2006-ban egy szervezett, tűzoltó laktanya látogatással egybekötött szlovákiai motorozás során született meg egy fajsúlyosabb túra ötlete. A téli hónapok jórészt túrabeszámolók böngészésével teltek, kedvcsináló jelleggel. Hamar tisztázódott bennem, hogy az útirány észak kell hogy legyen, de először csak a finn tóvidékig terveztem az utat. Ekkor még társaságot is kerestem, de hamar kiderült, hogy ez a túra meghaladja az ismerős motorosok „kedvét”. Egy finnországi útnak sajátossága, hogy az odavezető út a legcélszerűbb vissza is.

Mivel nem túl csábító ugyanazt az utat kétszer végigmotorozni, merészet gondoltam, irány Nordkapp, a kontinens legészakibb pontja, aztán Norvégián keresztül haza.

Az utolsó pillanatig kétes az indulás dátuma de június 12.-én reggel a tervezett időpontban, Debrecenben a motort melegítem. Napok óta rossz időt jósolnak, mára jégesőt is ígérnek nekem. Az első határt Sátoraljaújhelynél hagyom el, Szlovákiát tankolás nélkül tudom magam mögött. Lengyelország először nem túl változatos de később már a Baltikumot idéző faházak teszik érdekessé az utat. Éhségemet láthatóan vadonatúj vendéglőben szeretném csillapítani. Kedves pultoslánnyal értetlenkedek egy darabig, aminek két hamburger, meg egy emberes adag kávé lesz az eredménye. Jó az összkép, csak a neonzöld saláta zavar kissé. Jók az utak errefelé, szokatlanul széles padkával. Az összes lassabb jármű teljesen lehúzódva segíti a gyorsabbakat, sávelhagyás nélkül lehet előzgetni, pedig két dobozzal elég széles vagyok. Ebbe a valószínűleg szabálytalan játékba a rendőrök sem szólnak bele, sőt ők is azonnal húzódnak mikor utolérek egy járőrt.

Rzeszówban kissé elkeveredek, de hamar vége szakad a kényszerű városnézésnek, segít a remek táblázottság. Egy régebbi típusú kútnál egy amúgy sem túl szimpatikus pohos öregúr megpróbál az én cehhemre tankolni, de a kutas szerencsére jobban figyel mint én, a hangsúlyból ítélve néhány keresetlen szóval inti rendre. Már jócskán rám sötétedik, mikor megpróbálok kempinget keresni. Az elsőnél gyanús mikor a vizesblokkot keresve már a második kerítésen mászunk át jövendőbeli vendéglátómmal, végül egy tóhoz jutunk. Nem bosszankodik mikor a szolgáltatást végül is nem veszem igénybe. 22 óra magasságában irány a következő kemping, de későn esik le az „agroturism” kifejezés, rövid tanyasi lószarkerülgetés után a neonfényes, csak picit giccses Holiday Hotelben kapok szobát a tervezettnél kicsit drágábban, de már unom a vidéki romantikát, így lassan éjféltájt.

Reggel későbbi állandó társam eső ébreszt. Határátlépés után a jótékony litván menetszél szárít meg, de én hálátlanul még tankolni sem állok meg a szép országban .A következő megálló Riga, a lett főváros. A tűzoltóságot keresem, többször is érdeklődök a járókelőktől, végül egy taxis oldja meg a problémámat. Rövidesen megtalálom a laktanyát, meglepetésemre egy Tűzoltó Múzeum is van mellette. Csinálnék is néhány fotót, de egy koros hölgy a zárórára való tekintettel kitessékel. Sebaj gondolom, majd jól elcserélgetem a nálam lévő ajándékokat rigai tűzoltó ereklyékre .Itt sem járok sikerrel, nem tudok kicsikarni cserébe semmit, de legalább a laktanyában fotózhatok.

Tallin irányában igyekszem kifelé a városból, de kaotikus a forgalom. Helyi motoros erőtől kérek útbaigazítást, „fallow me”-t kapok válaszul, de nem bírom tartani vele a tempót. Túl széles vagyok a teherautók közötti szlalomhoz. Meglepetésemre utolérem, a külső sávban tötyörészik mikor észrevesz. Elnézést kér, és vezetésével hagyom el a Riga táblát. Az út kiváló minőségű, néhol még épül, itt szembetűnő a legalább 70cm-es útalap, kátyú legyen a talpán, amelyik ide beeszi magát.

Tallinba érkezve szállást kellene keresnem, de teljesen leköt a város. A belvárosban, és a kikötőben kóválygok, még a Magyar Nagykövetséget is megtalálom. Tisztes távolból nézőközönség, de valószinőleg a magyar rendszám ellenére, vagy épp azért nem vagyok elég bizalomgerjesztő hogy szóba álljanak velem, pedig gyanús hogy a nagykövetség munkatársai. Észre sem veszem hogy már 10 körül jár, lassan szállást kellene keresnem, de túl puccos a környék a tárcámnak. Lepukkant környékre tévedek tele régi többszintes faházzal, meg dülöngélő részegekkel. Jó helyen járok, hamarosan találok is egy nekem való hostelt, csak az a night klub ne lenne mellette, zárt parkoló meg nincs. Kissé féltem a motort , hátha elragadja az éjszakai élet. A recepciós hölgy nagyon segítőkész, a szállóhoz tartozó lomtárban csinálunk helyet a motornak. Meglepően jó a szállás, a tv-ben még a helyi pornócsatornát is megtalálom. Reggel útbaigazítást kérek a tűzoltó laktanya felől, a recepciós meg a takarítónő közösen hunyorítanak a térkép fölött. Végül a takarítónő igazít útba olyan ékes angollal, hogy alig értem, tőmondatokhoz vagyok szokva. A belvárosban legalább háromszor megyek el a parancsnokság mellett, aztán persze pont előtte megállva érdeklődök holléte felől.

Nincs szerencsém, éppen tarlótűznél vannak, de hamar befutnak a Scaniák. Itt már sikerül az ereklye cserélő kísérlet, cserébe szakadó esőben indulok a kikötő felé.

Egy litván CBR-essel kóválygok a záporban, ő is a Superseacat-hez címzett hajót keresi, szerinte is ez a legolcsóbb, és gyors is. Tallinnból hatalmas kerülő lenne aszfalton a finn főváros, a motorosokat amúgy egész korrekt áron szállítják, legalábbis a többi nagyobb járműhöz képest.

„Összebandázok” a CBR-essel. A finn-orosz határ közelébe tart a barátaihoz, állítólag szép szerpentinek vannak arra. Mesélni kezd, öt éve vette a motort élete álma volt, mikor megvette, a felesége napokig nem szólt hozzá. Versenyre kelünk a konkurens komp-szolgáltató hajójával, szerencsére a Szupertengerimacska győz, mert a másik hajó hullámain folyamatosan döcögünk, pont mint az M7-esen.

Finnország barátságtalanul, zuhogó esővel fogad. Laktanyakeresésre indulok Helsinki óvárosában, a csúszós macskakő, és a rengeteg útfelbontás miatt nincs egyszerű dolgom, nem beszélve az egyirányú utcákról. A keresett címet megtalálom, de képtelen vagyok bejutni. Mindenhol számkódos kapuk, meg kamerák, amik előtt hiába produkálom magam. Erősen megtépázott kedvvel indulok Tampere felé, persze megcsípem a délutáni csúcsot, másfél óráig araszolok benne. Az autópályán már minimális a forgalom, de itt is akad meglepetés. A két sáv közti diletáció javítva van, és annyira csúszik, hogy sávváltásnál felpörög rajta a kerék. Egy benzinkúton rövid pihenő, felhívom a világhálónak köszönhető tamperei ismerősömet Olivért, nem tud-e valami megfizethető szállást a környéken. Hamarosan telefonba olvas három szálláslehetőséget is. A Tuomionkirkkonkatu 12 alatt található diákszállást választom, bár a címet nem könnyű hallás után feljegyezni, ezt ő is érzi, betűnként diktálja.

Tovább indulok Tampere felé, mikor rövid időre oszlik a felhő, és a nap olyan erővel süt, hogy elő kell csalni a napszemüveget. Fél tizenegykor! Célhoz érve a szokásos „nem tévedtem el, csak városnézek” után megtalálom a szállást. Csinos diáklány látja el a recepciós feladatot, ráadásul egyszerre kettő, felváltva informálnak, nem győzőm kapkodni a fejem. Valahol azt olvastam, hogy nem túl szépek a finn nők. Erről annyit, hogy ha valakinek látatlanban finn barátnőt ajánlanak, azonnal fogadja el. Szőke lesz, kerek arcú, fitos orrú, és nem divat arra felé a pattanás.

A szállás, egy nálunk is divatos kaptár típusú tömblakás diákszállónak átalakítva. Rendkívül tiszta, inkább steril, nem túl hangulatos de száraz, és tekintettel arra hogy alaposan eláztam két éjszakát is itt töltök. Reggel újdonsült recepciós hölgyet ismerhetek meg, ő is csinos de egyedül van, kíméli a nyakamat. Mosolyogva igazít útba a tűzoltóságot illetően, nem érdekli az elétett térkép, inkább magyaráz, és irányt mutat. Két sarokkal a szálló mellett hatalmas laktanyát találok, meg egy nyitott kaput amin nyomban be is lógok, okulva Helsinkiből, és fotózni kezdek. Hamar megcsípnek de tetszik nekik a mondókám, meg a csere tárgyát képező póló. Rövidesen a városi parancsnok érkezik, ölében kazalnyi szuvenírrel. Széles mosollyal szabadkozik a nekik is szokatlan 10-15 Celsiusos nyár miatt, miközben végigvezet a laktanyán.

Délben találkozok Olivérrel, jól esik a magyar szó, de sajnos mennie kell, pedig kérdezősködnék még. Estig útba ejtem a Wääksy-ban található Rapala múzeumot, majd felkeresem a névadó falut is. Tamperébe visszaérve beveszem magam a McDonad’s-ba. Rendesen leégek mikor abban a hitben, hogy három hamburgert kértem a hölgy közli hogy nincs ingyen hamburgerük. Rendben, egy kissé csapzottan nézek ki, de ennyire? Nyugtázom hogy az angol kiejtésemen bőven van mit csiszolni, a továbbiakban pedig csak páros számú hamburgert veszek.

Este 11-kor a szállás felé sétálok, mikor szembesülök a híres finn közbiztonsággal, egy sétálóutcán sok tucat kerékpár éjszakázik az egyébként zárható tárolókban, de egyik sincs lezárva. Kissé elszégyellem magam a motoromra gondolva, háromkilós lánccal béklyóztam egy oszlophoz. Holnap Rovaniemi-ig kell motoroznom az pedig nem a szomszédban van, arról híres hogy a sarkkörön fekszik, meg a Marttiini tőröket is itt készítik. Cél a Rudolf nevű rénhez címzett hostel, bejelentkezni egy szálloda recepcióján lehet, a nevét nem fogjátok kitalálni, Hotel Santa Claus. Itt kapok mágnes és lyukkártyát, meg egy térképet. Maga a diákszálló pár kilométerrel odébb van, személyzet nélkül működő robotszálloda, ha bármi gondod lenne, vagy csak nyomaszt a magány, közvetlen vonal van a másik szálló recepcióján posztoló emberi lényhez.

Másnap a földszinti gyűjtőbe dobom a kártyákat, és irány a város határában lévő Santa Klaus Village. Jó pénzért fotózkodhatok az igazi Télapóval, bár kissé gyanús a szakálla. Amíg a hivatásos manók hülyét csinálnak belőlem a beállított fotó kedvéért, jól elbeszélgetek az Öreggel a Forma 1-ről, az egyetlen dolog amit Unkarissa-hoz tud kötni, a Hungaroring, no meg a Kimi. Bár a japán turisták áhítattal fotózzák a gátlások nélkül szaladgáló mókusokat, részemről az egyetlen pozitívum a szemrevaló mozdonyszőke manólány a pénztárnál. Ideje indulnom, estére a Nordkappon akarok lenni.

Északabbra a kietlen Inari tó az egyetlen látványosság, kár hogy az eső miatt alig tudok fotózni. Ezen a környéken értelmet nyernek az eddig feleslegesnek tűnő rénszarvasveszélyre figyelmeztető táblák. Az út mentén az addig békésen legelő három rén megijed, és négyfelé szalad, persze lehetőleg cikk-cakkban, az aszfalton keresztül. Nekem könnyebb megállnom, mint a mögöttem érkező turistabusznak, ami kis híján lebólint. Bár az előző incidens után nem fázok, érezhetően egyre hidegebb van, már az összes ruhámat felvettem, csak a kezem fázik a kesztyűben. A norvég határ előtt kíváncsiságból megállok egy lapp szuvenírbolt előtt. Szerencsémre jókora választék van téli bőrkesztyűkből, veszek is egyet, később kiderül kiváló döntés volt. A határon visszább veszek a tempóból, meg is állnék, de egy autós lassítás nélkül megy el mellettem, én is tovább csorgok. Átmenet nélkül változik a táj, hegyvidék, szerpentin, nem is lehet olyan tempósan haladni mint a Finneknél, de végre kanyarog. Az időjárás egyre zordabb, a párásodás miatt már csak nyitott plexivel tudok haladni, így meg szinte szúr a menetszél, de már nincs messze az északi fok .

A takaros út, és belépődíjak megfizetése után ijesztő a lakókocsik tömege, tulajdonosaik a lehetőséget kihasználva az emlékmű mellett töltik az éjszakát, alaposan elcsúfítva az összképet. Maga az emlékmű kevésbé, a kilátás viszont lenyűgöző még a tömeghez, és a zsibvásári hangulathoz képest is. A turistaközpontot nyugodtan illethetjük „a világ legészakibb plázája” címmel, de legalább meleg van, nem is jövök ki, míg az összes látványosságot meg nem nézem. 23 óra tájban indulok vissza rengeteg turistabusz ellenében, éjféli napsütést jönnek nézni, de ez a program ma biztosan elmarad a ködszitálás miatt. Az első kempingben faházat bérelek horrorisztikus áron, de legalább a szolgáltatásra nem lehet panaszom. Alaposan kialszom magam, délután indulok útnak.

Altában megállok tankolni, és a leállító kapcsolóval rendesen megviccelem magam, szinte soha nem használom de most véletlenül megütöm a kapcsolót, gyújtás helyett hibakódot kapok. Már a szerszámkészletet is előkészítem, mikor a használati utasítás első, hülyéknek szóló mondata segít rajtam. Kissé lefőve folytatom az utat, az éjszakát a siralmas, temetői hangulatot idéző Birtavarrei kempingben töltöm.

A következő nap az egyetlen ami motoros szempontból értékelhető. Süt a nap, gyér a forgalom, a jó minőségű út, tempós kanyarokkal sűrűn tűzdelve. Némi tapasztalat: ha szuvenírt akartok venni, az finnországban tegyétek, Norvégiában se választék se minőség, ár annál inkább. A napot, az út leghangulatosabb tóparti kempingjében zárom Straumban. Másnap irány a Lofoten szigetek. A Melbu-i kompig nem látványosabb az út, mint Norvégia többi része, de a kompról leszállva, már pár kilométer után megértem miért olyan híresek ezek a szigetek.

A szigetcsoport végén található a nemesen egyszerű névvel ellátott halászfalu, Ä. Ahol az út véget ér, van egy nagy szikla, amin a talaj a guanótól, meg a mohától meglehetősen süppedős. Namost tábla szerint ez egy kemping, egyetlen valódi szolgáltatás a kilátás, amihez egyéntől függően kapcsolódhat némi világ vége érzés. Éjfél után kerülök sátorba ami az első nomád éjszakám, és mivel vacogó fogakkal elég nehéz aludni, nem is tervezek többet. Reggel, sátorbontás után teszek egy halovány kísérletet a tábla szerint jócskán odébb található recepció felderítésére, de mivel gyenge jellem vagyok hamar feladom, és távozok. A Moskenes-Bodo komppal folytatnám az utam, de délután 2-ig kell várnom. Bőven van idő szétnézni, reggelizni. Dél körül büszke Német érkezik „non plus ultra” BMW-vel. Nem igazán sikerül szóba elegyedni vele, csak a barátnőjéből sikerül egy mosolyt előcsalni. No sebaj, majd máskor. A kompon némi elégtételt vehetek, ahelyett hogy az alkalmazottak lekötnék a motorokat, egyszerűen megmutatják, hol vannak a racsnis hevederek. Láttam már ilyet, hamar lekötöm a saját biciklimet, de a Büszke csak forgatja, mint valami ördöglakatot. Mire kürtszóra rögzítem a motorját , már mosolyogni is megtanul.

Bodo-ban a gyorsforgalmin, kempingszéken rendőr ül, gondol egyet megcéloz valakit a veterán sebességmérővel, de ő se gondolja komolyan. Itt is mindenki betartja a szabályokat.

Trondheimben, az egyik kerületi Tűzoltóságon éppen sikerül elcsípnem az egyik kocsit, mielőtt elmennének, ledumálom a szerparancsnok cserealapot képező pólóját, meg csinálok néhány fotót.

Kristiansund felé veszem az irány, a környéken található Atlantervelthesen kacskaringós hídjait szeretném lencsevégre kapni. Egy kompnál várakozom, szendvicset kreálok, mikor észreveszem, hogy a mögöttem várakozó autóból erősen figyelnek, a hátul zsibongó gyerekek, mintha még nem láttak volna motorost. Kisvártatva egy kisfiú kiszáll, és norvégül kérdez valamit. Mikor értetlenül nézek rá, ékes magyar szóval megkérdezi: te magyar vagy? Hamar kiderül, az egész család magyar, kedvesen meghívnak egy kávéra, sőt később vacsorát is kapok. Sokáig politizálunk, aztán elköszönök Károlyéktól. Későre jár de még sokáig motorozom. Útba ejtem a lenyűgöző Trollstigent, ami a nyálkás hajtűkanyarok miatt élvezhetetlen.

A híres Geiranger fjordból semmit sem látok, konokul rátelepszik egy szürke esőfelhő. Bismoban bérelek faházat, a TV-csatornák közt időjárásjelentésre vadászok, de enyhülés helyett elszomorító híreket kapok. Eddig sem kényeztetett a napsütés és a jelentés szerint ezután jön a java. Eredetileg a Kristiansund-Hirsthals komppal tervezem Dánia megközelítését, útba ejtve jónéhány látnivalót, de a rossz hírek hallatán Oslo irányában pályára állok. Itt már számottevő a forgalom, de tempósan lehet haladni, nem divat az esztelen előzgetés. A Norvég –Svéd határon még lassítani sem kell de Dánia mintha nem kedvelne annyira. A kis országon épp csak átvágtatnék, de pont ezért takaros összegeket fizetek, ráadásul, egy automata kút pont a dupláját rántja le a kártyámról, mint amennyi illő lenne. Nincs kedvem reklamálni meg nincs is miért, nem rendelkeztem a szolgáltató kártyájával, örülhetek hogy egyáltalán tankolhattam, puffogva indulok tovább.

Németországban, az A7-esen én vagyok a leggyengébb láncszem a 130-as tempómmal, de nincs szívem jobban hajszolni a gépet. Rendben hogy a Grandturismok rohannak, de mikor valami négykerekű koreai aszfaltpattanás vagy 160-nal húz el mellettem, megalázva érzem magam. Reggel 6-tól éjfélig 1500 km-t motorozok, meg is bánom annyira monoton, jobb lett volna Lengyelországon keresztül, de késő bánat.

Reggel látom, hogy a láncom már veszélyes mértékben megnyúlt, de feszíteni már nem tudok. Hiába fújtam rá az indulás óta egy teljes láncsprét, a sok eső megtette a hatását. Visszább veszek a tempóból, igy még kínzóbb a menet, de Ausztrián keresztül, kora este már Magyarországon vagyok. Mosonmagyaróváron panziót kerítek, a megszokotthoz képest nevetséges áron, reggelivel.

Reggel első dolgom, hogy Öcsémtől kérek telefonos segítséget a környék szervizeiről, nem merek haza indulni, akkora hasa van a láncnak. Veszprémben van leghamarabb lehetőség lánccserére, odáig már csak 60-nal merek menni, annyira csapkod az a valami ami egykor lánc volt. Érdekes magyar valóság, Veszprémig kétszer igazoltatnak, ilyenben nem volt részem több mint 9000 kilométeren át. A szervizes szinte rosszallóan néz rám, igaza van, felelőtlenség volt idáig húzni a cserét, az én hibám, új lánccal kellett volna elindulni. Délután kettőre kész a motor, de indulás előtt még betérek az ominózus gyorsétterembe, ahol újra merek páratlan számú hamburgert kérni. Nem rohanok, 25.-én kora este érek Debrecenbe. 9653 km-t motoroztam 13 nap alatt, nem sokat tudtam nézelődni, egy ilyen túrára bizony több időt kell szánni.

Minden tiszteletet megérdemel a kis, 650-es V-strom. Az autópályán kívül nem éreztem hogy hiányozna lóerő, ahol lehetett, tartottam a 120 körüli utazósebességet, a fogyasztás mindig 5 liter körül alakult, ami nem elhanyagolható a közel 400 Ft-os északi benzinár mellett. A kényelemről annyit, hogy a 190 centimhez képest is egyenes háttal ülök. A vezethetőség változatlan maradt a sok csomag, meg a három doboz ellenére is. Ha a Suzukinál végre leesik hogy a kardánhajtás nem chopperekbe, hanem túramotorokba való, a BMW-k felköthetik a gatyát. Sok volt az autópálya az elmúlt három napban, el is határozom , ha még egyszer lesz lehetőségem ilyen hosszú útra, alaposabban átgondolom az útvonalat.

Nem kétséges, aki nem rajong a pálmafákért, és nem kedveli az irányított jókedvet, annak az irány csakis észak lehet.

Kocsel Zsolt, 2010. február