Bledben viszonylag régen jártunk utoljára. Ezúttal nem a látnivalókért mentünk, nem is vittünk magunkkal nagy fényképezőgépet, csak motorozni akartunk, felfedezni a még ismeretlen utakat és meglátogatni néhány korábbi utazásainkból ismerős ösvényt. 

Azok kedvéért, akik túraterveket szeretnének olvasni, most kivételesen előre hoztam a hasznos blokkot, hogy ne kelljen végigtekerni mind a 130 fényképet.

Útvonaltervünk

Booking.com

Az első nap programja (Szentgotthárd – Bled)

A második nap programja (Triglav kör, Predel-hágó, Mangart)

A harmadik nap programja (Nocki, Malta, Villacher Alpensrasse)

Felszerelésünk

A Nolan sisakokban az új elemekkel Bluetooth-on keresztül majdnem egész nap tudtunk beszélgetni. Nagyjából 10 órát bírnak ki. Az egyikkel volt egy kis kontakthiba problémám.

A nagy fényképezőgépeket és optikákat otthon hagytuk. A Canon T1i és a Nicon Coolpix volt velünk. Most, hogy nincs újság, amelynek fotózunk, a kevésbé jó képekkel is megelégszünk. Ez nagy könnyítés, mert elég egy kis mágneses kézitáskát utaztatni a tankon.

A hátsó gumim kb. 7.500 km-t bírt ki, mire hazaértem már kibújt rajta a szövet. Az egész távot nagy súllyal, két személlyel tette meg. Kiválóan tapadt az osztrák, német, francia, szlovén és olasz szerpentineken. Szépen egyenletesen kopott az oldala is.

Bosszantó volt, hogy otthon felejtettem a telefon töltőjét, meg a bicskámat és aggasztó, hogy nem találom a gumijavító készletemet. Az IKEA-ban vásárolt zippzáras színes műanyag zacskók viszont kiválóan segítettek rendet tartani a hátsó dobozban. Ez jó vétel volt, mindenkinek ajánlom.

Délelőtt még dolgoztam, aztán este leszaladtunk Szentgotthárdra a Zsida Termál panzióba egy éjszakára, hogy másnap több időt tölthessünk az osztrák hegyekben. Este 9 körül értünk oda.

A hetesen és a nyolcason gurultunk végig laza tempóban. Körmenden tankoltunk. A panzió közelében a GPS kicsit tovább vitt, mint kellett volna és egy földútra küldött. Ha a táblát figyelem pont kilenckor megérkeztünk volna. Gáborék előttünk egy negyed órával értek, ők korábban indultak és a Balaton felől jöttek ide. Út közben majdnem elütöttek egy őzet. Ütköztek egy kicsit, de az állat nem sérült meg komolyan.

Szentgotthárdon a Makkhetes konyhája 10-ig nyitva tart, és a panziótól mindössze 1,7 km távolságban van, amit gyalog tettünk meg. A Foursquare-en csak “I. osztály” néven találtam meg a helyet, amikor becsekkeltem. A pizza szerintem jó volt. Gábor szerint kicsit vastagabb volt a tésztája , mint az ideális. Ebben ő a szakértő. Hármat rendeltünk és elosztottuk négy felé.

Vacsi után előhúztam a farzsebemből az ADAC Tourset RR 13 Ausztria térképét és kitaláltuk hogy csinálunk a Bledbe vezető kb. 180 km-ből több, mint 360-at.

Verőfényes reggel, köszöntött ránk, huszonvalahány fokkal. Igazi motoros idő. Nem túl meleg, nem túl hideg. A teraszon reggeliztünk, miközben a két kis japán bulldog izgatottan rohangászott körülöttünk, a macska pedig mértéktartó távolságból leste az eseményeket. Gábor beprogramozta az útvonalunkat a GPS-be. A kiskanál jelölte Szentgotthárdot.

A Zsida panzióban most sem csalódtunk. Továbbra is ajánlom minden, a határról startoló motorosnak. Ketten összesen kb. 15.000 Ft-ot fizettünk reggelivel, adóval mindennel együtt és nem kellett szűk padlásszobában szoronganunk. OK, a kakast állíthatták volna későbbre is, de kukorékolásra ébredni mégiscsak romantikusabb élmény, mint kamion zúgásra a főút mellett.

Ausztriában egyre több helyen telepítik az ilyen dobozokat a falvak határán. Ezt a Finnektől leshették el, ahol ez már szinte kötelező. Vigyázni kell, sohasem lehet tudni, hogy melyikben leselkedik egy sunyi kis szpídkamera.

Első zászlónkat Riegersburgnál szúrtuk le. Szeretem a panorámát a várral, meg aztán vonzóan tekergő ösvények övezik a várat tartó sziklaszirt körüli dombvidéket. Az erőd a Fürstenfeld – Feldbach – Gleisdorf háromszögban van. Nem túl nagy kitérő a nyugat felé haladónak. Egy kis útépítésen kellett átküzdenünk magunkat, de a látvány így is megérte.

Gleisdorfban álltunk meg pénzt váltani egy bankban. Korábban is próbálkoztunk, de a határ közelében már reggel tömegek álltak sorban, és azt tapasztaltuk, hogy kisebb bankokban nem tartanak váltópénzt. A Rathaus-zal szemben a templom mellett álló hatalmas virágot formáló napelem állványt nézegettem épp gyanútlanul, amikor egy paparazzi lefotózott.

A Bauers Gartenland GmbH üvegházaiban epret termesztenek a 64-es út mellett.

Ez itt a Gasthof zur Post Peggauban közvetlenül a vasút mellett, ahol megálltunk kávézni. Az indulástól eltelt 2,5 óra alatt kb. 135 km-t tettünk meg. Egy paparazzi megint lekapott, amikor nem figyeltem.

Erdőcskék, dombocskák, falvacskák, keskeny utak éles kanyarok szövevényes együttesén vezetett át minket a GPS. Ugyanarra mentünk, amerre néhány hete az elzászi túrára indultunk Weiz és Köflach között a 70-esig. Adódott a lehetőség, hogy ugyanott álljunk meg ebédelni is.

Esélyes, hogy a Gasthof zur Packstrasse (Bikers welcome) törzshelyünkké válik. Pack egy miniatűr falucska közel ahhoz a ponthoz, ahol a 70-es keresztezi az A2-es autópályát Graztól nyugatra nagyjából 8 óránál. Szeretik a bájkereket és nem utolsósorban a 70-es miatt a bájkerek is szeretik a Packstrasse vendégházát. A menü olcsó és rendben van – bécsi szelet, vagy gombás szelet. A salátákat is teszteltük, azzal sincs baj. A felszolgálás pedig különösen készséges volt mindkét alkalommal.

Legutóbb jobbra kanyarodtunk és átmentünk az autópálya alatt. Arra az út észak felé visz. Most a déli oldalon maradtunk és elindultunk Szlovénia felé.

A Mondi régi ismerősöm, ügyfelem volt, amikor az Orange-nál dolgoztam. Erdőket irtanak a világ minden pontján és papírt gyártanak belőlük. A gyár előtt jobbra a tűzoltóság épülete. Vajon melyik települt a másik mellé?

Ezt a csillogóra suvickolt, jól felszerelt amerikai rendszámú Kawasaki túramotort Wolfsberg utcáin lestük meg. A BMW embléma a rendszám fölött a tulaj márkahűségére utal. Valaha nagy vevője volt a BMW motoroknak és különleges kapcsolatot ápolt a céggel.

Völkermarktnál átkeltünk a Völkermarkter Stauseen és hamarosan elértük Eisenkappelt. Itt keltünk át az 1.215 méter magas Seebergsattel nevű hágón Jezersko felé. Az utak minőségétől nem voltunk elragadtatva sem az osztrák sem a szlovén oldalon. A táj ezúttal is szép volt, de Tigris sokat pattogott és hiába volt nagyszerű az átkelő vonalvezetése, egy idő után inkább lelassított.

A visszapillantó tükörben végig azt láttam, hogy egy alacsonyan szálló UFO követ minket erős reflektorokkal kivilágítva.

Bledben a szállásunkat már hónapokkal előbb lefoglaltuk a három csillagos Garni Hotel Jadranban.  A Tripadvisor szerint közepes szálló előnye, hogy a szobáiból szép kilátás nyílik a várra és a tóra. A szálló előtt leparkoltunk, kirámoltuk a cuccainkat és becipeltük a recepcióra, ahol közölték velünk, hogy ismeretlen logisztikai okokból a foglalásunkat áttették a közeli négy csillagos Park Hotelbe, ahol ugyanazon az áron fogunk tóra néző szobákat kapni. Mindent vissza pakoltunk a motorokba és tanultunk az esetből. A Park szállónál már először bejelentkeztünk és csak azt követően kezdtünk el kicsomagolni.

A Parkban laktunk már egyszer régen. Akkor még nem volt négy csillaga, de mára teljesen felújították, bár kisebb-nagyobb jelei még maradtak a szocreál tervezésnek és kivitelezésnek. Mindent összevetve nem volt okunk panaszra. Az ablakaink is a tó felé néztek, igaz hogy két hatalmas fa mindent eltakart előlünk. A WiFi ingyenes, nincs jelszó és az internet stabilan elérhető minden szobából. A Tripadvisor szerint minősítése a Very Good és az Ecellent között foglal helyet. Gyorsan becsekkeltem a Foursquare-en.

Gábor oda van a pizzáért, így aztán nem okozott gondot, hogy hová megyünk vacsorázni. Talán nincs még egy pizzéria a földön, ahol annyiszor vacsoráztam, mint Beldben a Gallusban. A Gallus pizzája is átment a teszten, sőt Gábornak még jobban is tetszett, mint a Makkhetesé, mert vékonyabb volt a tésztája, bár nem érte el az “igazi olasz pizza” minősítést. Az ára ennek is 9 EUR, mint az olaszé, és Gábor egy darabig reménytelenül tekergett abban a filozófiai útvesztőben, amelynek az lenne a megfejtése, hogy hogyan tudnak elkérni a Szlovének ugyanannyit egy pizzáért, mint az Olaszok.

Itt is van free WiFi, lehet becsekkelni, másnapi időjárást lekérdezni, iPad-en útvonalat tervezgetni.

A meteroológusok nem voltak optimisták a szombati napot illetően, ezért abban maradtunk, hogy másnap a Triglav kört futjuk be, vagyis Bled közelében maradunk, hogy gyorsan haza szaladhassunk, ha baj van.

BLED IS COOL. Nagyon lájkolom. Az egész olyan emberi léptékű, belátható, fotogén, romantikus, élettel és programokkal teli kirándulóhely, ahol minden adott ahhoz, hogy jól érezd magad. Olyan, mint Bad Ischl, Cesky Krumlov, Mariazell, vagy Hallstat, hogy csak néhányat említsek a közelünkből. A dolgot csak a szúnyogok szeretnék elrontani, amelyek igazi felhőben szállják meg a vízpartot esténként, ezért tanácsos a parttól egy kicsit távolabb sétálni. Ezt gyorsan megtanultuk.

Hát nagyjából ez történt pénteken. Még kihagytam, hogy a pizza után elnyaltam egy fagyit (sztracsatella, kindercsoki).

Ilyennek láttam volna a várat az ágyamból, ha nincs az a két nagyra nőtt fa az ablak előtt. Gondoltam beteszem ide ezt a képet, hogy ne kelljen visszamenni más bledi túráinkra érte.

A mai terv tehát egy “Triglav kör”, amelynek a pontos útvonalát Gáborra bíztam, csak a főbb pontokat adtam meg: a Vršič-hágó Kranjska Gora felől, Predel-hágó (olaszul Predil), Mangart, Bovec, Bohinj-tó és megint Bled. Gábor szorgalmasan rakosgatta a zászlókat, amiket aztán nekem kellett felszedni menet közben és a végeredmény egy pár meglepetéssel is szolgált. Megint bebizonyosodott, hogy érdemes elkerülni a megszokott széles utakat.

Elsőként szépen lassan megkerültük a tavat. A parton mindez kevesebb, mit 5 km lenne, de az északi parton csak gyalogosan lehet közlekedni a víz mellett. Felmentünk a várhoz is, amit egy esküvő miatt épp lezártak.

Amennyiben nem akarok felmenni az autópálya fölé Kranjska Gora felé menet az unalmas Jesenicébe, akkor Radovján keresztül vezet egy rövidebb út Mojstranaba. A meglepi az volt, hogy ez az utacska szinte teljes hosszában kemény burkolat nélküli, bár meg kell hagyni, hogy a legjobb fajta símára hengerelt murvás út. Tigris az ilyeneken nem fickándozik, sőt erősen visszafogja magát mafla nagy súlya miatt, ami könnyen válik nehezen kormányozhatóvá az apró köveken. Most inkább a futófelület közepét koptattuk. A táj viszont nagyon szép, mindenkinek javaslom, hogy menjen neki bátran ennek az útvonalnak. A Garmin néha el akar vinni a csúnya susnyásba, de ne hallgass rá, ragaszkodj a minőségi hengerelt murvához és hamarabb célhoz érsz.

Még nem mondtam, hogy rengeteg kerékpáros keresi fel ezt a vidéket. Tetszett az az idősebb svájci csapat, amelyik busszal utazott ide, és a magukkal hozott elektromos kerékpárokkal indult el meghódítani a hegyeket.

Sokszor láttuk ezt a sárga plakátot a hegyi utak mentén, amely a motorosok erre csábítására szolgál:

A Vršič-hágó felé vezető úton az egyik kedvelt megállóhely az Orosz-kápolna. Itt egy lófarkas lesifotós épp a parkolóba érkezőket fényképezte.

A Kranjska Gora felől a hágóra felfelé vezető utakon a hajtűkanyarokat macskakövekkel rakták ki. Sok éve találgatom, hogy vajon miért. (Leave a tip!) Egy bizonyos, hogy ezek a szerpentin legtartósabb és talán a legjobb szakaszai.

Megérkeztünk a Vršič-hágó tetejére. Régen itt nem volt aszfaltozva a feljárat a panzióhoz.

Vrsiska Cesta (N46 25.964 E13 44.658) – a Vršič-hágó teteje. Itt van a Ticarjev Dom nvű menedékház, vagy inkább panzió, ahol megálltunk egy kávéra. Abszolút cool a kilátás és rendben van a kapucsínó.

Bovec felé menet elkanyarodtunk az olasz határ felé. Itt áll nem messze a Trdnjava Kluze, vagyis a Kluze erőd, amely az I. világháborúban játszott fontos szerepet, ami már régen volt. Minket most az emelkedők jobban érdekeltek.

A hely neve Strmec Na Predelu és gyanítom, hogy ide még vissza fogunk jönni.

Nem hosszú út vezet a Mangart elágazásig, de most még a Predel, vagy olaszul Predil-hágó felé fordultunk, hogy ne hagyjunk ki egy kanyart sem egészen az olasz oldalon csendesen hullámzó Predil-tóig.

A Predil-tó partja volt a legnyugatibb pont, ameddig elmentünk. Kicsit leszálltunk tornászni, aztán indultunk visszafelé hágó ismétlésre.

Az olasz oldalon állnak ennek a bunkernek a romjai. Régebben már ezt is meglátogattuk, most csak kedves ismerősként integettünk neki.

A sebzett oroszlános erőd romjai mellett is elmentünk, mint már annyiszor. A Predel-híd előtt azonban most először fordultunk balra, mert az utat leaszfaltozták az utóbbi években, így aztán Tigris is felmehetett rajta. Befizettük a belépőt és megkaptuk az eligazítást, ami szerint a Mangart-út legfelső részét sziklaomlás miatt lezárták, ezért csak a ZA SEDLOM parkolóig mehetünk el, vagy a menedékházig.

Valószínűnek tartom, hogy ez a szerpentin sokaknak nagyon tetszene. Keskeny, de még hibátlan aszfaltcsík, balra szakadék, jobbra sziklafal, aztán balra sziklafal, jobbra szakadék, itt-ott egy alagút és természetesen pár (nem egészen 20) hajtűkanyar.  A Youtube-on már ismerkedtem ezzel a vidékkel egy videós motoros jóvoltából.

Gáborral később arról beszélgettünk, hogy milyen ehhez hasonló utakat ismerünk itt Európában. Az osztrogi apátsághoz vezető szerpentin Montenegróban, az Edeweis-csúcs a Grossglockneren, a Stilferjoch és a Garda tó mellett egy-két eldugott ösvény jutottak eszembe.  A táj a román Transzfogarasi útra emlékeztetett. Mindent öszevetve a Mangart az egyik esélyes az utazásunk TOP EXPERIENCE badge-ére.

Na milyen helyre hoztalak Benneteket?

A hegyen nagyon védik a növényeket. Egy turista csoport vastag növényhatározókkal, nagyítókkal, fényképezőgépekkel felszerelve vizsgálta az út menti füveket és virágokat. Egyszer majd én is ilyen leszek? Gyorsan lefényképeztem egy virágot csak úgy próbaképp és vártam a hatást. Aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre inkább maradok a motorozásnál.

Ehhez a tájhoz Csajkovszkij és Beethowen szenvedélyes, dinamikus darabjai illenek – gondoltam, miközben egy Rammstein klasszikust dúdolgattam magamban (Ohne dich kann ich nicht sein – Ohne dich, Mit dir bin ich auch allein – Ohne dich …)

Sajnos a dal hamar véget ért. A sárga mellényes duci szlovén vámszedő csajok tettek pontot a végére, akik egykedvűen néztek motorjaink után, miközben azok sorban kigördültek a Mangart mesevilágából.

Következhet Bovec. Addig megint megismétlünk pár kanyart, most ellenkező irányba döntve a technikát. Tigris boldog mosollyal feküdt bele a hágó íveibe.

A hely neve Strmec Na Predelu. Nemrég egyszer már keresztül mentünk rajta, de most még egyszer megmutatom, mert nagyon tetszik.

Bovecben sem először járunk szerencsére. Itt is van egy kedvenc éttermem, a Martinov Hram, amely a Tripadvisor látogatói szerint is megüti “Very good” minősítést. Most egy pisztránghoz volt kedvem, és a többiek is mind elégedettek voltak azzal amit választottak. Ne add alább, ha Bovecbe mész. Nagyjából ezt a tippet hagytam ott a Foursquare-en.

Bovecben van benzinkút, amit sokan látogatnak. Ez az árszabáson is meglátszik. Nem is tankoltam tele Tigrist. A Kawasaki meglepően gyakran nyavalyog benzinért és állítólag nem is számol vissza, csak vészjeleket küld amikor már elégedetlen és csak 22 literes a tankja. Ilyenkor mindig nagyon örülök, hogy Tigrist választottam a 25 literes tankjával.

Slap Savica a szávának az a vízesése, amit még élőben sohasem láttam. A Bohinj-tó nyugati végébe kell elmenni érte, aztán még nagyon sokat kell gyalogolni is. Egyelőre megelégszem ezzel a fekete-fehér fényképpel.

A Bohinj-tó Szlovénia legnagyobb, gleccserek vájta tava, állítólag 4,2 km hosszú és 1 km széles. Erre felé született – mondják – Zlatorog, a Triglav legendás fehér szőrű, arany szarvú kecskéje, amelynek elhullajtott vércseppeiből gyógynövények hajtottak ki. Ráadásul hirtelen fel is épült lőtt sebéből, amikor megette  a virágokat. Bonyolult a sztori sok szomorú fordulattal és happy end nélkül.

Ez itt Ribcev Laz, a kis falu a Bohinj-tó keleti végében. Szép nayg négy csillagos szállodája van, ami szükség esetén nyilvános WC helyett használható. Érdemes volt egy kicsit leszállni a motorokról és bámészkodni a hídról. A tó kristálytiszta vizében méretes pisztrángok egész hada gyülekezett. A környező hegyek közé alacsonyan szálló felhő foszlányok úsztak be. Lassan esteledett.

Előttünk azonban volt még néhány zászló. A rövid út helyett Gábor a Ribcev Laz – Srednja Vas V Bohinju – Krnica útvonalat programozta be, amely hol jobb, hol rosszabb, néha nagyon rossz, néha meg meglepően jó felületű kacskaringós ösvényeken, egy síterepen keresztül vitt vissza minket Bledbe. Ezek itt lenn a szlovén tájra jellemző “bordásfalak”. Szénát szárítanak rajta.

Este megint a már sokszor kipróbált Gallusba csekkeltünk be. Gábor nem tudja megunni a pizzát. Komoly minőségi javulás volt a tagnapi naphoz képest, hogy most helyes szlovén lányok szolgáltak fel. Egyiküknek kicsit nagyobb volt a feneke, mint az ideális, amit köténykéjének laza vonala igyekezett korrigálni. A menüben találtam egy Aloe Drink nevű üdítőt. Aloe Vera készítmény és egész jó volt.

Vacsi után megint a tóparton sétáltunk. Az évente megtartott “Bledi éjszakát” egy héttel később tartják, de már ezen az estén is volt tűzijáték és összeszaladtunk a “Bledi futással” is, amit minden évben ilyenkor este 10-kor indítanak. A futók ezrével lepték el a tó körüli utat. A start 10-kor van és a verseny távja 10 km, valamivel több, mint két kör a tó körüli úton. A legmagasabb rajtszám, amit láttam 2600 körül volt.

Kiss hattyúk tanulják a tisztálkodást a tó partján. Megszokták az embereket, még pózolnak is a fényképezőknek.

Bled nem csak szlovéniai kirándulások kiváló célpontja, de Ausztria néhány látványos területe is könnyen elérhető innen. Aznapra napos időt mondtak a meteorológusok és mi egy olyan osztrák túrát terveztünk, amit korábban többnyire csak vizesen tudtunk bejárni. (Hoppá ide még egy fotó becsúszott a várról.)

A Nockalmstrasse déli végét, Malta-t és a Villacher Alpenstrasse végét programoztam be a GPS-be. Többre nem volt szükség. Szokás szerint kicsit 9 után indultunk.

A Ljubelj-alagútban ötven a megengedett sebesség és nem szabad előzni. Ezt egyszer jól mmegtanították nekem az osztrák hatóságok, akik annak idején az alagút kijáratánál videofelvételek alapján szedték be tőlünk a fejenként 35 eurós büntetéseket. Gábor nem is értette, hogy miért tartom be a szabályokat és elhúzott mellettem, de ezúttal az osztrák határőrök egykori üvegkalitkái üresek és elhagyatottak voltak. A kutya sem törődött azzal, hogy mi folyik az alagútban.

Ez hágóra fel-, és onnan lefelé vezető aszfalt ezen az átjárón sokkal jobb, mint a Seebergsattelnél. Tigrissel nagyon élveztük a széles íveket és szinte éreztem, ahogy a gumik oldaláról lassan lemorzsolódik az összes maradék mintázat.

Klagenfurt mellett a város szélén álló fémszerkezetes stadion a felcsútit juttatta eszembe. Közel voltunk a Wörthi-tó keleti végéhez. Tudom, hogy haval nem kedünk mondatot, de ha valaki a klagenfurti Minimundust keresi, akkor az itt található közvetlenül a tó keleti partjával szemben az út másik oldalán.

Patergassenig jól lehet haladni a 95-ös főúton, onnan észak felé fordulva meg a térképen már csak zöld csíkos utak vannak. Nem lehet eltévedni, a Nockalmstrasse is szépen ki van táblázva.

Ez itt lenn a “Mautstelle”, ahol 9 EUR befizetése után nyílik ki a sorompó a motorosoknak. Azt vettük észre, hogy a prospektust szeretik elsumákolni. Külön kérésre adták csak oda a kis csomagot a térképpel és a matricával. Van itt jobbra ez a tábla, amiről beszéljünk még egy kicsit. A motorosokat este 6 és reggel 8 között nem szívesen látják.

Délről még talán egyszer sem futottam neki a Nokinak, ezért váratlanul ért, amikor egyszer csak felbukkant az Alpengasthaus Glockenhütte, a klasszikus bikerpoint a Nokin. Szép emlékek kötnek ide. Egyszer vacogva ültük körbe a kandallót odabent és a Forma-1-et néztük a TV-ben, miközben arra vártunk, hogy alább hagyjon az eső odakinn.

Ezúttal itt 2.000 m felett kb. 10 fokkal volt hidegebb a levegő, mint lent a völgyben, nagyjából 17 fok, kellemesen hűvös. Ennél szebb idő nem is kell a motorozáshoz, mint amit aznap kifogtunk. Megittunk egy-egy kávét a vanília szószos almás rétes mellé.

Megint becsúszott egy fotó rólam, amiről sugárzik a dinamizmus, optimizmus, tettrekészség és leadership. Választási fotóként szerintem egy csomó szavazatot hozna.

A biker-safe nagyon kultúrált dolog, de aligha ez vonzza ide a látogatókat – minden box üres. Talán inkább az, hogy nyugodtan ott hagyhatják a cuccaikat a motoron és nem kell félniük attól, hogy eltűnik valami mikor elindulnának.

Még egy kicsit maradunk és gyönyörködünk a csillogó technikában, a tájban, sütkérezünk a napon és ha már itt vagyunk megkongatjuk a szerencseharangot is, miközben kívánunk valamit, reménykedve abban, hogy a csoda titkon mégis csak létezik és önzetlen, vagy épp önző kívánságainkat a harang kongása elrepíti a Nocki szellemeihez, akik azt majd egyszer tényleg teljesítik.

Amit itt fenn bottal piszkálok az a harang lenne. Épp azon kuncogtam magamban, hogy ebből majd egyszer milyen jó cikket írok. No de menjünk tovább, mert van itt még motorozni való.

A vámszedők kis fülkéi a sorompókkal azt jelzik, hogy sajna véget ért a Noki és megérkeztünk Innerkremsbe. A GPS napszúrást kaphatott, mert mindenképp jobbra akart minket fordítani. Az sem kizárt, hogy Tigrissel beszéltek össze, mert a Klagenfurt-Villach-Spittal-Mauterndorf-Murau által határolt területen bizony még lenne Tigris kedvére való nem egy szép útszakasz. Én most erővel elhúztam a gyeplőt nyugat felé, Gmünd és a Malta-völgy irányába.

A 99-es út Gmünd felé végig a 10-es autópálya közelében halad, amely néha hihetetlen magasságban, néha alacsonyabban, de innen lentől úgy tűnik, hogy szinte végig a levegőben szeli át a Gurktali Alpokat. Nem tudom hogy csinálják, pedig a Transparency International 2012-es korrució érzékelési indexe szerint Ausztria a 25. és mi a 46. helyen vagyunk, tehát lopnak ott is, de valahogy úgy tűnik mégis több marad.

Gmündben ezúttal nem állunk meg. Egy esős kirándulás alkalmával a helyi Porsche múzeumban leltünk ideiglenes menedékre. Azt mindenkinek ajánlom, aki esőben erre jár. Akinek viszont jó idő jut, az rohanjon fel a hegyekbe, mert a Malta völgye igazán megéri.

Itt már fenn voltunk a fizetős szakaszon. Az alagutak egy része hosszú fénysorompós intelligens visszaszámlálással.

A Maltatal szállodát a völgyzáró gát mellett rendesen felújították mióta itt járunk. Hajó formájú nagy kilátót építettek mellé, kivitték az éttermet a teraszrais és az épület teljes burkolata is megváltozott. Kívül régen világos színű burkolata volt, amit sötét szürkére cseréltek. Egy apró tipp: a motorosoknak a buszparkoló mellett van elkülönített parkoló fenntartva, ide érdemes felkanyarodni, az alsó parkolók használata helyett.

A másik meglepő látvány, hogy a víz egyszerűen elfogyott a tározóból. Amikor legutóbb láttuk ez még csordultig tele volt.

Gábor javaslatára a közeli Gasthof Kölnbreinstüberl Fam. Maier vendégházban ebédeltünk. Ez 500 m gyaloglással, vagy motorozással érhető el a Malta Hoteltől. A hely szelleméhez illő fatálas lakomát rendeltem. A kolbászt hazahoztuk, talán még most is ott van a hűtőben.

A vízszint azóta sem nőtt a Kölnbreinspeicherben.

A Berghotel Malta új ruhát kapott és egy kis kiegészítést.

A másik újdonság a gát falára épített Airwalk, amely kb. 200 méter magasban van a fal szélére szerelve. Az információs dobozok több nyelven elmesélik a helyi tudnivalókat.

*

Késő délután az erős napsugárzástól kicsit leégve ereszkedtünk le a hegyről és gurultunk el Villach felé. Ez még itt lenn Spittal, amely erről az oldalról megközelítve egy kis osztrák városkára hasonlít, a másik oldalon viszont hatalmas bevásárlóközpontok egész sora között kell áthaladnunk.

A Villacher Alpenstrasse végére már hat óra után jutottunk csak fel. Az éttermek már bezártak. Itt a tetőn ennek a vendégháznak a WC-je nyitva van és díjmentesen használható. Kultúrált megoldás.

A P6 parkoló mellett lehet lenézni egy egykori földcsuszamlás helyszínére. Itt is megálltunk egy rövid időre.

Villachot elhagyva a Würzenpasson mentünk át Szlovéniába és az unalmas Jesenicén keresztül gurultunk be Bledbe.

Este ezúttal nem a már sokszor kipróbált Gallusba csekkeltünk be, mert Gáborral ellentétben Mónika meg tudja unni a pizzát. Inkább elsétáltunk a tóparti grill étteremig közvetlenül a vár alá. A tenger gyümölcseiből és mindenféle halakból készített levest kértem. Nagyon bejött. Az alkoholmentes Union sör azzal a grapefruit ízesítéssel? Hát azt még szokni kellene.

A Park wellness központját még nem láttuk, ezért reggel egy órával korábban keltünk és egy órát a szaunában meg a jakuzziban töltöttünk a Park szálló negyedik emeletén, a tetőtérben.

Az útvonalon sok tervezni való nem volt. A jobb minőségű hágón, a Loibl alagúton mentünk fel Ausztriába, aztán a határ vonalát szorosan követve motoroztunk el Bad Radkersbugig.

A 69-es úton a víztározó mellett álltunk meg egy kávéra.

A 69-es mellett megcsodáltuk a komló ültetvényeket. Ebből a komlóból készül a Gösser.

Arnfels után jobbra fordultam és keskeny, hullámzó utakon, sokszor a határvonalon haladva vágtunk át a dombokon. Az útra felfestették, hogy hol kezdődik Szlovénia.

Bad Radkersburgba azért mentünk be, mert előtte nem találtunk megfelelő éttermet, ahol megebédelhettünk volna. A főtérre hajtottunk és az Xpresso nevű étterem kerthelyiségében rendeltünk valamit. Töklevest kaptam és garnélás salit.

A desszert életem legjobb jeges kávéja volt. A receptje egyszerű: tömj meg egy poharat teljesen vanília fagyival, önts rá egy feketét, tetejére tejszínhab, két szem csoki és a díszítés. Semmi víz, semmi jég. Szuper. Van ingyen WiFi, így aztán ide is becsekkeltem és feltöltöttem néhány fotót.

Innen már csak a hazaút volt hátra. Nyolcas, Zámoly, egyes. Somló-hegynél még megálltunk egy kávéra a Flamingóban. Sajnos kevesen állnak meg – panaszkodott a néni – pedig itt dolgozik a megye legjobb szakácsa. Nem megy az üzlet, pedig megérdemelnék. Ha arra jártok mindenképpen álljatok meg egy kávéra, meg beszélgetni egy kicsit az árnyékos teraszon. A százas kilométerhez van közel a Somló-hegy oldalán.

Agárdi György, 2013. 07.