Kétezer kilométeres adriai kifli

Ha valaki megkérdezte volna tőlem haza érkezve hétszáz kilométer és órákig tartó szakadó esőben motorozás után, hogy belevágnék-e újra, gondolkodás nélkül azt feleltem volna, hogy akár a jövő héten! De tudjátok mit? Már másnap indultam volna…

Ezúttal sem vittük túlzásba a tervezgetést. Azt tudtuk, hogy mire vágyunk: hibátlan úton motorozni délnek közvetlenül a tenger mellett, megcsodálni a naplementét Zadar kikötőjében, fürdeni a TOP 10 horvát strand egyikén, körbesétálni a dubrovniki városfalon és fejest ugrani a mostari Öreg hídról a Neretvába! (Vagy legalább eljutni arra a pontra, ahonnan megtehetnénk.)  Erre volt 5 napunk.

Mivel előző este mindent bepakoltunk a dobozokba, nem probléma, hogy a tervezett korai ébresztőt átaludjuk. Reggel 7-kor felpakoljuk a cuccokat és magunkat a motorra majd irány az emhét. Az első megállónk a határ előtti utolsó INA benzinkút, nem akarjuk, hogy megint le kelljen jönnünk a pályáról tankolni odaát, mint két hete, mikor utoljára erre jártunk.

Hatalmas dugót előzünk az A4-ről Karlovac után lekanyarodva délnek az A1-re, fülig ér a szánk. Lassan elég a pályából mára, egy óra körül Senjnél lekúszunk a szerpentinen a tengerparti 8-as útra. Igen, ezt kerestük! A tenger ragyogó napütéses idővel fogad és mi minden pillanatot élvezünk. Az egyik éles kanyarban sikerül egy kis darabot legyalulni az aszfalton a jobboldali dobozunkból. Ettől még jobban mosolygok .

Hibátlan aszfaltcsík

Nem csak mi élveztük a kanyarokat

Modric után három kilométer erejéig kénytelenek vagyunk ismét az autópályát használni, majd megint a 8-ason haladunk Policnik érintésével egészen Zadarig. A zadari és a dubrovniki szállásokat az előző napokban már lefoglaltuk, na nem mintha nem találnánk két személyre bárhol, inkább a keresgéléstől szerettük volna megkímélni magunkat. Délután három óra van, a GPS elvisz minket a központtól legtávolabb eső utcához. A ház kapujában a tulaj idős születi fogadnak minket. Barátságosak, már vártak bennünket. Főleg németül és ’nemzetköziül’ kommunikálunk. Az apartman egyszerű, de mi pont ezt kerestük. 30 ojróért tökéletes tranzitszállás. Gyorsan lepakolunk, és a kikötő felé vesszük az irányt. Az öregúr mindenáron taxit akar hívni, de megvétózzuk az ötletét, ez a séta majd’ 700km után KELL.

Zadar pici óvárosa egy félszigeten helyezkedik el, ahova legegyszerűbben egy kis hídon juthatunk át. Minket most elsősorban a kulináris értékek foglalkoztatnak az építészeti helyett, így megebédelünk az első szimpatikus étteremben, az óváros egyik sikátorában. Ebéd után körbejárjuk a főtéren található Szent Donát- templomot és a Harangtornyot, a Székesegyházat, az Óratornyot. A naplementét már a néhány éve felújított kikötő végén élvezzük, miközben a tengeri orgonán egyedülálló akusztikus élménnyé változik a tenger ritmusos hullámzása. Érdekes hangulatú.

A mai kreatív: ’ez a nap a miénk’

Röviddel naplemente után kezdenek egyre többen összegyűlni a kikötő másik látványosságához, a Nap Üdvözléséhez (Greeting to the Sun). A sétányon hatalmas színes napelem körök jelképezik a naprendszert, a legnagyobb természetesen a nap. A szürkületben induló fényjátékon mindenki kedvére fotózgathat, mi is lövünk vagy 100 képet. Hihetetlen hangulatos sétálgatni ezeken az ide-oda cikázó fényeken, elfeküdni rajtuk, miközben a lemenő nap utolsó sugarai alábuknak a szemközti hegyvonulaton. A fények másfél óra múlva kialudnak, mi pedig elindulunk a kellemes húsz fokos nyárestében vissza a szállásunkra.

Reggel nyolc körül egy gyors reggeli és pakolás után irány a 8-ason tovább Dubrovnik felé. Az idő ismét kiváló, 20-25 fok van, ragyogó napsütés. Egy lendületből egészen a trogir-i öbölig motorozunk, megcsodálunk egy hatalmas 5 árbocos tengerjárót, amit később Dubrovnikban ismét üdvözölhetünk. Egyre több ruha kerül le a kabát alól, már 30 fok is lehet.

Hajó, tábla, motor, Timi

Szinte már megszállottam keresem a GPS-ben a legmegfelelőbb ’Best Croatian Beaches’ gyűjteményem egyikét, amit direkt erre a túrára szereztem be. Egyelőre azonban még messze vagyunk a legtöbbtől. (Mikor reklámozom Timinek, hogy mit is keresek, picit félreérti, de sikerül megmagyaráznom ). Split nem tesz ránk túl jó benyomást, eléggé lepukkant látványt nyújt. Míg ezen mélázunk, egyre közelebb kerülünk az egyik listás strandhoz. Már nem bírjuk a meleget, irány a tenger! Teljesen a navigációra hagyatkozunk. A GPS levezet a kis szerpentinen a partra, tovább az 1×1 sávos parti úton, majd tovább a kövezett gyalogos ösvényre, mely végül elfogy és már csak egy földnyomon imbolygunk a strandolók között. Mikor már az enduro-val sem tudnánk tovább menni, a gép jelzi hogy megérkeztünk. Épp ideje volt.

Baska Voda strandja

A sok fáradtságért Baska Voda hűs zöldeskék vízzel, apró kavicsos fövennyel és körénk magasodó kopár hegyekkel kárpótol bennünket. Nincsenek sokan körülöttünk, minden nyugodt és harmonikus. Titkon ilyenre vágytunk, de többet kapunk, mint reméltük. Érkezik otthonról egy sms. Az otthoniak remélik, hogy nem fázunk, mert odahaza 15 fok van és szakad az eső. Gondolkozunk, hogy küldjünk-e egy képet innen, de minek zokogjanak szegények, inkább csak megírjuk, hogy nálunk minden OK.

Akár naplementéig maradnánk, de a mai etap vége a Dubrovniktól 8km-re fekvő Zaton falucska, ahol két éjszakát fogunk tölteni. Nyeregbe pattanunk ismét és vissza a parti útra. A Neretva torkolatvidéke egész érdekes, a Bosnyák határon csak ’tovább..’-ot intenek, szinte csak lassítunk. Örömmel vesszük a határőrök lazaságát, főleg, mert a zöld kártyát ki sem váltottuk az út előtt.

Sötétedéskor érjük el Zaton-t, az apartmanház a főút mellett egy kisbolt felett helyezkedik el, könnyen megtalálható. Leparkolunk, majd bekopogok és benyitok a háziakhoz. Köszönök, de senki sem felel. Haladok beljebb az előszobában, de úgy tűnik, itt egy lélek sincs. Már az ebédlőben vagyok és azon filózok, hogy ha senki, akkor leülök a terített asztalhoz vacsorázni, mikor elém pattan egy fiatal srác és meglepően jó angolsággal üdvözöl. Az apartmanunk, ahogy kértük, az emeleten, tengerre néző erkéllyel rendelkezik és elég tágas. Egy felejthető vacsorát követően egy közeli étteremben, hamar nyugovóra térünk, mert holnap vár ránk Dubi.

Nincs rosszul kitalálva, hogy egy kis szupermarket épült a ház alá. Húsz lépésből már rendelkezem a reggelinkkel, melyet a teraszon fogyasztunk el, miközben gyönyörködünk a környezetben ahová érkeztünk. A terasz alatti szőlőlugasból elcsenünk néhány szemet a reggelihez, a tulaj szerint egy hét múlva fog teljesen beérni, de nekünk így is megteszi.

Nemsokára már pakolom is a sebességeket úti célunk felé, amely alig pár perc szerpentinezésre van szállásunktól. Dubrovnik hídja mindig is olyan távoli helynek tűnt, erre tessék, épp most száguldunk keresztül rajta. Az óváros védőfalának tövében, egy motoros parkolóban hagyjuk a motort és a felszerelést. Nekilátunk megküzdeni a különböző zászlókat és esernyőket követő seregekkel a kapun átjutásért. Mintha csak egy történelmi film díszlete lenne az egész, amire az időnként a Stradun-on (Dubi főutcája) végigmasírozó jelmezes ’katonák’ is ráerősítenek. Ki van találva, az biztos.

A kilátást lehetetlen megunni

Az árak húzósak, nem bent fogunk ebédelni. Felkapaszkodunk a várfalra és bejárjuk a közel 2km-es kört. A várfalon kívül eső egyik szikla szirten idilli kis kávézóra bukkanunk, a háttérben Sinatra szól, szemben pedig a kék tenger. Timit rabul ejti a hely, megbeszéljük, hogy innen nézzük ma a naplementét. Az óváros magával ragadó hely, ha kicsit elvonatkoztatunk a sok turistától és a mindenáron bennünket üvegfenekű hajókáztatni akaró tourist guide-októl. Megérte eljönni.

Hmm… viszont ha már itt vagyunk, a híres Kotori-öböl sincs messze! Az óváros szomszédságában elfogyasztott drága viszont feledhető ebéd után megcélozzuk Herceg Novit. Kicsit félek a határátkelőtől a korábban említettek miatt, de egy 10 perces sorban állást követően már robogunk is tovább, immár Montenegróban.

Hamar rájövünk, hogy az autósokra itt sokkal jobban kell figyelni, mint a határ túloldalán. Az hogy nem szeretik a jobb oldali bajuszkapcsolót használni az autókban csak egy dolog, de hogy a kereszteződés előtt 1 méterrel fordulnak balra gyakorlatilag satufékezés után, kicsit zavar. Az öböl szűk bejáratáig nem igazán ragad magával a környezet, valahogy többet vártunk. A szoros után enyhül ez az érzésünk, kezd tetszeni a táj. Egészen Risan-ig gurulunk. Egy mólóra felkaptatva készítünk pár beállított képet, és úgy döntünk, késő délután lévén, hogy nem megyünk tovább. Nem szeretnénk lekésni a randevút Sinatrával és a naplementével abban a sziklaszirt kávézóban.

Az öböl

A határon 25 percet várunk, hogy a vámos hanyag eleganciával tovább intsen minket, érezzük, hogy itt értékes időt veszítettünk a naplementével szemben. Kicsit rákapcsolunk, ám sajnos ezúttal a szerpentinen nézzük végig, ahogy Dubrovnik mögött a vörösen izzó égitest alámerül a kék tengerbe. Így is megkapó látvány.

Egy sétával kárpótoljuk magunkat a kivilágított óvárosban, becsületből visszatérünk a sziklaszirt kávézónkhoz, de már semmit sem látni a sötétben és nem Sinatra szól a háttérben. Megegyezünk, hogy nem most voltunk itt utoljára. A sikátorok kiülős éttermekké alakultak, az egész óváros egy hatalmas egybefüggő asztal és szék erdő, mindenhol ételszag, már-már fullasztó koncentrációban. Az egyik sarkon dallamos gitárszóló, de belezavar a technót erőltető DJ az utca túloldalán. Már fáradtak vagyunk, búcsút intünk Dubinak és hazagurulunk.

Leginkább csak élével tudsz közlekedni a székerdőben

A tegnapi nap után nem kellett altató, az ébredést sem sietjük el. Megszerettük ezt a helyet, és nem szívesen készülődünk a visszaúthoz. Kárpótol minket, hogy a mai nap a másik nagy kedvencünket is megcsodálhatjuk, a mostari Öreg Hidat. Ez erőt ad a készülődéshez. Gyors reggeli, búcsú a háziaktól és vissza a 8-as útra. Az idő még mindig kegyes hozzánk, tőlünk északra állítólag már szakad az eső. Lélekben rákészülünk, de még a gondolatát is igyekszünk elhessegetni egy kiadós ázásnak.

A családi és a vendég motor kényelmesen elfér az eresz alatt

A Boszniai határátlépéshez visszamegyünk a Neretva torkolatáig, majd fel a 9-es úton, ami a nemzetközi E73-as. A határátkelőhöz közeledve ismét izgulok, nehogy a határőr holmi zöld kártya megléte felől érdeklődjön, de ismét zökkenőmentesen léphetünk át a határon. Most is, mint mindenhol, csak a személyi igazolványokat mutattuk, volt hogy a sötétített plexit sem hajtottuk fel. A határőröknek teljesen érdektelenek vagyunk. A navigációnk szerint Boszniában mindössze 3 út található, szerencsére mi épp az egyiken haladunk északnak Mostar felé.
A semmi közepén az úttól vagy 50 méterre egy kormos elhagyott ház mellet suhanunk el. A ház mellett 5-7 sírkövet pillantunk meg. Átvillan az emlékeimben az a sok borzalom, a filmre vett kivégzések, tömegsírok, amit a tévében láttunk a délszláv háborúról. Hirtelen olyan valóságosnak látom. Talán a ház melletti sírokban a lakói nyugszanak, akik nem kaptak esélyt a menekülésre és egy értelmetlen háború áldozataivá váltak.

A túrán most először találkozunk mecsetekkel

Mostarba érve a navigációnak már semmi hasznát nem vesszük, a táblákra hagyatkozva keressük a Hidat. A várost inkább kisebb falucskának képzeltük, majdhogynem lehangolnak a magas épületek. A negyedik ’Stari Most ->’ tábla után egy szűk zsákutcába kanyarodunk és meglepetésünkre hat-nyolc V-Strom hátsójával találkozunk egy teraszos kávézó előtt. Épp a Szlovén V-Strom Clubba botlottunk. Beparkolunk a sorukba, mosolyogva üdvözöljük egymást miközben a legközelebbi mecsetből egy Müezzin hívja imára híveit. Szlovén kollégáink már mindent láttak, lassan hazafelé indulnak. A ruháinkat rájuk bízzuk egy fél óra erejéig, és indulunk felfedezni, amiért ennyit motoroztunk. Ha esetleg elmennénk – mondják – a kávézós gondjaira bízzák a cuccokat. Megköszönöm, de igyekezni fogunk.

A Müezzin énekére gurulunk be a szlovén V-Strom Klub mellé

Agárdi Gyuri tavaszi cikkében már olvastunk a változásokról, és igen, az Öreg Híd környéke egy bazárrá változott az elmúlt években, de talán még megőrizte varázsát. A Híd büszkén magasodik a Neretva zöldeskék vize fölé. A közepéről a mélybe nézve eszünk ágában sincs leugrani és még mélyebb tiszteletet érzünk azok iránt, akik megteszik. A túloldalon egy múzeumban megtekinthető egy film a hídról, a kezdetektől a pusztulásán át az újjáépítésig. Sokszor láttam, de még szívszorítóbb a Híd tövéből újra nézni, ahogy 1993 november 9-én az a horvát tank beleágyúzza ezt a fenséges építményt a folyóba.

Öreg dervis a bazársoron

Kilátás a Hídról

Órákig nézelődnénk, de már biztos, hogy lejárt az a fél órácska, amíg a felszerelésünket biztonságban tudtuk, így néhány matricával és hűtő-mágnessel nehezebben visszatérünk a motorokhoz. Azaz már csak motorunkhoz, mert idő közben a szlovén különítmény beváltotta ígéretét és továbbálltak. Félve kérdezem meg a fiatal pincér srácot, hallott-e holmi motoros holmiról, amit letétbe helyeztek nála. Elmosolyodik, és rámutat a pult túloldalán lévő kabátokra „that is yours, my friend”. Erre mi is megnyugszunk és behúzódunk az árnyékos teraszra a tűző nap elöl. A kávéért és narancsléért Kuna-val fizetünk. Gondolom a váltási árfolyam nem a mi javunkat szolgálja, de nem érdekel, hisz mindenünk megvan. Délután háromkor kis pihenő és nem kevés plusz borravaló után gondolatban elköszönünk az Öreg Hídtól, a bazársortól, a kávézótól és útnak indulunk ugyanazon az úton vissza, Horvátországba. Kívánjuk, hogy a híd következő 1000 éve békében teljen.

A terv az, hogy a horvát A1-es autópályán addig megyünk északnak, ameddig csak tudunk, és ott keresünk valami szállást éjszakára. A határ után kb. 4 kilométerrel a navigáció eltérít az E73-ról balra, rá a 62-es útra. Ezt az utat mindenkinek ajánljuk! Magas hegyeken és mély völgyeken keresztül vezeti az utazót, nem forgalmas és elfogadható minőségű az aszfaltja.

Vrgorac után felmegyünk a pályára és meghúzzuk a DL szarvát, már fáradunk, de időközben Karlobagot tűzzük ki célul.

Mondanom sem kell, hogy ez elég optimista terv volt részünkről. Esteledik, hűl a levegő, egyre nyűgösebbek vagyunk, így Sibeniknél lekanyarodunk a pályáról. Gyors helyzet-értékesést követően úgy döntünk, megcélozzuk a közeli Vodicét, ami egy üdülőfalu közvetlen a tengerparton.
A falucskába beérve, leparkolunk az első szemre tetszetős ’Frei zimmer’ tábla tövében. Alig állítjuk le a motort, a háziak már érkeznek. Tíz perc múlva már a szobában dobjuk le magunkról a motoros ruhát. 28 euro a szállás, fifikás módon 30-ból nem tud vissza adni a tulaj, de ennyi belefér. Kiadós malacsült és tészta vacsora következik a már néptelenebb, de még nem teljesen kihalt sétány egyik éttermében.

Jimmy from Florida, minden évben végigturnézza az Adriát „zenekarával”

A sétányon belefutunk Jimmy Jimmy előadóművészbe, aki a tengerentúlról érkezett és ONE MAN BAND-ben utazik. Aki szeretne jóféle country-t és blues-t hallgatni különleges előadásban, ajánljuk írja be a youtube-ra hogy ’Jimmy Jimmy one man band’. Nem fog csalódni, minket elvarázsolt arra az estére… (http://www.youtube.com/watch?v=66y4vA3Qdaw&feature=related)
Remélem még összefutunk veled Jimmy!

A mai nap a túránk utolsó napja, amely sajnos a hazautazásról kell, hogy szóljon. A reggelinket a hatalmas teraszunkon szeretnénk elfogyasztani, ám mire visszaérek a közeli boltból, orkán erejű szél kíséretében leszakad az ég. Mikor néhány percre eláll az eső, felcuccolunk a motorra és jó előre felvesszük az esőruhát. Tudjuk, ezt ma nem ússzuk meg.

Az égi áldás közeleg

A következő 3-400 kilométer minden egyes méteréért megküzdünk. A szél folyamatosan tol le a pályán a viaduktakról, miközben érezzük, hogy a ruhánkon az utolsó száraz felületek és behódolnak a szakadó esőnek.

A mikulásruha sem segített

Zágráb magasságában már enyhül a vihar szorítása, a magyar határt átlépve pedig minden felhő eltűnik. Jó érzés újra itthon motorozni. Az M7-esen végig az elmúlt napok kalandjai, érzései kavarognak bennünk. Intünk egyet a Balatonnak és nemsokára már a budai alsó rakparton számoljuk vissza az utolsó métereket hazáig.

Fáradtan, ázottan gurulunk át otthon a kapun. Délután hat óra körül van, mögöttünk több mint 700 kilométer. Ez egy nehéz nap volt, de ha akkor azt kérdenéd tőlem, megérte-e, kérlek, olvad el ismét a bevezetőnket…

A túrán az öt nap alatt összesen 2345 kilométert motoroztunk és három ország határát léptük át.

Költőpénznek 140.000 Ft-ot váltottunk Euro-ban és Kuna-ban, amit gyakorlatilag el is költöttünk. Szállásra átlag 30-35 Euro-t szántunk/éj, a vacsoráknál átlag 200 Kuna-t hagytunk az éttermekben (olyan 8000 Ft) két személyre. Ennél kevesebből is ki lehet hozni akár egy ilyen túrát, de mi ennyit szántunk rá és e szerint költöttünk.

A túra után megajándékoztuk magunkat egy 1500 db-os Dubrovnik puzzle-el, hogy mindig emlékezzünk erre az adriai őszi utazásunkra.

A kirakás jóval tovább tartott, mint maga az utazás

Szöveg: Dénes Kálmán, Fotó: Kis Tímea, Dénes Kálmán, 2010. december 11.