Montenegró – A fekete hegyek országa

Tavaly egy ismerősömmel folytatott beszélgetés során jutottam el odáig, hogy szervezzek egy túrát Montenegróba, mert állítása szerint ennél szebb helyen még nem járt. Hegyek-völgyek mindenütt, gyönyörű látvány és megfizethető árak. Amikor kimondta, hogy az utak pedig egyszerűen tökéletesek, a dolog már el is dőlt. A kapott instrukciók alapján némi internetes térképnézegetéssel kialakult a terv. Ami nyilván nem valósult meg. Illetve kicsit másképp:

A nulladik nap feladata csak annyi volt, hogy Szegedre lemenjünk és ott töltsük az éjszakát ugyanis 2014. június 18.-ra, azaz az első napra 600 km volt a teljesítendő táv, mivel Szeged után egyenesen Montenegró északi határa után, a Durmitor nemzeti parkban, Zabljak településen foglaltam szállást.

Szegedi szállásunk

Elsőre nehéznek tűnt, de nem akartunk Szerbiában éjszakázni, és ennek ára volt. A nap reggelén azonban optimistán tekintettünk a napsütéses horizontra és mosolyogva mentünk reggelizni a Kálvária téri non-stop hamburgeresbe, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Éjjel-nappal hozzáférhető az a rengeteg féle hamburger, ráadásul ezt a minőséget már legkevesebb 20 éve biztosítják, mert már egyetemista koromban rászoktattak a jóra. Miután nemcsak a hasunkat, hanem a táskánkat is megtömtük burgerrel irány az egyik helyi patika, mert útitársamnak begyulladt a szeme, és arra márpedig gyógyír kell. Kapott is.

Mire mindennel végeztünk és a határ felé közelítettünk, máris szomorúan láttam, hogy késésben vagyunk az eredeti tervhez képest. Na de nem baj, az első 200 km úgyis autópálya, ott majd behozzuk. Persze hogy nem.

Amikor a határ után az E-75-ös autópályán kezdtünk Belgrád közelébe érni, baljós felhők gyülekeztek előttünk. Erre útitársam viccesen emlékeztetett, hogy Ő az esőruháját otthon hagyta, szóval mi legyen? Benzinkút, okostelefon, wifi. Nézd már, Belgrád belvárosában van egy motorosbolt, ahol reményeink szerint lehet esőruhát kapni. Bár a város látványosságait nem terveztük közelről megtekinteni, behatoltunk az ellenséges vonalak mögé. A szerb főváros nem sokat változott mióta utoljára ott jártam, maradtak a monumentális ámbár leszakadt épületek, a lányok kedvesen mosolyogva integetnek a felüljárón mielőtt az ölünkbe köpnek, és a koldus gyerekek is fáradhatatlan rutinnal ugrálnak a kocsik elől. Mondjuk volt egy változás: a Gazela híd melletti nyomortelepet felszámolták.

Na de mi nem városnézni jöttünk, irány a motorosbolt, amit nem kis meglepetésemre elsőre megtaláltunk, sőt még nyitva is volt. Az már csak hab volt az elégedettség tortáján, hogy még esőruhát is sikerült vételezni kerek 40 EUR-ért.

Mikor kiértünk a városból és az első pihenőben eltüntettük a szegedi hamburgereket, ráébredtem, hogy több mint 3 órás késést szedtünk össze, és a hátralévő 400 km-t kanyargós hegyi utakon kell megtenni. Ezzel nem is lett volna különösebb probléma, ha nem kezd esni az eső, és autópálya híján az összes kamion, busz és teherautó nem ezen az úton próbál eljutni a céljához.

Belgrád után dél felé indultunk az E-763-as úton Lazarevac majd a 21-esen Cacak felé. Eddig aránylag megúsztuk az esőt. Hurrá. Na de ami ez után jött.

A 21-esen Pozega/Uzice felé kaptunk a nyakunkba rendesen. És csak hogy kerek legyen a történet: itt derült ki, hogy az én esőruhám pedig ezt a pillanatot választotta arra, hogy megadja magát a több éves használatnak és elkezdjen foszladozni illetve átengedni a vizet. Mivel innen már valahogy nem volt kedvem visszamenni Belgrádba egy esőruháért, összeszorított foggal és testnyílásokkal haladtunk Nova Varos illetve Prijepolje felé. Utóbbi várost elérve kezdtem látni a fényt az alagút végén, mert ez a település már közel van a Montenegrói határhoz. Később azért rájöttünk, hogy a szállás viszont a határtól még odébb van.

A szerb-montenegrói határt este 7 után léptük át, és bevallom, kicsit izgultam, hogy egyáltalán nyitva lesz-e. De semmi gond, átengedtek, először itt kérték tőlünk a nemzetközi zöldkártyát, és a határőrökkel is el lehetett beszélgetni a motorokról. Ez amúgy általánosan jellemző volt, hogy a határőrök, de a szállásadók is fokozottan érdeklődtek a vasak iránt, és remekül lehetett velük szórakozni, ahogy brummogtatták a képzeletbeli motorokat. Csak akkor kezdtem el izzadni, amikor a határőr kutyája felágaskodott a combomra majd hevesen ugatni kezdett. Ezt nem egészen értettem, mert semmi elvámolnivaló nem volt nálam, és a testüregekben is maximum tiszta esővizet szorongattam. Mivel a határőr visszaparancsolta a kutyát és nem kellett zoknira vetkőzve a falhoz állni, továbbhaladtunk Pljevlja felé a 8-as úton.

Itt jöttünk rá, hogy a szállás még több mint 70 km-re van tőlünk. Ez csak azért volt gond, mert hideg volt, átfáztunk, éhesek is lettünk, kezdett sötétedni, és a térkép igazi szerpentines utat jelzett. Világosban biztos jobban élveztük volna az utat, mert egyébként gyönyörű helyeken motoroztunk és ráadásul a Tara kanyont is kereszteztük.

Híd a Tara kanyon felett

Zabljak-ba érve a következő feladat a szállás megtalálása volt, amit nehezített az a körülmény, hogy nem igazán voltak kiírva az utcanevek, és a szállásadó fiatalember nehezen beszélt angolul. Telefonon keresztül tőszavakkal kommunikálva sikerült elérni, hogy abba az étterembe jöjjön értünk, ahová első lendületből berohantunk és kirendeltük a pálinkasörhúskrumpli kombinációt. Na de a szerencse és szállásadónk ránkmosolygott így este 11-kor már a kellemes szobában ittuk a szeszt és szárítottuk a ruhákat.

Az első ijedtségre

A szállás egyszerű, de tiszta volt, mindösszesen 18,8 EUR-t kértek el érte két főre, és ebben a reggeli is benne volt. A tulaj egy fiatal vállalkozó volt, aki gyakorlatilag mindennel foglalkozott a túraszervezéstől kezdve az autómentésig és ráadásul a reggelit is saját kezűleg készítette.

Reggel türelmetlenül tekintgettünk az égre, hogy milyen nap fog ránk várni, de úgy tűnt aznapra sem sokat változik a helyzet. A tulaj azzal vigasztalt minket, hogy ez csak itt a hegyen van így, amint lejjebb megyünk, eláll az eső. Ez részben be is jött, kevés vizet kaptunk a nyakunkba, de így Zabljaknál nem mentünk el a Fekete tóhoz, mert sok értelmét nem láttuk.

Zabljak reggel

Zabljak-ból dél felé indultunk Niksic felé. Most kezdtük megérteni, hogy miért dicsérték annyit ezt az országot: tényleg lélegzetelállító tájakon vezettek keresztül a tükörsima utak.

Niksic felé

Niksic-be érve tettem egy gyenge kísérletet, hogy esőruhát vegyek, de a helyi erő által megadott cím a városszéli nyomortelepre vezetett minket, ahol minden volt csak minőségi esőruha nem. Én mondjuk irigykedve néztem az egyik helyi gyereket, akire egy nylon szatyor volt ráhúzva: ő biztosan nem ázott meg.

Remek kanyarok…

..kiváló utak.

A Slansko Jezero, Niksic után

A Kotori öböl felé

Innen nyugat felé indultunk tovább a bosnyák határ felé, ami előtt egy éles fordulóval délnek, azaz a Kotori öbölnek fordultunk. Részben azért mert ez volt a terv, részben pedig mert egy igen sűrű eső sarkát sikerült megcsípni, és a Kotori öböl felé vezető út remek menekülésnek számított.

Még amikor itthon terveztem az útvonalat igazi kéjvággyal kalkuláltam be a Kotor városától dél-keletre húzódó szerpentint is, amin keresztül a Lovcen Nemzeti Park közelíthető meg. Az öböl nyugati partjára érve azonban rádöbbentünk, hogy nekünk most inkább a tengerpart felé kellene haladni bizonyos légköri jelenségek miatt. Rövid, de velős duzzogás majd a duzzogás nyomainak eltakarítása után tervmódosítás következett és irány az öböl dél-nyugati része, ahonnan komppal lehet átjutni az öböl másik partjára, és innen folytathattuk utunkat Sutomore (aznapi szállásunk) felé.

Bár nem volt tökéletes idő, tudtunk pihenni…

A Kotori öböl nem a legszebb arcát mutatta

Kompolunk

A tengerparti út már nem volt annyira szellős, elég sok autó próbált ugyanarra haladni, amerre mi. Azt viszont örömmel láttuk, hogy bejött az időjárás jelentés, mert többet sütött a nap, mint amennyit be volt borulva. Természetesen Sutomore térségében ismét eső kapott el minket, így a benzinkúton azonnal vételeztünk egy kétliteres családi kiszerelésű sört, hogy érkezéskor máris lazíthassunk.

Budva látképe

A mindenki által fotózott Sveti Stefan

A szállás a parthoz nagyon közel volt, és egy vajdasági székely úriember üzemelteti. Vele magyarul kellemesen elbeszélgettünk, kölcsönösen kínálgattuk egymást pálinkával. A vacsorát az egyik parti étteremben költöttük el, a változatosság kedvéért előtte kaptunk egy esőt a nyakunkba.

Aznapra annyi volt a terv, hogy eljussunk Kolasinba, ahol a szállásunk volt. Mivel ez kb. 120 km-t jelentett, volt időnk lazábbra venni a napot, aminek a keretében fürdőztünk egyet a tengerben. Kellemes 20 fokos vízben és kevésbé kellemes kavicsos parton töltöttük a délelőttöt.

Sutomore tengerpartja

Próbálkoztak vízre tenni a hajót először hátulról…

…aztán elölről. Biztosra vettük, hogy a hajót a teherautó is követni fogja a vízbe.

Indulás előtt a házigazda két fiát még elvittük egy gyors körre a településen, mert a motorok közeléből nem akartak elmenni. Szerintem mi jobban izgultunk, mint a srácok.

Utunk észak felé tartott az E-80-as úton Podgoricába. Itt egy alagúton mentünk keresztül, ami fizetős volt, erre készülni kell. Nem egy ökör ára, de legyen kéznél 1 EUR/motor. Ez az út visz keresztül a Skadarsko tavon, ami nemzeti parknak van nyilvánítva és a tó nagyobbik, keleti része már Albánia területe.

Podgoricában már nem vacakoltam, kell nekem is egy új esőruha! A neten kidobott első motorosbolt már nem volt sehol, ezért a helyiektől kellett érdeklődni. Sajnos jellemző rájuk, hogy nem beszélnek jól angolul, pl. a megkérdezett srác által mondott motorosbolt nem 20 méterre volt tőlünk, hanem 2 km-re. Miután megtaláltuk rögtön bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ: a bolt tulaja autóversenyző, és ismer egy magyar versenyzőt, mégpedig Szász Lászlót. Én bevallom nem követem az autóversenyeket, így csak mosolyogva bólogattam, hogy akkor mennyit is enged az egyébként használt esőruha árából? Végül megegyeztünk 20 EUR-ban, ami szorult helyzetemre tekintettel kifejezetten jó üzletnek bizonyult. Főleg azért, mert attól kezdve, hogy megvettem az esőruhát, többé nem esett ránk semmilyen csapadék. Pusztán megjegyzem, hogy eső taszítás céljából bérelhető…

Ha már ilyen remek üzletet kötöttünk, megkérdeztem a boltost, hogy tud-e valami jó helyi étkezdét. Természetesen tudott, sőt robogóján felvezetett minket odáig. Ezt a helyet viszont tényleg ajánlom, mindenkinek érdemes felkeresni, aki arra jár és szereti a pljeskavicát. Ez ugye a helyi hamburger, a húspogácsát helyben készítik, többféle húsból állítják össze. Speciálisabb verziója a gourmanska, ekkor a húsba hagymát és sajtot is sütnek. Utána pedig a vason megpirított lepénybe lehet a pultban lévő zöldségekből illetve kenőcsökből tetszőleges variációt összeállítani. Az árak természetesen a földön jártak, kettőnknek innivalóval 6,5 EUR volt az étel.

Aki már próbálta Pesten a Montenegrói Gourman kínálatát az tudja, hogy miről van szó. De hozzáteszem, hogy ezt az autentikus ízvilágot még ők sem tudták visszaadni. A büfé a Rostil Perper névre hallgat és Podgoricában a Kralja Nikole és az Oktobarske Revolucije találkozásánál lévő kis tér északi sarkán található. Motorosok bátran parkolhatnak a büfé elé, szívesen látják őket. A magas padkára viszont érdemes vigyázni.

A helyi burgeres. A fiatalokra figyelni kellett, állítólag ragadt a kezük…

Ilyet szeretnék minden nap…

A helyi burger elfogyasztása után felvettem frissen szerzett esőruhámat és észak felé gurultunk ki a fővárosból a 2-es úton. Ez az út is erősen ajánlott motorosok részére, mert hatalmas sziklafalak mellett vezet, ráadásul az út mellett a türkizkék Moraca folyó kanyarog.

Az út végig hihetetlen élményt ad, a már említett kiváló minőségű aszfalton. Egy dologra viszont érdemes figyelni: többször előfordult, hogy a kanyar bejáratánál fel volt marva a burkolat egészen a kanyar végéig. Elég kellemetlen volt ráfutni ezekre és nem tudom, hogy ezeket sokáig így hagyják vagy a szezon előtt befejezik.

Podgorica után észak felé a 2-es úton

A Moraca folyó

Kolasin előtt a Tara folyón keresztül ívelő hídon motorozunk át. Kolasinban sem sikerült elsőre megtalálni szállásunkat a Room Lisicic-t, de itt már jobban beszéltek angolul és a helyi rendőrség előtt begyűjtöttek minket. A szállás szintén hozta az elvárásokat, tiszta, rendezett szoba mindössze 20 EUR-ért kettőnknek.

Itt éppen valami ballagás féle volt, ezért rengeteg ember szaladgált öltönyben, estélyiben. Mivel a tulaj szerint rövidesen az összes étterem megtelik velük, ezért azonnal beültünk a szállásadó által ajánlott helyre, hogy villámgyorsan megvacsorázzunk. Az ajánlás ismét bejött: életem legfinomabb csevapcsicsáját ettem.

Kolasin főtere

A legfinomabb csevapcsicsa

Ezen a szálláshelyen igazán kitettek magukért, már ami a reggelit illeti, mert a kertben álló, korábban valószínűleg garázsként üzemelő épületben olyan bő zsírban úszó rántottát kaptunk, ami délutánig biztosította a vérzsír szintünket.

Kolasin távolból

Az utolsó napra ugyanazt a távot terveztem, mint az elsőre, azaz Montenegró északi határa alól irány Szeged. 600 km, ebből 400 km hegyi utakon, 200 km autópálya. Részben ugyanaz az útvonal, viszont most a felhőoszlató esőruhának köszönhetően napos időben, szárazon élvezhettük a kanyargást.

Cacak városa előtt belefutottunk egy baleset következményeibe: két kamion összeakadt egy alagútban, ami több km-es sort eredményezett mind a két oldalon. Mi természetesen előre mentünk egészen az alagút bejáratáig, ahol megpróbáltam a rendőrt szóra bírni mire is számíthatunk. Túl azon, hogy Ő sem beszélt angolul, az órájára mutogatva tájékoztatott. Szerencsére nem jött be az ígérete, mert kb 20 perc múlva sikerült kicibálni a két járművet és megindulhatott a forgalom.

Na de milyen formában! Mindenki amerre látott, a helyiek elkezdtek a szembesávban is haladni, persze így még nagyobb káosz alakult ki, pl. a mentő sem tudott az alagúthoz férni.

Nekünk motorral könnyű volt, az egymásra dudáló/mutogató/anyázó sofőrök autói között ügyesen ellavíroztunk, és száguldottunk tovább.

Mintha alpesi tájon lennénk…pedig csak dél Szerbia

Vezettem már több országban járművet, de még mindig elképedek, ahogy a szerbek intézik a dolgaikat. Nem annyira lazák, mint a távol-keleten, de európai viszonylatban meglepő megoldásokkal tudnak kirukkolni. Pl. simán leparkolnak egy több sávos út szélső, lekanyaradó sávjában ráadásul szemben, vagy kanyar közepén a záróvonalat nagyvonalúan mellőzve kanyarodnak a mellékútra. Értem én hogy haladni kell, de mi van a forgalom többi résztvevőjével? Úgy érzem ez csak költői kérdés marad…

Az út többi része már ismerős volt, egyedül a magyar határnál lepődtünk meg, mert elég hosszú sor kígyózott előttünk. Mondjuk nem akkora, mint amiről most szóltak a híradások, hogy 6 órát várakoztak az emberek. Végülis mindegy, hogy mekkora volt a sor, mi szokás szerint előre sunnyogtunk és az ellenőrzési pont előtt bevágódtunk a sorba.

Autópálya pihenő Belgrád után

Csak nehogy kiszáradjunk

Szegedről másnap mentünk haza, miután előző este a belvárosban fedeztük fel a főtéren felállított fröccssátrak kínálatát.

Mivel az időjárás áttervezte a kirándulást, így biztos, hogy elmegyünk még Montenegróba a későbbiekben. Ami ismerve a remek helyi étkezdéket és a kiváló utakat, nem lesz nehéz.

Dr. Ungvári Gábor, 2014. június