Az első idei túra – Balaton felvidéktől a Duna kanyarig

Októbertől gyakorlatilag április 30-ig garázsban állt az Divi. Valahogy nem jött össze, hogy guruljunk, a tavalyi 4500 kilométer mély nyomott hagyott bennünk. Gabi, a munkatársaival kitalálta: 30 kilométert gyalogolnak a Káli-túrán, a Balaton felvidéken. Április 30-án érkeztünk a magyar tengerre, május másodikán tértünk haza. Közben belefért a Balaton környékének a bejárása – nekem motorral, nekik gyalog – valamint a május másodikai kis kiránduláson egészen Esztergomig bócorogtunk.

Felmentünk – de szeretem ezt a szót, mi vidékiek mindig felmögyünk a fővárosba 🙂 – Pestre, mert akadt egy kis dolgom az egyik képügynökséggel. A csapat többi tagja kocsival indult Szegedről, mondták: „Várjatok be minket, valahol az M7-esen!”.

Végre turistáskodhattunk, ezért célba is vettük a Budai várat, a Halászbástyát. A kapunál a katona fizetés nélkül beengedett, úgyhogy megspóroltunk egy csomó parkoló és behajtási díjat. Sétáltunk egyet a várban és lementünk egy labirintusba. A Budavári Labirintus a világ hét földalatti csodája között szerepel, épp jól esett a túlzottan napsütötte délelőttön. A földalatti 20 fokban végre visszavehettük motoros dzsekinket, és abban ámulhattuk végig a kicsit sötétre sikeredett kiállítást. A motort fent hagytuk a cukrászda előtt, rácsatoltuk a bukókat – gondoltuk ilyen úri környéken csak nem lopnak.

Miután kijutottunk a labirintusból, átléptünk a Halászbástyára – ahol éppen itt a piros, hol a pirossal szórakoztatta a nagyérdeműt az élelmes „vállalkozó”.

A dunai panoráma után útnak indultunk a Balatonra, az M7-esen az érdi pihenőnél kiálltunk várni. Az egyórai találkozó előtt 15 perccel csörgött a telefon: a két autóból álló csapat még csak Inárcsnál tart. Nem vártunk, lezúztunk Révfülöpig. Este még átgurultunk Badacsonyba, ahol kipróbáltuk a helyi bor és halspecialitásokat.

A túrázókat reggel két csoportban átvittem kocsival Ábrahámhegyre, majd beöltözve nekivágtam a környéknek. Konkrét célom nem volt, leginkább a Bakonyig akartam elérni. Utólag jelentem: sikerült.

Kékkút felé indultam – alsóbbrendű utakon –, gyorsan eltűnt a szemem elől a Balaton. Haladtam, egyedül voltam, még zenét sem vittem magammal. Többhónapnyi kihagyás után jól esett a gurulás. A vezetéstechnikai tréning után, egyre jobban éreztem a motort. Számnélküli utakon haladtam északnak, sok helyen már új aszfalton koptattam a gumit.

Szerintem a Dunántúl repcenagyhatalom – amerre csak néztem mindenhol sárgába borult a határ. A felhős, kicsit esőre álló időben, 18-19 fok lehetett, néha megálltam nézelődni. Másra nem is volt szükségem: az egyedüli motorozás előnye, hogy bárhol bármikor megállhatsz – hátránya, hogy senkihez sem szólhatsz. A Balaton környékén egymást érik a szőlőlugasok, végükben apró présházzal. Kimondottan festői a környék, ha nem lenne más dolgom, ideköltöznék. Ráadásul rengeteg szőlő eladó, kicsit a Bor, mámor, Provance főhőse lehetnék, ha vennék itt egy kis telket.

A Bakonyhoz közeledve felerősödtek a lankák, egyre magasabbra lehetett kapaszkodni. Tetszett, hogy nem kell messzire mennem és egy kicsit kanyaroghatok is. Talán kevesen vették eddig észre, de Pula is itt van a közelben. Mondjuk nem tengerparti város, de sebaj. Egyszer már mondták, hogy lesz még magyar város, hát tessék! Már meg is valósult!

Május elsejére megtelt kirándulókkal a Bakony, akármerre néztem, minden pihenőnél a déli piknikhez készülődtek. A medvehagyma illata belengte a környéket, kicsit megkönnyebbült az édes repceillattól elfáradt orrom.

Gyulafirátóton át értem vissza a Balatonra, hol még kicsit visszakanyarodtam a felvidékre: Mencshely, Óbudavár, Tagyon útvonalon zúgtam le a szállásig. Kicsit hosszúra sikeredett az elsejei kanyar, kettőkor értem haza. Délután összekészítettem a grillezni való tarját és cukkinit, majd kidőltem. Bevallom, gyenge voltam, elfáradtam 6 órányi motorozástól.

A csapatunk nehezen szedelődzködött, 10-re terveztük az indulás. Tegnap még jó idő volt, vagyis nem esett. 9-kor elkezdett szemerkélni az eső, mindenki azt kérdezte: „Hogy fogtok esőben motorozni?”. Mondtuk neki, sehogy. Ugyanis esőruhát nem hoztunk, jó időt ígértek. Alig 30 perc alatt el is állt az eső, a nap is kezdett átsütni a felhőkön. Füredig meg sem álltunk, megfelelő helyet kerestünk kávézáshoz. A kikötő mellett, nemrégen épült egy új „negyed” – a vízpartra néző teraszon telepedtünk le. Miután mindenki hazaindult, megkérdeztem Gabit – Megnézzük a Duna kanyart? A válasz természetes igen volt, úgyhogy a 8-ason Székesfehérvárig gurultunk. Jó régen jártunk erre, napos, felhős időben nagyon szép a környék.

Fehérvári tankolást követően Felcsúton át jutottunk el az 1-es útig, egy rövid nyugati szakasz után ismét északnak fordultunk. A gyermelyi úton gurultunk majdnem Lábatlanig, onnan a 11-esen jutottunk el Esztergomba. Az utakról elmondható, néha borzasztóak. Vagyis olyan, mint A tanúban, a magyar narancs: Kicsit sárga, kicsit savanyú – de a mienk! Úgyhogy jó is, meg nem is. Abból a szempontból jó, hogy nem kellett messzire utaznunk egy kis dimbes-dombos motorozgatáshoz. Amiből pedig rossz, hogy néha lerázta a fejemet is a 40 éve felújítatlan aszfalt. Nem is értem, máshol hogy futja útkarbantartásra?

Esztergomban a Duna mellett ebédeltünk, harcsapaprikást egy kis túrós csuszával. Átszeltük a Dunát a Mária Valéria Hídon, majd a szlovák oldalon visszafordulva Budapest felé vettük az irányt. A Duna kanyar még mindig lenyűgöző. Jó idő lévén rengeteg motoros jött szembe és hagyott is le minket. Hiába, a speedesek jobban húzzák a motor fülét, néha csoportosan zúgtak el mellettünk. 5 óra lehetett, mire az M0-ra értünk – amióta kész a keleti szektor alig másfél óra Szeged.

Összességében jó érzés, hogy határainkon belül is lehet szép, lankás, néhol már felújított úttal díszített magyar tájakon motorozni. Érdemes még több napot itthon tölteni és felfedezni a hazai – néhol még rejtett – szépségeket.

Segesvári Csaba, 2010. május 12.