2009. Július-Karintia

2009. májusában vetődött fel az ötlet, hogy ismét Ausztriába vesszük az irányt Klagenfurt felé. Azért ismét, mert tavaly már szépen bejártuk a környéket, de bőven maradt még látnivaló és panorámaút. Én a 4-5 napos, pihenőnap nélküli túrák híve vagyok, a választás július 13-17-re esett, hétfőtől péntekig, hogy kerüljük a hétvégi turistaforgalmat. Szállásunk Klagenfurt szélén, egy kedves motoros barátunk osztrák munkaadójának panziójában volt, innen terveztem a csillagtúrákat. Az időjárás előrejelzése szerint erre a hétre 30 fokot, kánikulát jeleztek, nem éppen ideális motorozáshoz, de az esőnél sokkal jobb.

Reggel 9-kor indultunk Székesfehérvárról hárman, két Honda Cbf 600s, egy Yamaha Xj 600 Diversion, Veszprémben csatlakozott hozzánk egy XV 535 Virago, A cél minél hamarabb, legrövdebb úton odaérni a szállásra, hogy este még egy fürdés beleférjen a Wörtherseeben. 8-ason végigrongyoltunk a határig, utána A/2-n Graz majd Klagenfurt am Wörthersee. Mivel a szállást csak 3-tól foglalhattuk el, ezért az unalmas autópályaszakaszokat a pihenőhelyeken sűrűn szakítottuk meg kávézással és némi sütemény elfogyasztásával. 3-kor fogadott minket a házinéni, mi csak a fiát, Leopoldot ismerjük, róla neveztük el őt Leopoldinának. 🙂 Gyors pakolás után ketten ismét motorra ültünk, irány a Wörthersee egy kis fürdéssel, majd motorozás a környéken. Mivel tavaly már voltunk fent a Pyramidenkogel nevű kilátóponton, ez most kimaradt, csak a felfelé vezető kis úton motoroztunk egy jót. Egyébként érdemes felmenni, mert gyönyörű a panoráma szép időben. Röpke útvonaltervezés után kellemes kanyargós utakon tértünk vissza a szállásra, közben remek kilátás nyílt a Karawanken vonulataira. A napi táv 480 km volt, pont kellemes. Mire visszaértünk, a többiek már vártak a gőzölgő bolognaival…

Erre a napra igazi élménymotorozást terveztünk, irány a Grossglockner Hochalpenstrasse. Azt hiszem erről nem kell túl sokat írnom, az oldalon remekbeszabott útleírások vannak. A10-en irány Spittal a.d. Drau, 106-on Winklernig, majd 107-en Heiligenblut, ahonnan indul a panorámaút. Az idővel szerencsénk volt, 14 fok, szikrázó napsütés az Edelweissspitzen. Fent megütötte a fülünket a magyar szó, a „kollegák” elmesélték, hogy előző hét pénteken is próbálkoztak a feljutással, de akkor 1 fok és hóesés miatt romba dőlt a tervük. A tél nem múlt el nyomtalanul, helyenként többméteres hófal kísérte az utat.

Hazafelé kis kitérővel a B100-on. Érkezés után jól esik a reggel a hűtőbe készített Puntigamer. Táv 430 km.

Karintia tele van jobbnál jobb fizetős panorámautakkal. A Glockner után kicsit nyugalmasabb vizekre eveztünk, erre a napra kisebb távot terveztünk. Cél a Nockalmstrasse. Tegnapihoz képest teljesen más táj, negyedakkora forgalom, harmadannyi útdíj. Motoros szempontból nézve tökéletes, kitűnő ívek, hajtűkanyarok, rengeteg pihenőhely, ezerarcú táj. Az 52 visszafordítókanyar után garantáltan fülig ér az ember szája.

A kanyarok után visszafelé vettük az útirányt, kikerestem a Millstätter See melletti parti utat. A kánikulában elcsábultunk egy rövid fürdőzésre a kristálytiszta tóban. Innen a megszokott kellemes, kanyargós utakon Villachon keresztül tértünk vissza a szállásra. Napi táv 224 km. Visszafelé felfedeztük, hogy az egyik lakkberendezési áruház éttermében 2€ a wienerschnitzl+üdítő, így a vacsorát itt költöttük el. ☺

Szerpentinből sosem elég, ezért az utolsó igazán motorozós napra direkt ilyen utakat kerestem. A többiek kicsit elfáradtak a végére, ezért ketten közülünk csak a Villacher Alpenstrasse-ra mentek el, ami kb 60 km-re volt a szállásunktól. Kellemes panorámaút, gyér forgalom, tavaly 3€ volt az útdíj.

Mivel közel van az olasz határ, ezért a csapat másik fele úgy gondolta, hogy érdemes lenne átugrani hozzájuk egy ebédre. Irány A2-n Villach, 111-n Hermagor majd Kötschach- Mauthen. Itt kellett volna a Plöckenpass felé mennünk, de csábított a Karnische Dolomitenstrasse tábla, így tettünk egy kis kitérőt a 111-en. Keskeny, sok helyen sziklába vájt az út, de nagyon szép. Kb. 20km után fordultunk meg, mert az eredeti úticélt tartani akartuk. Plöckenpasson keresztül mentünk át az osztrák-olasz határon. Izgalmasak a hegyoldalba vágott alagutak, helyenként az alagútban hajtűkanyarral.

Itt már kezdtünk éhesek lenni, így megálltunk egy olasz ebédre. A pincérhölgy nagyon kedves volt, ellenben semmilyen nyelven nem beszélt a sajátján kívül. Próbáltuk megértetni vele az angol étlapról, hogy mit is szeretnénk, gyakorlatilag sikertelenül, mert az étteremben minden vendég ugyan azt a kaját kapta. Sebaj, azért nem volt olyan rossz, gondoltuk, hogy ez már ellökdös minket Ausztriáig.

Paularotól kezdődtek az izgalmak. Az út, amit kinéztem rajta van a térképen, igaz egy szakasza a Garminban földútnak van jelölve, de gondoltuk, hogy nem lehet az annyira rossz. Az útbaigazító helyi bácsika is csak nevetett, hogy merre akarunk menni. Itt már kezdett gyanússá válni a dolog. 30 km-es szakaszról van szó, féllábon is kibírjuk. Az út egy autó szélességű volt, rossz minőségű, a korlát – ahol volt egyáltalán – ott is hiányos volt, viszont a táj kárpótolt mindenért. A szembejövő katonai konvoj csak hab volt a tortán.

Ezt a 30 km-t kb. két óra alatt tettük meg, javarészt azért, mert 5 percenként meg kellett állnunk fotózni. Innen irány Pontebba, majd a Nassfeldpasson vissza Ausztriába. A hágó ezek után már csak egy szimpla szerpentin volt. Innen a legrövidebb úton mentünk vissza a szállásra. Kb. 380 km volt a napi táv, de a tikkasztó meleg és a kalandos utak kivették az erőnket. Este a szokásos vacsora-Puntigamer kettős után gyorsan beestünk az ágyba.

Az idefelé már megszokott útvonalon vettünk búcsút Ausztriától. A határon átérve a szokásos magyar valóság fogadott minket, 8-ason három baleset Székesfehérvárig, türelmetlen autósok, vad motorosok. Van hova fejlődnünk…

Horgos Dániel, 2011. április.