Montenegró és egy csipetnyi Albánia

Lo-li-ta: A nyelv hegye háromszor indul a szájpadlástól, hogy aztán végül a fogaknak ütközzék. Lo. Li. Ta. Így kezdődik Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov (Владимир Владимирович Набоков).Lolita című könyve.A könyvben egy középkorú férfit kötnek gyengéd szálak egy nagyon fiatal lányhoz.

Én is így voltam Montenegróval, amit 2006-ban ismertek el független államként, tehát meglehetősen fiatal, de én már ismeretlenül is kötődöm hozzá.

Utazás előtti napokon hosszan ízlelgettem ezt a gyönyörű országnevet. Mon-te-neg-ró. Olyan jó kimondani. Sok útleírást elolvastam az országról, számtalan fényképet megnéztem a helyekről, ahová készülök jó pár ismeretlen motoros társaságában.

Már napokkal az indulás előtt izgatottan vártam a pillanatot, amikor beindíthatom a V2-es motort és irány a fekete hegyek országa, ahol a neve ellenére nem csak hegyek, hanem völgyek, kanyonok, tavak, öblök és szép városkák is találhatók.

Indulás előtti héten már izgatottan figyeltem az időjárás jelentéseket, ami sajnos esős időt jelzett, itthon is és a Balkán nagyrészén is.

Az új dolgok felfedezésének nyughatatlanságával ébredtem az indulás napján.

Délután 5 kor indulok a Pécsváradon lefoglalt szállásom felé, a régi 6-os utat választva, hogy az unalmas autópályázást elkerüljem. Az út a százhalombattai finomító, majd a dunaújvárosi acélmű, később a paksi atomerőmű mellett vezet el. Akár ipari útvonalnak is nevezhetném. Iparkodom is, hogy mielőbb elérjem a szállásomat.

Aztán végre eljutok a kakasdi faluházhoz, amit Makovecz Imre tervezett és már jópárszor elhaladtam mellette, de valamiért soha nem volt idő megállni egy fényképre. Mivel most egyedül vagyok, tehát a magam ura, ezért leállítom a motort és lencsevégre kapom ezt a fatornyos gyönyörűséget.

Kakasdi faluház

Még kb 15-20 perc motorozás és megérkezem a szállásra. Vacsora, haza telefonálás és alvás a holnapi hosszú nap előtt.

Reggel 6-kor volt a találkozó a pécsi TESCO előtt. A reggeli fogmosáskor eltörik a fogkefém, ami az álmoskönyv szerint majdnem olyan baljós előjel mintha a cipőfűzöm szakadt volna el.

A parkolóban már 12 motor várakozik. Én 13.-ként érkezem. Ez sem egy szerencsés szám. Mi jöhet még? A csapat elég nagy szórást mutat, mind motor fajtában, mind köbcentiben, mind életkorban és nemben is.

Vannak fiatal lányok sportmotorral, utasként és vezetőként is, korosabb férfiak túramotorokkal és csopperekkel is. Van, aki utassal, van aki utas nélkül. Sőt az egyik csopper végén még egy kuli is fityeg.

A 250 cm3es motortól egészen 1800 cm3-ig terjed a térfogati paletta. Életkorban a huszonévestől indulunk és a 63 éves Hetya bácsiig bezárólag minden korosztály képviseli magát.

Mikor látom ezt sok féle-fajta motort és motorost, azt gondolom, hogy a 16 motor (még 3 motor csatlakozik Mohácson) egyben tartása ezen a túrán embert próbáló feladat lesz a túravezetőnek. Ezért aztán elhatározom, hogy a tőlem telhető legnagyobb segítséget megadom neki. Minden egyes megállás után, amikor elindultunk hangos „arra megyünk” kiáltással, megmutatom a túravezetőnek a helyes irányt. Úgy éreztem, ennél többet nem segíthetek, de ennyivel feltétlenül hozzá akarok járulni a túra sikeréhez.

Akkor hát elindulunk Pécs Mohács útvonalon, határátlépés, útlevél, forgalmi bevizsgálás aztán irány Eszék, majd onnan megcélozzuk Szarajevót. A 16 motor Szarajevóban nem tud átjutni egyszerre a zöld lámpánál. Az utolsó motort, aki már a piroson megy át megállítja a bosnyák rendőr, de egy jóindulatú figyelmeztetéssel megússza. Ez kedves gesztus egy fakabáttól, volna mit ellesni a magyar rendőrnek a „balkáni” kollégájától.

A kis malőr után bevárjuk a motoros társunkat és indulunk Mostar felé tovább. A város az öreghídjáról ismert, amely az UNESCO kulturális örökségéhez tartozik. A polgárháborúban lerombolták, majd 2005-ben ismét régi alakjában építették újjá, magyar és német segítséggel.

Mostar öreg híd

A városban festette Csontváry a híres festményét az öreg hídról.

A híd mindkét oldalán bazársor, kézművesekkel, árusokkal és kisebb nagyobb teraszos, a Neretva folyó fölé benyúló éttermekkel. A szűk utcácskákban nyüzsgő élet folyik, pedig még nincs is turista szezon.

Bazársor Mostarban

Öreg kézműves

Mostarban egy órácskát sétálunk a híd környékén és a Neretva partján, majd felülünk a motorjainkra és sietve búcsút intünk Hercegovina ezen szép városának, mert még kb 300 km van hátra a szállásig és az idő már nem nekünk dolgozik.

A Hercegovina-Montenegró határhoz már sötétedés után érünk be. A szokásos félórás procedúra. Útlevél és forgalmi egyeztetés és, hogy ne legyen unalmas kétszer egymás után. Na de most már nem vagyunk messze az apartmantól.

Az apartmantól 2-3 km-re még egy kompon kell átkeljünk Tivat felé, hogy így 40 km-nyi kerülőt ne kelljen feleslegesen megtennünk.

Az apartman tiszta, rendes, jól felszerelt, szép kilátással az öbölre és a kikötőre. Az apartmanba levezető út elég meredek volt és sötétben kicsit félelmetesnek tűnik elsőre, de szerencsére mindannyian lejutunk a parkolóba.

Az apartmant a www.montenegroapartman.hu oldalon lehet megnézni. Csak ajánlani tudom és szívesen látott vendég, aki motorral érkezik.

Kilátás az apartmanunk parkolójából

Mediterrán indulás, délelőtt 10 órakor. Hát nem vagyok túl lelkes a késői indulástól. Én a mediterrán menetrend helyett a poroszos indulást részesítem előnyben. 6 –kor kelünk, reggelizünk, 7-kor elindulunk. De belátom, hogy nem mindenkinek ez jön be. Így aztán hajnalban lesétálok a városba, ki egészen a kikötőig, aztán vissza az apartmanba és 9-ig még egyet vissza is alszom.

A mai napot egy rövid túrára szánjuk, a Tivat feletti hegyoldalban lévő szerpentinen kapaszkodunk fel, ahol gyönyörű kilátás tárul elénk Montenegró legnagyobb öblére a Kotori-öbölre.

Csoportkép a Kotori-öböl felett

A csoport második legszebb motorja (csak, hogy senkit meg ne bántsak)

Sziklán ülve a Kotori-öböl felett

A hegytetőn kicsit elidőzünk, hagyjuk, hogy szemünk váltakozva fogadja be a nyílt tenger mélykékjét és a szigetek florájának élénk zöldjét.

Aztán legurulunk a hegytetőről egy széles elterpeszkedő völgybe érünk ahol kis vendégházban fogadnak bennünket, itt ehetünk abból a világhírű montenegrói sonkából, amiről eddig én soha nem hallottam, de ez valószínűleg csak az én műveletlenségem. Cérna goraiul lehet azt mondanák rám, hogy nye kultúrnij cselovék, vagy valami ilyesmi.

Nem mondom, hogy nem finom ez a sonka viszont jó drágán adnak jó keveset. Na sebaj, ez is kipipálva. Egy világhírességgel megint többet ismerek.

A kis ebédke után újra nyeregbe szállunk és megcélozzuk Lovcent, amit a túra vezetőnk a „montenegrói akropolisz”-ként próbál szemléletessé tenni a számunkra.

A kilátás innen is nagyon szép. Aztán visszaindulunk a Kotori-öbölbe ahol ezúttal lemegyünk a tengerpartra megnézni, ahogy a széles és impozáns látványt nyújtó katamaránok ringatóznak a békés vízen.

47 lábas katamarán a Kotori-öbölben, ez tuti nem billeg a nyílt vízen sem

Aztán átmegyünk a várkapun és beérünk a várfallal körülvett kis kőépületekkel és kőtemplomokkal beépített, zegzugos utcácskákkal tarkított városnegyedbe.

Kotor belvárosa

A nap zárásaként tengerparti úton motorozunk egészen vissza az apartmanig.

Este a kertben a házigazdáink remek helyi ételeket sütnek nekünk a grill sütőben. Vacsora közben még feldobom holnapi úticélként Albániát, de nem mindenkinek van kedve jönni, na meg útlevél is kell hozzá, mert oda már nem engednek be személyi igazolvánnyal.

A mai napon szétválik a csapat. 3 motor elindul a horvátországi Dubrovnyikba, 5 motor Albánia felé veszi az irányt, a többiek pedig Montenegró partvidékét motorozzák be.

Én Albániába készülök. Mivel a tegnapi mediterrán 10 órási indulást reggel 8 órára teszem, az albán csapat is kettéoszlik. Csak a szobatársam, Pál jön velem. A másik három motoros később vág neki az útnak.

Mai célunk a Skodra tó megkerülése. A tó a Balkán-félsziget legnagyobb tava. Egyik fele Montengróban, a másik fele pedig Albániában van. A tó területe 391 km2.

Első nagyobb város ahol elérjük a tengerpartot Budva. Kikötőjében mindenféle nemzetiségű hatalmas yachtok gazdái pihenik ki a fedélzeten a mindennapos fárasztó fizikai munka gyötrelmeit vagy a tőzsdézés pszichésen igen megterhelő fáradságát.

85 láb gyönyörűség, ehhez már kapitány és személyzet is kijár

Aztán Budvát elhagyva következik Petrovac. Itt a tengerparti út kissé a város fölé emelkedik ahonnan nagyon szép kilátás tárul a tengerbe omló sziklafalakra.
Az út jó, a forgalom gyér, mégis lassan tudunk haladni, mert újra és újra meg kell állnunk fényképezni.

Petrovácba lefelé menet. Az ilyen látvány miatt kell gyakran megállnunk

Aztán irány Bar városa. Próbáljuk behozni a fényképezés miatt elvesztegetet időt, de ennek, az út mellett portyázó rend éber őre egy radar pisztollyal vet véget. Két motorra először 150 eurot mond, aztán 50-et. Utána pedig azt, hogy üljek be mellé a kocsiba. Itt már emberibb számok hangoznak el és 20 euroval tehetjük jóvá a közlekedési rend megsértését. Megkérdezem tőle az utat, mert a rövidebb utat nem találtam, de útba igazít és a rövidebb úton jó pár eurónyi benzint megspórolunk. Amit vesztünk a vámon bejön a réven vagy fordítva, de valami ilyesmi.

Az albán határ előtti utolsó faluban még megreggelizünk aztán 10 órakor, amikor az otthon maradottak elindulnak túrázni, mi már vesszük elő az útlevelet az albán határőrnek.

Welcome to Albánia, ehhez nincs mit hozzátenni

Átérve a Skodra tó albán oldalára meglepően jó aszfaltút fogad, aztán beérve az első nagyvárosba ez a kellemes élményünk el is múlik.

Egy rozoga fahídon keresztül érünk be a nagyvárosba, aminek Skodra a neve. Kitáblázás szinte nulla. Sok helyen szemétkupacok. Szabályok nincsenek, van aki az út közepén parkol le és ott hagyja a kocsiját. Jobbról, balról kerülgetik. Az autók nagyrésze fekete Mercedes, fekete üveggel és gyanítom, akik benne ülnek sem fehérek. Annyi itt a fekete Mercedes, hogy már már nép autó. Ha nem lenne képzavar azt is mondhatnám, hogy itt a Mercedes a Volkswagen.

Egyszóval érdekes városba érünk. Egy nagyobb cigány putrira emlékeztet ez a hely. Kicsit félünk is megállni. Fényképet sem igen vágyom csinálni.

Még Ulánbatorban sem volt ilyen hátborzongató érzésem, amikor 1990-ben a Pekingből hazafele tartó vonat egy fél napot állt a mongól fővárosban. Hiába, Albánia felülmúlhatatlan.

Harmadik, negyedik kérdezősködés után kitalálunk a városból a helyes irányba és megcélozzuk Koplik városát. Az út egy egyszerű murva, ami még nincs ledöngölve, csupa hepe meg hupa, de majd egyszer, ha megérik az albánok, akkor aszfalt is lesz rajta. Bár ahogy elnézem az albán élettartamot, nem sokuknak van esélye. Nagyon lassan haladunk előre, 20-30 km/óra a max, amennyivel merünk menni. A 40 tonnás kamionok lassítás nélkül jönnek velünk szembe, fehér porral beterítve bennünket, időnként vagy 60-70 km/órával elhúz mellettünk egy-két fekete merci, ami majdnem lesodor bennünket, de inteni nem merünk nekik, mert valamiért gyanítjuk, hogy a nagy fekete albán rendszámú mercik kesztyűtartójában nem kesztyűt tartanak a helyiek.

Azért ha lassan is, de magabiztosan haladunk előre és elérjük Koplik városát. Itt elágazik az út. Az egyik felmegy a hegyekbe egy 1650 méteres hágóra. Ezt ki nem hagynám, ha már itt vagyok. Vékonyka aszfaltút, kocsival is csak egy nyomon járható de motorral tökéletes. Az ötödik falu után következne a hágó, de a második falu után az út egyszerűen véget ér. Sima egysávos földút vezet tovább. Nem túra motornak való. Talán még egy GS is szenvedne. Megfordulunk és irány vissza a határ felé.

Az albán 66-os út. Kár, hogy pár kilométer múlva átmegy földútba

Útközben még lefényképezünk pár betonbunkert. Mert ugye Albánia a betonbunkerekről és Delhusa Djonról híresült el.

Albán betonbunkerek, valakiktől nagyon tartottak az albán elvtársak, csak tudnám kitől

Végre megpillantjuk a montenegrói határt. Szép szép ez az Albánia, de azért megkönnyebbülünk amikor visszaérünk Montenegróba.

A Skodra tó montenegrói felén visszamotorozunk a tengerpartra. Újra Petrovácban vagyunk, majd Budva következik aztán visszaérünk Tivatba és felhajtunk a szállásunkhoz. Szép és izgalmas volt a mai napunk is.

Az albán úton a hátsó doboztartóm konzolja letörött és a dobozomat alig tartotta valami. Délután a parkolóban leszereljük és el is tudom vinni meghegesztetni és újra visszatesszük a helyére. Kicsit tartok a szerelésben nyújtott segítségtől, mert az a csopperes srác segít, aki a túravezetőnk letörni készülő indexét egy bicskával egyszerűen levágta, majd a kezébe adta és azt mondta, hogy majd a szervízben visszateszik. Ezek után a doboztartó visszahelyezésénél semmi jóra nem számítok, de szerencsére a bulldogomat nem bicskával szereli a srác.

A másik 3 motoros pár órával később ér vissza a szállásra, ragyogó tiszták a motorjaik, nem úgy, mint az enyém vagy a szobatársamé. Mint kiderült, másfél órán keresztül mosták le az albán út porát a gépekről.

Mai napra kompromisszumot kötünk. Indulás se nem poroszos hajnali 8kor se nem mediterrán 10kor, hanem az arany középutas 9 órási indulást választja a túravezető.

Mára a Tara kanyon és a Durmitor hegységet célozzuk meg.

Átmegyünk a kompon és már kapaszkodunk is fel a széles, jó minőségű szerpentinen a hegyekbe. Egymást előzgetve hagynak ott engem a sport motoros túratársaim.

Aztán egy emelkedőhöz érve a mechanikus leszabályzás lép életbe. Csutka gáznál nem tudom tovább húzni. Hiába na, hegynek fölfele nem megy a kicsike 160-nál többet. Egyre többen hagynak el. Nem baj gondoltam, adok nekik egy kis előnyt, majd behozom őket.

Nem kell sokat várnom az elsőt már be is hoztam. Sajnos a Varaderos túratársunk egy csúnya nagy defektet kapott, amit ugyan megjavítanak az út mellett, de nem tart velünk tovább, hanem visszafordul a szállásra. Sajnálom, pedig a mai napot nagyon várta a Tara kanyon miatt. De legalább biztonságban visszaért a szállásra.

Tara kanyon, néhol az 1300 méteres mélységet is eléri

A Tara kanyon bejáratánál megállunk pihenni, aztán jöhet a felduzzasztott folyómeder szélén lévő úton a motorozás. Alagútból ki, alagútba be. Amikor kiérünk az alagutakból, mindenhol lenyűgöző panoráma fogad bennünket.

Tara kanyon, hóval borított sziklákkal a háttérben

Az eső el kezd szemerkélni. Megállunk, valaki eső ruhát vesz fel. Az optimistábbak még nem veszik fel. A magamfajta nagyon optimisták pedig el sem hozták az esőruhát, hanem az apartmanban hagyták. Ott biztos nem lesz legalább vizes.

Tara kanyon feletti híd, amelyik a Motozin motoros túra újságban is benne volt

Aztán végig megyünk a patakmederben lévő úton és visszafelé irány az a szerpentin, ami a kanyon fölé magasodik. Innen készítették a Motozin magazinba is a képet a túra leíráshoz.

Most már esik rendesen, nem is mindenki örül, hogy megállunk fényképezni az esőben, de én szeretem az esőt, mert ilyenkor a kékek kékebbek a zöldek zöldebbek.

Túravezetőnk. Végre egy rendes motoron ülhet, amit nem kell folyton másnak belökni indulás előtt

Később kezdetét veszi a Durmitor Nemzeti Park. Nevét a Durmitor hegységről kapta, aminek a legnagyobb hegycsúcsa a mókás nevű Bobotov kuk 2523 méteres magasságával.

Kezdődik a Durmitor

Bobotov kuk a mókás neve ellenére cseppet sincs vicces kedvében. A kezdeti 24 fokról a hőmérséklet lemegy 9 celsius fokra és, hogy ne csak fázzunk, hanem kicsit az adrenalinukat is felnyomja, ránk küld egy kellemetlen negyedórás jégesőt is, de a kedvünket így sem tudja elvenni, annak ellenére, hogy vagyunk páran, akiken nincs esőruha, csak nyári kesztyű és nyári ruha. Fázunk és vizesek is vagyunk de hát elvégre nem vagyunk papírmotorosok, ennyi még belefér.

Durmitor hegység, Bobotov kuk 2523 méter magas

Párszor megállok fényképezni, amíg a csapat halad. Egyszer még két magyar motorost is utolérek, akik nem hozzánk tartoznak. Meg is állok kicsit beszélgetni, mert nekik is bulldogjuk van. Megcsodáljuk egymás motorjait. Hiába na, miénk az egyik legszebb tucatmotor a kínálatból.

Kiértünk a Durmitorból, jégeső utáni szárítkozás

Amikor kiérünk a jégesőből újra összerendeződünk. Jót röhögünk a Bobotov kuk tréfás kedvén, kicsit szárítkozunk, aztán a szállásunk felé vesszük az irányt.

Hazafelé még két három alkalommal elázunk de az esti forró zuhany újra visszahozza a jókedvünket. Este közös vacsora egy étterem kerthelyiségében. Aztán csomagolás mert holnap reggel 6kor indulás haza.

Indulás korán reggel. Vannak, akik már előre indulnak, ezért kevesebben megyünk visszafelé, mint ahányan jöttünk. Az úton néhányszor állunk meg és csak rövid pihenőket tartunk. Ezért aztán gyorsan haladunk. Én majdnem a legvégén jövök a sornak, néha lobogok is a motoron.

Hetya bácsi az egyik kanyarban Talmát próbálja koppintani, de nem jön össze neki. Ki is egyenesíti a kanyart, pár centire a kőfal előtt áll meg. Ez volt hazafelé az egyetlen esemény, amely az adrenalin szintet feljebb vitte, amúgy elég ingerszegény hazautunk volt.

Ami mindenképpen kellemes meglepetés volt számomra, hogy egész Boszniában, Hercegovinában és Montenegróban az autósok és a kamionosok nagyon kedvelik a motorosokat. Mindenhol dudáltak nekünk, integettek és mosolyogtak ránk. Sehol nem találkoztam az itthoni, agresszív, erőszakos, motorosokat utáló autóssal. Na ez a „balkáni” mentalitás igazán begyűrűzhetne kis hazánkba is.

Ennyi volt a tavaszi túránk rövid története.

Köszönjük Máté a túravezést! Köszönöm minden motorosnak, hogy jelenlétükkel emelték a túra hangulatát.

Széles utat mindenkinek!

2011. május 24. Bogyó Tibor (Bulldog1100)