Pénteken reggel korán akarunk indulni. Így kettesben gyorsabban haladunk és gyakrabban megállhatunk fényképezni. Az M7-es és a 8-as után a magyar határtól végig mellékutakon terveztem a kiutazást Ausztria déli határa mentén, majd Eisenkappelnél át a hegyeken Kranj irányába.

Gyors telefon erre-arra. Megnézi a szomszéd is és hamarosan kész a diagnosztika – Nem kap üzemanyagot. El kell vinni a szervizbe, mert csak a számítógép tudja elolvasni, hogy miért. Többek a riasztóra esküsznek. Hívom a mentőt. Krisztián szerencsére már bent van és a Motoko-ban trailerével bevisszük a cuccot a márkaszervizbe. Ott az akku feltöltésével kezdik. Rákötik egy high-tech műszerre, és megnyomják a “Minden, amit nem akarsz tudni az akkumulátorodról” feliratú gombot. A végeredményre fél órát kell várni, mondják. Rosszat sejtek, amikor még egy óra múltán is ott toporgok a szalonban. Már dél van és előttem még ott a 600 kilométer. Az akku végül magához tér, még csak cserélni sem kell azonnal, ráér a következő idényben. Hurrá.

Hazafelé vágtázva kicsit élvezem a robbanékonyságot, ami így dobozok és utas nélkül előbújik a gépből. Csak a hátsó fék tréfál meg néha, ami most szinte érintésre leblokkolja a kereket.

A Dunántúlon végig borult az ég, de a felhők színes foltokat festenek rá és a festmény a kék minden árnyalatát felvonultató impresszionista látomássá áll össze. A napraforgók sárga szirmai és narancssárga tányérjai ezzel a kék háttérrel olyanok, mint egy Van Gogh kép. Egy tábla mellett meg kell, hogy álljak néhány képet készíteni. Nem vagyok egyedül. Egy hazafelé tartó osztrák pár is pont ott áll meg. Adogatjuk egymásnak a gépeinket és nagyon élvezzük a látványt.

Rábafüzes után Feldbach felé kanyarodunk. Egyik kedvenc ausztriai váram, Riegersburg itt van a környéken. Kis kitérőt teszünk miatta. Még van elég fény, hogy a völgyről az új géppel és az új optikával készítsünk néhány fotót. Sok motoros jár erre.

Eisenkappel környékéig viszonylag gyorsan haladunk és keveset ázunk, bár az utak már többnyire vizesek, előttünk járt itt az eső. Van itt egy kedvenc elágazásunk, ahol el kell menni balra egy mező közepén. Az utóbbi két évben negyedszer járunk erre, de most is továbbfutunk a rossz irányba éppúgy, mint az első alkalommal. Szerencsére tudjuk, hogy hogyan lehet a kis hibát kijavítani a következő mellékútnál.

Mire nekivágunk a hágónak besötétedik. A hegynek felfelé egy szépen megtermett őz ugrik elő az erdőből és keresztezi az utat. Azt várom, hogy visszafordul, és beszalad az erdőbe amerről jött, mert a bal oldalon szalagkorlát fut végig, de az őz teljesen váratlanul leguggol és átbújik a 20 cm magas szalagkorlát alatt. Ezzel szerintem felléphetne. Én fogadtam volna rá, hogy nem fér el. Ismét egy lecke arról, hogy ne becsüljük alá mások képességeit.

A hágó időközben besötétedik és elered az eső is. Az ilyenkor szokásos kőomlások is elindulnak lassan. Kezdem azt hinni, hogy ez egy tipikus első napi élmény. A Garda tónál ugyanígy jártunk. Most az a különbség, hogy csak egyvalaki van mögöttem, aki a felmenőimnek jókívánságokat küldözgethetne, ő meg már megszokta.

Bled is csupa víz. A szálloda a parton van, a motorokat hamar megtaláljuk. Kicsit túlmegyek rajtuk, hogy megfordulhassak. A forduláshoz találhattam volna jobb helyet is, mint a 45 fokos szögben felkanyarodó hegyoldal járdaszegéllyel. Egy pillanatig rosszul fogom a kuplungot és visszacsúszunk. A motor szépen lassan dőlni kezd, az erőm meg már csak arra elég, hogy koccanás nélkül szépen simán fektessem az oldalára. Veszek egy-két nagy levegőt, átgondolom a leckét, amit az eldőlt motor felállításáról tudni kell – motor ki, gyújtás le, fogás keresés háttal, („Hogy miért nem maradtam a robogónál!”) aztán egy nagy hórukkal talpra állítom. A 400 kilónyi cucc egy kicsit megviseli a derekamat.

11 óra körül van az idő, a többiek már aludni készülnek. Kedvenc pizzázónk szerencsére éjfélig nyitva van. Ez már többször bevált, most még jobban, mint máskor, mert már tudjuk, hogy mit rendelünk. A lányok most is mosolyognak, a pizzám most is nagyobb, mint a tányér, a szállodaszobám ablaka pedig most is a bledi várra néz.  Jól vagyok. Megyek aludni.

Reggel először is kiadós masszázst kapok, hogy fel tudjak kelni. Elhatározzuk, hogy a csomagolási listát kiegészítjük a Voltaren kenőccsel.

A szemközti szálloda tóra néző teraszán reggelizünk. Alattunk a tó, szemben a vár. A miénkben nincs étterem. A Trzst hotelt mindenkinek ajánlom. A szoba 35 Euro fejenként, de a szolgáltatás megéri. Parkolóhelyük sajnos nincs,de egyébként minden OK. A portások fiatalok, kedvesek, jól beszélnek angolul és szívesen elmutogatják a térképen Szlovénia összes látnivalóját.

A többiek tegnap Piranban voltak a tengerparton és meglátogatták a postojnai barlangot is. Többnyire áztak, kivéve a tengerpartot, ahol azt mondták olyan szárazság van, hogy törik a fű. Ma is délnek indulunk, mert tartunk az esőtől. Lipicára azonban mindenképpen be akarunk menni. Ha tényleg esik, akkor onnan még a Skocijane barlangba is átnézünk, hogy legyen tető a fejünk felett.

Az autóúton Ljubljana felé folyamatos kocsisor mellett húzunk el szinte végig. Osztrákok, németek mennek a szlovén, vagy a horvát tengerpartra. Lipica ki van írva az autópályán, bár szerényebben, mint a Postojna kijárat, amit hatalmas tábla hirdet, jelezvén, hogy azért ezen a környéken mégiscsak a Postojnai Cseppkőbarlang a fő látványosság. Ahogy közelebb kerülünk már biztosan nem tévedünk el, mert a golfpályákat és a kaszinót ezernyi tábla mutatja az út mellett. A vezetett túra 1.400 szlovén korona, óránként indul, 45 percig tart és 5 különböző csoportot indítanak más-más nyelven. A magyarok általában az angol csoporthoz csatlakoznak. A lovak nagyon szépek. Az itteni pacik érdekessége, hogy sötét barnának születnek és hat éves korukra teljesen kifehérednek. Elsősorban parádézásra alkalmasak, mert alacsony növésűek, viszont azt mondják, hogy okosak, könnyen idomíthatók.

Az idő napos, így a Triglavon keresztül megyünk vissza, a Soca folyó völgyében Tolmin és Bovec felé. Bovecben szeretnénk ebédelni. Imi szereti a környéket. Valaha raftingolt erre egy társasággal – mutatja, hogy hol laktak. Tavaly voltunk itt a kerthelyiségban és akkor egy csomó pisztrángot megettünk. A hátsó udvarban veterán motorokat tartanak. A motoros itt gyakran és szívesen látott vendég. Tetszett a hely, mert jó volt az étel és kedves a felszolgálólány, aki most is gondunkat viseli – angolul, németül egyaránt folyékonyan. Ebéd után bemegyek a pulthoz fizetni. Amikor kettesben maradunk a pincérlány hirtelen kemény üzletasszonnyá változik. Gyorsan hozza a döntéseket, profi módon irányítja a boltot. Emlékszik rá, hogy már jártam náluk. Én is emlékszem őrá. Annak idején megadta az e-mail címét és azt hiszem meg is ígértem neki, hogy visszajövök. Most, hogy itt vagyok, megint gondoskodik róla, hogy ne felejtsem el.

A Triglavból kimenni északon Kranjska Gora felé komoly megpróbáltatás a gépeknek. Az útnak ez a szakasza körülbelül 15 kilométer hosszan nagyon rossz. A hegyi úton 49 számozott hajtűkanyar vezet át, amelyek egy része az északi oldalon apró macskakővel van kirakva. Szeretném tudni, hogy miért. Ötletünk százával van, de vajon mi lehet az igazi oka? Ha valaki tudja, kérem, hogy feltétlenül írja meg.

A rövid autópálya szakaszon Bledig aztán leengedjük a plexit és hagyjuk egy kicsit végre kedvükre futni a gépeket. A motorhangot még jó ideig alig hallja a magas hegyi légnyomásváltozás miatt eldugult fülem. Érdekes, hogy az intercomot viszont a tompán zümmögő háttérzajjal sokkal jobban hallani.

Kilenc előtt érkezünk Bledbe, ahol a mulatság már hétkor elkezdődött. Mi tíz körül csatlakozunk a parti tömeghez. A tóparton minden négyzetcentit elfoglaltak. A tűzijátékot várják. Mi is várjuk egy darabig, aztán elindulunk körülnézni. Közben a csónakok úsznak ki a tóra, amelyekből néhány száz mécsest raknak ki a vízre. A várból nagyszerű lehet a kilátás. Látom, ahogy odafent gyakran villannak a vakuk.

A tűzijáték 11-kor kezdődik. Parádés a kivitele. A várral a háttérben és a mécsesekkel a tavon szuper látvány. Keresünk egy helyet, ahol leülhetnénk, de minden foglalt, így aztán szétszéledünk. A többiek visszamennek a szállodába, amíg én sorra járom a tóparti teraszokat, hogy egy jó felvételt készítsek a tóról a mécsesekkel. Hamarosan szemerkélni kezd az eső, ami miatt aztán mi is visszamegyünk a hotelbe. Mire felérünk a második emeleti szobába már tombol a vihar odakinn. Jön a víz, mint a Niagara. Az utcán az emberek fel-alá futkosnak. Mindenki szalad az autójába, hogy aztán megpróbáljanak kijutni Bledből hosszú sorban araszolva, dudálgatva. Örülök, hogy nekem ott a jó meleg ágy, a tegnapi nappal ellentétben ma nem áztam és idebent olyan biztonságos és kellemes minden. Olyan távol vannak a portékájukat gyorsan mentő árusok, az esőben tolakodó autósok, olyan messze van Sharm es Sejk, ahol ma robbant a 80 ember életét követelő bomba, és London, ahol ma nyolc golyót kapott a fejébe az a szerencsétlen brazil villanyszerelő, aki nem állt meg a metróban az “ellenőrök” felszólításra.

Hétkor kelünk és fél nyolckor már ott szorgoskodunk a reggeliző asztalnál. Idős hölgy vigyáz minden mozdulatunkra, ha valami leesik rögtön ott terem és felszedi, miközben mosolyog és udvariaskodik. A Park szállóban bőséges a reggeli, de a szobák felszereltsége gyengébb, mint a Trstben volt. Ma azért lakunk itt, mert a ott már nem volt hely erre az éjszakára amikor a szállást foglaltam. A hotel tetején, az ötödik emeleten medencéjük is van, de ezt csak a szálloda TV-jén nézzük meg. A recepciójuk viszont egy Guiness rekord. Én sok helyen jártam már szállodában, de ilyen sokáig még sehol nem tartott egy számla kiegyenlítése. Ha ezt még megszorzom azzal, hogy négyen ültek/álltak a pult túloldalán, akkor övék az abszolút rekord. Lenne néhány ötletem a karrierjükkel kapcsolatban, ha én lennék a főnökük.

Trzic felé tartunk, hogy aztán a Loibl völgyében ereszkedjünk le Ausztriába. Nagyon szép erre az út és elég jó is. Rövid bemelegítés az osztrák utakra ahol majd igazán lehet döntögetni. Leküzdjük a rövid alagutat a határon. Az alagút nagyszerűen ki van világítva és be van kamerázva. Az osztrák oldalon egész stúdió van az események rögzítésére. Egy előzés az alagútban 36 Euró. Hat előzés az hatszor annyi.

Ferlachnál elfordulunk keletnek. Megállunk Völkermarktban egy kicsit, ahol épp egy olasz rézfúvós együttes tart pattogós bemutatót a helyieknek. Vörös uniformis kalappal és fekete színű tollbokrétával. Lavamünd és Eibiswald között van a nap fénypontja. Ez az igazi gyors és sima szerpentin olyan mint egy versenypálya. A hegy tetején a kis zöld büfé és parkoló a motorosok térképen is jelölt találkozóhelye, ahol mindenki ellenőrizheti a murga csík szélességét, mielőtt visszamegy, hogy tovább gyakorolja hogyan lehet letenni a tükröt a kanyarban.

Ehrenhausennél nagyon eltévedek. Az ADAC Ausztriai motoros térképét követem, ami tökéletes navigációs eszköz, ha az utakat jól feliratozzák. Itt azonban nincs kiírva az utak számozása. Elmegyek erre is egy kicsit, meg arra is egy kicsit, a végén még ellenkező irányban is elindulok, mire kiderítem, hogy minden irány jó lett volna, csak ki kell menni a faluból, mert az utak kívül találkoznak.  Imiék közben úgy döntenek, hogy a gyorsabb autópályát választják és kettesben elhúznak, mielőtt még szólhatnék, hogy pont az ellenkező irányban állnak, mint amerre menniük kéne.

Még hosszú utazás vár ránk szép osztrák mellékutakon, majd a nyolcason, amíg végül Bándon megállunk, hogy megvacsorázzunk. Nagyjából 5 óra van. Imiék néhány perccel előttünk érkeztek. Szerencsénk van, hogy nyitva vannak, mert vasárnap délután már csak addig tartanak nyitva, amíg van vendégük. A Pazar konyha ellenére az üzlet már nem a régi. A fiatalok elmaradnak, a betyár romantika és a cigányzene legfeljebb a külföldi nyugdíjasoknak kell. Csak idő kérdése és itt is McDonalds lesz.

Bándról már együtt megyünk haza. Székesfehérváron a benzinkútnál köszönünk el. Még gyorsan megbeszéljük, hogyan tovább. Zoli egy perc alatt rádumálja Imiéket egy Berchtesgaden túrára. Imiék még nem jártak ott és Zoli rettentő meggyőzően érvel a Sasfészek, a Königssee, a Watzman Thermal és a Grossglockner mellett, mert a döntés percek alatt megszületik. Velem már csak a kész tényeket közlik – a dátumot meg a célpontot.

Legyen hát ismét Berchtesgaden azoknak a kedvéért, akik most járnak majd arra először. Találkozunk három hét múlva pénteken.

 Agárdi György, 2005. július 26.