Hát nekilódultunk. Motorjainkkal faljuk a kilométereket. Én megyek elöl a Super Ténérével, mögöttem Barni a GS-el. A gépeket bedöntve haladunk a nyílegyenes úton , annyira erős az oldalszél. Aztán ahogy kell, megjön az eső is. Szokatlan időjárás ez ilyenkor nyáron. Este érkezünk úticélunkhoz, a brnoi versenypályához. 2008 augusztusa van Moto GP futam. Beállunk a campingbe, leparkolunk, felállítjuk a sátrat, a szakadó esőben, és egy sör mellett elkezdünk beszélgetni. Rövidesen Barni megkérdezi:

– Te, Szali! Téged nem érdekelne valami nagy túra, csak el, jó messzire, mondjuk Afrikába?
– … Dehogynem …

Beduin gyerekekkel Jordániában

Néhányszor beszéltünk telefonon, hogy milyen jó lenne egy ilyet, de azért ez mégis csak elég nagy dolog. Nem gyerekjáték egy ilyen kaland, át kell gondolni.

Nagyjából egy hónap múlva döntés született, kezet ráztunk, belevágunk! Elő a térképeket, könyvet, internetet, mértük a távolságokat, tervezgettünk lehetséges útvonalakat, számolgattuk melyiket mennyi idő alatt lehet megtenni,. Adott volt, hogy a munka miatt mindkettőnk csak valamivel több, mint egy hónapra tudja szabaddá tenni magát, ezért ez is korlátok közé szorított minket. Mindezek ellenére megszületett a végleges verzió. Menjünk a Földközi – tenger körül! Számításaink szerint 11 ország kb. 12000km teljesíthető lesz 37 nap alatt. Az útvonalat úgy terveztük meg hogy érinthessük a régen vágyott tájakat, minden ötödik nap legyen pihenő, valami érdekes helyen.

Mindketten komáromiak vagyunk, a városhoz is kötni akartuk ezt a kalandot, mivel magyar motoros ilyen kört még nem tett meg. Vállalkozásunkhoz elnyertük Komárom város és a Komáromi Túramotorosok támogatását, akiknek ezúton is köszönjük segítségüket. Tehát úgy gondoltuk jó alkalom lenne a visszaérkezésre 2009 május 1.a Komáromi Napok rendezvénysorozat keretein belül. Így tudtuk kitűzni az indulás napját: 2009. március 25. szerdára.

Útvonal megvan, már tudjuk mit akarunk, már csak fel kell készülni rá. Az ismeretlenre elég nehéz. Kezdtük bújni a netet, bármilyen infóért ami a témában elérhető, de csak morzsákat találtunk. Ezekből a morzsákból igyekeztünk kirakni a mi óriás puzzlénkat, ami persze hiányos maradt, de azért egész jól sikerült lefedni a nagyobb területeket. Kezdett összeállni a kép.

Közben folyt a motorok felkészítése. Barni 1150 GS – e nem régi darab, itt csak apróbb kiegészítésekre volt szükség. Megemeltük a kormányt, felszereltünk néhány protektort, olajcsere, szelephézag állítás, gyertyák. És már menetkész volt.

A Yamaha már 17 éves, így szerelőhöz ment komplett átvizsgálásra, cseréltük a vezérmű láncot, dugattyúgyűrűket, kuplungot, komplett tömítés készletet. Új fényezést kapott, doboztartó konzolt és alu dobozokat gyártottunk hozzá, amiben barátaink segítettek. Itt is megemeltük a kormányt, mindkét motorra szereltünk egy szivargyújtó aljzatot, hogy menet közben tölthessük az elemeket és a PMR rádiókat. Egész télen ezeken dolgoztunk, sokszor éjszakába nyúlóan, a garázsban fagyoskodva.

Végül a motorok elkészültek, most jöttünk mi. Engedélyek, vízumok, felszerelések beszerzése és összeállítása. Mennyi ruhát vigyünk egy ekkora útra, mennyi kaját, mennyi szerszámot, alkatrészt, mi legyen az elsősegély csomagban? Megannyi kérdés várt válaszra és az idő fogyott egyre közeledett az indulás napja. Összeállítottuk a málhát, szétborítottuk, kivettünk belőle, hozzátettünk, amíg úgy nem gondoltuk eltaláltuk a megfelelő arányokat.

Alig több mint egy héttel indulás előtt próbaútra mentünk, tettünk egy kb. 200 km-es kört, próbálgattuk a gépeket, gyakoroltuk a rádiók használatát menet közben. Mikor hazaérkeztünk leállítottam a Yamahát, majd újraindításkor furcsa hangokat hallottam a blokk felől. Nem tudtam leállítani. Pánik, gyorsan levettem az oldal idomot, és lekötöttem az akksit. Na, jókor van ez is! Visszatettem a sarut, és már nem volt semmi gond. Pár nappal később derült ki véletlenül, hogy letestelt egy vezeték ettől ment az önindító. Csak szigetelni kellett. A következő néhány napban érezni lehetett, hogy már megint valami nem stimmel. Az újabb próbaúton már biztossá vált hogy tényleg valami nem OK. A Yamaha nem megy úgy ahogy kellene. Nehezen indul, a gázadásra nem jól reagál. Négy nap az indulásig. Szerelőhöz vissza, aki azonnal a karburátorhoz nyúlt és meg is lett a hiba oka. Átszakadt a karbi membránja. Típushiba, de hol szerzünk alkatrészt ilyen rövid idő alatt? Beindult az alkatrészvadászat, végül Barni talált bontottat, mindjárt tartalékot is hozott belőle, hátha szükség lesz még rá út közben. Szerencsére nem volt.

Holt-tenger – Jordánia.

Március 25–e szerda. 13:00 órakor beálltunk súlyosan felmálházott túraendúroinkkal a komáromi Tengerész emlékmű elé, ahová már kezdett gyűlni a minket útba indító motoros csapat, és a lelkes búcsúztató tömeg. Barátok, családtagok, érdeklődők jöttek a hideg ellenére hogy bíztató szavakkal és aggódó tekintettel engedjenek minket utunkra.

Pontban 15:00 kor felvettük a sisakot, beindítottuk a motorokat és a Legio Brigetio hagyományőrző csoport Római Légiósainak csatakiáltására kigördültünk a 13 – as számú főútra hogy kezdetét vegye a KALAND.

A körforgalomnál a kis tömeg ujjongva, kiabálva búcsúztatott minket, mögöttünk vagy húsz motoros kísért, fokozva a látványt és a hangulatot.

Aznap Makóig mentünk, ahol Sztívvel, a Magyar Ténéré Tulajdonos Klub vezetőjével volt megbeszélve találkozó. Mínusz 3 fok volt mire megérkeztünk. Csendes vacsora, kis beszélgetés, néhány fotó után nyugovóra tértünk hogy másnap korán reggel tudjunk belépni Romániába. Tervünk szerint Románián és Bulgárián a lehető leggyorsabban akartunk áthaladni, hogy a távolabbi országokban tölthessünk kicsit több időt. Az első éjszakát egy Nagyszeben melletti faluban töltöttük egy régi ismerősömnél, majd reggel tovább délnek, Bukarest irányába.

A bukaresti elkerülő út elég kalandos volt, GPS nélkül nagyon nehezen ment volna, mert táblát nemigen találtunk ami a helyes irányt mutatná. A több kilométer hosszan álló kamion sor mellett az útpadkán mentünk fél tonnás járműveinkkel, gödrökön és köveken egyensúlyozva. Mindenesetre elértük a Dunát és Giurgiunál a Duna hídján beléptünk Bulgáriába. A határátkelőn itt is beszereztük az expedíció zászlajára a pecsétet, immár a másodikat. Innentől kezdve a GPS csak térképet mutatott, útvonalat tervezni nem tudott, szóval a papír térképekre hagyatkoztunk.

Mellékutakon haladtunk, a nagyvárosokat szándékosan elkerülve. Ami jó döntésnek bizonyult, az út jó, forgalom semmi, nagyon jól haladtunk. Az éjszakát egy kis falu mellett töltöttük vadkempingezve. Megvacsoráztunk, beszélgettünk, ittuk a hazait, egyszer csak Barni kérdezi:
– Kicsit hideg van, hány fok lehet?
Biztos hideg lehet, mert a lábam majd lefagyott. Megnéztem a hőmérőt a kulcstartómon.
– Mínusz kettő.
Eltelt majd egy óra.
– Mínusz öt. Na most már menjünk aludni!

Reggel mínusz tíz volt kint, minden csomagunk vastagon deres volt, minden keményre fagyott. Indulás után kicsit eltévedtünk, és estére már kb.150 km-el maradtunk el eredeti tervünktől.

Délután beléptünk Törökországba és megindultunk Isztambul felé. Kezdett sötétedni, szállást kellett találnunk. Itt is vadkempingezni akartunk, de egy kiterjedt mezőgazdasági területen jártunk, erdő nincs, földek trágyázva. Nem ideális a sátrazáshoz. Betévedtünk egy faluba útbaigazítást kértünk, és a helyiek megrohantak minket, mint legyek a romlott húst. Én kicsit idegenkedtem, tartottam a helyzettől, nem tudtam jól fog – e ez elsülni. Barni azonnal feltalálta magát, ment a jelbeszéd és hallottam a nagy röhögéseket is. Az emberek határtalan vendégszeretettel és örömmel fogadtak minket, nem csak itt, de egész Törökországban. Madzsarisztán, Madzsarisztán, és már minden rendben is volt.

Így jutottunk el Babaeskibe, egy kisvárosba a határtól nem messze. Lepakoltunk a szállodában és este 9- kor meghallottam. ALLAH AKBAR! A hangszórókból szól a müezzin éneke, hogy imára hívja a híveket. Először jártam muzlim országban, nagyon felvillanyozott ez az élmény. Most kezdtem érezni mibe vágtunk bele, hogy ez tényleg egy nagy kaland, és mi tényleg része vagyunk.

Másnap este már Kappadókiában akartunk aludni. Úgy döntöttünk Ankaráig autópályán megyünk, és onnan még vagy 200 km Göreméig, ami bőven 700 km feletti távot jelentett. Negyedik napja motoroztunk napi négyszáz kilométert ismeretlen mellék utakon, hidegben. Elfáradtunk. Hiába az autópálya, a távolság nehezen fogyott, ólomlábakon járt az idő, álmosak voltunk.

Boszporusz.

Kora délután értük el Isztambult és a Boszporuszt. Mindketten elfelejtettük milyen nehezen ment a mai nap, hiszen itt álltunk Ázsia kapujában. Megálltunk fotózni. A híd túl oldala már egy másik kontinensen van! Azonnal felébredtünk, minden lehetséges módon igyekeztünk megélni az élmény minden pillanatát. A túloldalon egy csapat helyi motorossal találkoztunk, beszélgettünk, vázoltuk útvonalunkat, megmutattuk a zászlónkat, kis felüdülés volt az autópálya monotóniájában. Aztán vissza a valóságba, újra a sztrádán, messze van még Ankara. Több mint 600 km-t nyomtunk le aznap, és már világossá vált hogy nem fogjuk elérni a tervezett állomást. Sötétedett, a hőmérséklet rohamosan csökkent, 1500 méteres magasságban haladtunk, az út szélén hó. Elhagytuk Ankarát és szállást kerestünk. Már jóval előrébb kellene lennünk, tehát a holnapi pihenő helyett is mennünk kell.

Boszporusz – Ázsia.

Délelőtt már nem voltam jól. Megfáztam, rázott a hideg és levert voltam. Mire elértük Göremét, – ahová már tegnap este kellett volna befutnunk – kisütött a nap, egész kellemes volt. Jó volt, volt elég időnk körülnézni, kényelmesen megvacsorázni, sétálni, egyszóval regenerálódni. Megnéztük a híres sziklatornyokat, sőt a szállásunk is egy ilyen kúpban volt.

Kappadókia

Különleges képződmények ezek, henger alakú sziklatömbök meredeznek az ég felé, nagy csoportokban. A helybéliek fel vannak készülve a turisták fogadására milliárdnyi apró szuvenyír kacattal, a turista meg jön és vásárol. Az viszont tetszett, hogy az árusok nem erőszakosak, ha látták rajtunk hogy nem akarunk vásárolni, nem erőltették.

Törökország

Másnap reggeli után nyergeltünk majd irány délnek Szíria felé. Gyönyörű fenyveseken, hóval borított hágón, apró falvakon keresztül vezetett az út a hegyek túloldalára ahol már mediterrán éghajlat az uralkodó. Magunk mögött hagytuk a hegyeket és a hideget is, megláttuk az első narancsligeteket és nemsokára az első pálmákat.

Újra minden a terv szerint haladt, április 1-én beléptünk Szíriába.

Már a határátkelő épületein látszott a különbség a két ország között. A török határ új épületei, mozgásérzékelős lámpái éles kontrasztban állnak a Szír oldal lerúgott vakolatával és szoba közepén álló öntöttvas kályhájával. Ízelítőt kaptunk a továbbiakban ránk váró bürokráciából, ugyan itt még egész gyorsan mentek a dolgok.

Rögtön az első kereszteződésben megálltunk tájékozódni. Az erdőben Y kereszteződés, a jobb oldalon egy kis, téglaépület ajtó nincs, falak koszosak, közepén kályha. Négyen – öten ácsorogtak előtte. Én bújtam a térképet, egyszer csak hallom a rádión:
– Figyelj, figyelj, nem ám kinyírnak minket!!!

Felnéztem és levert a víz. Négy pasas koszos melegítőben, papucsban jött felénk, kezükben AK-47 es. Odajöttek hozzánk, kérdezgettek, honnan –hová, tapogatták a motorokat, nyomkodták a gombokat. Kiderült hogy ők polgárőrök, ez megnyugtató volt, de a sátrazást kihagytuk.

Estére Lattakiában voltunk, megtapasztaltuk a helyi közlekedési viszonyokat, amihez hasonlót talán Szicíliában látni. Dinamikusan vezetnek kissé erőszakosan, de azért figyelnek az oldalról érkezőkre és ismerik a féket is. Az emberek mosolygósak, segítőkészek. Látszik hogy nyitottak a nyugat felé, a nők sminkelnek, festik a hajukat, hordanak magas sarkút, azonban még élnek a hagyományok is. A főutca még este későn is nyüzsgött és fillérekért kaptunk egy falafelt, vagy szendvicset. Itt már nyilvánosan nem kapni alkoholt, csak teázók vannak, ahol a férfiak kártyáznak, és vízipipáznak.

Margat vára

Reggel folytattuk utunkat és megérkeztünk Quat al Marqebhez, avagy Margat várához. Ez a várrom magyar vonatkozással is bír, és még induláskor elterveztük, ha csak rövid időre is de újra magyar zászló fog lengeni a bástyáján. A keresztes hadjáratok idején II.András királyunk vezetett sereget erre, megpihent a várban, és a szalacsi sóbányák bevételéből éves járadékot rendelt el fizetni a vár fenntartására örökkön örökké. A hadjáratok idején II.András volt az egyetlen uralkodó, aki szárazföldön tudta hazajuttatni seregét veszteség nélkül. A vár feltárásán magyar régészek is dolgoznak, a Szír-Magyar régészeti misszió keretén belül.

Időztünk kicsit, körbejártuk, megcsodáltuk az épületet aztán nyeregbe szálltunk és továbbindultunk Damaszkuszba a kultúrák szülővárosába. Késő este érkeztünk a fővárosba. Hosszas bóklászás után találtunk egy szállást nem messze az óvárostól, de nem volt zárt parkolója. Egy lámpaoszlop tövében lezártuk a motorokat a világ legdrágább szállodaláncának egyik hoteljével szemben. Ez később nagy felelőtlenségnek bizonyult.

Április 3. péntek. Pihenőnapunkat töltjük Damaszkuszban. Az arab világban a péntek olyan, mint nálunk a vasárnap. Az üzletek zárva tartanak, csak késő délután nyit ki néhány. Leginkább a családjukkal töltik ezt a napot és templomba mennek. Így tettünk mi is.

Megálltunk egy mecset kapujában, tanakodtunk, bemehetünk mi ide? Nem muszlimoknak lehet-e? Egyszer csak két öreg nézett ránk, bátorítóan intettek, hogy menjünk velük nyugodtan. Összenéztünk, győzött a kíváncsiság, bementünk. Cipő, fényképezőgép ment egy szekrénybe, mi pedig átestünk az ilyenkor kötelező mosakodáson. Lábunkat térdig, kezünket könyékig, majd arcunkat mostuk meg. Most már készen álltunk hogy Mohamed próféta elé lépjünk. Leültünk az imaterem sarkába a díszes imaszőnyegre és csendben figyeltük mi történik. Az imám prédikációjából semmit nem értettünk, de érdekes volt.

Már pont azon agyaltunk, hogy kéne kiosonni, mikor csönd lett. Észrevettük hogy a hívek sorokba fejlődtek mindenki elfoglalta helyét az imaszőnyegen és minket néztek. Álljunk oda melléjük Mekka felé fordulva. Jujuj, mi lesz. Odaálltunk mi is motyogtunk a bajszunk alatt, utánoztuk a mellettünk állókat. Térdepeltünk, hajlongtunk, mint a többiek. A végén néhányan kezet ráztak velünk, gratuláltak. Talán a kultúrák közötti szakadékot látták csökkenni, talán azt hitték megtértünk. Nem tudom, de azt azonnal észre vettük, hogy nem volt osztatlan a sikerünk. Páran villámokat szórtak a szemükkel. Mindenesetre ez volt mindkettőnk életének eddigi legemlékezetesebb spirituális élménye. Mind az emberek, mind a vallásuk befogadó, barátságosak. Testközelből tapasztalhattunk meg egy ilyen eseményt, ami azt hiszem nem sokaknak adatik meg ilyen spontán formában.

Tovább folytattuk a városnézést, óváros, piac, Omajjad mecset. A piacon megvettük a szuvenyírokat, majd megnéztük az iszlám egyik szent helyét az Omajjad mecsetet. Lenyűgöző építészeti remekmű. Gazdagon díszített falakkal, gyönyörű imateremmel. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy mire kijöttünk valaki lenyúlta a cipőmet.

Omajjad mecset

Korán akartunk indulni, hogy kiérjünk a városból mielőtt beindul a forgalom. A motorokhoz érve láttuk, hogy az alu dobozok nyitva vannak, elloptak néhány apróságot. Az értékes dolgokat magunknál tartottuk. A Yamaha gyújtáskapcsolója csak lógott a vezetékein, eltörték a kormányzárat. Csak a keréktárcsa zár óvta meg a gépemet, attól hogy elválasszák tőlem és mentette meg a túránkat. Nagyon pipák voltunk. Ez egyáltalán nem hiányzott a sok szép élmény után.

Elhagytuk Damaszkuszt, Szíriát, majd a határátkelés 5 órás káosza után estére elértük a Holt-tengert Jordániában.

Ismét egy másik ország más emberek, más kultúra. Ismét feltűnik hogy még szegényebb részre értünk. Sok a nomád beduin az út mentén, de láttuk menekültek sátrait is. A fegyverekre viszont adnak. A határon és főleg a tengerparti úton ( Izraellel határos ) lépten, nyomon megállítottak, vadonat új amcsi rendőrautók, amerikai fegyverek, felszerelés. Hummerekre szerelt géppuskák követték mozdulatainkat. A rendőrök izraeli pecsétet kerestek az útlevelünkben.

Megmártózni a Holt-tengerben szürreális élmény. Ellenkezik minden eddigi tapasztalatoddal . Nem lehet elsüllyedni. Ha felfekszik az ember a vízre olyan, mintha egy félig felfújt matracon lebegne. A víz viszont olyan sós, hogy kimarja a páciens szemét. Állítólag valóban látáskárosulást lehet kapni tőle, annyira sós.

Holt-tenger

Már csak néhány nap és Egyiptomban leszünk.!! Ez lebegett a szemünk előtt, ahogy átszeltük a sivatagot Aqaba felé. Mivel még volt egy napunk az egyiptomi átkelésig ellátogattunk Petrába az elfeledett városba.

Petra

A belépődíj meglehetősen borsos, rengeteg a turista, és minden helybéli abból akar megélni, hogy egy rozzant szamáron furikáztatja az elhízott nyugati nyugdíjasokat, de szigorúan csak úgy hogy a rendőr meg ne lássa. Szerencsétlen szamarak. Mi pont ezért a lovat választottuk, de azok is rozzantak voltak szegények, az enyém majd összeesett alattam. Ahogy besétáltunk a kanyonba, a város bejáratához, valami furcsa érzés fogott el. Ezt a várost évszázadokig nem látta senki. Nem tudtak a létezéséről. Aztán előttünk volt a fő templom homlokzata. Szem száj tátva marad. Gyönyörű. Elgondolkodik ilyenkor az ember hogy sok száz évvel ezelőtt mennyi erő, akarat és szaktudás kellett az ilyen építményekhez. Eddig a fotókon csak ezt láttam és azt hittem ennyi az egész. Valójában hatalmas területen fekszik, a sziklákban mindenfelé a kőzetbe vájt lépcsőket, templomokat, lakásokat látni. Lehet két napos belépőt is venni, aki alaposabban meg szeretné ismerni e letűnt kultúra maradványait.

Petra

A kompunk másnap délben indult Aqabából, a Vörös tenger partján fekvő üdülővárosból. Megint megkezdődött a pecsétért, bélyegért, aláírásért sorbaállás, tolakodás, fizetés, lökdösődés. Pont végeztünk időben. Beálltunk a motorokkal a hajó hasába, a matrózok csak legyintgettek, hogy nem kell lekötni, jó az. Mi mondtuk de hát nem lesz ez így jó. Nem adtak hevedert, menjünk fel, mondták.

Elindultak a hajómotorok alapjáraton, majd úgy is maradtak este hétig. Itt senki nem siet. Nem tudtunk tenni ellene, tehát megpróbáltunk pihenni, aludni egy kicsit. Miután kifutottunk a fedélzetről egyszerre lehetett látni Izraelt, Jordániát, és Szaud-Arábiát. A hajó orra pedig a Sinai félsziget felé fordulva szelte a hullámokat. Izgatottan vártuk hogy Afrika földjére tehessük a lábunkat.

Jóval elmúlt éjfél mire a hajó kikötött Nuweibában. Ismét megkezdődött a pecsétek és aláírások sorozata. Ismét feltűnt hogy még szegényebb részre érkeztünk. A hivatalnokok koszos kis fülkékben ücsörögtek, irathalmok között. Mindenkinek külön dossziét nyitottak. Számítógép sehol nem volt. Ha jól számoltam kb. 150$-ba került, hogy beléphessünk az országba, úgy hogy minden szükséges okmányunk rendben volt. Átestünk az egész procedúrán utunkra engedtek. Ezekben az országokban jellemző hogy mielőtt ténylegesen elhagyjuk a határátkelőt még egyszer átnézik az iratokat. Itt is így volt, de volt egy civil ruhás férfi is, aki halkan sunyi hangon suttogta, hogy baksis money? Vagyis kérte a jussát, a semmit nem csinálásért. Késő volt, fáradtak voltunk, eleve sokat kellett fizetnünk a határon, tehát alacsony volt az ingerküszöböm. Nem díjaztam a kérdést, és magyarul kezdtem el ordítani vele, finoman tudtára adtam, hogy nem akarok ma már több pénzt itt hagyni. Meggyőztem. Feltette a kezét, oké,oké, és eloldalgott.

Az éjszaka közepén akartunk még haladni egy kicsit, de a tervezett út le volt zárva, nem engedtek át a katonák. Szállást kerestünk hát a tengerparti úton.

Április 8. szerda. Felkel a nap a Vörös-tenger felett és most láttuk meg hol is aludtunk. Képeslapba illő a látvány. Szikrázó napsütés, homokos part, kék tenger, pálmalevéllel fedett kis pavilonok, pazar.

Sinai-félsziget

Aznap át akartunk vágni a Sinai félszigeten és valahol Szuez környékén megszállni. Katonai ellenőrző pontokon haladtunk át, folyton kérdezgették hova megyünk. Ha meglátták az órámat vagy a napszemüvegem feltartott hüvelyk ujjal jelezték hogy milyen jó. Nem kapták meg. Még kell nekem is. Nyílegyenes sivatagi út vezet át a félszigeten nulla forgalommal. Késő délután már Szueznél voltunk és kezdtünk szállást vagy sátorhelyet nézni. Felvilágosítottak, hogy innen Kairóig az út egyik fele katonai terület. Mindegy menjünk Kairóba. Kértünk egy címet, hátha tudnak egy egyszerű kis motelkát valahol. Felírták egy papírra, mi meg tovább a fővárosba.

Kairó egy 20 milliós város. Soha nincs szünet, hihetetlen a forgalom és az autók mennyisége. Ránk sötétedett mire elhagytuk az elővárosokat és elértük magát Kairót. Irányonként három-négy sávban haladt a forgalom. Közlekedési lámpát nem láttam, táblát sem, az útburkolati jelek meg senkit sem érdekelnek. A nagy kereszteződések mind körforgalmak. Mindent összevetve kialakult egy rendszer, ami nekünk sokkoló, de helyi szinten működik. Nem volt dugó. Mi mentünk kb. 80km/h-val és folyamatosa jobbról, balról centikre húztak el az autók minimum 120-al. Meg kellett állnunk, hogy fújjunk egyet, mert félelmetes volt. Megtaláltuk a címet, persze az egész ország talán legpuccosabb helye volt. Kerestünk egy másikat. Nem volt messze a piramisoktól, az erkély a Nílusra nézett és még sört is lehetett kapni.

Kairo

Reggel megnéztük a piramisokat. Pont mint elképzeltem. Nem nagyobb, nem kisebb, pont olyan. Hatalmas, mint Petrában itt is érezni lehet, hogy a régi civilizációk sok titka vár még megfejtésre. Tódulnak a látogatók, a helybéliek meg pénzt kérnek, amiért megengedik, hogy a tevéjük szerepelhet egy fotón. Nézelődtünk kicsit, de nem eleget. Szerintem itt napokat is el lehetne tölteni. Nagy élmény volt. Sajnos nem lehet szavakba önteni, meg kell nézni.

Várt ránk még kb. 400 km aznapra, el akartuk érni Bahariya oázist. A piramisok a város szélén vannak, utánuk már csak a kies sivatag. Az egyenes úton itt is nagyon gyér a forgalom, csak néhány teherautó ment el, de azok, mint az állat, padlógázon. 75 km-re jártunk a fővárostól délre, amikor derült égből villámcsapás a nyíl egyenes úton a motor kiment alólam. Talppal előre csúsztam az aszfalton és láttam, ahogy a motor pörögve távolodik. Szerencsém volt, pont nem jött teherautó. Felálltam, végigtapogattam magam, nem fájt semmi. Addigra Barni már megfordult és visszaért hozzám. Talán jobban megijedt mint én, mert én fel sem fogtam mi történt. Odaballagtam a motorhoz, felállítottuk, a dobozok és a bukócső megvédte a komolyabb sérülésektől. Gombnyomásra elindult. Hallani lehetett, ahogy a kövek leestek a szívünkről. Kiderítettük mi történt. Egy hatalmas olajfolton mentünk át, egy olajfúró torony bekötő útjánál. Ezen csúszott ki a hátsó kerék.

Az út Siwa felé

Elértük Bahariya oázist. A kempingben kérdezősködtünk a tervezett utunk következő szakaszáról a Bahriya és Siwa oázisok közötti útról. Elmondták, hogy ezzel a málhával, ami a motorokon van esélytelen, mert út az csak itt-ott van. Inkább csak valami nyom a sivatagban. Továbbá még katonai engedély is kell, anélkül nem is vághatunk neki. Üzletet kötöttünk, befizetünk egy kétnapos terepjárózásra a fekete és fehér sivatagokba, és utána csatlakozhatunk egy másik terepjáróhoz, ami átviszi a felszerelésünket Siwába. Kialkudtuk az árat, kezet ráztunk a fickóval. Reggel indulunk,kint alszunk a sivatagban, reggel vissza bepakolunk a másik autóba és tovább.

Reggel megjött két Land Cruiser. A mi autónkban hét turista utazott. Elindultunk a Fekete-sivatagba, ami a felületét borító sötét lávakőzetről kapta a nevét. Felhős volt az idő, egész kellemes. Elképzeltük milyen lehet a nyári forróságban. Félelmetes volt még belegondolni is, mit képes művelni a természet a felkészületlen utazóval errefelé. Továbbmentünk a Fehér-sivatag nemzeti parkba. Ez a terület az itt látható fehér mészkőformákról kapta a nevét. Valaha egy hegység volt, de a homok és a szél elkoptatta és már csak néhány méter magas kúpok, maradtak. Érdekes képződmények, többségük gomba formájú, de van néhány különleges mint pl. nyúl vagy csirke alakú is. Este tábortüzet rakott a vezetőnk és kint éjszakáztunk a szabadban. Valami különleges nagyon keményfával tüzelt. Néhány karvastagságú darabot használt csak fel, de azok hajnalig égtek és olyan meleget adott, hogy ahhoz itthon egész nagy tüzet kellene rakni. Főzött hagyományos teát, zenélt, énekelt. Turista társaink meg a táskából elővarázsolták a whiskyt. Jól esett.

Csirke – Fehér-sivatag, Egyiptom

Fehér-sivatag

Nyúl – Fehér-sivatag, Egyiptom

A reggeli után visszamentünk Bahariyába, de útközben lerobbant a terepjáró. Értünk küldtek egy másikat, de az idő ment. A kempingben bepakoltunk egy másik autóba, minden dobozt, ruhát, csomagot az autó vitt. Plusz még 20 liter benzint fejenként. Csak a víztartály volt a hátunkon, minden más a kocsiban. 550 km volt a táv és 11 óra után indultunk. Sötétedésre át akartunk érni.

A Land Cruiser egy svájci turistát szállított és könnyedén tartotta a 120, helyenként 150-es tempót. Amíg volt valamilyen út mi 100 kmh körül tudtunk haladni mint a döngölt murvás utakon itthon. A harmadik katonai állomás után kb. 50 kilométerrel, Barni jelzett hogy elhagytam a rendszámom. A magyart is meg a határon belépéskor kapott egyiptomit is. Tiszta ideg volt. Visszaindultam hogy megkeresem. Ezzel értékes időt pazaroltam el, mert persze nem lett meg. A vezetőnk már kezdett pánikolni, hogy nem érünk át estig kezét dobálta az égbe és vissza akart fordulni. Barni mondta neki, hogy most már fogja be, és induljunk tovább, majd belehúzunk. Bal kéz felől homokvihar is közeledett. Nem voltak jók a kilátások. Innen mentünk amit ki tudtunk préselni magunkból.

Siwa felé

Elértük a „homokdűnéket” amik valójában átfúvások voltak, kis dombok. Keményen küzdöttünk velük, a motorok elásták magukat, kézzel kapartuk ki a homokból, aki átjutott segített kihúzni a másikat, vagy a hátul haladó megállt a domb előtt és úgy igyekezett segíteni az elöl haladónak. Kiszáradt a szánk, megittunk vagy öt-hat liter vizet, anélkül hogy pisilni kellett volna. Besötétedett és még mindig messze voltunk. Kezeim fájtak, az út rázott nehéz volt markolni a kormányt, a lámpák koszosak voltak, a szemüveg is poros, alig láttam valamit. Késő este aztán megláttuk az oázis fényeit. Nagy megkönnyebbülés volt. Az utolsó kilométereket már jó minőségű aszfalton tettük meg szlalomozva a világítás nélküli szamaras kocsik között.

Siwa oázis

Április 12 vasárnap. Pihenéssel töltjük ezt a napot. Átnézzük a motorokat, kilazult csavarok és megkopott enduro gumik jelezték hogy a motoroknak is kemény volt a tegnapi menet. A Yamahán lecseréltem az olajat, mert elérkeztünk a 6000-ik kilométerhez. Aztán a rendőrségre mentünk bejelentettük a rendszám elvesztését. Segítőkészek voltak, de meglepett hogy minden lépésünkről tudtak. Itt is és Kairóban is a szállodák előtt rendőr posztol, aki jelenti a turisták mozgását. Egy kézzel írott papírt adtak és biztosítottak, hogy a határon nem lesz gond. Kértem egy angol nyelvűt is, amivel igazolhatnám ezt Európában is. Ilyet nem adtak, az már nem tartozik rájuk. Ma kaptuk meg a Líbiai vízumunkat is, és megtudtuk, hogy holnap után reggel fél kilencre kell a líbiai határon lennünk ahol már várni fog ránk a vezetőnk. Kicsit szétnéztünk az oázsban, nem sokat változhatott az eltelt századok alatt, nők csadorban, tetőtől talpig feketében, általános a szamaras kocsi, Elég sok a turista, a tengerpart felől könnyen megközelíthető ez az oázis.

Ismét egy nagy és megismételhetetlen motoros kalandot éltünk meg, talán egyike vagyunk az utolsóknak, akiknek része lehetett ebben, mert a két oázist hamarosan egy új aszfaltút fogja összekötni.

Hétfőn elmentük a határ előtti utolsó városba, El Sallumba. Itt már nyoma sincs turizmusnak, egy kisváros a határszélen, rendetlenség, kosz mindenfelé.

Április 13 hétfő. Az Egyiptomi kilépő oldal minden eddigit alulmúl. Egy pesti nyilvános WC különbül néz ki mint az a hivatal, és most nem túlzok. Falak telefirkálva, a hivatalnok az asztala mellet tapossa el a csikket, a mosdókban áll a poshadt víz. Egyébként rendesek voltak, könnyen ment az ügyintézés. Pontosan érkeztünk a Líbiai oldalra ahol várt Abdul a vezetőnk. Líbiába nyugati turista nem léphet be mellérendelt vezető nélkül. Mindent elrendeztünk még itthonról. Keményen megkérik az árát, napidíjat kell fizetni, hogy átszelessük Afrika negyedik legnagyobb országát, ezért a lehető legrövidebb időt szándékoztuk itt tölteni. Amit nagyon sajnálunk. Legjobb tudomásom szerint mi voltunk az első magyar motorosok, akik keresztül motoroztak Líbián a húszas évek óta.

Első nap 500, második nap 720 kilométert mentünk. Már el sem fáradunk ezekben, a távokban. De a vállunkban és nyakunkban az izmok lemerevedtek, néha már ordítani tudtunk volna a fájdalomtól. A benzin nevetségesen olcsó, az akkori magas árfolyamon számoltuk úgy 40 -50 forint körül literjét.

Az elő 500 kilométer nagy részét homokviharban kellett teljesíteni, szó szerint fájdalmas volt. A szabad bőrfelületet a nyakunknál és a csuklónknál szúrta, vágta a homok. Másnap észrevettük, hogy a homok kikezdte a nadrágunkat a térd részen, megkoptatta a festést a motorokon, és vagy tenyérnyi részen fémtisztára pucolta a rozsdás felületű kipufogómat. A két hosszú nap után Khumsban éjszakáztunk és reggel itt megnéztük a híres római város Leptis Magna romjait. Hatalmas kiterjedésű romváros, a szokásos színházzal, arénával, közfürdővel, amelyben vízöblítéses WC működött. Ez úgy nézett ki , mint egy nagy nyilvános WC, sok ülőkével, az ülőke alatt pedig állandó vízáramlás biztosította az öblítést. A mi szemünkkel nézve felbecsülhetetlen érték van a kezükben, de ők nem törődnek vele. Azt mondják nem kell nekik turista, minek, az olaj sokkal többet hoz.

Leptis Magna – Khums, Líbia

Abdullal beszélgettünk kicsit a mindennapi dolgokról, mint hogy milyen az élet Líbiában, mit gondolnak Kadhafiról.stb. Úgy tűnt elégedett az életével, tud utazni, nagy háza van, jó autója. Hogy Kadhafi mennyi pénzt tesz el nem érdekli egész addig, amíg neki is megy a szekér. Elmondása szerint Kadhafi nem elnök, vagy diktátor, hanem ő a forradalom vezetője! Szerintem ennek az a szépséghibája, hogy egy forradalom nem szokott 40 évig tartani. Mindenesetre büszkék a vezetőjükre és elmondása szerint jól élnek. Nagyméretű Kadhafi képeket csak Tripoliban láttunk. Az egész úton Szíriában volt a legszembetűnőbb a személyi kultusz, ez meg sem közelítette az ottanit.

Tripoli – Líbia

Khumstól mindössze 125 km Tarabulus vagyis Tripoli. Délben már ott voltunk, elfoglaltuk az előre foglalt szobánkat ( ez volt az egyetlen előre foglalt szállásunk ), aludtunk egyet. És mivel a fővárosban nem kellett fizetnünk a napidíjat, előre megbeszéltük hogy maradunk egy napot. Mint már mondtam nincsenek berendezkedve a turistákra, tehát látnivaló sincs sok. A Zöld tér, ami a város főtere és az óváros, ami nem túl nagy. Az óvároson kívüli területeken árusok tömkelege igyekszik túladni mindenfajta gagyin, hamis verszacse, boss és társaik minden mennyiségben. A Medinában nem sok üzlet volt nyitva, mert persze már megint péntek volt. Csak járkáltunk késő estig, pihengettünk. Készültünk a holnapra , mert ismét egy határátkelés jön, Tunéziába.

Zöld tér – Tripoli, Líbia

Április 17 szombat. Probléma mentesen jutottunk át Tunéziába, azonnal feltűnt hogy az út szélén mindenki vagy benzint árul kannából, vagy pénzt vált. Az autópark az eddig látott legrosszabb, 40 éves Peugeot pick upok teszik ki a nagyobb részét. Első este Tataouineben szálltunk meg, nem messze a Star Wars forgatási helyszíneitől. Az egyik szálloda udvarán volt BAR. Bementünk egy sörre. Itt már szabad az alkoholfogyasztás, hát isznak is rendesen. Nagyon nem tetszett a látvány. Az eddig látott barátságos segítőkész embereknek itt nyoma sem volt. Dülöngéltek a pultnál, ordibáltak egymással, mint itthon egy kocsmában, de eddig azt láttuk, hogy mindenki tisztafejjel gondolkodik, nem erőszakos, nyitottak az utazók felé. Másnap megnéztük Ksur Habebát, ahol a Baljós árnyak című Star Wars film jeleneteit forgatták. Nem tudom mire is számítottam nem is találtam érdekesnek. Egyébként egy régi, hagyományos stílusú épületegyüttes, méhsejt szerűen egymáshoz illeszkedő több szintes kis helységekkel.

A hegyekben kanyarogva iszonyatos álmosság tört ránk. Lépten, nyomon megálltunk pihenni. A morálunk már nem a régi. Már nagyon idegesített, hogy ha megálltunk ,a kövek közül a semmiből mindig előjött valaki és a markát tartotta. A nyugat koldust csinált ebből a népből. A morálunk végképp mélypontra zuhant mikor nem tudtunk átmenni egy falun, városon, anélkül hogy a gyerekek ne dobálnának meg kövekkel, persze a fejünkre célozva. Szerencsére egy sem talált, még gyakorolniuk kell a mozgó célpontra dobálást, de ekkor eldöntöttük, húzunk egy gázt és meg sem állunk Tunisig.

Tunézia

Így jutottunk el a tervezettnél egy nappal korábban Tunisba. A Szicíliai kompra már Tripoliban megvettük a jegyet, tehát egész nap pihenhettünk. Szakadt az eső, és csak délután állt el. Ekkor merészkedtünk ki a szobából, hogy városnézésre menjünk. Körbejártuk a piacot, kicsit sétáltunk a környező utcákban, és este egy teázóban vízipipáztunk. Nagyon jó a menta teájuk, amit sok cukorral, nagyon édesen isznak.

Következő nap kora délután szálltunk motorra ismét hogy a kikötőbe menjünk, 5 órakor kellett volna indulnia a kompnak, beálltunk a sorba. A várakozók között árusok kínálták a szuvenyírokat, kihasználva az utolsó perceket is indulás előtt. Mielőtt beengedtek volna önjelölt ügyintézők jelentek meg, akik segítettek kitölteni a papírokat, és csak utólag lett világos, hogy ők is csak pénzhez akarnak jutni.

Gyorsétterem Tunéziában

Persze most is csak órákkal később jutottunk be a kapun, és az útlevél ellenőrzés után közölték velünk hogy nem oda fogunk menni ahová a jegyünk szólt. Az időjárás miatt törölték a Palermoi kompot. A hajó Salernoba ment Nápolytól valamivel délre. 20 órás útra készülhettünk, de mivel mi sokkal rövidebb kompolásra számítottunk csak ülőhelyünk volt. Hosszas egyezkedés után átváltottuk a jegyünket kabinra.

Végül 26 óra múlva kötöttünk ki Salernóban hajnali 4-kor. Már pirkadt mire hivatalosan is Olasz földön gurultunk, Pompeiben reggeliztünk, igen jól esett a péksütemény és a capuccino, több mint egy hónapja nem volt hozzá szerencsénk.

Ott jártunkkor ingyenes nap volt a múzeumban, díjmentesen nézhették meg a látogatók Pompei romjait. Belépve szinte tökéletesen megmaradt római városban sétáltunk. Teljesen ép vakolat, falfestmények, díszítések. Sokat fordítanak a helyreállításra is, folyamatosak a restaurálási munkák. A romváros 11 órára teljesen megtelt látogatókkal.

Pompei

Délután Cassinoba mentünk hogy másnap megnézzük Monte Cassino kolostorát. Későn keltünk, sokáig beszélgettünk és már két óra volt, hogy felértünk a hegytetőre. Az orrunk előtt zárták be a kaput. Vége a látogatásnak. Pech. A parkolóban körénk gyűltek az emberek, fényképeztek, velünk fényképezkedtek, mi meg mutattuk nekik a zászlónkat, merre jártunk milyen pecséteket és aláírásokat gyűjtöttünk. Ez Olaszországban nagyon furcsa, mivel ott a motoros mindennapos látvány, de nem ilyenek. Addigra már elég leharcoltan néztünk ki, szakállunk megnőtt, a motorok koszosak, nagy csomagok felkötözve hátul.

Innen kezdve szakadó esőben jöttünk hazáig. A dolomitokból semmit sem láttunk a köd miatt és úgy döntöttünk Szlovénia helyett Ausztrián keresztül jövünk Magyarországra. Egy benzinkúton az osztrák rendőr tette fel azt a kérdést, amit eddig megúsztam. Hol a rendszám? Mondtam hogy Egyiptomban. Papír van róla? Persze, arabul. Azt hitte hülyének nézem. Ráadásul a zöld kártyám sem volt nálam, azt mondtam ellopták a papírok egy részét Damaszkuszban. Bőrig voltunk ázva, fáztunk, szerintem megsajnált és továbbengedett minket. Jó fej volt.

Május 1 a hazaérkezés. Amikor átgurultunk a határon nagyon jó érzés fogott el mindkettőnket. Kiabáltunk a sisakba: IGEN MEGCSINÁLTUK, ITTHON VAGYUNK. A város előtti vendéglő udvarán volt megbeszélve a találkozó. Már néhány motoros várt minket, de a nagyobb csapat pár percet késett. Rögtönzött élménybeszámoló kerekedett. Rövidesen indulnunk kellett, mert a Monostori erődben már napok óta zajlottak a rendezvények és 15 órakor a polgármester várt minket köszöntővel.

Megérkezésünkkor a polgármester úrral

A nemzeti színű és Komárom város zászlaja lobogott a nyakunkba kötve. A kis motoros felvonulás begurult az erőd kapuján, sorfalat álltak nekünk. Közöttük vonultunk be a nagy pavilonba a színpad elé. Örömteli pillanatok voltak, találkoztunk családtagjainkkal, barátokkal. A polgármester úr köszöntött minket, egy-egy pezsgőt kaptunk, mi pedig átadtunk egyet-egyet az expedíciónk zászlójából a polgármesternek és a Kassák klubnak. Aztán csak örültünk, örültünk. Véget ért hát a kaland.

Számunkra bebizonyosodott, az arab kultúra befogadó és vendégszerető, csak a nyugati propaganda láttatja velünk az ellenkezőjét. Az út során szerzett élmények egész életünkön végigkísérnek majd.

Indulás: 2009. március 25.
Érkezés: 2009. május 1.

Költségvetés:
Számításaink szerint az út teljes költsége, amely magában foglalja az üzemanyag, a szállások, az étkezés, vízumok, komp, oltások, biztosítások és az előzetes felkészülés költségét, valamint egy kisebb biztonsági tartalékot, körülbelül 2 millió forint/fő.

Költségek amit itthonról intéztünk:

• vízumok: kb 40.000FT/fő + Libia kb 420 euro/fő ( 4 nap – három nap vezetővel, egy éj szállás Tripoliban, minden ügyintézés, regisztráció stb.)
• Carnet de passage: 100 euro/fő + 4200 euro kaucio a két motorra amit hazaérkezéskor visszakaptunk.
• Komp: Tunis- Palermo, kb 80 euro/fő
• Utasbiztosítás: 25.000 FT/fő
• oltások: kb 1.8000 FT/fő

Az út során kb 3.000 USD-t költöttünk fejenként, ami magában foglalja az összes étkezést,szállást ( helyenként igen drágát ) öt héten át, helyi biztosításokat, illetékeket, kompot (Jordániából Egyiptomba), üzemanyagot, belépődíjakat.

Tippek:

1:Amennyire csak tudsz készülj fel előre, gyűjts információt az útvonaladról. Az előzetes felkészülés időt spórol az út során
2. A súly kritikus tényező. jól gondold át mit viszel.
3. A motor az első. Minden lehetséges módon készítsd fel a motorod indulás előtt, a csomagban legyenek a típushibák javításához pótalkatrészek. Elvárod a motortól hogy hazahozzon a nagy útról, hát tegyél meg érte mindent te is.
4. A nyelv. Az emberek szeretik ha saját nyelvükön szólnak hozzájuk. Legalább egy Jó napot és a Köszönöm megtanulása helyi nyelven a minimum tisztelet az érintett ország lakói felé, és nem tart tovább pár percnél. Megéri.
5. Csak palackozott vizet igyál, és nézd meg hogy bontatlan-e a palack mielőtt nekilátsz. Legjobb megelőzni a bajt.
6. Tőlünk keletebbre a motoros túrista fura szerzet, a helybeliek általában kedvesen fogadnak.Tegyünk így mi is, egy mosoly mindíg segít. Kis humorérzékkel általában a nehezebb helyzetek is könnyebben megoldódnak.
7. A határátkelőkön a végtelen nyugalomé a főszerep. Többnyire hosszadalmas és bonyolult a határátlépés, ha kiborulsz nem segíted a dolgok intézését, inkább csak kitolsz magaddal.
8. Ha készpénz kell és nincs hely valuta, akkor dollár. Eurot egyre több helyen elfogadnak de a USD még mindíg rulez.
9. Legyenek nálad a magyar nagykövetségek, konzulátusok elérhetőségei, rendőrség, mentők hívószámai. A neten könnyen megtalálhatod ezeket még indulás előtt.
10. Rendszeres időközönként adj hírt magadról, és legyen forgatókönyv arra az esetre is ha esetleg nem hallanak felőled itthon. A felkészülés során dolgozzatok ki vészforgatókönyvet. Menjetek át az összes variáción, folyamatosan kérdezgetve : Mi van akkor ha…?

Részletes útiterv:
1 nap: Komárom – Sibiu ( Nagyszeben ) Románia Indulás Komáromból a Polgármesteri Hivatal elől.
2. nap: Sibiu – Trojan Bulgária
3. nap: Trojan – Isztambul Törökország
4. nap: Isztambul – Ankara – Göreme
5. nap: pihenőnap
6. nap: Göreme – Topbogazi
7. nap: Topbogazi – Margat Szíria
8. nap: Margat – Palmyra részben terepen
9. nap: Palmyra – Damaszkusz részben terepen
10. nap: Pihenőnap Damaszkusz városnézés
11. nap Damaszkusz – Holttenger Jordánia
12. nap: Holt tenger – Petra – Aqaba
13. nap: Aqaba –Egyiptom
14. nap: Giza
15 nap: As Suwan – Alamein
16. nap: Pihenőnap
17. nap: Alamein – Siwa részben terepen
18. nap Siwa – Musai részben terepen – Líbia
19..nap Tartaléknap, hogy iőıben előre tudjuk számolni a Líbiai határhoz való megérkezést
20. nap Lybiai határ – Ajdabiya
21. nap: Ajdabiya – Surd
22. nap: Surd – Tripoli
23. nap: Tripoli városnézés
24. nap Tripoli – Ras Jdayr – Kirchaou
25. nap: Kirchaou – Tatouine
26. nap: Tatouine – Beni Kheddache – Kebili
27. nap: Kebili – Hamma – Tunis
28. nap Tunis – Palermo Olaszország
29. nap: Palermo – Messina
30. nap: Messina – Nápoly
31. nap: Nápoly – Bologna
32. nap: Bologna – Cortina d’Ampezzo
33. nap: Cortina – Bled Szlovénia
34. nap: Bled – Komárom Magyarország. Érkezés Komáromba a Polgármesteri hivatal elé

˝… Mindannyian része vagyunk az életnek, nem lehet hogy nem teszed meg amit tenni akarsz, nem lehet hogy nem kergeted az álmaidat a mindattól való félelem miatt hogy mi történhet veled vagy valamelyik barátoddal.˝

Simon Pavey
Dakar versenyző

Szabó László
www.medmania.hu