Milyen gyönyörű az a havas hegycsúcs ott jobbra! Láttad?… Sajnos nem láttam, mert mire a barátnőm kimondta ezt a mondatot, már legalább két hajtűkanyaron voltunk túl. Motorozni a Dolomitokban már csak ilyen.

Az idei szezon levezetőjeképp a barátnőmmel elhatároztuk, hogy bejárjuk 3 napban Európa legszebb motoros paradicsomát, az Alpokat. Természetesen a Glossglocknert szemeltem ki egyik lehetséges célpontként, ám hamarosan lejjebb csúszott a tekintetem a Michelin nagy Eurpópatérképen a Dolomitok tekergős, zölddel jelölt hágóira.

Reggel korai kelést tervezünk, ami részben sikerül is, hál’ Istennek előző este becsomagoltunk szinte mindent a hátsó- és oldaldobozokba, így egy gyors öltözést követően már útra készen állunk 8-kor Óbudán. Az M7-es kivezetőjénél beszerezzük a pályamatricát és irányba állítjuk magunkat a határ felé. Napsütéses, kellemes későnyári időben szaladunk végig a pályán a Balaton csücskéig, majd át a 710-es nagyon jó minőségű úton 8-asra. A határ előtt megállunk tankolni és reggelizni. Mivel ez a nap a kiutazásról szól, nagyjából 200-250 km-enként tervezünk egy pihenőt. A határ után gyorsan rátérünk az A2-es autópályára, ahol már csak a Wörthi-tó csábít le minket egy kis sétára. Itt már érezhetően vége volt a szezonnak, csupán kevés tehetős osztrák polgár sétálgat kedélyesen a tökéletesen rendben tartott sétányokon.

Hamarosan újra az autópályára kanyarodunk, csak egy-egy szép templom, várrom vagy alagút fotózása dobta fel a pálya egyhangúságát. Spittalnál magunk mögött hagyva az A2-est, rátérünk a 100-as főútra. A táj egyre szebb, magas helyek nőnek ki a földből, végig egy patak mellett motorozunk az egyre magasabb hegyek által körbeölelt völgyben egyenesen a naplementébe. Ennél idillibbet nehéz elképzelni.

Lienz előtt felkapaszkodunk az Iselsberg Pass-ra, amely mentén helyezkedik el szállásunk, a Hotel Iselsbergerhof, ami egy családi üzemeltetésben lévő kifejezetten motoros szálloda. A tulajdonos a kapuból név szerint üdvözöl, majd egy pohár sörre invitál minket. Jó helyen vagyunk! 🙂 A szobánk egy majd’ 3000 méteres csúcsra néz, alant pedig a völgy ahonnan jöttünk. Egy finom vacsora és 650-km után nem kell altató.

Kicsit hűvös, ködös reggelre ébredünk, ám amint felbukkan a nap a hegycsúcsok közül, szinte perceken belül a szikrázó napsütésé a főszerep. Este házigazdánk a vacsoránál a kezünkbe nyomott egy csomó térképet, könyvet így reggelre már a fejemben és a GPS-ben volt a mai nap szédületesnek ígérkező terve az olasz Dolomitokban. Reggeli után kihozom hűséges V-Stromom a garázsból, ahol a többi vendég motorjával együtt az éjszakát töltötte. Nyeregbe pattanunk és leszaladunk Iselsberg szerpentinjén a helyoldalról, hogy aztán az E66-os úton, majd az osztrák SS49-en keresztül átmotorozzunk az olaszokhoz, Cortina d’ Ampezzo-ba, a mai nap kiinduló pontjára. Utunk ismét pedánsan rendben tartott porták, valószerűtlenül tökéletesre vágott zöld mezők közt vezet. A fogalom gyér, út közben találkozunk jó néhány motorossal, motoros csapattal. Az SS49-ről egy éles kanyarral az SS51-re fordulunk és bevesszük magunkat a Dolomitok sűrűjébe. Timi szorgalmasan dokumentálja utunkat, amerre csak nézünk égbe meredő hol kopár- hol havas helycsúcsok néznek le ránk.

Cortina d’ Ampezzoban megállunk egy tankolásra és rövid pihenőre, készítünk egy pár panorámafotót. Kifelé Ampezzo-ból átmegyünk azon a sziklába vájt alagúton, amit a legtöbb motoros tesztben megörökítenek. Állj, ezt még egyszer! Le kell videózni!

Felkapaszkodunk a nap első hágójára, a Passo Giaura. A látvány körben leírhatatlan. Csodás az idő, alig vannak rajtunk kívül. A hegyoldalak őzbarnán pompáznak körülöttünk, a távolban éles hegycsúcsok. Ezt órákig elnéznénk, de hajt minket a kíváncsiság. Ha az első hágó ilyen, milyen a többi? Matrica a dobozra és irány tovább!

Caprile-nél alsóbb rendű útra kanyarodunk, ám az út minőségén ebből semmit sem tapasztalunk. A völgyben hangulatos falvacskákon haladunk keresztül nyugatnak, majd Malga Ciapla-nál élesen északnak fordulunk miközben a Marmolada 3342 méteres csúcsát fotózzuk. Megérkezünk a Passo Fedaia-hoz (2057m). Semmi extra, sajnos a kilátás innen nem annyira látványos. Nyújtózunk egyet, én bezsákmányolom a kötelező matricámat és uzsgyi tovább. A hágó után lefelé van viszont egy víztározó, ami a szikrázó napsütésben gyönyörű látványt nyújtott a közvetlen mellette magasodó havas hegycsúccsal. Kár, hogy pont ellenfényes volt a megvilágítás, azért jó képek készülnek.

Canzei után egy elágazáshoz érkezünk, vagy a Sella felé, vagy a Pordoi felé lehet tovább menni. Ez nem ér, mindkettő kell!! Először legyen a Pordoi, aztán vissza a Sellára. Na, így már rendben lesz 🙂 A Pordoi a Dolomitok egyik legmagasabb hágója a maga 2239 méterével. Leparkolunk a hatalmas parkolóban, szerencsére alig vannak az autósok, motorosok is csak elvétve. Hiába, szezon vége, de ennél kellemesebbet el sem tudtunk képzelni, Van, hogy tíz percig egyetlen jármű sem jön szembe, előzni egyáltalán nem kell.

Szemezünk a felvonóval, de előtte együnk valamit, mert a reggeli már nagyon messze van. A pénztáros néni úgy nézi a kártyámat, mintha nem is látott volna még ilyet, aztán vélhetően az üzletvezető már megbarátkozik vele, meg a gondolattal is, hogy én bizony ezzel kívánok fizetni a spagettiért.

Hátra arc a Pordoi-ról, irány vissza a Sella hágó (2244m). Ez tényleg egy igazi hágó egy szerpentin szélén. Nagyon tetszik! Telibe látszik a Sella Csoport, és a szerpentin, ahonnan jöttünk. Úgy érzem magam, mint a kisgyerek, akit kiengedtek végre a játszótérre, amikor meglátom, hogy „28 Tornati” (ennyi a hátralévő számozott hajtűkanyarokat errefelé).

Körbemotorozzuk a Sella Csoportot, majd Arabba-nál balra fordulunk az SR48-ra kelet felé. Mai utolsó hágónk a Passo Falzarego (2117m). Már kezd sötétedni, és az ezer hajtűkanyar kicsit elfárasztott minket. Rövid pihenő, nyújtózkodás, és ismét nyeregben, de már hazafelé. Annyit még csavarunk a visszaúton, hogy Cortinát jobbról kerüljük ki, tovább az SR48-on egészen az E66-ig. Ide már sötétben kanyarodunk ki, jó éjt intünk a Dolomitoknak és a kicsit hűvös levegőben tempósan haladunk Ausztria felé. Nyolc körül érünk a szállásra. Vacsora és egy sör után jól eső fáradtsággal térünk nyugovóra.

A tegnapi nap elég mozgalmas volt, de én valamiért már reggel 7 előtt csak az órámra pislogok az ágyban. A mai nap talán még a tegnapinál is többet, szebbet ígér? Ki kell deríteni, nem bírok aludni! Fél nyolckor lemegyünk reggelizni. A szállodában csak motorosok vannak, BMW-sek, KTM-esek. A reggelinél mindenki a térképekbe és a kávéjába merül. Összepakolunk, az aludobozokat a portán hagyjuk, ezekért majd dél körül tervezünk visszajönni. A Strom szarvát északnak fordítjuk és fél kilenckor már száguldunk is a híres Grossglockner Hochalpenstrasse felé. A pára, mint valami takaró, még eltakarja a völgyekben megbújó kis falvakat, az égen egy felhő pamacs sincs, szikrázó napsütés. Több mint ideális! Hamar Heiligenblutban találjuk magunkat, innen csak felfelé vezet az utunk a fizetős kapuhoz. 18 Euro a belépő a motorra, kapunk matricát 🙂 és egy tájékoztatót magyar nyelven. Ne kérdezd honnan tudta a pénztáros, a rendszámot nem láthatta és egy szót sem szóltam hozzá! Már dörzsölöm a tenyerem, mi kétszer is végig fogunk menni rajta, így mindenképpen megéri az árát.

Az út kiváló minőségű, ahogy vártuk. Kedd reggel van, gyakorlatilag egy lélek sincs a környéken. Imádjuk! Az első cél a Kaiser Franz Josef Höhe kilátó és a gleccser. Apró vízesések, gyönyörű türkiz zöld tavacskák mellett kapaszkodunk fel a kilátóhoz. Rajtunk kívül két motor van, autó alig. A látvány lenyűgöző, csupán a mormotákat hiányoljuk élőben, a szuvenír boltban százával füttyögnek az ember után plüss kiadásban, amikor elmész előttük.

A következő cél az Edelweiss Spitze. Ehhez vissza kell menni egy körforgalomig pár kilométert. Szűk hajtűkanyarok, alagutak, leírhatatlan mélységek és magasságok. A hátsó stabilizáló fékről le sem veszem a lábam, dolgozik a gumi a peremig, Timi fényképez, én meg majd megnézem a képekről jobban, hogy hol is jártunk, mert most nem érek rá 🙂

Az Edelweiss Spitze Bikerpoint nagyon szép. Láthatod, hogy honnan keveredtél ide, de az utolsó pár száz méter felfelé és lefelé szenvedés, egyesben a kis macskaköveken. Dönti, dönti, egyik peremről a másikra borítom a vasat, közben látom, hogy alig van már benzinünk. Leszaladunk Wald-ba tankolni, ezt dobta legközelebbinek a GPS, majd újra vissza a fizetős panoráma útra.

Dél helyett délután kettőkor érünk vissza a Hotel Iselsbergerhof-hoz a dobozokért. Megtettünk már 170 km-t, és még több mint 650 km van hátra. Húú.

Hát ennyi lett volna a túra kellemes része, innen már csak hazafelé megyünk, de nem szomorkodunk. Kicsit pihenünk, feltesszük az oldaldobozokat, búcsút veszünk a szívélyes vendéglátónktól és már szaladunk is le ismét a hágón Lienz felé.

Spittalnál megállunk egy Aldinál, mivel az ebéd kimaradt, betankolunk egy kis gyümölcsöt, meg nasit, kell az energia, főleg a következő egyhangú pályázáshoz egészen Früstenfeldig. A pálya olyan izgalmas, mint szokott. Találkozunk egy magyar motoros társasággal, szintén hazafelé tartanak, többnyire BMW-sek. Integetünk, villogunk, aztán elhagyjuk őket. Ismét nagyon megszomjazott alattunk a motor, már 30 kilométere minden kanyar után a megmentő kutat keresem, de sehol. Ez így lehet nagyon ciki is, pályáról le, GPS-ben megkeresem a legközelebbi itatót. Hat kilométer és hosszas keresés után megtaláljuk – azt a három csövet a betonban, ami valaha a kúthoz tartozott. Szerencsére párszáz méterrel később van egy másik, ráadásul működik. Tankolás, gyorsan vissza a pályára.

Rábafüzeshez negyed 9-kor érünk, épp besötétedett. Húsz perc szünetet tartottunk az OMW kútnál. Bár szinte otthon érezzük magunkat, az még legalább 260 kilométer. Tempósan haladunk a 8-ason, még a falvakban sem nagyon engedem vissza a gázt. Csöndben suhanunk át az országon az éj leple alatt. A Balaton csücskénél még egy tankolás és nyújtózkodás, az utolsó 80 km-re nem is emlékszünk, úgy elment.
Éjfél előtt gördülök a kapunk elé, tizenhárom órányi motorozással és 805 kilométerrel a hátunk mögött.

Amit lehetett, megnéztük ebben a csodálatos három napban, belekóstoltunk a Dolomitokba, ami annyira biztosan elég volt, hogy tudatosodjon bennünk, ide még JÓPÁRSZOR vissza kell térnünk!

Szállásunkat, a Hotel Iselsberghof-ot bátran ajánljuk minden motoros figyelmébe, házigazdánk mindenben a segítségünkre volt, igyekezett a kedvünkben járni, a legkevesebb, amivel honorálhatjuk, hogy jövőre ismét visszatérünk.

A három napban minimum napi 10-11 órát motoroztunk, kicsit több, mint 1.800 km-t tettünk meg és valahol 50 ezer forint körül költöttünk.

Szöveg: Dénes Kálmán, Kép: Kis Tímea, Dénes Kálmán, 2009.10.01.