáltunk a promenádra, ahol az úri közönség sétál, mutogatja magát, nézegeti a másikat. Itt egy pizzériában a barátainkkal eszegetés, majd egy kis pihenés után szállás, ahonnan este 21 órára visszamentem az eredményhirdetésre. Az asszony már nem jött, elege volt a meglepetésekből.

Az eredményhirdetés a következő: minden GW találkozó záróestjén összesítik, hogy nemzetenként hány motor vett részt, díjazzák a legöregebb, legfiatalabb, legmesszebről jött résztvevőt, stb., aztán zenés buli, és reggel mindenki indul haza, vagy az elvetemültebbek a következő találkozó helyszinére. De itt a legelvetemültebb én voltam, mert innen indulunk a Nagy Kalandunkra.

22.30 körül visszamentünk a szállásra, ahol Ferike barátommal még egy búcsúpoharat akartunk inni, hisz ők reggel hazafelé indulnak. Ám az eddig nyugalom szigeteként ismert kis camping vad tivornyától volt hangos, szombat lévén egy szintetizátoros őrült hangerővel próbálta leplezni amatőrségét, ami a bulizókat, akik főleg iskoláskorú gyermekek voltak, nem zavarta, ám minket annál inkább. A sörcsap mellett állva gyorsan leöntöttünk egy-egy pohárral, és elmenekültünk. A szálló is zengett, de az ablak becsukása után elviselhetőre csökkent a zaj.

Reggeli a tetőteraszon, majd búcsú Ferike barátoméktól, mert ők hazafelé veszik az irányt, nekünk pedig most kezdődik a Nagy Kaland, hiszen innen egyedül megyünk tovább, egyre messzebb kis hazánktól.

Rossz tapasztalataink vannak a tengerparti kis, de szép utakról, ezért most gyorsra vesszük az iramot, és megindulunk az SS1 jelű gyorsforgalmi úton, ami később becsatlakozik az A12 pályára. Az idő gyönyörű, csak óránkénti pihenésre, és az aktuális tankolásokra állunk meg. Albenga előtt a benzinkútnál veszünk két szendvicset, (2 €/db), de mint szinte minden kútnál, itt is rossz minőségű, pedig soha nem választunk egyformát, épp amiatt, hátha az egyik jó lesz. Na, itt mindkettő rossz.

Menton

Ventimigliánál lépünk át Franciaországba, amit csak annyi jelez, hogy itt van a fizetőkapu, ahol a Grosseto-Ventimiglia távolságért 31.9 Eurót kell fizetni. Mivel gyorsan tudtunk haladni, 15.00-ra megérkezünk a csak innen pár km-re lévő első előre lefoglalt szállásunkra, ami Mentonban, az ETAP hotelben van. Az ajtó persze zárva van, és hiába próbálom a regisztráció kódját beütögetni, többféle variációban, az istennek se nyit ajtót. A közben odaérkező német család kicsit lenézően tekint ránk, majd mikor odaengedem őket a billentyűkhöz, őket is kirúgja az automata. Mivel az ajtó csak kódkártyára nyílik, nézünk egymásra bután, hogy mi lesz. Közben érkezik még, cseh, holland, majd végül egy francia család is. Mikor őket sem engedi be, vad telefonálásba, és ordítozásba kezdenek, aminek meg is lesz az erdménye. Közlik vele, ő meg nekünk elmondja, hogy az operátor 17.00-kor jön, és ő majd beenged, meg ad szobakártyát. Ennyit az elektronikus világról. Mivel időnk van, ne ácsorogjunk itt, menjünk át a pár km-re lévő Monte-Carlóba. Zegzugos kis hegyoldali utcácskákon begördültünk a mindenki által képekről is jól ismert városba, ahol először a jachkikötőbe álltunk be megcsodálni a legeslegfelső kaszt úri játékszereit. Én már a 80-as évek elején jártam itt, de most is ugyanúgy megy a magamutogatás. Talán annyi változott, hogy a jachtok végénél parkoló Aston-Martinoknak a jacht nevével megegyező a rendszámuk. De a jacht tatján lévő asztaloknál ugyanúgy isszák a saját pincéreik által felszolgált pezsgőt, és tekintenek le felsőbbségesen az alant a rakparton őket bámuló pór népre, mint régen. Ezt is letudtuk, mentünk egy kört a Forma-1 versenyek útvonalán, megálltunk a Casinó előtt egy fényképre, aztán vissza a szállásra.

A recepciós becsülettel pont 17.00-ra megérkezett, a kódkártyát gyorsan megkaptuk, lecuccolás. Hááát, voltunk már egypár ETAP hotelben, de ez eddig a leglepusztultabb volt. Az ára 58.60 Eu/éj. Csak egy éjszakát töltünk itt, ami kibírható. Mégiscsak a Riviérán, tengerre néző szobában vagyunk.

Még rengeteg idő volt estig, ezért beöltöztünk nyaralónak, (rövidnadrág, strandpapucs, sör a kézben) és sétálgattunk a korzón. Közben egy boltban vettünk bagettet, felvágottat, sajtot és ásványvizet, majd a korzó egyik padján, papírból megettük, persze az ötletet az adta, hogy másokat is láttunk így mulatozni. Valószínüleg nem csak nekünk tűnt drágának a fényes, csillogó éttermek étlapja. Végül még egy rövid séta a jachtmólón, ahol kevésbé fényűzőek voltak a hajók, de ezek sem szegénységről árulkodtak. A szállásra visszatérve itt is szembesültünk a tengerparti szobák hátrányával. Alapból nyirkos volt minden, az ágynemű, még a törölköző is. A pihentető alvásban azonban ez nem gátolt meg minket.

Monte Carlo

Reggel borult, de nem hideg idő, ½ 8-kor már elindultunk, de kb. 5 km után elkezdett esni az eső. Egy kicsit próbálkoztunk, de Monacoban fel kellett venni az esőruhát. Ez valószínűleg megzavarta a GPS-t, mert elkezdett ide-oda vinni a városban. Állandóan újratervezett, és szűk mellékutcákba, meg lakóparkokba vitt be, ezért aztán egy szélesebb utcára érve visszatértünk a jó öreg táblák utáni tájékozódásra, így 1 óra alatt leküzdöttük a várost, viszont kiérve a pályára, szakadni kezdett az eső. Szerencsére már Nizza után abbamaradt, így végre levehettük az esőruhát. Innen már gyönyörű napsütésben, egyre erősödő melegben értünk le Frejusba, ahol megint a parti úttal próbálkoztunk, hogy St-Tropez-ben megnézzük a csendőröket. Na, a 30 km-es út majdnem egy óra araszolás, kocsik között bújkálás, megsüléssel telt el, így mire leértünk St-Tropez-ba, már csak a menekülésen gondolkodtunk, a városnézés kimaradt. Még Toulonig lementünk főúton, de ott vissza a sztrádára. Először jó volt, de aztán előbb kis szellő, majd szél, aztán erős szél kezdett bírkózásra kényszeríteni minket. Mire Alesbe, a szállásra értünk, viharos széllökések között álltunk be a parkolóba.

A szállás: Hotel Premiere Classe. Ez még az ETAP hotelt is alulmúlta. Hihetetlen pici szoba, semmi pakolási lehetőség, se szekrény, se fogas, semmi. Bár ez tiszta volt, és nem nyirkos, de az ágy és a fal közötti közlekedési lehetőség 25 cm, csak oldalazva tudtál a vizesblokkba menni. Tipikusan egyéjszakás átmeneti szállás, de mi 3 napot foglaltunk le előre, igaz, egy éjszaka csak 36 Eu/szoba. Olcsó hús, híg leve. Sebaj, 100 m-re egy óriási bevásárlócentrum volt, bevásároltunk ételeket, borokat, vizeket, majd a szálló mögötti udvari részen lévő asztaloknál beettünk, ittunk a szép koraesti giccses naplementében, és 21 órakor már alvás volt.

Hűvös, de szép napos időben indultunk. Egy kicsivel később feltámadt a szél, és elég durván lökdösni kezdett. De mire Gangesbe értünk, a hegyek lábánál már elviselhetőbb volt, viszont a hideg és a komor felhők miatt beöltöztünk esőruhába. Itt a Gorges de la Vis nevü völgyből fantasztikus szerpentineken haladtunk felfelé, teljesen üres utakon. A jó minőségű utakon gyönyörködve, meg-megállva jutottunk fel a Cirgue de Navacelles nevű képződményhez, ami egy a víz által évmilliók alatt kivájt katlan. Ebbe a 300 m mély és 1.6 km átmérőjű lavorba levezet az út, és a másik felén újra feljutsz a fennsíkra. Hihetetlen látvány, és élmény átmotorozni rajta. A sok bámészkodás miatt az idő kezdett vészesen előrehaladni, így innen már egy kissé erőltetett tempóban kellett a mai igazi cél, a Millau híd irányába menni, míg egyszercsak az egyik kanyar után felsejlett a távolban a HÍD. Persze ide építettek egy kilátót, hogy legyen távlati képed is a hídról.

Millau-viadukt

Gyors fényképek, és tovább. Először a híd alatt akartunk átmenni, így az alatta lévő látogató központ felé vettük az irányt, amely az egyik pilon lábánál van. Csodálatos látvány az égigérő pillér lábánál felbámulni, míg el nem szédülsz.

Gyorsan végignéztük az ismertető táblákat, kis ajándékvásárlás, és menjünk a hídra. A völgyből nagy kerülővel lehet feljutni az autópályára, ami véletlenül pont úgy van megépítve, hogy egy fizetőkapu esik az utadba. 3 €, és már mehetünk is. Közben a szél őrült módon feltámadt, már kezdtem aggódni, mi lesz a hídon, le fog fújni a szél minket. A hídfeljárónál megálltunk, egy gyors fotó a ráhajtásról, videokamera bekapcs, és indulás. És csoda! A híd üvegfalakkal van szegélyezve, és szinte szélcsendben haladtunk át rajta. A görbített üvegfalak miatt torzított képet látsz a környezetről, mintha csak egy sima autópályán haladnál. Jó volt, de alulról a látvány sokszorosan nagyobb élmény. Ezért a túlodali következő kihajtónál lementünk és újra átmotoroztunk alatta,a látvány miatt.

A híd a Tarn folyót íveli át, annak a völgyében haladtunk tovább. Gorges du Tarn néven jegyzik és legalább egy teljes nap kellene a látnivalóihoz, olyan töménységben adja a csodás helyeket, hogy nem bírod befogadni a sok szépséget. Összeszűkülő, majd újra szétnyíló szurdokok, fák alagútja, sziklafalak határolják a jó minőségű utat.

Gorges du Tarn

A völgy végén lévő kis városkában megálltunk bámészkodni, enni, és ezt kihasználva az eső rákezdett zuhogni, így a szállásig hátralevő majd 100 km-t 2 óra alatt tudtuk a vizes, kanyarokkal tűzdelt úton megtenni. A szállás előtt 10 km-re hirtelen kisütött a nap, és pár perc alatt már szárazak is voltunk. Így a városba érve beálltunk tankolni, majd onnan kikanyarodva olyan zápor csapott le ránk, hogy 20-30 m-re lehetett csak látni a sűrű vízesés miatt. Megint bőrig áztunk 1 km-re a szállótól. Ezen már csak nevettünk, és a mindig nyitvatartó pizzáskunyhónál rendelve egy pizzát, annak elkészültéig esőruhában táncoltunk a viharos szélben, majd a szálló lépcsőfeljárója alá húzott padon a csendesedő esőben megettük (esőruhában), és a szobában egy üveg roséval leöblítve fejeztük be a mai mozgalmas napot.

Reggel a szokásos gyönyörű kék ég, de hideg idő. Meleg ruhákba bújva megindulunk, és 55 km megtétele után gyorsan megérkezünk a Pont du Gard parkolójába. Itt már olyan meleg volt, hogy pólóra kellett vetkőzni, és a szerencsére még üres parkolóban a cordura ruhát farmerra cserélni. A 2000 éve épített és a világon a legszebben épségben maradt vízvezeték majd 1 kilométer hosszan íveli át a Gardon folyót, a reggeli fényben csodás látványt nyújt. Mivel még szinte nincs látogató, így nyugodtan tudjuk megszemlélni a csodás építményt.

Pont du Guard

A domboldalba kilátót építettek, ahová felmásztunk, hogy felülnézetből is láthassuk ezt az építményt, de olyan meredek volt a felfelé vezető út, hogy ott súlyos lihegést, másnap pedig erős izomlázat okozott, de megérte, mert szép látvány. Közben a látogatóbuszok elkezdték ontani az embereket, akik a szokásos módon üvöltve, trappolva, lökdösődve róták le tiszteletüket az építmény előtt. A csúcs a művelt arab család volt, akik hol angolul, hol arabul bíztatták egymást a híd két végéről fényképezkedésre. Ez elég volt ahhoz, hogy mi meghátráljunk, és a parkolóba menekülve elhagyjuk a helyszínt. Kifelé haladva kellett 5 € parkolódíjat fizetni, így nem nagyon értem, hogyha gyalog jövünk, akkor ingyenes a látogatás? Bár gyalog érkezőket az odavezető hosszú úton nem láttunk.

Innen továbra is gyönyörű időben élménymotorozva mentünk az Ardeche völgyébe, ahol szép magaslatokról lehet lelátni a völgyben magának utat törő folyóra, hogy végül az út óvatosan leereszkedve a völgybe elvezessen a Pont d’Arc nevű képződményhez, ami a víz által évmilliók alatt kivájt természetes kőkapu, óriási méretben.

Pont d’Arc

A kajakosok és kenusok paradicsoma, mert a folyó szelíd csordogálása nem kíván nagy erőfeszítést a rajta túrázóktól. Arrébb persze bedurvul, de ott már csak néhány vadvizi evezős jár. Itt viszont nagy, fürdőzőkkel teli élet zajlik.

Szép lassan visszahajtottunk a szállásra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve bemotoroztunk a centrumba, kerestünk egy Internet kávézót, (ami nem volt könnyű) és tudattuk az otthonlevő hozzátartozókkal, és barátokkal, hogy még élünk. Visszahajtva a szállásra a bevásárolt étkeket a szálló mögötti kis kertben egy üveg rose társaságában legyűrtük, majd nyugovóra tértünk.

Szöveg és képek: Andrikó Jószef, 2008.

Folytatása itt olvasható!