NÉMETORSZÁG 2010 .

Reggel hat órakor indulás, Budapestről gyorsan kijutottam, majd az M1-esen keresztül kilencre már elértem Szlovákiát. Pozsonyon keresztül Brno, Prága, Lovosice az útvonal, itt azonban Usti, és Decin felé kis utakon, az autópályát elhagyva utazom tovább. A kéthengeres csodálatosan duruzsol, délután három órakor Bad Schandau az első német település, ahol megpihenünk. Gyönyörű kis fürdőváros az Elba partján, múlt század eleji házakkal, Csehországhoz képest üdítően rendezett környezettel.

Sebnitz felé indulok, majd Neustadt, Stolpen az útvonal, benn járok már a Szász-Svájc Nemzeti Park területén, csodálatos dombok, óriási rétek, fenyőerdők között motorozom. Gyönyörű ez a vidék, az épületek, a falvak nem mutatják a Németország nyugati területén megismert kissé „steril”, néha unalmasan tökéletes arculatot, valahol félúton vagyunk a „délies-keleties hangulat” felé.

Stolpenben sétálok egy órát, szép belvárosában apró kockaköves utcácskák kanyarognak, középkori vára az ódon házak fölé magasodik. Néhány kilométerre délre találok egy kis Gasthof-ot, kiveszek egy szobát, azonban csak néhány percet maradok, mert esti motorozásra indulok Hohnstein felé. Megkapóan szép a táj, széles dombok között tekereg a szerpentin, hajtűkanyarok vezetnek fel a középkori várhoz. Hohnstein vára ma diák-, és motoros szállóként működik, -motorfelszerelés üzlet van a várban(!),- gyönyörű kilátás nyílik innen a környező hegyekre, és a falak alatt meghúzódó apró falura. Kis séta még a fachwerkes házak között, majd indulás tovább, újra Bad Schandau, Sebnitz az útvonal. Kilenc felé visszaértem Heeselicht-be, lepakoltam a szobámban, majd még egy esti sétára indultam a faluban.

Reggel korán keltem, frissen indultam egy hosszabb sétára. Dél felé mentem ki a faluból, az út mellett gyalogosan gyönyörködtem a tájban, a felkelő nap aranysárgára festette a széles domboldalakat. Nyolcra visszaértem a fogadóba, fantasztikus reggeli, majd mikor éppen elkészültem az útra, felvettem a motoros ruhát, elkezdett szakadni az eső.

Vártam egy bő félórát, majd a vizes aszfalton, óvatosan véve a kanyarokat elindultam Bastei irányába. Itt óriási bazaltoszlopok állnak egymás mellett, közvetlenül az Elba partján, hasonlóan a Balaton-felvidék Szent-György hegyéhez, csak a méretek mások: hidak vezetnek egyik oszlopról a másikra, a legmagasabb hatszáz méter magas. Lenyűgöző látvány, az ember rendkívül aprónak érzi magát, mintha óriások játékai lennénk. A panoráma hitetetlen, alattunk tekereg az Elba, gyönyörű dombjaival a mélyben terül el Szász-Svájc.

Innen már ismert szerpentineken motorozom tovább, Hohnstein, majd Bad Schandau, ahol ezúttal a főtéren leállítom a Kawasakit, és gyalogosan fedezem fel az apró fürdővárost. Kicsit Karlovy Vary-hoz hasonlít, csak jóval kisebb, -a házak legfeljebb két-három szintesek,- a hangulat azonban hasonló, a múlt század első éveinek optimista, önfeledt stílusjegyeit mutatja. Az Elba partja érdekes módon nincs kiépítve, csak egy keskeny sétány fut a folyó mellett, a hajóforgalom meglepően sűrű. Itt elkap az eső, fák alá húzódom, majd egy rövid szünet során visszamegyek a motorhoz. Szárazra törlöm, majd indulok tovább Königstein felé. Itt rövid séta a domboldalra felkapaszkodó belvárosban, majd szakadó esőben Pirna, illetve az itt található, hatalmas DDR-Museum az úticél.

Ebben a régi gyárépületben iskolai osztályterem méretű helyiségek vannak berendezve az NDK négy évtizedéből gyűjtött használati tárgyakkal, bútorokkal, képekkel, eszközökkel, és minden szoba egy témát ölel fel. Van orvosi rendelő, közhivatal, lakásbelső, iskolai tanterem, laktanya, élelmiszer bolt, autószervíz, és számtalan egyéb tér az élet minden területéről. Csodálatosan életszerű, minden szükséges eszközzel, korhűen felöltöztetett viaszbábokkal, akár egy időutazás. Érdekes, hogy turistát nem láttam, németek járnak ide nosztalgiázni, mosolyogva, vidáman keresték egykori használati tárgyaikat, kedves emlékeiket.

A múzeumból kilépve újra szakadó esőben ültem motorra, irány Drezda! A belvárosban leponyváztam a Kawasakit, és az egyre erősödő esőben, viharos szélben indultam az ódon utcák felfedezésére. Illetve csak ódonnak tűnt minden, mert az 1945. február 13.-ai bombázás után gyakorlatilag újraépítették a várost, a belső utcákat, a csodaszép épületeket, az eredeti tervek, rajzok alapján. Az eredmény megdöbbentő, a belváros világhírű épületei gyönyörűek, a sok száz éves barokk épületeket, -akár egy időutazásban,- „mintha csak tegnap fejezték volna be”. A gigantikus FrauenKirche évtizedekig mementóként állt romosan, a felújítás csak néhány éve fejeződött be, és különös módon a régi, a bombázás során megmenekült kövek szimbolikusan szürkébbek az épület falaiban, mint a felújítás során beépített társaik. Az arány torokszorító, mindössze néhány száz kő sötétlik az óriási épület magas falaiban… Elsétáltam a Semper Operához, megnéztem a Zwingert, lenéztem az Európa Teraszról az Elbára, majd este fél tíz után motorra ültem, és immár komoly viharban, valóságos felhőszakadásban visszatértem Heeselichtbe.

Reggel újra esik, így rövidebb a séta, majd nyolckor szokás szerint reggeli. Gyors összepakolás után újra Drezda felé indultam, az útvonal már ismert, a hohnstein-i szerpentin, Bad Schandau, Pirna, majd immár tiszta időben értem újra a Frauenkirche elé. Újra bejártam a belvárost, -ezúttal száraz lábbal, napsütésben,- Zwinger, Semper Opera, és az óváros számtalan újjáépített, barokk épülete. Drezdát valóban látni kell, azonban feltűnően kis terület van csak helyreállítva, -az azonban megkapóan szépen,- a belváros néhány utcája valóságos szigetet alkot az egyébként semleges, kissé ingerszegény, félmilliós nagyvárosban. Bár ezen ne csodálkozzunk, azon a februári éjszakán a szövetségesek a történelem legnagyobb bombázását hajtották itt végre, -jórészt civil áldozatokat követelve,- és a város kilencven százaléka(!) megsemmisült. Ezek után a belvárost a korabeli fényképek, régi tervrajzok alapján építették újjá, mindez bámulatos teljesítmény, és páratlan tisztelgés a múlt előtt.

Dél volt, mire újra motorra szálltam, az irány Chemnitz, azaz a korábbi Karl-Marx Stadt. Itt a háborúban teljesen elpusztult belvárost szocialista realista stílusban építették újjá, egyszerűen kíváncsi voltam, hogy milyen képet mutat egy stílustiszta városmag a hatvanas évekből. A széles sugárutak metszésében levegősen elhelyezett tömbházak nem okoztak meglepetést, a főtéren álló, tizenkét méter magas Marx szobor azonban igen. Olvastam erről az emlékműről, ugyanakkor az megdöbbentő, hogy 2010-ben milyen természetesen részese lehet egy német nagyvárosnak, egyfajta kulturális, szociális, -és természeten nem politikai,- folytonosságot mutatva. Ez a tolerancia igen magas szintjének tűnik, mikor egy előző rendszert nem elfelejteni próbál a társadalom, hanem abból, vélhetően annak hibáiból továbbépíteni a jelenlegit, megértve, és nem megtagadva azok szimbólumait, ahogy azokat a milliókat sem lehet megtagadni, akik életük jelentős részét a leváltott rendszerben élték le. Az emblematikus toposzok ledöntése törvényszerűen a társadalom kettészakításához vezet, azonban saját létünk megélése teljesebb a másik hitének, múltjának, emlékeinek elfogadásával, akár olyan áron is, hogy egy gigantikus szobor áll a város egyik főutcáján. Ez a nagyfokú tolerancia ma megjelenik szerte Németországban, -antirasszista feliratok futnak a berlini S-Bahn fényújságján, az NDK számos emléke része az utcaképnek, stb.- és ezt talán az egész unióban érdemes lenne meghonosítani. Mi lehet ennél európaibb gondolat…

Két óra séta után újra nyugati irányba indultam az autópályán, és esőben ugyan, de hamarosan megérkeztem Goethe és Schiller városába, Weimarba. Először szállást kerestem, majd gyalogosan indultam a gyönyörű belváros felfedezésére. Itt valósággal megállt az idő, barokk, kockaköves utcácskák, csodálatos kastélyok, gyönyörű parkok az Ilm mentén. Késő estig bolyongtam az ódon falak között.

Reggeli után újra gyalogosan indultam a belvárosba, a korai napfényben még szebbnek tűntek a három-, négyszáz éves házak, a parányi utcácskák. Mindent áthat az irodalom, a kultúra, kiállítótermek, színházak bújnak meg mindenütt, Goethe és Schiller neve számos helyen visszaköszön. Tíz óra után megnéztem a Bauhaus múzeumot,- Gropius társaival Weimarban alapította meg iskoláját,- ami kicsi volt ugyan, de nagyon érdekes, különösen a számos magyar vonatkozás, -Moholy-Nagy László, Bauer Marcell,- okozott nagy örömöt.

Dél elmúlt, mire a Kawasaki nyergében újra nyugati irányba indultam, és rövid motorozás után leparkoltam Erfurt belvárosában. Ez a város nem szerepelt az elképzelt útitervben, egy spontán ötlet vezetett ide, mégis különös módon Erfurt tűnik az egész utazásom csúcspontjának. A belváros szívszorítóan szép, a fachwerkes házak gyönyörűek, a folyón átívelő hídra (!) épített reneszánsz utcácska lélegzetelállító, a gótikus katedrális csodálatos, a legnagyszerűbb mégis az, ahogy a régi településszövet megtelik élettel. Itt a műemléki belváros nem szigetként várja a turistákat, mint szerte a világon, -akár Drezdában, Párizsban, Bécsben, Brüsszelben, vagy éppen bárhol máshol,- hanem természetes részét képezi a lüktető, élettel teli mindennapoknak. Modern villamos jár a késő gótikus, reneszánsz házak között, az ódon épületekben üzletek, közhivatalok várják a város lakóit. Itt nem vitrinbe, kirakatba kerül a műemléki környezet, hanem lenyűgöző természetességgel „használják”, -értelemszerűen őrizve az értékeket,- szinte összefolyik a múlt a mai mindennapokkal.

Amíg Weimar egy gyönyörű műemlék város a maga tudatosan megőrzött, féltett utcácskáival, és Drezdában is szinte elzárva várja a belváros a turistákat, addig Erfurt olyan könnyed természetességgel éli meg saját múltját, -építészeti, és talán társadalmi értelemben is,- amelyhez hasonlót én még nem tapasztaltam. Múlt és jelen harmonikus szimbiózisa. Innen volt a legnehezebb elszakadni, de estére Berlinbe kellett érnem, így öt óra felé elindultam az északra vezető autópályán. Szürkületben értem Berlin nyugati részére, ahol a korábban lefoglalt szállást hamar megtaláltam, majd esti sétára indultam a Bundesplatz környékén.

Ma nem ültem motorra, reggeli után metróval indultam az Alexanderplatzra. Az idő gyönyörű, az Alexen egy érdekes szabadtéri kiállítás fogadott az újraegyesítésről, a 89-90 es változásokról. Feltűnő volt a környéken számtalan helyen látható „Wir sind ein Volk” felirat, úgy tűnik, hogy még húsz évvel az események után is szükség van ennek tudatosítására. A tv-toronyba nem menten fel, -óriási sor kígyózott,- megnéztem azonban alulról, elsétáltam a régi városháza előtt, majd egy kis múzeumba tértem be, ahol az NDK motorkerékpár gyártását lehetett nyomon követni.

Lenyűgöző gyűjtemény, korabeli MZ-k, Trophy-k, ETZ-k, sőt számtalan prototípus, -például 500 köbcentis, ikerkarburátoros MZ 1982-ből,- látható itt. Továbbindultam a múzeumsziget felé, megnéztem a Berliner Domot, majd végigsétáltam az Unten den Lindenen, egészen a Branderburgi kapuig, a Reichstag mellett kiértem a Spree partjára, innen a hírhedt U-Bahn állomás mellett végigmentem a Friedrich Strassén. Elmentem a Checkpoint Charlie múzeumba, majd elsétáltam a Potsdamer Platzra, -ahol a hajdani senki földjén, a fal előtt területen ultramodern városrész nőtt néhány év alatt,- innen metróval mentem át a nyugati városközpontba. Megnéztem háború után romosan hagyott Kaiser-Wilhelm-Gedachtnis-Kirchét, majd gyalog visszamentem a Potsdamer Platzra. Ekkor már késő este volt, egy utolsó pillantás a mai nyugati városmag egyik szimbólumának tartott, kivilágított Sony Buildingre, majd metróval indultam vissza a külvárosba.

Reggel gyorsan kiértem a városból, majd Lübbenig mentem autópályán, innen pedig kis utakon indultam Spreewald felfedezésére. A hajdani NDK híres üdülőterülete ma az UNESCO által védett bio-rezervátum, gyönyörű ártéri erdőkkel, lápos rétekkel, zöld legelőkkel. Sütött a nap, a táj csodaszép, a kéthengeres elégedetten brummogva falta a kilométereket. A kis falvak szépek, tiszták, egyszerűek, itt talán a korábbinál is jobban fellelhetőek az NDK nyomai, néha Trabantok jönnek szembe, a mezőkön piros Zetorok dolgoznak.

Beérek Cottbus-ba, ahol a szombati piac árusai kezdenek elpakolni, sétálok egy a parányi belvárosban. A gótikus katedrális különlegessége, hogy a falak belül fehérre vannak meszelve, -nem látszanak a kövek, ahogy gótikában az általános,- és a háborúban megsérült színes üvegek helyére került víztiszta ablakoknak köszönhetően vakítóan világos a belső tér. A félhomályos templomterekhez szokott szem számára ez mindenképpen izgalmas látvány.

Dél felé folytattam utamat, kis tavak között motorozom, majd elértem a dombokra épület Bautzen megkapóan szép, ódon belvárosát. Itt is csodálatos kockaköves utcák, reneszánsz, barokk házak fogadnak, és a várfalon egy hatalmas Mátyás király dombormű, jelezve, hogy 1469 és 1486 között ez a terület a Magyar Királysághoz tartozott. Itthon utánanéztem, és kiderült, hogy a bautzeni dombormű Mátyás király egyetlen (!) hitelesnek tartott ábrázolása, és ennek a kicsinyített másolata van a Budai Várban, a Hilton szálló falában!

Nyugati irányban indultam tovább, a cél újra Szász-Svájc, az a vidék, ahol németországi utazásomat kezdtem. Két órán át motoroztam a már ismert szerpentineken, Stolpen, Hohnstein, Bad Schandau, és gyönyörködtem ebben a csodálatos tájban, zöld rétek, széles dombok, hatalmas fenyőerdők, valóságos mesevilág. Sötétedett, mire Königsteinbe értem, itt a vár alatti fogadóban kivettem egy szobát, és este még felsétáltam a várhoz.

Hajnalban irány újra a vár, zöld legelők között sétáltam fel az óriási falakig, innen csodálatos kilátás nyílt az egész vidékre. Teátrális, gyönyörűen szép búcsú ez Németországtól, hiszen a fogadóba visszaérve reggeliztem, majd felnyergeltem fantasztikus paripámat, és irány az autópálya, egészen Budapestig. Kétezer-nyolcszáz kilométerrel az órámban értem haza Leányfalura, egy csodálatos, végtelenül izgalmas utazás végén…

Scholtz Gábor, 2010. december