Svédország 2010 – motorral

Két őrült, egy motor, három hét, 4200 km, életre szóló élmények és persze néhány jávorszarvas…

Két sorban így foglalnám össze ezt a csodálatos utazást, ennél azonban bővebben szeretném megosztani az olvasóval mindazt, ami velünk történt ezen a kiránduláson. A párommal ugyanis 2010. július 30-án nyeregbe pattantunk, hogy elkövessük életünk eddigi leghosszabb és legizgalmasabb motorozását. Az úti cél Svédország. Négy napot utaztunk oda, négyet vissza és majdnem két hetet töltöttünk ebben a gyönyörű országban. „Hülyék vagytok?” Nem tagadom, sokan kérdezték ezt, illetve hasonlókat tőlünk az út előtt. Főleg azoknak ajánlom ezt a kis élménybeszámolót.

Amikor nem motorozom, akkor tornászom. Nálam ez már csak így megy. Tornász vagyok. Régen ez volt a hobbim. Szerencsés vagyok, mert a hobbim később a munkámmá vált, tornaedző lettem. A történet 6 évvel ezelőtt kezdődött, amikor még aktív versenyző voltam. Meghívást kapott a csapatom egy svédországi edzőtáborba. A meghívásból egy ma is tartó és virágzó, félig baráti, félig szakmai kapcsolat született. Azóta minden évben szervezünk edzőtáborokat, hol itthon, hol pedig ott. Ez volt a második év, hogy edzői minőségben, szervezőként vehettem részt a nyári találkozáson.

Na, de térjünk vissza a motorozáshoz. Nem ez volt az első, hogy a kis cb kigurított északra. 2005-ben már egyszer megjártam ezt az utat (ha érdekel az akkori gurulásom: Itt olvashatod.

Akkor 19 éves voltam. Utólag visszagondolva ez igen merész vállalkozás volt. Naiv, tapasztalatlan, sok esetben tudatlan és vakmerő tizenévesként indultam útnak akkor és értetlenkedve csodálkoztam, hogy szegény anyám nem alszik éjszakánként… Ahhoz képest, hogy a mostani útra mennyit készültem, 5 éve szinte csak motorra ültem és gázt adtam (persze most nem csak magamért feleltem).

Az utazás közvetlen előkészületeiről annyit tudok elmondani, hogy azt gondoltam, a túlszervezés megölné a kötetlen motorozást, és ezt most is így gondolom. És itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam, miért akartunk mi végigmotorozni fél Európán. Svédországba Budapestről kb. 2 órás repülőúttal el lehet jutni. Az úton szendvicset, ropit, kólát, bort lehet fogyasztani, illetve ha szerencséd van és ablaknál ülsz, megfigyelhetsz néhány felhőt is. Elég jó buli annak, aki még nem repült. Lehetséges ugye négy keréken is eljutni oda. A Google szerint az út így kicsit több, mint húsz órát vesz igénybe. Ez azt jelenti, hogy majdnem egy napig taposod a gázt, és csak jönnek a felezővonalak egymás után a pályán, a „villanykarók pedig léckerítésnek tűnnek”. Nem nagy élmény. Ezt természetesen motorral is meg lehetne játszani. Szívből sajnálom azt a motorost, akinek vakáció idején eszébe jut egy ilyen út. Mi tehát nem csak azért pattantunk fel a kicsi cb-re, mert motorosok vagyunk, hanem mert látni akartunk. Látni akartunk hegyeket, völgyeket, falvakat, városokat, tengert, folyót, tavat, emberekkel akartunk találkozni, beszélni velük és megkérdezni tőlük, hogy mi újság, megismerni minden újat, amit csak lehet. Magyar is, svéd is sokszor értetlenül kérdezte: „Miért utaztok nyolc napot?” Emberek! ezekre a dolgokra talán egy élet is kevés lenne! Nyolc nap?! Ne vicceljetek!

Szóval az utazás filozófiája után nézzük a konkrét előkészületeket.

Okmányok

Fél Európán végig motoroztunk úgy, hogy a kutya meg nem kérdezte tőlünk, kik vagyunk és honnan jövünk, hová tartunk (néhány szállást kivéve, de ez érthető).

Útlevélre egyszer sem volt szükségünk.

Mi magyarral, svéddel minden évben kiváltatjuk az Eu-s egészségbiztosítási kártyát, ez ajánlatos.

Utasbiztosítás. Hiányoltam a kínálatból a motorosoknak nyújtott biztosítási lehetőséget. Ha valakinek van erről infója, szívesen fogadom, lehet, csak én nem voltam elég figyelmes.

Váltottam Nemzetközi Diákigazolványt (ISIC), a neten számos kedvezményre jogosító helyet találni szerte Európában, én egyszer sem használtam, nem voltunk olyan helyen.

Nemzetközi Gépjármű-Biztosítási Kártya „Zöld kártya” , amivel igazolni lehet külföldön, hogy a paripa biztosítva van. Biztosítónál adják, némelyiknél igénylés nélkül.

Nem árt egy érvényes személyi igazolvány és jogosítvány sem 😛

Szállás – nem foglaltam előre.

Anyagi megfontolások miatt csak az utazásra fordított éjszakák számát kötöttük ki, ez adott egy hozzávetőleges támpontot, hogy nagyjából meddig kell eljutnunk egy nap.

Előny: Egész évben valahova, valamiért, időre mész. Egyszer indulj el reggel úgy, hogy nem tudod (és nem is érdekel), hol leszel, amikor véget ér a nap. Kötetlenség felsőfokon!!

Hátrány: Nem mindig találtunk szabad szobát vagy egyáltalán szállást ott, ahol éppen a napi kalandozást befejezettnek tekintettük. A kalandozás néha még ez után kezdődött… Story később.

Motor és felszerelés

Legfontosabb. Nincs mese, erre áldozni kell. Két dolog miatt. Egészség/Biztonság. Ha nincs Egészség/Biztonság, semmi nincs, legfőképp nem happy holiday. (Alapvető) Kényelem. Ha nincs alapvető kényelem, nincs happy holiday.

A motor, amivel mentünk ugyanaz, mint öt éve, Honda CB 400SF.

Különbség: kicsit öregebb lett, ketten ültük meg, több csomaggal, Mártika apukája viszont kiváló csomagtartó rendszert készített rá. Ami nem változott: dupla teher ide vagy oda, ugyanúgy indul és megy. Olyan jól összerakták a japánok, hogy ha félúton nem fordulunk vissza, tényleg kimegy a világból 🙂

Komolyra fordítva a szót; ez a motor egyszerűen lenyűgöző. Félreértés ne essék: nem az ereje, a szépsége vagy a gyorsasága miatt. Egyszerűen megbízható. Beindítod és megy, amíg van benne benzin. Lehet, hogy én vagyok igénytelen, de nekem ennél nem kell több. Ha az MZ-m ilyen megbízható lett volna, azzal is elindultam volna.

Valamelyest szerencsés voltam, mert pont úgy jött ki a dolog, hogy szervizelni és műszakiztatni is kellett a gépet indulás előtt, ezért egy teljesen felfrissült motorral vágtunk neki a kalandnak. Nem volt pénztárca kímélő a procedúra, de nem bántam meg.

A júniust és a júliust külföldi munkával töltöttem, ezért átadtam a gépet László Csaba barátomnak, aki motorszerelőként mindent megtett a biztonságos és zökkenőmentes motorozásunk érdekében. Mindenek előtt teljes körű átvizsgálás alá vetette motoromat. A kötelező olajcserén és egyebeken kívül először is két új gumit, illetve láncszettet kapott a moci. Hátulra nagyobb lánckerék került, így próbáltuk kicsit előcsalogatni a lovakat. Eredmény: pörgősebb motor, rövidebb sebességek, megnőtt fogyasztás. (a túrán ez bevált, mert illeszkedett a tempónkhoz, de amikor egyedül motorozom, visszasírom a kisebb kereket.) Születésnapi ajándékként Csaba felszerelt rá egy szivargyújtó aljzatot is, így nem volt akadály többé a GPS egész napos használata sem. Köszönjük Csaba!

A megrakott paripa indulás előtt

Egy kis elektronika és navigáció

Műholdas navigációs rendszerünk autós volt, tehát nem vízhatlan. Ezzel kapcsolatban volt story, de ne menjünk a dolgok elébe.
A GPS-t ( a „ketyerét”) Magyar Zoli informatikus barátunk készítette fel az útra, méghozzá tökéletesen. Nem vagyok túl gyakorlott a navigációs rendszerek területén, és lehet, hogy tudatlanságom miatt nem használtam ki a programunk minden előnyét, viszont 95%-ban oda vitt minket, ahová akartuk.

Egy tipp: sok helyen olvastam, hogy a motorkerékpáron szállított laptopok kipurcantak. Nos, a mi kis „MiSI” laptopunk nem purcant, pedig belementünk egy két gödörbe… Zoli annyit tanácsolt nekünk, hogy szállítás közben a hibernálás üzemmódot felejtsük el, mindig kapcsoljuk ki rendesen. A laptop több szempontból segítségünkre volt. A legjelentősebb segítség, hogy Zoli „barombiztosra fejlesztette” a navigációs programot. A ketyere programja memóriakártyáról futott. Ő egy mindenki számára könnyen elvégezhető művelettel helyezte biztonságba a kártya tartalmát; egyszerűen felmásolta azt a laptopra. Ha valami gond akadt az út során (márpedig egyszer akadt ilyen), 1. könnyen kezelni tudtam a kártya tartalmát laptopon 2. nagy gubanc esetén egyszerűen letöröltem a kártya tartalmát, felmásoltam a laptopról a működő programot és mintha misem történt volna. A laptop magától értetődő előnyeit csak említés szinten: nem aludtunk drága helyeken, mégis mindenhol volt net, így az aggódó otthoniaknál minden este ingyen jelentkeztünk képpel, hanggal. A gép biztosította megnövelt adattárolási kapacitást minden szempontból tökéletesen tudtuk használni. Kedves motorosok! Vegyetek MiSI laptopot és szállítsátok kikapcsolva, nem lesz baja (szerintem más típus is bírná). Kedves Zoli! Ezúton is köszönjük a támogatást, sok kényelmes napot éltünk át a segítségeddel!
Természetesen az útra térképeket is vittem, biztos, ami biztos alapon.

Akkor induljunk!

27-én érkeztem meg Magyarországra a melóból, így két napunk volt összekapni magunkat. Másnap elhoztam a gépet Csabától, Szegvárról, majd Csanádpalotára indultunk, hogy ott mindent felpakoljunk.

Aki ismer minket, az kb. tudja, miért tart nekünk Csanádpalotáról Budapestre az út fél napig. Aki nem, annak most nagy vonalakban leírom, mert most sem volt sok változás.

Reggel útvonaltervezés. Annak ellenére, hogy Mártika „megálmodta” az útvonalat, a ketyere által a teraszon kidobott útvonalat szépen berajzoltam a térképen, innentől kezdve nagyot nem tévedhetünk, akármilyen hülye is vagyok a GPS-hez :).

”Mártika megálmodja az útvonalat” 🙂

Miután a motort roskadásig pakoltuk, búcsút vettünk Mártika szüleitől, akik arcáról nem éppen nyugalom sugárzott. Amikor pedig a pár utcával odébb lakó nagymama meglátta a felmálházott motort, majdnem sírva fakadt, majd követelte, hogy inkább autóval menjünk. Mi viszont valahol sejtettük, hogy jó lesz nekünk két keréken, így szegény mama végignézte, ahogy az unokájával a hátam mögött északnak indulok azzal a „hülye motorral”. Hódmezővásárhely felé vettük az irányt, ugyanis édesanyámtól is elköszöntünk, majd újra Szegvár következett, ahol apu várt minket.

Természetesen Szentesen az én nagyszüleimtől is elbúcsúztunk, s gyakorlatilag csak ezek után kezdtük meg az utazást Kistarcsára, ahol az albérletünk van. Estére értünk oda.

Mi ugyan rutinszerűen és szinte kötelező jelleggel gyakoroljuk a „hogyan tegyünk meg 265km-t fél nap alatt” művészetét, mégis jól beilleszthető volt az utazás elejére ez a nulladik nap. Ez idő alatt ugyanis remekül begyakoroltuk a megváltozott körülmények (sok csomag) között való motorozást: felszállás, leszállás, csomagellenőrzés, apróbb változtatások, tempó, vezetési stílus, stb. Lehet, hogy ezek a dolgok néhányotoknak túl aprólékosnak tűnnek. Viszont azon az 55 lovas, 15 éves naked bike-on, amin ketten utaztunk roskadásig pakolva, reálisak ezek a műveletek. Másrészt a macerás nulladik nap után szinte semmi probléma nem volt a technikai részletekkel, tehát érdemes volt rászánni az időt. Ez a nap személy szerint nekem is kellett a „bemelegítésre”. Két hónapig más időzónához voltam szokva, ehhez pedig még társultak a texasi búcsúbuli „fáradalmai”, a 20 órás hazaút és az, hogy három napom volt visszaszokni. Ezen a napon még igen nehéz volt ébren maradni vezetés közben, ezután viszont már nem volt baj.

Nos, alighogy ünneplő jelleggel szájamhoz emeltem a sörös korsót, hogy fél nap alatt sikerült Kistarcsára érnünk, befutott Csaba barátunk, aki széles vigyorral ecsetelte, milyen gyorsan is ideért Kawájával a pályán…

Kistarcsa-benzinkút

Csabával kiegészülve délelőtt 9 körül indultunk, gyors tankolás, aztán felhajtottunk a nullásra, majd a 2-es úton Parassapuszta felé vettük az irányt. Ahogy a határ felé fokozatosan kezdődtek, majd Szlovákiában a Tátra felé haladva egyre fokozódtak a kanyarok mennyiségben és minőségben egyaránt, gyűltek a tapasztalataim vezetéselméleti témakörben 😛 Nem szándékozom szakcikket írni, de mint mezei motoros, elmesélem, hogyan éltük át a természet leckéit paripamegülés tantárgyból. Extra súly ide vagy oda, legelőször is az új gumik tulajdonságait éreztük. A motor stabilabb volt megterhelve új gumikkal, mint régiekkel csomag és utas nélkül!! Nem olcsók az új gumik, de többé nem veszek rá használtat, az tuti. Utassal motorozni a hegyek között egészen más, mint egyedül. Mivel a hátsó kerék meg van terhelve, tapadása nagyobb. Gyakorlatilag – jó úton – így a szégyenlősség határáig lehet borítani a motort kanyarban. Csakhogy a többlet súlyt nehezebb is megállítani, így a fékút jelentősen megnő. Ha e két szélsőség között megtalálja az ember az arany középutat, akkor minden ok.

Rózsahegyen megálltunk egy kúton, Csaba visszafordult, mert másnap jelenése volt otthon. Előtte azért még megettük a szendvicseit, nem hagyhattuk, hogy motorkerékpárján többlet teherként cipelje magával fölöslegesen. 😛 Érzékeny búcsú után ki ki indult tovább, de mi csak akkor néztünk az óránkra: délután három körül járt az idő. Nekünk ugyan csak kb. 250 km volt hátra, de Szegvártól jól eltávolodtunk már, cimbinek több, mint 400 km maradt estig. Szegény! Még jó, hogy megszabadítottuk a sok nehéz zsömlétől… 🙂

Rózsahegyi búcsúkép – innen csak ketten mentünk…

A következő útszakasztól, Zilinán át, onnan az E75 ös főútra északnak kanyarodva egészen a cseh határig, hiába írogatnék, hogy ilyen szép, meg olyan szép, azt látni kell. El kell menni arra és motorozni. Furcsán hangzik ez az én számból, de szerencsére elég zsúfolt forgalmat fogtunk ki, nem volt érdemes előzgetni a kanyargós (még nem szerpentin) úton, ezért beálltunk 60-as tempóra s így pilótaként is volt lehetőségem nézelődni egy kicsit. Ami főleg tetszett, az a hegyek közül hatalmas víztömegként, mérgesen lezúduló Váh folyó volt, amin néhány híd néha keresztül vitt, így hol jobbról, hol balról csodáltuk. A többit mindenki képzelje köré, mert tényleg nem lehet leírni.

Csehországba az E75-ön mentünk át. Az ország legkeletibb részén motoroztunk, szorosan a határ mellett, kb. 80 km-en keresztül. Ez a rész nem nyújtott valami felderítő látványt. Régi, lelakott házak, gyártelepek az utunkba eső településeken, elhanyagolt utak, mintha megállt volna ott az élet. Buhumin városka után következett az az ominózus határátkelő, ahol 5 évvel ezelőtt a határőr kolléga magyarszerető hozzáállása miatt csak nagy küzdelmek árán juthattam Lengyelországba. Meg is fogadtam, hogy ezúttal minden apróságra odafigyelek, nem hagyva semmi támadási felületet, ha netán packáznának. Nos, packázásra nem került sor. A határátkelőt ugyanis azóta lebontották…

Lengyelország délnyugati szélét elérve már kezdtünk fáradni, de még mindig nem volt késő. Kellemes, enyhén kanyargós utak fogadtak minket a 45-ös számozású aszfalton, rendezett, takaros házikók alkotta falvakon és kisvárosokon át vitt az utunk. Az andalító kanyarborogatást Mártika jelzésére hagytam abba, aki hátfájással küzdött. Az egyik kanyarban ugyanis véletlenül rábukkantam egy nagy bukkanóra, emiatt bukkantunk egyet, a valóságos ugratás közben pedig a hátsó doboz hátba vágta a kedves lányt. Ekkor szólt előre, hogy jó lenne hanyagolni a további bukkanásokat… Igaza volt, ki szeret bukkanni, főleg hátul ülve? Opolétől délre Glogowska nevű településen egy Ada nevű hotelben szálltunk meg.

Nagyon jól telt az első napunk, viszont kellőképpen elfáradtunk. A nap fénypontja azonban még csak ezután következett: a vacsora. Nem, nem ballagtunk le az étterembe. Amíg én beizzítottam a technikát, hogy tudjunk beszélni az otthoniakkal, Mártika előkapta a kis gázmelegítőt, a kotlákat, és megmelegítette az otthonról hozott kis konzerveinket. Ezt az eseményt általában a nap végére tartogattuk, mert így kényelmesebb volt, nem is beszélve az élményről, hogy a napot meleg hazai ízek társaságában zártuk.

Nos, ez a nap nem pontosan terv szerint zajlott.

• Először is nem akartunk Németországban aludni pénztárca kímélési okokból. A terv a következő volt: kb. 500 km teszünk meg aznap, de Lengyelországban maradunk éjszakára, valahol a határnál. Másnap korán indulunk tovább, hogy a deles kompot elérjük Sassnitzban (D). A cél érdekében ezen a napon, illetve németföldön sajnos pályára kellett állnunk egy darabig :).
• Másodszor: a kényelmes bankkártya helyett költségeink nagy részét amerikai dollárból fedeztük s ez okozott némi bonyodalmat.
• Harmadszor: kedves lengyel barátaink jól megnyújtották az ebédidőnket.
• Negyedszer: a szálláskeresés ezen a napon bizonyult a legmacerásabbnak.

Reggeli után, tele pocakkal, boldogan indultunk tovább a napsütötte lengyel úton. Tankolás után az A4-es autópályán szándékoztunk haladni – Wroclaw irányába. Hogy miért indultunk mégis az ellenkező irányba? Elmesélem. A nálam tapasztaltabbak, most nagyon fognak röhögni. A benzinkúton először fizettem dollárral. A végösszeg azonban aránytalanul nagy volt. Említettem is ezt a pacáknak, ugyan számoljunk már utána! Ezt eljátszottuk kétszer. Kicsit mindig kevesebb jött ki, de még így is, átszámolva legalább 50 forinttal drágább volt a benzin dollárban, mint amúgy az akkori átlagár Lengyelben. Nem volt mit tenni, ez egy kiszolgáltatott helyzet volt. „Ha nem tetszik, fizess máshogyan!”

Gondoltam: „oké, nem fogok minden tankolásnál cigánykodni, megyünk pénzt váltani!” Ho-hó! van nekünk műholdas navigációs rendszerünk FINOMELEKTRONIKA, majd az elvisz a legközelebbi bankhoz. Így történt hát, hogy a pillanatnyi GPS pozíciónkhoz legközelebbi bankot kiválasztva elindultunk az A4-en Krakkó felé, vagyis úti célunkkal ellentétes irányba. Mai napig sem tudom megfejteni, hogy az eredeti 3,2 km-re lévő „bank” hogyan lett nyüves 15km a benzinkúttól, de a legfőbb baj nem ez volt. Amikor beértünk az istenhátamögötti, kissé lepukkant faluba, éles elmémnek már kétséges volt, hogy itt bármilyen pénzváltó helyet is lelni fogunk, de a ketyere határozottan vezetett tovább. Amikor azonban megérkeztünk a zászlócskához és megláttuk, hogy bankunk helyén szinte méteres pontossággal egy szippantós autó áll és épp vadul szívja a ganajt egy derítőből… beszitáltam. Azért utolsó reménysugárként odamentem bratyizni a kezelő személyzethez, hátha mégis lesz itt valami, de ez sem segített rajtunk. no bank. Csalódott voltam. Átvert a ketyere, meg a benzinkutas, elcsesztünk 30km-t és vagy háromnegyed órát a semmiért, meleg volt és büdös. Így tanultam meg, hogy POI-t nem GPS pozíciótól kell keresni, hanem „útvonal mentén”.
Visszamentünk tehát a pályára és ledöngettük azt a meglehetősen uncsi 160km-t. Legnica közelében éhes gyomorral hagytuk el az autópályát, így étkezési lehetőséget kezdtünk keresgélni az út mentén. Mártika talált is – egy lehetőséget… egy lengyel üvegtigrist. 🙂

Ez most gúnyosan hangzott, de hozzá kell tenni, hogy ilyen finom ebédet régen ettem már.

Szóval elhúztunk valami büfészerű hely mellett, emberek ott ültek, ettek. Mártika szólt, forduljunk vissza. Kiderült, a közelben van egy tó. Strandolók jöttek mentek, finom illatok, na, gondoltuk, itt kajálunk.

Lengyel “Üvegtigris”

Kitaláltuk, hogy halat fogunk enni. Nagy nehezen pisztrángot kértünk, bár az utolsó pillanatig nem voltunk benne biztosak, hogy azt is kapunk. Végül azt kaptunk. De szerintem még akkor várták a tavon a kapást, mikor rendeltünk. Laza két órát töltöttünk ott, bár nagyon barátságos volt mindenki, igaz, először néztek ránk, mint az ufókra. Jelenség voltunk, ami megtörte az ottani élet ritmusát. Jó érzéssel töltött el az, ahogy egyszerű emberek próbáltak kommunikálni velünk. Volt, aki a motor felől érdeklődött, egy néni adott törlőkendőt (megszánhatott minket, mert úgy ehettünk, mint aki négy napja nem evett), de többen még a rendelésnél is segítkeztek. A pisztráng pedig isteni volt. Mártika! Jó helyet találtál!

Az isteni ebéd, egyelőre krumpli nélkül…

Indulás után nem sokkal „útvonal mentén” megoldódott a pénzváltás is, így kicsit gyorsabb tempóban, de még mindig nem késésben kanyarodtunk az E65-ös főútra. Ez az az út, amelyik északra visz, Swinoujscie kikötőjébe, forgalma 5 éve sem, most sem volt kicsi. Szimpla kétszer egy sávos út ez, szélén szamárvezetővel, melynek jobb oldalán mindkét menetirányban folytatódik még az aszfalt legalább fél sáv erejéig (majdnem, mint egy leállósáv). Ki is használják ezt a közlekedők: a lassabb jármű legtöbb esetben átlépve a szamárvezetőt, lehúzódik a jobb oldalra, lehetővé téve ezzel a szembe jövő forgalomtól majdnem független előzést. Előnye: lehet haladni. Hátránya: ott a majdnem. Volt olyan szitu, amikor az előttem haladó kamion lehúzódott, én meg szinte azonnal elkezdtem előzéshez készülni. A kamion viszont azért húzódott le, mert a velünk szemben jövő kamiont, ami már szintén lehúzódott, előzni kezdte a harmadik kamion. őő… igen. én is arra gondoltam, mint amire most az olvasó. Nem előztünk. Mártika nem szokott parázni, de akkor nagyon megijedt. Én nem éreztem gázosnak a helyzetet, de az biztos, oda kell figyelni erre a fura közlekedési szokásra. Ez a közlekedési mód egyébként talán még valahol le is van írva. Ezt abból gondolom, hogy több helyen a szamárvezető szaggatott vonal volt. Ez jelezte volna, hogy a lehúzódás megengedett?
Még egy érdekes dolog. Rengeteg kihelyezett sebességmérő automata. Magyarország ehhez képest nagyon gyerekcipőben jár (nem mintha nagy baj lenne). Szinte minden lakott terület kezdetén, illetve sok sebességkorlátozó táblánál megtalálható a szürke dobozka, amiben vagy működik a kamera vagy nem. Motorosként minket nem nagyon fenyegettek ezek a dobozok, de a közlekedők nagyobb része bizony a megengedett sebességgel közlekedik az E65-ön.

Sebességmérő az E65-ön

Este fél 7 körül járt az idő, amikor letértünk erről az útról aznapi úti célunk, Gryfino városa felé, mely a lengyel-német határ előtt helyezkedik el. Amikor az esti nap sütötte, jó minőségű mellékútra kanyarodtunk, már csak 20 km volt hátra. Ekkor hátraszóltam Mártikának: „Megkezdjük a mai nap levezetését ezzel a pár kilóméterrel!” A levezetés elég hosszúra nyúlt, ugyanis Gryfino közelében nem találtunk szállást az út mentén, így tovább mentünk. A legközelebbi szállást már Németországban jelölte a ketyere, reménykedve, hogy találunk esetleg valami közelebbi, út menti motelt, tovább mentünk.

Nem a kormányra borulva sírok, hanem nyomkodom a ketyerét!

Egyszerre csak kezdett olyan érzésünk lenni, mintha a világból mennénk kifelé. Az út egyre keskenyebb és rosszabb lett. Talán valaki ismeri a mindszenti Tisza komptól a Baks felé vezető utat. Macskakő. Keményen. Az ember azt hinné, hogy Európa egyik legfejlettebb országát meg lehet közelíteni rendes aszfalton Lengyelország felől. Gryfino felől nem lehet! Kő kemény „Baksfíling”. Tudta-e vajon a turista, hogy Európa egyik legfejlettebb országába érkezett? Tudta! Honnan? Onnan, hogy egyszer csak már német nevű településre érkezett. Egy táblát sem biggyesztettek a határra. Határ? Azt sem tudtuk, hol volt.

A keresett szálláson nem volt szabad szoba. Itt újra szembesültem a német „vendégszerettel”. A pokróc recepciós lány nagynehezen hajlandó volt elmondani, hol találok legközelebb szállást. Tovább mentünk Németország belseje felé a macskakövön. Röhejes volt. Az út szélén mentünk, ott annyira nem rázott  Így érkeztünk meg a következő városkába, Tantowba. Magánszállást találtunk egy KEDVES családnál. Talán egyedül azok az emberek voltak szimpatikusak egész Németországban…

240km-re voltunk a kikötőtől. Ez sajnos egy olyan nap volt, amikor időre kellett mennünk. 12:45-kor indult a komp, fél 12-re szerettünk volna a kikötőben lenni, beszállókártyával a zsebünkben. Ha lekéssük a kompot, akkor a legközelebbivel csak estére érünk Svédországba, akkor meg hogy keresünk szállást. Szóval el kellett érnünk a kitűzött járatot. Vacilláltam, hogy megint az unalmas autópálya, és akkor valószínűleg kényelmesen odaérünk, vagy elindulunk a mellékutakon, és ha jön a macskakő újra, frászt kapok. Végül a biztonságos autópálya mellett döntöttünk, megígérve magunknak, hogy visszafelé nézünk német falvakat.

Szegény grószmutter majdnem lepadlózott, amikor előző este reggel hatra kértem a reggelit, de percre pontosan ott gőzölgött a kávé az asztalon. 7 előtt már röffent a cb és a két szárazföldi patkány a kikötő felé vette az irányt. Németország észak-keleti autópályáin nincs benzinkút, a 20-ason legalább is tuti. Teljesen megdöbbentem. A kutakat jelző táblák alá van írva, hogy a kijárattól hány kilométerre található a töltőállomás. Mi egy 5 km-re lévőt céloztunk meg, amikor szomjas lett a bicikli, persze azt nem írták, hogy a bekötő úton épp felújítást végeznek, így egy tankolás miatt már is oda lett fél óránk. Még jó, hogy időben elindultunk.

A kb. 100 km hosszú autópályázás Stralsundnál ért véget. Addig igencsak hideg volt, lógott az eső lába. Meg is álltunk egyszer egy réteg ruhát alánk venni, s a pihenőben egy magyar család szólított meg minket, akik szintén a kikötőbe tartottak. A családfő jött oda hozzánk, aki meglátta a magyar zászlónkat. Jóleső érzés volt, hogy egy idegen országban magyarok érdeklődtek felőlünk, pusztán azért, mert honfitársak vagyunk. De jó lenne, ha ez mindig így működne…

Kedveltem a Stralsund-Sassnitz közötti utat. Az új „Rügen-hídon” Rügen szigetére érve kezdődött az „északi fíling”. Halászházikók, tavacskák, néha már tenger, közben egy kis erdős rész. Ahogy közeledtünk a kikötőhöz, a forgalom kezdett erősödni. Nem voltak álló sorok, kivéve a lámpáknál, ott viszont előre gurultunk a sorok mellett. Gond nélkül, időre értünk a kikötőbe, még kávézni is megálltunk a cél előtt, sőt a nap is kisütött!

A kikötőben elfoglaltuk a helyünket, kis öltözködés, pakolászás, majd kezdődött a beszállás. Kicsit meglepődtem a velünk szemben mutatott közönyön ahhoz képest, ahogyan 5 éve intézték a sorsomat a kompon, igaz, az Lengyelországban volt. Azt még kb. megmutatták, hogy hová állhatok: fal mellé, orral a hajó belseje felé. Legutóbb jöttek a hajó dolgozói és négy irányból úgy kipányvázták a motort, hogy majdnem négyfelé szakadt. Ehhez képest most két, a hajó falából lógó vizes kötél várt. Oda is mentem a forgalmat terelgető úriemberhez, hogy van-e valami tippje azon a két madzagon kívül, de gyakorlatilag közölte velem, hogy azt csinálok, amit akarok, őt nem érdekli. bumm. Kicsit féltem, mert középsztender híján ugye oldaltámaszt használtam, de olyan sok cucc volt rajta, hogy az átborulás holtpontjához elég közeli egyensúlyi állapotot vett fel az adott felületen. Kikötöttem azért a két madzaggal (balról volt a fal, tehát ez jobbra borulásnál tartott volna ellen) és igyekeztem mindent átpakolni a jobb oldalára, ellensúlyozva ezzel a bedöntött helyzetet. Előttünk egy idősebb svéd házaspár parkolt egy Goldwinggel. A nagy viking bácsi rutinos volt, mert már automatikusan vette elő a saját spanifereket. Miután látta, hogy a csomagokkal balanszírozom a mocit, mintha valami szépségversenyre készülnék, jött segíteni. Kikötötte balról még egy kötéllel (udvariasságból nem akartam ellenkezni), szigszalaggal lekötötte a fékemet, majd megnyugtatott, soha nincsenek akkora hullámok, hogy megmozduljon a gép. Nagyon kedvesek voltak. Az út végén még a spanifereket is nekünk akarták adni, de nem fogadtam el.

A négy órás hajóút nagyon szép volt. Kissé emelkedett hangulatban ácsorogtunk a kilátónál és néztük a vizet. Elvégre több, mint 1500km-t már lenyomtunk, minden rendben volt, nevetve idéztük a már addig átélt sztorikat. Ha már egyszer hajóztunk, konzervtárunkból halkonzervet választottunk ebédre, majd szundítottunk egyet az egyik „távolsági buszülésekkel” ellátott helyiségben. Háromnegyed hatkor értünk partot Trelleborgban. 400 km volt még Vastervikig. 5 éve hübele balázs módjára nekivágtam a nem éppen rövid útnak. Eredmény: hajnalra odaértem ugyan, de felezővonalakon kívül semmit nem láttam ebből a gyönyörű országból, plusz majdnem sikerült leragadnom a bankkártyás kútoszlopoknak köszönhetően. Fejem lágya azóta keményebb, s beiktattunk még egy éjszakát. Így tökéletesen kiélvezhettük a hosszú naplemente, a jó minőségű utak és a búzatáblák nyújtotta romantikát. Trellegborg centrumában pénzt váltottunk, majd irány észak. Igazából a legközelebbi út menti panzióban (ami hála istennek nem rögtön következett) akartunk éjszakázni, ezért minimális svéd tudásomat előszedve a táblákat követtük, majd amikor kiderült, hogy a jelzett hely nem vendéglátó egység, korrigáltunk a ketyerével. A svédet még kicsit gyakorolni kell 🙂

Azonban ily módon élhettük át azt az élményt, amiről gyerekkoromban azt hittem, hogy nem létezik. Közvetlenül a „csattogós lepkés időszakom” után a barátaimmal Simsonok nyergében jártuk Szegvár határát és minden létező földutat bemotoroztunk a Tiszától a Kurcáig és persze vissza. Később a legtöbb ilyen cimborám az endúrózás szerelmesévé vált, én azonban aszfaltra tévedtem különböző okok miatt. Svédországban ezeket a dűlőutakat mindenhol aszfalt borítja, így aztán csodálatos élmény volt „eltévedni” és a dűlőutak lankás kanyarjain ringatózni két szállásnak vélt hely között. Motorozni a határban Mártikával és a kis cb-vel valahol a világban, ez igen! Létezik! Maradandó élmény lesz!

Szép lassan visszatértünk a főútra, majd második próbálkozásra szállást is találtunk. A borsóföld kellős közepén… Höör nevű település közelében nyíl alakú táblára írva: „RUM & FRÜKOST” Ez akár azt is jelenthetné, hogy minden betérőt egy alkoholos itallal fogadnak, de talán nyelvismeret nélkül is kikövetkeztethető, hogy a kifejezés azt jelenti: szoba és reggeli. Letértünk tehát az útról, amelytől kb. 200m-re a borsóföld közepén takaros házikó állt. Körbezörgettem s egy hatalmas, mosolygós viking ember, karján egy kisvikinggel nyitott ajtót, aki a magánháztól különálló vendégházba vezetett bennünket. Az árban benne foglaltatott egy felszerelt konyha is, melynek hűtőjéből kedvünkre csemegézhettünk, így nem csak reggelire, hanem vacsorára is akadt harapni való. Ezt a napot nagyon büszkén zártuk. Egyik kedvenc magyar együttesem gondolatait kicsit átszabva: 1600 és még valamennyi kilométer mögöttünk, előttünk svéd mérföldek (1 svéd mérföld=10km). Gyakorlatilag ideértünk, egyben voltunk és még friss élményként formálták hangulatunkat emelkedetté a tenger átszelésének emlékei, nomeg a naplementés-búzatáblás sztori.

Svédországba érkezésünk első napját hatalmas, jóleső alvással ünnepeltük meg, így csak reggel 8-kor keltünk. Gondoltuk, a maradék 300 km-t beosztjuk egész napra, 10 körül elindulunk, kora este pedig ráérünk a megadott szállásunkra érkezni, a tornászokat úgyis Stockholmból (ott szállt le a repülőjük) hozzák a vendéglátóink kisbusszal, az meg jó messze van.

Nos, a reggeli kávézásunkat rögtön meghiúsítottam… Fontos része volt a kirándulásunknak az ismeretszerzés. Én ezen a reggelen egy új svéd szót ismertem meg: filmjölk=aludttej. Ugyanolyan dobozban van, mint a rendes tej, így ezt öntöttem a Mártika által gusztusosan elkészített kávéba… 

A 10 órás indulásból azért lett fél 11, mert a bemelegített, felpakolt motort még egyszer szétszedtük, ugyanis öltözködés közben jöttem rá, hogy nincs meg az egyik kesztyűm. Végül nem is lett meg, ezért a tartalék kesztyűmben indultam útnak. Hátra hagytam egy cetlit, hogy ha esetleg megtalálnák, értesítsenek. A házigazda ugyanis nem volt már otthon (!), dolgozni ment. Előző este kért meg minket, hogy távozáskor hagyjuk a konyhában a kulcsokat. Igen, gyakorlatilag mindent tárva nyitva hagytunk a borsóföldön. Svédország…
Itt jegyezném meg, hogy másnap este telefonáltak, megtalálták a kesztyűmet a fürdőszobában, a wc mögött. Ott takarítottam reggel a sisakomat, amiből kiesett. Most is belepirulok, ha belegondolok, miket találgathattak, amikor megtalálták. „Mi a frászt csinálhatott a magyar a kesztyűjében a budiban??!”

Utunk a svédek számára talán unalmasnak tűnő tavas-fenyőfás-lankás vidéken vitt minket keresztül, amit mi azért nagyon élveztünk annak ellenére, hogy meglehetősen egyhangú főutakon motoroztunk. A látvány azért kárpótolta az éles kanyarok hiányát 

”Uncsi” svéd táj és Mártika beöltözve

A technika ördöge ezen a napon ismét igen vicces kedvében volt, ezúttal többszörösen is. A motor fogyasztásával kalkulálva – igen szakszerűen – „útvonal mentén” kerestem a GPS-en egy benzinkutat. A számítások be is jöttek, kb. tartalék állás előtt egy kicsivel odaértünk a megadott ponthoz, ami ezúttal nem benzinkút volt, hanem egy étterem. Bumm. Szerencsére közel voltunk egy településhez, letértem hát a főútról és a ketyere által jelzett újabb kút felé vettem az irányt. Ezúttal tényleg benzinkúthoz érkeztünk. De automata. Itt már kezdtem vakarózni… Dombornyomásos kártyát nem állt módomban itthon csináltatni, pedig tudtam, hogy szükség lesz rá. Öt éve sem fogadta el az elektronikus kártyát a kútoszlop, most sem. Korona ugyan volt nálunk, de kézpénzt nem lehetett beledugni. Ekkor érkezett megmentőnk, egy kedves, öreg, svéd házaspár. A bácsinak elsírtam a sztorit a számukra fura elektronikus bankkártyáról. Azt mondta, sebaj, tankoljak nyugodtan az ő kártyájára. Segítőkész bácsi volt, de később azt hiszem ő is belátta, hogy kicsit elhamarkodta ezt az ajánlatot. Amikor mellettünk állva leesett neki, hogy épp meghív tankolni egy vadidegen külföldit, akinek még az arcát se látja, mert talpig be van öltözve és indulásra készen zárja vissza a tanksapkát, azért szemét kerekítve megkérdezte: „Azért van pénze?”  Az anyagiak rendezése után kérdeztem, hogy a manóba van az, hogy egyes helyeken egyszerűen nem találni, csak automata kutakat. Kérdésemre a „countryside” kifejezéssel érvelt, így a továbbiakban próbáltam nagyobb városokra időzíteni a tankolást.

Egyébként nem adtam fel a kártyás tankolás reményét s végül is később kiderült, hogy a sárga alapon zöld macival jelzett kút, a „Preem” elfogadja a plasztiklapot. Igaz, két hétbe telt, amíg a rendszer lezongorázta a tranzakciót az OTP-vel, de volt benzinünk. Már kezdtem azt hinni, ingyen tankolgatunk…

Negyedik napja motoroztunk már eső nélkül, ezt a sors nem hagyhatta szó nélkül. Kicsit megvicceltek engem az északi felhők, valahogy máshogyan „viselkednek”, mint az itthoniak. Már rég beborult felettünk az ég, már rég esnie kellett volna (be is tettem az autós ketyerét a tanktáska felső részébe, így még azért láttam), de semmi. Amikor már szinte kiértünk a felhők alól, amikor már majdnem abba a bizonyos reményteli világosságba értünk, na akkor áztatta szét a farmeromat egy 5 perces zivatar. Mártika már induláskor esőruhába burkolózott, mert nem érezte túl jól magát, kicsit rázta a hideg. Kényszerpihenő, bőrnadrág következett, de nemsokára újra jöttek a felhők, melyekről már tudtuk, hogy nem viccelnek, így újra megálltunk, hogy én is esőruhát öltsek. Úgy 100 km volt még, amikor leszakadt az ég. Nem volt mese,ismét megálltunk egy tető alatt, vártunk kicsit. Mivel a tanktáskát be kellett öltöztetnem a saját esőkabátjába, a ketyere segítségét el kellett felejtenünk. Művészet végigjönni Európa főútjain Svédországig? Nem, mert javarészt egyenesen megy a polgár. Jól jön a GPS, amikor adott helyre kell odatalálni pontosan? Igen. Pont ekkor kell eső miatt elcsomagolnunk? Igen.

Jóanyámék nem hiába taníttattak, okos agyammal megjegyeztem elcsomagolás előtt, milyen számú utakon kell mennünk, illetve segített, hogy kb. be tudtam lőni a tengerpart hozzávetőleges irányát. Az útszámok azért nem segítettek, mert ez volt az egyetlen ország amelyben rosszul tudta őket a program. Kicsi sebességnél, ha a fejem a tanktáskára hajtottam, még ugyan hallottam az instrukciókat egy-egy kereszteződésben, de ez a művelet nem tűnt túl biztonságosnak, így maradt a remény, hogy tényleg a tengerpart felé tartottunk. Az eső ugyan a célig áztatott bennünket, de nemsokára már jelezték a táblák Vastervik irányát, így már nem volt miért aggódnunk. Este hat körül ugyan még nem Vastervikbe, hanem a tőle 20 km-re levő falucskába, Ankarsrumba, a tábor helyszínére érkeztünk 1946 km után.

Programjaink Svédországban

Augusztus 3-tól 15-ig tehát vendégeskedtünk. 4-től 11-ig edzőtáboroztunk ugyan a gyerekkel, de ide is fértek programok szép számmal. A tábor végével minden magyar hazautazott és az utómunkálatok után Mártikával átköltöztünk Vastervikbe. A következőkben időrendiségre törekvés nélkül felsorolom a velünk történteket, látnivalókat, helyeket és a legjobb sztorikat.

Vastervik és környékének felfedezése

Vastervik és környéke

Ez a gyönyörű kisváros Svédország keleti partján található, hatalmas területen fekszik, zsúfoltnak akkor sem mondható, amikor a nyári időszakban lélekszáma csaknem a duplájára emelkedik.
Jó sokat motoroztunk, mire kb. bejártuk a várost, illetve a hozzá tartozó félszigeteket. Délen lementünk egészen Handelöpig, hogy lássuk a nyílt tengert, de nem hagytuk ki a gyönyörű Grensö félszigetet sem, ahol minden évben megrendezik Svédország legnépszerűbb motoros találkozóját.

Handelöp

Grensö, háttérben Vastervik

A túra északi határát Linköping-ig sikerült bővíteni, ahová félig szakmai, félig kapcsolatépítési célból mentünk egy tornaklubhoz. Erre az útra kivételesen nem Mártikával mentem. Kollégámmal, Sanyi bácsival ültük meg a paripát ezúttal, de mire visszaértünk, biztosított róla, hogy egyben utoljára is 😛 Ő már autózni jobban szeret…

A linköpingi út szervezése. Mártika csak kuncog, Sanyi bácsi pedig még nem teljesen biztos benne, hogy akar-e motorozni. 240km után biztos lett: NEM!

A kis cb-nek nagyon nagy hátránya, hogy vízen nem lehet vele közlekedni. Minket viszont vonzottak a térképen látott kis szigetecskék, ezért hajó után néztünk. A kikötőben kinéztük a Tjust (csend) nevű hajót, ami a közeli szigetek és Vastervik között lavírozik. Jegyet azonban nem vettünk rá, mert anyagi kereteink nem adtak rá lehetőséget, de legközelebb megnézzük!

Az árak nemcsak a hajójegyek viszonylatában magasak. Tudjuk, hogy nem egészen a mi pénztárcánkhoz igazodnak, de néha egészen elképedtünk. Egy tengerparti étteremben egy adag kaja (valami sertés volt, azt hiszem) átszámolva 8000 forintra jött ki és messze nem akkora adagot kaptam, amivel a magamfajta éhenkórász jóllakik. Betértünk egy kocsmába is – szintén a tengerparton – ott egy normális sör (stark öl) 2000 forintnak megfelelő koronába került. Kis túlzással ennyi pénzből itthon berúgattam volna az egész velem lévő asztaltársaságot 
A belvárost még a gyerekekkel néztük meg egy afféle guruló kisvasúton, s hogy szűkítsük az optikát, végül minden járművet hátrahagytunk és gyalog fedeztük fel a hangulatos belvárost a bazársortól a mekin át a kis plázáig.

Vastervik belvárosa és a kikötő

Ez a hajó is szállított turistákat. A tarifát már nem mertük megnézni…

Lysingsbadet

Vastervik tengerparti szabadstrandját hívják így. Nos, igen. Svédország, kontra strandolás… nekem is idegennek tűnt először, és az is maradt, miután kipróbáltam. Ez az a víz, ami akkor kellemes, amikor az ember kijön belőle.  Hiába úsztam benne percekig, elkezdtek zsibbadni a végtagjaim, végül tényleg megkönnyebbülés volt partot érni és megmutatni csupasz testfelületemet az északi napsugaraknak. Talán ezen tények miatt nem volt „balatonfíling”, vagyis nem volt a part túlzsúfolva. Szerintem csak a legkeményebb vikingek járnak oda. Egyébként elnapozgatni, sétálni, kikapcsolódni tökéletesen alkalmas a terep, sőt rögtön mellette, elkerítve, rendes medencékkel ott a fizetős strand, a fürdőzők létszámából ítélve melegebb a vízzel.

Lysingsbadet szabad strandja, háttérben a fehér épület a fizetős strand bejárata

Jávorszarvaspark

Kötelező program Svédországba látogatóknak. A parkban lehetőség nyílik az ott élő jávorszarvas család etetésére, simogatására, miközben angol, illetve német nyelven kalauzolják a turistákat a dolgozók. Érdemes előre bejelentkezni. Mi hétköznap mentünk és még így is rengetegen voltak.

Ilyen szerelvény viszi körbe a látogatókat a parkban

Megegyeztünk, hogy közúton nem találkozunk!

Szeretem a szakmámat. A barátom vadász és állítja, ő is szereti. Na de ez… 🙂 Szájból etetni?!

Gamleby és a mesebeli lények földje

Vendéglátóink elvittek minket egy igazán különleges helyre. Gamleby egy kicsi település Vasterviktől északra, kb 20 km-re. Van ott egy kisebb hegy, aminek a tetejére „lájtos” turistaösvény vezetett. Út közben felfelé a legkülönbözőbb lények szobraival találkoztunk. Lent a völgyben annak a szobrásznak a rövid életútját ismerhettük meg, aki megalkotta ezt a nem mindennapi látványosságot. A hegytetőre érve egyrészt megcsodálhattuk a környéket madártávlatból, másrészt kis dobozva rejtve, választ kaphattunk, mit is keresnek ott ezek a furcsa teremtmények. Ez tulajdonképpen egy gyerekmese. A mendemonda szerint régen élt azon a hegyen egy barátságos szörny, aki rendezett egy bulit. Erre a bulira meghívott minden környékbeli lényt és hegyre vezető út közben látható szobrok azt ábrázolják, ahogyan a vendégek megérkeznek és elfoglalják helyüket a parti kezdetén.

Azt mondják, hasonlítunk…

Mártika kedvencei

Rákvadászat

Tradicionális rákvadászaton vettünk részt svéd barátainkkal. Hogyan kell ezt elképzelni? A baráti társaságok augusztus 13-án este nagy erőkkel kivonulnak a tópartra, elhelyezik a vízben a rákcsalikat (hálóból készült ketrec, benne haldarab), aztán indul a parti. Sütögetés, italozás, meg ami kell. Néhány óránként csónakba ültünk, és csekkoltuk a szerencsétlen ollós jószágokból álló zsákmányt. A buli majdnem reggelig tartott és nagyon jó volt, ám a rákászati hadművelet még nem ért véget, ugyanis másnap rákevő partit rendeztek, ahol a pórul járt állatok megfőzésre, illetve elfogyasztásra kerültek némi dán „import” sör és megbízható forrásból származó házivodka társaságában.

Így történt, hogy megtanultuk, hogyan kell rákot enni. Kicsit ugyan csalódást okozott az állatokból ténylegesen elfogyasztható hús mennyisége, amit azért kárpótolt az előtte felszolgált vacsora. A rák tehát desszertként szolgált csupán – szerencsére.

A hölgyek hozzák a szerencsétleneket

Kisvasút Ankarsrum-Vastervik között

Keskeny nyomtávú nosztalgiavonaton mentünk egy alkalommal Vastervikbe. Sikerült az utolsó napot kifognunk, amikor a szerelvény elé a majd’ százéves, turistacsalogató gőzöst állították. A svédek ésszerűen kezelik a vasúti mellékvonalaikat: gyakorlatilag akkor közlekednek a vonatok, amikor valami nagyobb rendezvény van valamelyik településen, egyéb időszakban csupán napi 1-2 vonat zakatol.

Édesszájúak figyelmébe: Godishuset

Godis=édesség. Imádják a svédek. Ezen a helyen 600 fajta édesség közül válogathat a polgár. Lehet, én vagyok finnyás, de nekem a legtöbb íz annyira nem nyerte el a tetszésemet, jól megválogattam, mit teszek a tasakba és még így is néha furcsa grimaszokat vágtam a fanyar cukorkák ízlelése közben.

Az útról is jól látható, nagy választékot hirdető cégér

Tornászok az édességboltra szabadulva, avagy frászt kapnak az edzők

Tofvehult

Ha már a Godishuset miatt letértünk az E22-ről, ne menjünk vissza rögtön! Ha dél felé vesszük az irányt, és követjük a jelzéseket, egy igazi gyöngyszemre bukkanunk Vasterviktől délre, kb 25km-re a tengerparton.

A Tofvehult egy kávézó, ahol tradicionális „svenska fika” fogyasztható. A „fika” az az esemény, amikor egy társaság leül egy csésze kávé és általában valami édes sütemény elfogyasztására. A jellegzetes ízek és a hely nyújtotta hangulat, látvány sajnos szintén nem jellemezhető írásban. Ha arra jártok, ugorjatok be!

Kenuzás

Népszerűek arrafelé a vízi kirándulások, hát mi is vízre szálltunk, két alkalommal is. Első ízben a gyerekeket okítottuk a túrakenuk használatának fortélyaira, a tábor után azonban kölcsönkaptunk egy kenut, amivel csak ketten rendelkeztünk és egy délelőttöt az ankarsrumi tóvidék vizein töltöttünk.

Fáradt kenus, járművét hátrahagyva pihenget

Nem mentünk túl sokat, csupán egy nagyobb szigetet kerültünk meg, de látványból így is jutott jócskán!

A fentebb található térképen hosszú, piros vonallal vannak összekötve a tavak. Ez egy 50km-es vízi túraútvonal. Nem lehet csúnya, és sportteljesítménynek sem utolsó.

Vastervikben természetesen a felsoroltakon kívül számos látnivaló, szabadidő eltöltési lehetőség kínálkozik, csak győzze az ember idővel és főleg pénzzel. Ha valaki ezekkel rendelkezik, akkor bátran ajánlhatom neki ezt a vidéket.

Sajnos ennek a két tartalmas hétnek is eljött a vége. Élményekkel és egy nagyon különleges, értékes kultúra néhány szeletével feltöltődve csomagoltunk össze. A barátainktól való búcsúzás szomorúságát azonban némileg feledtette a gondolat, hogy újabb kilóméterek és újabb élmények várnak ránk a hazaúton.

Visszaút 

9 előtt nem sokkal kigurultunk Bitte házának parkolójából. Nem indultunk azonban egyből, mert a bank csak 10-kor nyitott és az előzetes számolás alapján újra koronát kellett váltanunk. Bementünk tehát újra a központba, készítettünk néhány fotót és leültünk egy padra a tengerparton beszélgetni, visszaidézni az elmúlt napok élményeit. Sajnos lógott az eső lába. Indulásunk után kicsivel már vizes aszfalton motoroztunk. Az útvonalat legrövidebb úton tervezte a ketyere, így szűk, kanyargós mellékutacskákon gurultunk. Valahogy jól is esett ez a lelkemnek, mert nem volt kedvem még hazafelé indulni. Az eső később elállt. Utunk során egyetlenegyszer találkoztunk az út mellett jávorszarvassal. Arra lettem figyelmes, hogy a jóval előttem haladó német lakókocsi megáll az úton és a frau kiszáll belőle. Amikor melléjük értünk, a nő már szemezett az erdőbe vonult jószággal. Nem álltunk meg, mert annak a turistának, aki pár nappal ezelőtt etette a jávorszarvast, már nem okozott nagy élményt látni egyet 30 méterről 😛

Ebédünket az út mellett fogyasztottuk el, egy pihenőnél, szép tavacska mellett.

Ilyen szép helyen jól esett az ebéd!

Miután barátaink elmondták, hogy az 500 koronás szállás igen olcsónak számít és ne is akarjunk olcsóbbat találni, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk ugyanarra a helyre.

Amikor a haza vezető útvonalat terveztem, kitaláltuk, hogy Auscwitz felé megyünk és megnézzük a koncentrációs tábort. Tudtunk volna ugyan fél napot szánni erre a programra, plusz éjszaka beiktatása nélkül azonban ez olyan zsúfolt napokat jelentett volna, hogy inkább elvetettük a tervet. Azt viszont megtartottuk, hogy déli helyett a reggeli kompot vesszük célba, így kicsit lazább lehet a következő napunk.

4 után keltünk és a legutóbbi ott eltöltött éjszaka óta tökéletesedő nyelvtudásomnak köszönhetően ezúttal ittunk kávét is…

5:30 körül indultunk, 7 óra előtt kicsivel már a kikötő melletti kúton tankoltam el a maradék koronánkat. Kicsit azonban nehezebbek voltunk pár liter vízzel, ami a ruhánkba, felszerelésünkbe ivódva utazott velünk. kb. 40 kilométeren keresztül özönvíz szerű eső társaságában utaztunk. Az esőruhám átázott! Másik kellemetlen dolog, hogy a tanktáska is – életében először – beázott alulról, amiben Mártika pénztárcája és az elektronikus dolgaink zöme volt. Komoly baj ebből nem származott, de kicsit murisan nézett ki este a kiteregetett bankjegyekkel és iratokkal díszített szobánk  (Kicsit érzékenyebben érintett, amikor pár nappal korábban a vadi új fényképezőmmel együtt beleestem a strandon a tengerbe.)

A jegyvásárlásnál és hajóra szállásnál nagyot néztem. Először is kaptam két vadi új hevedert a jegyek mellé. Mivel szakadt az eső, nem kellett kivárnunk a sorunkat a beszállásnál, előre mehettünk és végig tök udvariasak voltak velünk. Nem tudom, hogy van ez. Ugyanannak a cégnek a dolgozói német földön bunkók, svédföldön pedig kedvesek és még heveder is jár a jegy mellé…

Miután rögzítettem a motort, ott helyben átöltöztünk szárazba. Mártika kihasználta a kifeszített hevedereket, amiket szárítókötélként használva beterített vizes cuccal, hogy legalább lecsöpögjön róla a víz.

Szárogatunk, szárogatunk… a pocsolyát a motor alatt már mi csináltuk

Újból találkoztunk egy svéd motoros baráttal. Kipanaszkodtuk magunkat a ronda időjárásról, röviden elmeséltük egymásnak a túraterveinket, aztán felmentünk.

Félúton járhattunk, amikor elállt az eső, így kimerészkedtünk nézelődni, fotózgatni. Felcsillant a remény, hogy utunkat szárazon folytathatjuk, ettől jobb kedvünk lett, de álmosságunkon csak egy kis alvás segített, amit helyhiány miatt csak egy ebédlő asztalra borulva tudtunk kivitelezni.

Németország partjai

Sassnitz kikötőjében – mögöttünk a Scandlines kompja és Svédország

Elmúlt dél, amikor kerekeink szárazföldre értek. A Rügen félszigeten hatalmas dugó a 96-oson. Tudtuk, hogy a vakáció vége miatt nagy lehet a forgalom a hazafelé tartó nyaralók miatt, de ekkora zsúfoltságra nem számítottam. Anyukáink lehet, kicsit csuklottak otthon, de mi szép nyugodtan, majdnem egyenletes tempóban előztünk, amerről csak lehetett. Így is több, mint egy óra volt az a kritikus 40 km. Hát akkor szegény autósok mennyit várhattak…

Az út további részében saját magunknak tett ígéretünkhöz híven letértünk az autópályáról és szétnéztünk a német településeken. Ezen a szakaszon történt, hogy benéztünk egy Lidl-be, hogy vegyünk egy kis uzsit, meg valami innivalót. Nem tudtunk. Sem a Penny marketben. Az eladók mindkét esetben úgy néztek ránk, mint valami földön kívülire és csak forgatták a szemüket, hogy nem működik a bankkártyám. Később kiderült, hogy a kártya fajtájával lehetett a baj. Amikor egy Shell kúton vásároltunk, megint csak rázni kezdte a fejét a pultos srác. „Nem igaz!” gondoltam. Odafelé baj nélkül tankoltam Shell kúton. Mártikának is ugyanolyan elektronikus kártyája van, csak az nem Visa Elektron, hanem MasterCard. Azzal sikerült fizetnünk. Kedves olvasó! Felejtsd el a Visa Elektron kártyát, főleg Németországban!

A németek elég nyugodtan közlekednek, nem voltak problémás helyzeteink. A tompított fényszóró használatát viszont hanyagolják, mintha a villanyszámlával akarnának spórolni.

Lengyelországba Cojna-nál léptünk át, ahol rögtön el is kezdtünk szállást keresni. Betértünk mi egy helyre, aminek falára nagy betűkel volt vésve a motel felirat. Szokásos helyzet: Mártika éberen motort őriz, Dani érdeklődik és alkudozik. Bementem, s egy night clubban találtam magam, tele nőkkel. Olyan olasz maffiafilmek jutottak eszembe, forgótáras géppisztolyokkal, amikben nappal felrakott székek társaságában próbálnak estére a művésznők, a biznisz pedig folyik a pultnál. Az én bizniszem nem köttetett meg, mert reggeli nélkül akart a fószer 160 zlotyit. Bár azt nem kérdeztem meg, az árban benne van-e a nő… Akkor sem jártam volna jól, ha igen, mert akkor meg Mártika csépelt volna meg. Így továbbmentünk. Kis falvak következtek, amiben nem hemzsegtek a szálláshelyek. Csak nagy nehezen találtunk egy éttermet, ahol útbaigazítást kértem. A szomszéd faluba irányított a segítőkész fiatalember, ahol találtunk egy út menti panziót. Kedves öreg néni volt a pult mögött egy kedves fiatal lánnyal. Mint később kiderült, tudták magyarul, hogy „Jó napot kívánok”, én meg tudom lengyelül, hogy „Köszönöm szépen!” Ezzel közös nyelvtudásunk kimerült, mégis mindent megértettünk egymással. Kértem, hogy valahova zárjuk be a motort. Egy füves udvarba invitált az öregasszony, mondtam, oké, itt jó lesz, csak előtte adjon egy dobozos sört, hogy tudjak alá tenni valamit a sztendernek. Adott. Közben töltögette a regisztrációs füzetkéjét az útlevelem alapján. Mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, nagyon megörültek. Már nem kellett a motornak az udvarban aludnia. Kinyitották a bejárat másik szárnyát és beállhattam vele az étterem előterébe! Így szeretnek minket! Úgy megörültem ennek, hogy kértem is még egy sört! Eddigre Mártika már feldíszítette a szobát vizes ezresekkel. Volt még egy kis házi pálinkánk a laposüvegben, s mivel túl voltunk a 3000. kilométeren, ünnepeltünk kicsit. Spiccesen beszélgettünk az otthoniakkal…

Ha útvonaltervezőben megnézzük e két település közti távolságot, nem 467km jön ki, hanem valamivel több, mint 380. Elmesélem, mit csináltunk a többi kilométeren.

Esős reggelre ébredtünk. Nyugis reggeli után viszonylag későn indultunk, mert az előző napi eső miatt jobban szétpakoltunk, no meg most is esett, ami miatt gps eleve kilőve. Így aztán mielőtt elcsomagoltam, Mártikával felírattam az útba eső utak számát, hogy menet közben ő navigáljon. Tudom, ő se vízálló, de nem emiatt tévedtünk el. Nos, saját káromon tapasztaltam meg a gps használatának legnagyobb hátárnyát. Hiába lőttem be az útvonalat térképen, és hiába próbáltam tájékozódni más pontok alapján út közben, annyira rábíztam magam a gépre, hogy a tájékozódó képességemet nem tudtam jól használni (5 éve ketyere nélkül jobban rá voltam utalva). Szóval Mártika navigál:
– 31, 139, 134, 29…
– 29?? olyan itt nincs! 22-es van. Az nem jó?
– Nem.
– Biztos?
– Igen.

Na, rákanyarodtam a 22-re, mivel nem volt másik út. Arra rájöttem, hogy ez nem lesz jó irány, mert valahogy észak felé vitt. Visszafordultam, de valami akkor sem stimmelt. Se az útszám, sem az érékeim, gyanús volt ez. Sebaj, gondoltam, úgyis kell tankolni, meg nyújtózni egyet, megállunk. A benzinkúton találkoztunk finn motorosokkal, diskurálgattunk a finn nyárról, tankolás, nézelődés a shopban, wc, egyebek. Akkor kaptam gutaütést, mikor kibogoztam, hogy végül is hol vagyunk. Az egyik kereszteződésnél jobbra kellett volna fordulnunk én pedig balra mentem. Az a kereszteződés kb 60km-rel ezelőtt volt. Magyarul: a szállástól megtettünk egy 85km-es karikát és kb. 20km-re voltunk délebbre tőle. Ja és elállt az eső…

Hogy a móka 100%-os legyen, elmesélem még, hogy ezen az úton kb 2 település fel volt túrva, az egyik esetben földútra terelt forgalommal. Az építkezés és az eső miatt sokszor sáros csúszós volt az út, ami miatt mi is olyan sárosak lettünk, mintha direkt kerestük volna a ganajt. Ja és a gps később át akart vinni egy 30km-es földúton, ezért még egyszer vissza kellett fordulnunk.

Éjszakázni már Csehországban akartunk. fél 12 körül járt az idő, mondanom sem kell, hogy ez esélytelen vállalkozás volt annak tükrében, hogy Csehországban találnunk kellett volna még egy nyitva levő pénzváltó helyet is. Zlotyink viszont még volt elég, mert odafelé a Lengyelországba tervezett szállásunk átcsúszott Németbe. Ezért módosított úti célunk a lengyel-cseh határ lengyel oldala lett. Még jó, hogy előző nap a reggeli komppal jöttünk…

A dolgok állása szerint ugyanott lettünk volna, ha szépen megvárjuk a szálláson, míg eláll az eső, majd elindulunk délben, ragyogó napsütésben. Sebaj, gondoltuk. Elvégre motorozni vagyunk, nem pihengetni. Ha akaratlanul is, de csináltunk egy „ismerd meg Lengyelországot kört”, még ha látnivaló nem is akadt.

Meglehetősen egyhangú úton haladtunk dél felé, s egy kicsit oda is pörköltem a cb-nek. Nem azért, hogy a nagyobb szél lehordja a sarat róla, hanem azért, hogy kicsit kompenzáljam az „ismerd meg Lengyelországot kör” időveszteségét. Látnivalókból továbbra sem bővelkedett a táj, egészen addig, amíg el nem értük a Tátra legszélét a határhoz közeledve.

Látnivaló híján inkább művészképek készültek ezen a részen.

A domborzatból és a táblákból ítélve síelésre alkalmas vidékre érkeztünk, amit a szálláshelyek száma is igazolt. Egy szimpatikus panziót jelző tábla invitálására letértünk a főútról és megérkeztünk istenhátamögé. Panzió sehol, a falu közepén templom és kocsma. Tippelhettek, melyikbe mentem kérdezősködni…

Az egyik vendégnek volt egy ismerőse, aki ismert egy nőt, aki beszél külföldiül. Előszedték. A hölgy viszont németül beszélt, a mi német tudásunk meg nem piacképes. Ezért előkerítette a valamilyen rokonát, aki angolul beszélt és útba igazított minket a következő istenhátamögötti faluba, ahová pofás szerpentin vezetett fel. Szállásunkat egy újabb tábla segítségével választottam ki, s egy mellékúton indultunk még mindig felfelé, nagyon meredeken. A panziónak murvás parkolója volt. Amikor megálltam, két lábamat letéve (hátsófék kilőve), lassan de biztosan csúszni kezdtünk hátrafelé. hm… mondtam és gondoltam. Ez nem volt kedvünkre való szituáció, főleg, hogy gyorsultunk. Egyetlen reményem az volt, hogy ha kicsúszunk az útra a murváról, akkor az aszfalton hátha megtapad az első gumi. MEGTAPADT! Csabára gondoltam, aki kiválasztotta a papucsok típusát… Képzeletemben volt valami furcsa, kerek izé a feje felett… Szóltam Mártikának, hogy óvatosan álljon fel. Még mindig nem csúsztunk. Leugrott. Nekem kicsit még hátrébb kellett mennem ahhoz, hogy be tudjak kanyarodni az udvarba, ami már egyenes volt, de sikerült és túléltük 3500 km legneccesebb parkolását.

A panzióban érkezésünk családi perpatvart generált. Utólag elég vicces jelenet volt ez, bár akkor majdnem felültem a motorra és tovább hajtottam. Nagyjából a következő lehetett a sztori: Kamasz lány látja a tetőtérből, hogy jöttünk. Anya lenn takarít az étteremben (láttam kívülről egy pillanatra). Csöngetek. Anya ezt nem hallja. A lány ordít lefelé, hogy jöttek. Anya azt sem hallja. A lány már nagyon ordít, én csöngetek. Anya meghallja, de visszaordít a lánynak, hogy miért ordít neki. Veszekednek. Én már nem csöngetek. Anya ajtót nyit. A lány megsértődik, és magára zárja a szobája ajtaját fent. Anya sakkban van, mert nem tud angolul (csak a lány), én meg épp alkudnék. Ezúttal anya csönget… a lánynak. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy tiplizünk, mert kicsit bennem is felment a pumpa, pedig velem senki nem ordított… se nem csöngetett. Ekkor nagy nehezen leette a fene a lányt és végre megszállhattunk.

A panzió éttermében festői környezetben reggeliztünk, majd rutinosan összepakoltunk és megkezdtük utazásunk utolsó külhonban töltött napját.

Kilátás reggeli közben az étteremből…

Hegyről lefelé tartva, háttérben az ominózus murvás parkoló széle a kőfal előtt

A határ felé vettük az irányt. Szegény falvacskákon keresztül ereszkedtünk le a hegyekből. Az útvonaltervezés ezúttal is „Rövid” volt s emiatt részünk volt egy kis endúrózásban Boboszówtól 20km-re. Az 1,5km-es földút, amin végül is keresztül jöttünk, a ketyere agyában nem földút volt (tervezéskor a földutat ki lehet zárni az érintett útvonalon), hanem egyéb út, ezért vezetett rá. „Én aztán vissza nem fordulok! Úgysem volt még ilyen az út során” Mondtam. Szegény Mártikát egyszer leszállítottam, mert egy völgyben összegyűlt nagy pocsolyához értünk, amin muszáj volt átgázolnom, mert nem tudtuk kikerülni és nem tudtam, beleragadunk-e. De nem ragadtam, Mártika meg szépen kikerülte a susnyásban.

Csehországba érve aztán kellemesen csalódtunk. Amikor legutóbb az ország keleti határvonalának mentén motoroztunk a lepusztult falvacskákon keresztül, nem gondoltuk volna, hogy kicsit nyugatabbra ilyen szép helyeken járunk majd. Kicsit zárkózottnak tűnő (talán a hegyek miatt), de szép, tiszta, igényes, hangulatos települések követték egymást. Az egyikben meg is álltunk kávézni és nézelődni kicsit. A hab a tortára pedig az őket összekötő utacskák és a domborzati viszonyok voltak.
Kezdődnek a kanyarok Csehország északi részén, a táj fantasztikus

Keskeny, ám jó minőségű szerpentineken kanyarogtunk. Ezt annyira élveztük mindketten, hogy sikítoztunk, mint a gyerekek a vidámparkban! Ez volt a hazafelé tartó utunk legélvezetesebb szakasza.

Ahogy az ország középső része felé értünk, lassacskán elfogytak a szerpentinek és nőtt a forgalom, így kicsit óvatosabban kellett hajtanom, ám így sem úsztuk meg Csehországot minden gond nélkül. Az egyik utolsó szerpentines szakaszon igen rossz útra tévedtünk. Nagyon éles, balra ívelő, erősen emelkedő kanyar következett, tőlünk jobbra csak a meredek hegyoldal és mélység. Nem is erőltettem a paripa beborítását. Kellett volna… A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy a padkáról, szinte a hegyoldalról igyekszem visszaterelni a motort az útra. A lefutás azért történt, mert a kanyar közepén egy letörés volt, ami miatt az út erősen lejtett a padka irányába. Ezt a lejtést nem kalkuláltam a kanyarba, hisz nem is láthattam előre. Hálistennek az útpadka nem volt gödrös, köves vagy ilyesmi, így gázelvétel után szépen sikerült visszatérni az útra, de azért levert a víz. A következő szituban Mártika kapott frászt, ugyanis kb. 80-nal haladtunk a védett úton, amikor szemrebbenés nélkül kihajtott elénk egy autó. Kevésen múlott, hogy nem köszöntünk be neki a szélvédőn. Amikor kezeim megszabadultak a kezelőszervek fogságából, dudára tapadtam, másik kezemmel pedig jeleztem, hogy hová menjen, és mit csináljon a pofa. Tudom, hogy ettől a dolog már megtörtént, de ilyenkor azért is adok hangot nemtetszésemnek, hogy vegye már észre magát az illető! Nem egyszerű kétkerekűek vagyunk, hanem olyan járművel közlekedünk, ami attól, hogy kicsi, még gyorsan megy, és ezt igenis kalkulálja be az autós! Talán attól, hogy látta, milyen mérges az a hülye motoros, legközelebb megadja az elsőbbséget másnak… (Ez persze nem mindig működik. Már Magyarországon történt, hogy a velem szembe jövő Ifát előző román turistabusz vezetőjének mutattam nemzetközi jelet, szinte a padkáról satufék után, mire ő felháborodottan visszaintett… Menjen a pi*ba a hülye motoros, ha jön a román!)

Mire Szlovákiába értünk, még mindig nem unalmas, egyhangú utakon mentünk; lankás tájak, egymást sűrűn követő, nagy ívű kanyarokon keresztül jutottunk egyre közelebb Magyarországhoz. Északi szomszédjainknál megint a Tátra széléhez érkeztünk s újra élvezetes kanyarvadászat következhetett, ami azért a csehországi élményeket nem múlta felül. Párkány előtt 40 km-rel már a települések neve magyarul is ki volt írva, aminek láttára igen megörültünk.

Amikor Esztergomba értünk a hídon, üvöltve ünnepeltük, hogy hazaértünk. Fentebb írtam, nem volt kedvünk hazaindulni, de amikor az ember hazaérkezik a saját országába egy hosszú út után, igenis meghatódik, és örül, hogy otthon lehet újra.

Hátra volt még az a gyönyörű szerpentines szakasz, ami a Pilisen keresztül vezetett minket a nullás felé. Itt megint meglepődtem, mert nem jártam még erre közúton, csak gyalogtúra útvonalakon. Ezúttal azonban már nem vetettük bele magunkat a kanyarok hajszolásába. Nem mintha nem lett volna kedvem borogatni még utoljára egy kicsit a motort, de fáradt voltam és inkább a józanész diktálta mérsékeltebb tempó mellett döntöttem. Hiába pihentünk általában rendesen éjszakánként, azért az előző napok alatt halmozódott egy kis fáradtság, elvégre nem minden hónapban megy az ember 4000 km-es túrákra – sajnos 😛

Kistarcsára este 7 körül érkeztünk. Öröm, boldogság, koccintás, ünneplés…

Hát még másnap micsoda ünneplés volt, amikor aggódó családtagjaink újra láttak bennünket!
Kistarcsáról a 4-es úton mentünk Szolnok felé, mert tudtam, hogy Szandaszőlős után Szentesig még élvezhetünk egy kis kanyargós szakaszt.

Újra végigjártuk az egész pereputtyot, mindenhová beköszöntünk, lejelentkeztünk, végül Csanádpalotán tekintettük befejezettnek az utazást, összesen 4.194 km-után.

Költségek

Körülbelül 220.000 forintba került a kaland összesen. Ebbe az összegbe csak az üzemanyag, a közben vásárolt kaja, a szállás, a komp és a költőpénz tartozik.

A dologhoz hozzátartozik, hogy a svédországi tartózkodásunkkor szinte teljes mértékben svéd barátaink vendéglátását élveztük.

A fent említett összegben természetesen nincs benne a felkészülésre (motor, felszerelés, okmányok, biztosítás stb) fordított összeg, de mivel ezek nagy részét jóval az út előtt, apránként szereztük be, nehéz számokba foglalni. Szintén nincs benne az a konzervmennyiség sem, amit az útra vásároltunk még itthon, és amivel véleményem szerint nagyon sokat spóroltunk. Ezekhez csak kenyeret kellett vásárolnunk, meg kellett melegítenünk és kész volt a napi főétkezésre való kajánk.

Szállások

Nem tudom, mit kellene egy ilyen írás végére biggyesztenem. Talán valami összegzőt, például: milyen jó volt, meg próbáljátok ki ti is. Ennyi szövegelés után viszont szerintem kiderül, hogy jó volt, és ki az, aki nem próbál eljutni a kedvenc országába. Olyan járművel, amilyennel teheti.

Inkább csak annyit írok, nagyon örülök, hogy sikerült összehoznunk ezt a rég tervezett utazást és remélem, Ti, akik érdeklődtök felőlünk, most kaptatok egy kielégítő magyarázatot arra, mi a francért ülünk azon a hülye motoron, ha esik, ha fúj!

Linkek
www.scandlines.com – komp
www.virummoosepark.se/ – Jávorszarvaspark
www.english.tofvehult.se/ – Tofvehult
www.gamleby.se/skulpturparken.html – Trollok hegye
www.vastervik.com/en/Activities/Ramgarde-Canoe-Rentals-/ – kenubérlés és túrainfó
www.skargardstrafik.se/ – a TJUST honlapja
www.vastervik.se – minden más Vastervikről

Török Dániel, 2010 október