Hegyen-völgyön, két keréken

Alpok-túra 2011. 09. 11-25.

Megszokott résztvevők az őrültségekhez: Ágnes névre hallgató csodálatos benzintyúk, Bagoly, a mindent elviselő, és soha el nem romló Honda árnyék, és végül én, a zöldfülű, de kövér motoros, Ákos.

Hetekig terveztem az utat, a lehetséges szálláshelyeket, napi futás, költségek… és mindent, ami ilyenkor elvárható. Az idő jelentős része Svájcban telik, ami ugye nem a költségkímélő országok közé tartozik. Eleve drága, ráadásul a frank cc 50%-al fölül is van értékelve. Szóval nem akartam beleesni a Kosztolányi Esti Kornél figura hibájába /rántotta evés 1 heti ellátmányért/, a teljes útvonalon kismillió szállást kiírtam, mert ugye a motoros tervez, az időjárás meg fölrúgja. Nem ö rúgta fel. Én. Ezért a tervet le sem írom. A fő ok Ági 40 éves érettségi találkozója 10-én, szombaton. A mellék ok: utálom az autópályát, ezért hallgatva tanácsokra, szombat éjjel vonattal mentünk Feldkirchig. El lehet képzelni a találkozó résztvevőinek arcát, amikor a református pap lánya bőrmellényben koccint a 40 évre. Szóval elértük az éjszakai vonatot, hely is volt, csak kicsit húzós az ára a hálókocsinak. Igazából amúgy sem lehet aludni, legközelebb /ha lesz/ köztes megoldás lesz. Az viszont tökéletes, hogy reggel 8-kor ott álltunk „Lichtenstein alsón”, megreggelizve, útra készen. És hogy miért vágunk neki szeptember derekán a 2000-es hágóknak? Feleség közölte: lehet, hogy jövőre fel sem tud ülni a motorra, annyira öreg lesz. Nem vágtam fejbe, csak ígértem. Akkor az idén megyünk. A csomagolás kicsit a meleg ruhák felé csúszott, de kár volt, hála Istennek. Na, ennyit az előzményekről.

Délutáni indulás a találkozóra, estélyiben, frissen fodrászolva, manikűrözve, kozmetikázva. Na jó, vicc volt. Sopron 5 óra, érettségi találkozó. Rendes vacsora a Szélmalomban. Negyed nyolckor tovább Bécs, Nyugati pu. Minden fennakadás nélkül ment minden, bár a motor kikötésénél ígértem ezt-azt a kötözőknek, végül én csináltam, ők ellenőrizték. Az éjszaka csendes-zötyögősen telt néhány sörrel. /170 km/

Bagoly megkötözve

A vaduzi vár felé már napsütés

Kicsit fátyolos időben szekereztünk le, de a met.szolg. esőt ígért. Elveimmel ellentétben ezért vettem egy „Tell Vilmos óta 40,- frank” autópálya matricát. Ha esik, jó az autópálya is. Felmentünk a vaduzi várba, de sajnos az audiencián a herceg nem fogadott. Igaz, nem voltunk bejelentkezve. Gyorsan tovább a svájci államiság tényleges bölcsője felé, de nem találtam a Morgarteni csata emlékművét, nincs kitáblázva, pedig én meg szoktam mindent találni.

Az öreg-híd a Reuss folyó felett

Az 1993-as tűzvész egyik túlélője

Nem értem, miért nem büszkék rá. Végül is a kultúrából maradt a luczerni fahíd a XIII. sz-ból. /A másik még fiatal./ Dacára az időjósoknak, 11-kor kb 28 fok volt, szikrázó napsütéssel. Nem rohadtunk bele a cordurába, de nem sokon múlott. Ennyit a meteorológiáról. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy a hegyek között nem két csillagpontot, csak egyet fogok beállítani. Irány a hágóvidék! Laza pillantást vetettem a sok előre kiírt szálláshely felé /Meiringen, Innertkirchen/, majd kihasználva Ági figyelmetlenségét, nekivágtam a Grimsel hágó felé vezető útnak. A felkészülés alatt olvasott útleírásokra gondolva, övig be volt sz…va a hajtűkanyaroktól, a magasságtól, tehát mindentől. Úgy mentünk át a hágón, hogy szinte észre sem vette. Na jó, kis túlzás, azért megnéztük a mormotákat, a víztározókat, a mohás holdbéli tájat, kicsit fáztunk is, de nem hisztizett, nem rítt, sőt a végén még nagyképűsködött is.

Szürkés zöld víztározók a Grimselen

A Rotten két hágóút szorításában

Szerintem röstellte, hogy előtte úgy félt. Kicsit csalódtam, talán túl rettenetest vártam. Semmi félelmetes, és a szépség is hagyott némi kívánnivalót maga után. Valahogy holdbélinek hatott. Mint mondtam felrúgtam a tervet, nem csak a 3 klasszikus hágó /Grimsel, Susten, Furka/ szerepelt a továbbiakban, hanem ami csak van. Nagy, laposi, magyaros virtussal. Ahogy ereszkedtünk le a hegyről, szemben, a Rotten túlsó partján egy másik aszfalt-kígyó. A Furkastrasse. Szóval itt valahol kell megszállni. Benzin már alig, első kútig el kell menni. Festeni nem lehet jobb véletlent: benzinkút, motoros-hotel, Nufenen-elágazás.

Kilátás az Astoria erkélyéről

Bagolyvár

A falut Ulrichennek hívják, az Astoria hotelra minden motorosnak felhívom a figyelmét. Nagyon jó, a körülményekhez képest olcsó, nem számít, hogy magyar vagy /ez később érdekes/, zárt garázs a vasnak, jó a kaja, ismerik /már/ a magyaros reggelit /fejenként egy feles kaja előtt/. Mindig utáltam oda-vissza menni, de egy hágó az más. Ha átmész rajta északról délre, más mintha délről északra mennél. Mást látsz menet közben, mások a kanyarok, máshol állsz meg sörözni, kávézni. Este percenként mondtam: újratervezés. Valami igazuk volt azért az időjósoknak, éjjel volt olyan vihar, hogy még Szilárd is csettintett volna. A fedett teraszon ülve, tudva Bagoly főúri helyét, még szép is. A későbbi tájékoztatásban sokat segítő „alaptábor” is meglepődött a kis felhőpamacsból kitörő balhén. /271 km/

Reggel a teraszról

Kellett a feles, 9 óra, 7 fok… Némi szürke felhő, de a Hotel minden dolgozója letette az esküt /az alemannoknál, a rütli mező óta ez komoly/, ma tiszta lesz minden hágó. Már indulás előtt hittem nekik, 10 óra, napsütés, 18 fok. A meleg pólók a szütyőben, a pia a zsebben, indulás. Egyik sem kellett. Mit tagadjam, én is féltem. Nem az úttól, én vezetek /micsoda nagyképűség/, hanem a hidegtől. Mára kis kört terveztem: Furka hágó nyugatról keletre, St. Gotthard hágó, Nufenen hágó. Újgyakorlatnak tökéletes. Nem voltam biztos hosszútávon az időben, ezért a Furka fontos volt. Mégis csak itt van a Rotten /Rhone/ gleccsere. Hála a magasságosnak, minden aggódásom ellenére csoda idő lett.

A Rotten (Rhone) gleccsere

Az a kis piros folt egy ifjú pár

Alaptábor jelentette, igaza lett. Szikrázó napsütés, csodás látkép. Ági már teljes természetességgel nézte a 2431 méteren lévő parkolót, mintha hegyi-tündérnek született volna. Nincs mit leírni, ezt látni kell. Utána lehet vitatkozni, mi tetszik, mi nem. Majd holnap visszajövünk keletről nyugatra, hátha még szebb. Gotthard hágó. Valaha nagyon fontos volt, mint főközlekedési vonal, akkor még alagút nélkül. Mi ezen a „valahán” mentünk, kiskocka, zötyögős, de csodás. Mintha több száz év történelmének lennél a része. Persze itt nem lehet fektetni a vasat, nem sebességi rekord a fő hajtóerő. Csak érdekes és szép. Nincsenek is púpos-donor kollegák, nyugodtan pöfögünk, egészen Airolo városkáig.

Úton a Szent Gotthárdra a kis kockán, de a hágót már átépítették

Készleteink frissítése után éles kanyar nyugatra: Passo Della Novena, vagyis Nufenen hágó. Tiszteletet parancsoló 2475 m-es magasságát nézve meglepően simulékony út, szinte felloptuk magunkat a magasfeszültségű vezetékek alá.

A Nufenen a legkevesebb vezetékkel

A piros padon ülve

Sajnos csak ez maradt meg bennem e jobb sorsra érdemes hágónál, pedig lenyűgözően szép lenne a tucatnyi kábel és oszloperdő nélkül. A Rotten völgyébe vezető út már nem olyan simulékony, van néhány komoly kanyar, de hát ezért jöttünk. Már látszik a völgy, a mi falunk. Kis parkoló, piros pad. A fene tudja hány méter, magasság, távolság, leülünk, mert szép. Látszik a hotel, a teraszunk, talán még a száradó gatyám is. Na jó, az nem, mert a zoknival együtt a fürdőben van, de napnyugtakor ez a piros pad tisztán látszott a teraszról. Addigra melléköltöztek a fekete monoklis, tejeskávé-színű, bézs-fülű tehenek is. Nehéz visszaadni, látni kell! A jóleső lusta bámészkodást motoros rendőr szirénája zavarja meg, aztán még egy. Egész svájci létem alatt, leszámítva a határt, összesen hat rendőrt láttam. A fele itt volt. Fél óra múlva jött a harmadik, de addigra elterjedt a hír: halálos motorbaleset a Furka hágónál. Pár éve Csopakról húztunk Veszprém felé. Akkor még működött egy strucc-farm a hegyen. Az utolsó kanyarban két mentő /az egyik szinte kórház/, egy szó szerint kettétört motor, két törött bukó. A csehóból odaláttunk. Legalább 1 órát töltöttünk ott, amikor a nagyobbik mentő elindult. Nem szirénázott. Ez jutott eszembe Ulrichenben a három szirénázó motoros rendőr és a csendben, lassan menő mentőautó láttán. A beláthatatlan kanyarokban /a hegyen a fele ilyen/ eszembe jut, vajon a púpos donor tud-e korrigálni, mielőtt elkaszál? Svájcban mindenhol – a hágókon is – szép sárga 50 személyes postabuszok járnak, ott is ahol teherautónak tilos, és mindenhol elsőbbsége van. Szerintem ezekkel nem jó találkozni. /107 km/

„Szokásos” reggeli, hideg, szürke reggel. 9.30. Csodás idő, meleg, recepciós eskü. Már megtanultam, ezt komolyan venni: hajrá a 3 klasszikus! Délről északra a Grimsel /É-D volt/, Susten nyugatról keletre, Furka visszafelé.

A Grimsel

Ízlésben nincs vita, nekem a Susten jött be. Leveszed a bukót, a kabátot, gyenge szél, szikrázó napsütés, körben a hegyek, kis fehér sapkával…..Igazából nem fer az összehasonlítás. Mindegyik gyönyörű. Kihagytam egy szintén érdekes hágót /Oberalp/, de van még idő az „Öregasszonnyal”, majd jövőre. Andermatt városka esik bele a körbe, megér egy kávészünetet. Az utána következő kőhíd –és támfal bemutató sem akármi, el lehet gondolkodni a pár száz év előtti teljesítményeken. Már negyedszer megyünk a Rotten völgyének e kis szakaszán a hotelig, de érdekes, nem unalmas, mindig van valami új. /150 km/

Nem Ágié a bicikli

A Susten

A Furka

Egy kőhíd a sok közül

Nem csak kenyérrel él az ember a Susten-en

Szakítva a halálvággyal, lankásabb kaland felé néztünk: Zermatt. Leröptettem Bagolyt a völgybe Visp-ig, majd délre egy kedves kétujjú völgy. Körben 4000 + néhány száz méteres csúcsok. Meglepően „egyenes” út, szinte ráérek bámészkodni. Először a keleti ágba fordultunk, a Mattmark tóhoz. Maga a gát ronda, nem a megszokott lenyűgöző vasbeton remekmű, de ne válogass, nézd a Monte Rosa 4634 m-es csúcsát. Vissza az elágazásig, irány a nyugati ág, a végén egy gyöngyszem: Zermatt. Täschig lehet menni, ott le kell tenni a vasat és – vagy vonattal, vagy taxival lehet továbbmenni. Zárt garázs egy mikrobusz taxiállomáson, olcsóbb mint garázs nélkül a vonat. Egy német házaspár ül még a kocsiban. A nő módszeresen tartja szóval a – szerencsére – volt jugoszláv sofőrt. Ezek a pilóták út nélkül is elmennek bárhol egy keréken a zastavával. Az úton egy matiz kényelmesen elférne, csakhogy ez a gép jóval szélesebb, és az út kétirányú. Profik a fiúk, úgy mennek, mint a vonat. Akkor érnek a kitérőbe, amikor a szembejövő pont odaér. Az útról már lehet látni a Matterhorn masszív kőgúláját, kis felhőpamacs a tetején. A város szélén letesz a taxi, ide csak ló, vagy elektromos kocsi mehet be. Alig várom, hogy a sok fotó után „igaziba” is lássam a hegyet. Már reggel úgy indultam: egy kellemes teraszon sörözve nézem a szinte jelképnek tekinthető sziklát. Óriási csalódás. Már-még nincs szezon, nincs tömeg, de…. Bent alig van olyan pont, ahonnan ki lehet látni a régi házak köré felhúzott sok modern hoteltól. Utólagos idézet alaptábortól: nem akartalak lebeszélni, de ez Disneyland japán turistáknak. Legközelebb lebeszélhetne.

A kevés „ki-látópont” egyike

Elektromos autók, lovas fogatok

A vágyott sört akkor is megittam, nézve az utca szokásos turista menetét. Hazafelé sima út. Vispen meglátogattunk egy multit, készlet feltöltés, illetve virágvétel. A hotelünk négy nőnemű alkalmazottjának /családtagok?/ és a tulajnak /kb 65-70 éves nő/ vittem egy-egy szál vörös rózsát. Valahogy meg kellett köszönni a szerintem kiemelt bánásmódot: magyaros reggeli, indulóban 5,-frank/fő/éj kedvezmény, de lehet, hogy mindenki más is kiemelt bánásmódot érzett, akkor meg azért. Örültek neki. Szerintem megalapoztuk a gáláns magyar motorosok hírnevét. /211 km/

Könnyes búcsú a személyzettől, irány a „Hun völgy”. A Rotten már Rhone, a see már lac-ra változik: francia nyelvterületre értünk. Itt most nem variáltunk a völgy két ágával, ha nyitva az út, cél a Moiry tó gleccsere. Elfogadott térképi név: Val d’Anniviers. Tisztázatlan eredetű társaság él itt a két nyelvterület határán. Állítólag Attila hunjai közül szakadt ki egy kisebb csapat a Catalauni csata után, és itt telepedett le. Lehet. Viszont az tény, hogy mások a régi házak, mint a többi völgyben, a régi faházakra vésett feliratok igen hajaznak a rovásírás betűire, és a leírások szerint az itt élők az 1700-as években vették fel a kereszténységet, többszöri, akár fegyveres térítési próbálkozás után. Addig sámán volt? Csodálatos időben gyönyörű úton gurultunk. Némi hátulütő Ági hisztije. Valóban kissé keskeny az út, kb 2,5 km hosszan 5-6 kitérő biztosítja a kétirányú forgalmat, esetenként busz, kamion. A sziklafal hosszan áthajlik az út felett. Lakik a völgyben vagy tízezer ember olyan szűk bejárattal, hogy a biciklik is csak libasorban fértek el. Megértem az izgalmát, de itt mások a közlekedési együttélési BETARTOTT szabályok. Mindenki haza akar érni, mindenkinek joga van eljutni A-ból B-be. És megoldják. Gyorsan. Gyorsabban mintha tolakodnának. Ági szerint a hunok azért maradtak itt, mert a lovak sztrájkba léptek a visszaút gondolatától is. Szerencsénk volt. Elmehettünk a tó mögé is, egészen a gleccser lábáig. A víz szintje majdnem maximumon, szikrázó napsütés… Tudod, nincs fotó, ezt látni kell.

A gleccser,…

… és a tó kis szelete

Grimentzben minden ház kocsma, vagy szálloda… zergéknek

Kávéivás a tóparton, visszafelé kis ékszerdoboz: Grimentz. Dacára a már francia nyelvterületnek, szívélyes fogadtatás ebédidőben, pedig csak két kis sört kértünk. Sőt. A pincér és egy ott ebédelő vendég fogadtak, a nacionálénkat vitatva. Bagolyon látszik a magyar és a győri zászló bármilyen irányból. A pincér nyert, és el akarta velem felezni a nyeremény-sört. A lovak közé csaptunk, és néhány „Istenem segíts!” felkiáltás árán visszaértünk a széles útra. A látvány szempontjából nagyon elkényeztetett véleményünk szerint, egy érdektelen úton /pálya/, elég gyorsan eljutottunk a Genfi tó partjára.

Autópálya-pihenő, útban a tó felé valahol Sion után

A „Montreux-i rivierán” várt minket az „alaptábor”, polgári nevén Sándor. Találkozáskor érdeklődve néztük egymást, e.-mail ismeretség, egy másik túra tapasztalat-cserénél. Nagyon sokat tudtunk egymásról, egy „háború és béké”-nyi levelezés és SMS áradat után voltunk. Pont ez volt a furcsa. Méregettük egymást, egy magas, őszülő „svájci”, és egy kicsi, kövér magyar. Szerintem a pocakom láttán megbánta a vacsora-meghívást. Ő fog főzni, én meg végre megszabadulok az otthonról hozott vörösbortól, mesekönyvtől. /Ha tudná, hogy Ági sokkal többet eszik, mint én./ Elindultunk szállást keresni Veveybe.

A Montreux-i riviéra

Sajnos a mindenre kiterjedő felkészültség miatt rögtön megtaláltam a Hotel Famillét /a többi kézenfekvő hely foglalt volt/. Térképen nézve nagyon jó helyen van, az én szempontomból. Más előnye nincs. A vasútállomás mellett, 50-60%-os állapotban, kajalehetőség nélkül, baromi drága. A neten étterem is van, a fotók erősen retusáltak, 22,-frank / éjszaka áreltérés. Nem előre foglalt ár, saját honlapi adat. Mikor hazaértünk, újra rákerestem, a nem működő étterem még működő, de az árat korrigálták. Hiába, a svájci pontosság. Csendes a svájci vonat, máshol is lehet enni /resti/, este nem kell nézegetni a kopott, nyikorgó belsőt, van parkolója, talán 10%-os a telítettsége. Némi tanakodás után rábólintok. Azt a három éjszakát kibírjuk. Meleg van, szeretnék már tusolni, átöltözni. Kezdem kihámozni magam a ruhából, szól a telefon. Tökéletes angolsággal, francia kiejtéssel a recepció: várnak a portán némi pénzzel. Előre kell fizetni, mint a kupiban. Ezt a hasonlatot megosztottam a hölggyel, aki némi zavart magyarázattal szolgált: a garancia. Szóval magyar vagy, ráadásul motoron, ez már sok nekik. Nem tudom ez miért nem tűnt föl a személyzetnek Ulrichenben. Biztos a teltház miatt. A máshol is lehet enni, gyorsan megdőlt, a vonat valóban csendes, ha nem a váltókon kocog. Kicsit nosztalgiával gondoltam vissza Sarandé-ra /Dél-Albánia/. Valahogy elmegy az ember minden jókedve. Majdnem kimaradt a mérges visszaemlékezéskor egy aranyos társaság, igazi hobók. Tusolás, átöltözés után felderítő sétára indultunk. Tudod: evő-ivó hely, könnyű lányok, stb… Egy mások számára is érthető rajzos póló volt rajtam, mely a víz helyett a sört javasolta. Az állomás mellett lévő, a néger pincér után nemes egyszerűséggel Momó névre hallgató kocsma utcán lévő asztalaitól felálló néhány fiatal, és kevésbé fiatal invitált minket a póló miatt. Kiábrándítottam őket, a póló nem a hitvallásomat tükrözi / borivó vagyok/, csak mint motoros, ezt vettem fel a lovas-íjász rovásírásosai helyett. Ez olaj volt a tűzre. Egy ilyen trottyos vénember és egy virágzó, bár teljesen ősz szépség idáig, motoron!!!? Erre inni kellett. Próbáltam én is kérni valamit, de nem engedtek. Az egyikük / Ö volt az igazi hobó/ még bocsánatot is kért a szálló viselkedése miatt /naná, hogy elpanaszoltuk/. Vígasztalt, szerinte a társaság felétől is előre kérték volna a pénzt. Ettünk a „restiben” két szendvicset, más nincs. Most még nem kellett előre fizetni. Megint mellényúltunk, aznap egy csirkesütő „üvegtigris” is volt az állomásnál. Majd holnap onnan kajálunk. Fáradtak voltunk, bosszankodtunk, irány az ágy. /238 km/

Alaptáborhoz igazodva program a következő: 1 nap a tó körül, 1 nap Bern óváros és Gruyéres /csak ne kelljen kimondani/, sajtgyár, 1 nap Jura-körút.

Az idő kissé bizonytalan, ma még biztos jó, irány a tó. Az óra járásával ellentétesen indultunk. Lausanne-ig totál beépített a vidék, nagyon rendezett, nagyon tiszta, nagyon ápolt, nagyon unalmas, jellegtelen. Utána viszont apró falvak, kikötők, szőlők, nagyon szép villák. Bárhol álltunk meg nézelődni, virág-virág hátán, ízlésesen, ápolva. A parti úton szinte besurrantunk Genfbe. Jól szervezett a közlekedése, dacára a nagy forgalomnak sehol egy dugó. A nagy szökőkúttal szemben, az óváros tövében hatalmas motorparkoló. Furcsa, de sehol egy bukó. Vagy bezárja, vagy viszi. Fene aki megette, én nem tudom bezárni a bőrtáskába, vinni meg nem fogom. Eddig senki nem piszkálta, még Albániában sem, /ott még a kabát is a nyeregre volt hajtva/ mindig a kormányra akasztottuk.

A tó fölött a rétegfelhő, mint a Balaton

Mindenhol virágözön

Kötelező a templomlátogatás, református létünkre Kálvin János működésének helyszínét illik felkeresni. Szép kis templom a román és a gótika határán. Szerencsére farmerban vagyunk, mert az óváros szintkülönbségeit cordurában biztos nem küzdeném le. Egy rendes boltban pótoltuk Ági örökölt, de tavasszal elvesztett dugóhúzós bicskáját /fontos!/. Mélán bámészkodó rendőrök között a déli parton átléptük a francia határt. Sanyi tanácsára: „Yvoire megér egy kávét”, a parti kis úton mentünk. Ez már egy kicsi otthonra emlékeztet, szóval nem túl jó. A városka viszont gyönyörű. Majdnem teljesen ép városfal, terméskő utcák, eredetinek tűnő házak. Turisták alig, így nem tűnik művinek az egész. A kávé jó és olcsó. A következő cigi-szünetnél, a svájci határ előtt egy fürdőző ifjú párt láttunk, szintén motorosok. Majdnem lefagyott a hőfokmérő ujjam. Hiába, a fiatalok! Ezen felbuzdulva szokásos ötleteim egyike: újratervezés. Most még szép az idő, estig megjárjuk Gruyerest, sajtgyár nélkül. Elveimmel ellentétben irány a berni autópálya. Meglepő módon rosszul van kitáblázva a vár felé vezető út. Azért némi kacskaringó után megtaláltuk. Utoljára -mint háború- Napóleon rohant át Svájcon, de ez szinte semmi pusztítást nem okozott. Ami felépült, és nem bontották le, azt karban tartják, ápolják, bármeddig megmarad. Szóval nagyon szép a városka és a vár is. Meglepő, néhány ház ma is lakott, nem csak a turisták kiszolgálására áll minden.

A „sajtváros”…

… és a vár

Persze a kötelező turista-ellátó kis boltok itt is megvannak. Természetesen a helyi sajtokat meg kell kóstolni, vettünk egy vékony szeletet. Kicsit lenéztek a mennyiség láttán, nem akarták tudomásul venni, hogy a motorba nem fér egy öt vagy tíz kilós guriga. Hazaúton rendesen kellett húzni, utolsó 10 km-en eső. Megúsztuk különösebb ázás nélkül. Készültünk a grill-csirkére, de már nem volt ott az „üvegtigris”. Próbálkozunk vendéglővel, hármat találtunk. Az ígéretes a pizzéria volt. Nem taglalnám, írásban ritkán káromkodok. /257 km/

8.nap A szombat délelőttre tervezett, közös gurulást a Jura hegységben elmosta az eső. Sőt, ahogy „alaptábor” mondta, az egész hétvégének annyi. A 10 órás randevúra nem motorral, hanem vízhatlan babakocsival érkezett. Stramm kissrác Marci, pár év múlva leváltja a műanyag három-kerekűt kétkerekű vasra. Kicsit meglepődtünk: ki kéne fizetni az eddig kért kettő pohár sört, és Sanyi kávéját. Igazából Sándor sem érti, más kiejtéssel beszéli a franciát. Úgy látszik, mára már addig sincs hitelem, amíg megiszom. Hiába, közel a hotel.

Vevey, amikor éppen nem esik

Estig némi séta az esőszünetekben. A vacsora tökéletesen svájci volt, és nagyon finom. Ránk fért a tegnapi pizza után. Klári, az „alaptáborné”, mesélt a régi útjaikról. Kiderült, hogy ez a lusta Sándor csak vezetett, nem Ö pakolt. Sőt, a sátor-hálózsák csomag összes cuccát is Klári varrta. Irigylem. Kisebb vita vacsora közben: melyikünk sajnálja jobban az elmaradt közös gurulást. Megegyeztünk döntetlenben azzal, hogy jövőre pótoljuk a hágókon, mert én többet Svájcba, francia nyelvterületre az első tengelyt sem dugom be. /0 km/

Eső, ebéd a szállóban az ágy sarkán ülve. Sajnos Momó is csukva. Több vendéglői kísérlet nincs. Nem hittem volna, hogy visszatér az 50 $-os korszak. Az öregek még emlékeznek: konzerv-májkrémes kenyér, otthoni szalámi, kolbász. A motoron még ezt sem hozhattunk, ott kellett megvenni. Az éjjel-nappal nyitva tartó állomási boltban vett sonka és a sajt viszont finom.

Még Ő is kinevet minket

Bosszúból olasz bort vettem, ha már magyar nincs. Mi-mindenre jó a svájci bicska. A dugóhúzóra szükség volt. /0 km/

Lásd az előző napot. Momó ma is csukva, Sándor szerint „valami helyi ünnep”. Ez a nap már terven felüli a hotelban, de nem indulunk esőben, mert amerre megyünk, ott is esik, csak ott hó. Nem akarok alagutazni, nem azért jöttünk. Minden időjós keddtől tuti időt ígér, napsütést, száraz utat. Most kérek elnézést mindenkitől, akinek kedves a Montreux-i riviera, nem az Ö érzéseit akarom bántani /hallod Sándor?!!/. Bizonyára jobban tetszett volna a tópart, a Chaplin-szobor, a tóban álló villa, szóval minden, ha nem ér annyi kellemetlen élmény: nem tudsz franciául?- te nem vagy ember, ha nem esik az eső három napig. Állítom az egész parton nincs 100m2 gazos terület. Ebből 95 a szállóablak előtti majdnem-mélygarázs tetején volt. Közepén egy festőien elhelyezett törött bevásárlókocsival. Nagyon vigasztalan kép az esőben, ablakból nézve, és ráadásul rohadt drágán. Apropó drága. Sándorral való első tényleges találkozáskor csodálkozott a hotel hirdetett uszodáján és szaunáján. Ő nézte meg a többi lehetséges helyet. Ő erről nem tud. Pedig tényleg ki volt írva, de Ági, aki szeret szaunázni, felháborodva közölte, hogy ő „1 óra (gyakorlatilag 10 perc) = 25,- pénzért inkább megfagy”. Nem mondom, hogy sajnáltam. /0 km/

És lőn! Kicsit hűvös az idő, de hát szeptember 20-a van, és elég magasra megyünk. Mivel Ági törölte Milánót /én már láttam a Dómot/ a vesztett nap miatt, újratervezés. Kicsit szomorúan láttuk a táblákat, hólánc-jelzés a Nagy Szent Bernát hágóra. A motorosok Manituja meghallgatta káromkodásunkat. Az utolsó pillanatban, amikor szétválik az alagút és a régi hágó-út, láss csodát: nyitva a hágó. Már a szétválásnál is hófoltok voltak, de az út tiszta. Kellő óvatossággal araszolunk fölfelé. Hideg gumi. Úgy 2200 m körül fotózni kiszálló portugál házaspár didergett. Kérdés még el sem hangzott, már válaszoltak:2 fok. Halihó! Még 250 m hátra van. Mennyi lehet 2469-en? Mindenkit megnyugtatok, már kicsit csöpögtek a jégcsapok. Az út néhol jégfoltos, megálltunk hógolyózni.

Csöpögő jégcsapok

Friss hóból gyúrt szépítő golyó

Itt nem láttunk szikrázó lábtartót

Visszanézni csak megállva lehet

Nem extra látvány maga a hágó, de a „karnyújtásra” emelkedő Mont Blanc nyakig állt a hóban. Még szebb látványt nyújtott akkor, amikor Monte Bianco-nak hívják. Szinte nyár lett 2-3 km-re a hágótól. Az Aosta völgye csodás, főleg ha nem a pályán mész. Az út menti csehók közönsége csak hab a tortán. Cigi már fogytán, szomjhalál közel, térképet is szeretnék nézni. Kellemes környezetű kocsma, a teraszon, dohányzóhelyen nincs szabad szék /szieszta van/. Ági rögtön női helyre, én megpróbáltam cigit venni az automatából. Na most figyelj: egyik fickó segít a balfácánnak cigit venni, a másik hoz még egy széket, hogy le tudjunk ülni mindketten az asztalukhoz a kért kávéra. Önbecsülésünk helyre jött, mégis emberek vagyunk. A Matternhornt nem láttuk rendesen Svájcból, ezért laza balkanyarral felmentünk Breuil-Cervinia-ba. Monte Cervino. Hátulról is csodás. A vicces az, hogy itt meg a sör maradt ki, nem volt nyitva semmi, nincs turista. Vissza a főútra, megyünk, ameddig jól esik, keresünk szállást az újabb hegymenet előtt. A völgyből kiérve a lombard síkságon tekertünk, és ott álltunk meg, amit el akartam kerülni. Lago di Maggiore déli csücske.

A ferde Matterhorn=Monte Cervino

A Lago di Maggiore partján

Felkapott drága hely, de már fáradt voltam. Este 7-kor értünk a partra, az első szállónál érdeklődtem Aronában. Maradunk. Jó ár, fedett hely Bagolynak, végre egy rendesen működő kocsma, jó kaja. A maradék bort a 10 m-re lévő parton ülve ittuk meg, nagy romantika, holdfény…. /347 km/

Életem legjobb pincérét láttam, mint reggeliztetőt. Úgy élvezte, amit csinál, mint egy jól sikerült nászéjszakát. Ettem már jobb reggelit, de ez a fickó csúcs volt. Irány Domodossola, a Centovalli. Csodaszép kis völgy a Melazza folyó fölött. Igazi élmény, ha nem rohansz. Locarnónál érünk vissza a Maggiore partjára. Ticino kanton inkább olasz, mint svájci. Nem annyira jók az utak, nem annyira tiszta, de valahogy jobb az ember érzése a benzinkútnál. Némi szerpentinnel egybekötött dombocskák Luganóig. Ezen a tóparton egy újabb Ági-féle célpont: San Mamete. Brunella Gasperini: Én és Ők /egy férj feljegyzései/ c. könyve itt játszódik. Igazi olasz családi remek. Tényleg. Alig léptük át újra az olasz határt /cc 500 m/ „mélységi vámellenőrzés”. Nem tudom, mit lehet Svájcból csempészni, de mielőtt a két autót feldúló három vámosnak ötletei támadnának a bőr oldaltáskáimmal kapcsolatban, megálltam, és megkérdeztem hol az írónő háza. Az egyik kicsit hülyének nézett, de egy másik /nyilván ő a helyi/ rögtön mutatott az öböl túlsó szélén álló piros házra, kb 2 km. Ahogy semmi nem stimmelt Korfun, Durellel kapcsolatban, úgy ült minden itt, Valsoldában, pedig már 32 éve nem él az írónő. A nagyképűen folyónak nevezett Soldo patak partján lévő piros ház most ugrott le a könyv lapjairól: mogyoróbokrok, nyilván a pelékkel együtt, a parti lugas, sőt, mintha rendeltem volna, a családtagként szereplő két hattyú leúszott a patakon, és eltűnt a tó-parti sziklák mögött. Tudtam, hogy dilis a párom /indoklás: velem él 30 éve/, de engem is meglepett az a szinte gyerekes boldogság, ami egész estig, sőt másnap is kitartott. Talán ezért szeretem.

A parti szaletli, már mogyoró-fákkal

A Soldo torkolata a hattyúkkal

Rövid kis út, Lago di Como. Úgy látszik, kezdek puding lenni. Közelebb akartam menni Bormióhoz, mondjuk Sondrio-ig /van is szálláscímem/, de úgy 50 km-rel korábban megláttam egy ígéretes helyet, megszállunk. Valahol Gravedona után, közel a tó északi végéhez. Tudom ajánlani, H+Camp Europa. Nem drága, van bungi is, sátorhely is. Konyhája nincs, de a tulaj csinált egy sajt-sonka tálat a néhány pohár sörünkhöz. Kerestem a számlán, nem találtam. Kérdésemre a „jól esett?”-tel válaszolt. /212 km/

Délutáni szunyóka

Reggeli kávé

Az a baj a jó reggelikkel, hogy nem vagy éhes a mediterrán életforma elvárható idejében. Mondjuk, 3 órakor már sehol sem kapsz kaját. Na, ma figyelünk! Irány a hágók királya, Passo dello Stelvio. Tirano-ig az út feledhető. Utána viszont a Bormioig menő út 30 km-ből 14 km alagút. Szinte félelmetes. Az utolsó alagút /8 km/ után megkaptam a „nem sürgős, de állj meg, ha tudsz” jelzést. Bormio, 1225 m, csodás, tiszta idő, kellemes cigi-szünet. Ágit várva a teraszon szó szerint rám égett a szemüveg és felforrt a söröm. Bementem a teraszról a kocsmába, ahol két nyugdíjas éppen kánonban énekelt, nagyon szépen, és tisztán. Nagy tapsot kaptak tőlünk. Erre, hatalmas kaján vigyorral, rázendítettek egy szakállasokat gúnyoló dalra.

Búcsú a Comoi tótól

A Bormioi kocsma-parkoló, maximális UV sugárzás

Meg akartak hívni minket, de siettünk Azért felhívtam a borostásabbik figyelmét, hogy az én „combkefém” simogat, de az ő sörtéje kidörzsöli a donnák combját. A csapos hölgy majdnem kiesett a pult mögül a nevetéstől. Komolyan nehéz volt, hogy sértődés nélkül elengedjenek. Micsoda különbség francia-svájchoz képest. Bő 20 km, és felérünk túránk legmagasabb pontjára. Végig kint az „aperto”, nyitva a hágó.

Ez még csak a kezdet…

Ez már félút…

A hágó…

…és a vég

Ágit meg kellett dobálni hógolyóval, ha már nem tudtunk inni a Tibetben

Könnyen járható, szépen megépített út. Egyre fehérebb a vidék. Felértünk, 2757 m. Mindenhol méteres hó, sajnos a hágó túlsó oldalán is, az úton. A Tibet névre hallgató kocsma sem elérhető. Kb 60-70-m-rel magasabban van, de a hólapát még nem ért oda. A kötelező kávét egy 138 éves kocsmában isszuk meg a svájci határon. Nem kell visszafordulni, de kerülni kell a Val Müstair felé. Újra Svájc. Kicsit meglepő, de elég hosszan nem volt aszfalt. Könnyű az út Santa Mariáig. Veszünk két „kis”gyermekünknek 1-1 tábla eredeti svájci csokit. Innen talán kibírja hazáig olvadás nélkül. Újra olasz földön. Dél-Tirol. II. András királyunk felesége, a meráni hercegnő, Gertrud szülőföldje. A kerülő miatt megint lemaradtunk a meleg kajáról. Az Adige völgye valami csodás. A völgy teljes hosszában, talán 60-70 km-en, 3-5 km szélességben almáskert, a többi a zergéké. Az ültetvény technológiája sem akármilyen. Egy normál magasságú ember –tehát nem én – simán fölér mindent sámli nélkül. Néhány gyümölcsfeldolgozó, néhány közép-kori vár /romosan/ tarkítja az utat. Az ültetvények mellett több helyen alma-eladás több kilós tételben. Szívesen vennék is – kocsival. Nagy táblák hirdetnek sonkát is, végre egy kis faház. Alma is, sonka is. Sőt, kenyér is, bor is. Mellette szépen kiépített parkoló, padokkal, asztalokkal. Meg kellett dicsérjem Bagoly fékét. Nem mentünk túl. Fejedelmi ebéd dél-tiroli sonkából, almával, lapos barna kenyérrel, toscan chiantival. A bicska megint jól vizsgázott, még vissza is tudtam zárni az üveget. Társaságunk is lett, meglepő módon egy német BMW-s, és felesége – fene tudja milyen vassal – leült mellénk néhány kérdéssel. Az úton visszaköszönni sem szoktak. Térképünk volt, segítettünk, még kávét is hozott a bömös, hálából. Megint puding voltam, nem mentünk el Meranoig, Castebellonál láttunk egy panziót a hegyen. Az út legjobb szállása, az áráért meg pláne. Martha névre hallgat, gondolom az éppen intézkedő idős hölgy után. A tulaj, miután elrendezett valamit egy helyi fickóval, egy kb. 2 m széles terasz alá mutatott, szinte kérdés nélkül. Bagolyvárnak szuper. Ági felment szobanézőbe, amíg én kipakolom a szükségest – mindig ez a módi.

Az éhség a legjobb szakács

Márta néni teraszáról…

Bárki elfogadná komplett lakásnak a „szobát”. Előszoba, étkező-nappali, konyha /mindennel!/, háló, fürdő. A teraszon elfért volna két tekepálya. A vacsora egy közeli pizzériában. A közeli légvonalban értendő, a szintkülönbség miatt kiköptük laposi, dohányos tüdőnket. Mindenki németül beszél, de szerintem Geothe forog a sírjában a kiejtés miatt. A kaja viszont olasz és szuper. /210 km/

Reggeli a szokásos, kézcsók Martha néninek, jövőre jövünk. Elmegyünk Merán mellett, sajnáljuk, de vészesen fogy az idő, hétfőn már munka van. A Dolomitok vannak előttünk, és ez sem autópálya. Bolzano után keletre a Fassa völgyébe fordulunk. Ez az egész terület önállóan is megér akár több misét is, de most a „legrövidebb” úton megyünk Cortina d’Ampezzo felé.

Szinte lankás sétamotorozás

Úton a Dolomitok felé

Vigo di Fassa után már másik folyóvölgy, pedig semmi goromba vízválasztó nem volt. Itt egészen más a táj, pedig az itteni hágók magassága is veri a 2000 m-t. Pordoi, majd a Falzarego. Tudom, hogy nem jó hasonlítgatni, de az utóbbi a csúcs /szerintem/. Nem tudom megmagyarázni – nem is lehet – hogy miért szebb mint a Susten, de ez van. Ízlésben nincs vita. Itt – körben – legalább egy ezressel alacsonyabbak a hegyek, mint Svájcban, de a Monte Cristallo lenyűgöző. Talán azért mert közelebb van /3221 m/. Utólag látom, baj van a fejemmel. Passo Tre Croci, Ansiei folyó völgye, Santa Caterinai „mesterséges” tó, Passo Mauria, ahogy átmész a Piave völgyéből a Tagliamento forrásához….

… ők csak úgy futtában voltak…

Csak átrobogtunk rajtuk, pedig nagyon szépek. Úgy látszik, a magasság bűvölete, a „rekord-döntés” elvitte a fejemet az időbeosztásnál. Ági szerint: sokat akart a szarka. Megint a puhányság, késő van, nem érünk el Tolmezzoig. Már csak 40 km, de Forni di Sopra-ban ígéretes szállás, kaja. Megálltunk, hiba volt. A kedvező ár már nem is olyan kedvező a szobát nézve, a 6 órakor 7-re ígért spagetti és főtt krumpli némi hangos gyomorkorgás után nyolcra érkezett, és itt bőven hozzátettek a szoba árához. Egy vigasz, jó a Bagolyvár. /231 km/

A nagyon kontinentális reggeli után már tutira ebédelhettünk volna, akár 11-kor is. Jó úton, laza kanyarokkal gyorsan behoztuk a tegnapi hátrányt, de Tolmezzoból /beugrottunk egy kávéra/ barátaink nem engedtek el kaja nélkül. Amíg az készült, a ház ura engem a kocsmába vitt a barátaihoz, hogy ne tudjunk meglógni. Sajnos nem ihattam nyugodtan, még messze a haza. Igaz, hogy az egyikük a helyi csendőrparancsnok volt, de nem tudott hivatalos papírt adni arról, hogy azért vagyok részeg, mert vele ittam.

A kocsma cégére öregebb mint én

Gianni barátom magyaráz, a csendőr hallgat

Mivel Ági gyomra, szokás szerint, az út végére mindig besokall /tegnap is csak főtt krumplit evett/, Ő külön kapott száraz főtt húst /fácánt!! a fene a belit/. A hamisítatlan dél-olasz spagetti és venetoi sonka, sajt után érzékeny búcsú. Kiindulva a már puhánnyá vált hátsómból, még egy napot beiktattam hazáig. Éjjel érnénk haza, még csak szombat van. Az osztrák oldalon nem a pályán mentünk, még csak nem is a főúton. Már úgyis mindegy, legalább eldugott helyeken menjünk. Nem sokkal a határ után letértünk keletre. Csak úgy az orrunk után egy csodaszép kis völgy a Karavankák északi lábánál: Rosental. Rózsák ugyan nem voltak, de minden más igen. Többek között egy kellemes, Zenkl névre hallgató autós-panzió Wildenstein-ben. Mindenkinek ajánlom. Az árak még itthoniként sem húzósak, jó a kaja, a szoba, a Bagolyvár. /198 km/

Klassz reggeli, Ági este elejtett kendőjét is hozták, a kávéért nem kértek pénzt, mondván ez is a reggeli része. A másik szállóvendég házaspár már indult, amikor én még csak csomagoltam. Fotózgatták a hotelt, velem együtt. Nem tudom, mit mondanak majd az unokáknak, a „pokol angyalai” ruhás, kicsi, kövér fickóról, aki egy motort próbál útra-késszé tenni, miközben szivarozik. Na, most már tényleg irány haza. Egész úton, még véletlenül sem szórakozott velünk senki, de Rábafüzestől kb 6 km-re, egy korombeli burgenlandi autós megtette. Drukkoltam, hogy átjöjjön, Ági biztos megverte volna. Megijedt, elfordult a határ előtt. Még sehonnan sem jöttem ilyen örömmel haza. A határon akkora csata-kiálltást engedtem el, hogy 200-m-es körben biztos mindenki hülyének nézett. Tudom, rossz az út, gazos a széle, sivár a táj, de ember vagyok! Itthon vagyok! Szerintem ebben az érzésben nagy része van a svájci francia nyelvterületnek. A Székely-tanya névre hallgató kocsmából azonnal kitolattunk. Nincs hely, amúgy sincs szükségünk a „csikós-gulás-piroska” stílusra. Csákánydoroszlón végre rendes út menti csehó, Kati büfé. Nem tudom miért büfé, egy motellal megáldott jó étterem. Még járó motorral beüvöltöttem a konyhába: babgulyás? Mosolygó bólintás. Nem is tudom, utoljára mikor ettem ilyen jót. Kaptunk két szép főtt csontot is, figyelembe véve az otthon várakozó házőrzőt. A többi már gyors volt, húztam, ahogy tudtam. /396 km/

Sommásan annyit lehet mondani, hogy baromi jó volt, szép volt, újra mennék, de nem most. Majd jövőre. Sándorral megegyeztünk, mégis gurulunk együtt, találkozunk Ulrichenben. Nem fogadta el – Ági már öreg, nem tud felülni a vasra- kifogást. Javaslata szerint majd fölteszem és rákötöm. Kicsit drasztikus megoldás, de hát így 60-hoz közeledve…. Vonatoztunk majdnem 700 km-t, gurultunk pontosan 2998-at, de milyet?! Egy barátom szerint körülmehettem volna a faluban még 3-at, hogy túllépjem a 3000 km-t. Nem lehetett, mert az utcánkba érve a komondor derékig kint volt a kerítésen, várva a simogatást és a madárlátta csontot. Hazaértünk.

Miséth Ákos, 2013. április