Balkán túra, 2009.

Minden irományt illik elkezdeni valahol. Nem lehet csak úgy belevágni, hogy pl.: „Átléptük a határt Barcsnál”. A mi idei, nyári túránk sem így kezdődött. Sőt, sokáig az is kétséges volt, hogy az előző évekhez hasonlóan el tudunk-e menni hosszabb időre motorozni? Köszönhetően egy figyelmetlen autósnak, aki tavaly ősszel elütött minket. De abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy töretlen optimizmussal (bár elmondhatnám ezt a kezemről is ) egész télen arról beszélgettünk, azon voltunk, hogy a hiábavaló önsajnálat helyett a jövő terveit szövögettük. Még ha ez néha kissé túlontúl derűlátóra is sikerült.

Régóta dédelgetett vágyunk egy Tunézia-túra, de a jelenlegi körülmények miatt sajnos be kellett látnunk, hogy ennek nincsen realitása. Sem a gyógyulásom pillanatnyi állása, sem anyagi helyzetünk nem állt úgy, hogy érdemes lett volna komolyabban latolgatni ennek lehetőségeit. Előbbi a többszöri operációval és a sok-sok kezeléssel szólt közbe, utóbbi a hosszadalmas biztosítási procedúra miatt vetett gátat a vágyaknak. (A totálkáros roncs erősen avultatott árát 9 hónap elteltével fizette csak ki a biztosító, az egyéb károk megtérítése még szóba sem került. Ez a jelenlegi gyakorlat szerint még akár évekig is elhúzódhat.)

Optimizmusom megőrzésében Feleségem szüntelen támogatása mellett nagy segítséget nyújtottak a különféle motoros internet-oldalak. Egész télen át folytak az élménybeszámolók, tapasztalatcserék, nagy viták, vagy csak a baráti hangvételű levélváltások, tervekről, vágyakról, álmokról.

Elhatároztam, hogy minden realitást félretéve új motor kell a házhoz abban a pillanatban, mihelyst sérült bal kezemet újra motorozásképesnek nyilvánítom. Vagyis, legalább négyszer be tudom egymás után húzni a Simsonom kuplungját 1-1 másodpercnyi időre anélkül, hogy a szemeim kiugranának a helyükből a nagy igyekezet miatt. December közepére ez is megtörtént és január harmadik hetében már a garázsban állt a rommá tört Pan European utódja, egy gyönyörűséges fekete Varadero.

Eközben TDM-es ex-márkatársaim szerveztek egy ausztriai szezonnyitó túrát, amire mi is beneveztünk. Nagyon jó hangulatú két napot töltöttünk velük együtt és nem mellesleg megismerkedtünk pár olyan emberrel, akikkel eddig csak virtuálisan voltunk kapcsolatban. Tamás és József már korábban említették, hogy készülnek egy Balkán túrára oldalbordástól együtt, amolyan kempingezős, nézelődős, nyugis kivitelben. Szóval olyan útról beszélgettünk, ami számunkra is érdekes lehet. El is döntöttük bő pár perces gondolkodási idő után, hogy velük tartunk.

Közös Schneeberg túránkról hazafelé jövet Tamásék sajnos terven kívüli randit tartottak egy őzzel. Hál’ istennek felesége sértetlen maradt, ő is „megúszta” egy kulcscsont-töréssel, de ez és motorjának állapota már elég is volt ahhoz, hogy a közös utazást kényszerűen lemondják. Így maradtunk két motorral, Edit és Józsi, valamint mi ketten F-fel. Nagyon sajnálom Tamást, mert ez az út igazából az ő túrája lett volna, mi csak csapódtunk az ötlethez. Biztosan lesz még alkalma bepótolni.

Regenerálódás és szezonra való felkészítés gyanánt beneveztünk még az egyik internetes oldalon meghirdetett „48 óra körbe, Magyarország határa mellett” című teljesítmény-túrára, amit sikeresen teljesítettünk. Eztán már nem volt kétséges, újra a régi formánk felé közelítünk, mit nekünk napi 6-800, motoron eltöltött kilométer!

Hosszas és minden részletet kiveséző levelezés után eldöntöttük az indulás időpontját, egy június végi szerda reggel lett kiszemelve úgy, hogy a hazaérkezésre legkésőbb a következő hét szerda éjjelére kell sort kerítenünk. Kialakult a meglátogatandó célpontok listája is. Az útirány nagyjából: Horvátország – Bosznia-Hercegovina – Montenegró – Koszovó – Albánia, majd ugyanez hazafelé. Koszovót végül a róla érkező hírek miatt kihagytuk. Lehet, hogy félelmünk alaptalan volt, de talán majd legközelebb…

Nem sokkal indulás előtt nekem közbejött egy munkaút Ausztriába, ahonnan csak szerdán délután érkezem haza. Úgy egyeztünk Józsiékkal, hogy ők, tartva magukat az eredeti menetrendhez elindulnak szerdán reggel, majd este megírják sms-ben, hogy hol vannak. Mi pedig másnap délelőtt beérjük őket. Szeretek éjszaka vezetni, ezért nem is aggódtam emiatt.

Az előkészületek a már megszokott rutin szerint mentek végbe. Egy héttel korábban tettünk egy röpke másfél napos, sátorozós kört Ausztria- Olaszország- Szlovénia viszonylatban, amelynek a lényege az volt, hogy teljes menetfelszerelésben próbáljuk ki a Varát.

Sajnos a vételárába belealkudott gyári dobozrendszere elég kis űrtartalmú darabokból áll. Eladnom minden igyekezetem ellenére sem sikerült őket, pedig csak ez után tudtam volna megvenni rá a régóta áhított 45 literes aludobozokat. Így kényszerből maradt a „B”- terv, kiegészítő csomagtartó barkácsolása a motorvédő bukócsövekre. Mikor ezek elkészültek, rájuk teljesen biztonságosan egy-egy, 30 literes hengerzsákot tudtam felpókozni. Ez nem csak arra volt jó, hogy ennyivel több motyót tudtunk magunkkal vinni, de az előre és alacsonyra került kilók javították a motor stabilitását a jelentős teherrel. Indulás előtt kíváncsiságból ráálltam cégünk hitelesített hídmérlegére a felmálházott és teletankolt motorral. Háromszázötven kilogrammot mutatott kereken, alig hittem a szememnek. Biztos, ami biztos alapon nyomtam még egy kicsit a hátsó gumiba, így az előírt érték helyett 2,9-es nyomással várta az utat.

Este kilenc körül jött a hívás Józsitól, hogy letáboroztak Jajcéban. A cél ismeretében úgy döntöttünk, hogy ha alszunk egy kicsinykét és éjjel kettőkor útnak indulunk, akkor délelőtt 10 körül randizhatunk társainkkal. Gyors ellenőrzés a pakolási lista segítségével, aztán a még hiányzó motyók keresgetésével és a még fellehető üres helyekre való elhelyezésével kitöltjük az időt, majd’ éjfélig.

Itt kérem szépen, valami fatális tévedés van! Csörög az ébresztő, de lehetetlen, hogy már fél kettő legyen, hiszen még csak most csuktam le kis szemeimet. Aztán lassan tisztul az elme és muszáj felkelni. Álmosan, lassan megy a készülődés, lesz is fél három, mire elindulunk.
Első falu, messziről köröz a rendőr a „fénykarddal”. Tegnap a csapból is az EU-s összevont, motoros ellenőrzési akció híre csordogált, de nem sejtettem, hogy talán az elsők leszünk. Alapos-hosszas vizsgálódás után csak annyit kérdez, „Nincs ilyenkor hideg motorozni?”.
Megszokott utak, hajnali, álmos, ritka forgalom. Csak a vadveszély miatt kell óvatosnak lennem. Állandóan fürkészem az út két oldalát. A bukócsőre szerelt két fényszóró is úgy van beállítva, hogy az út felé közelítő vad már jóval korában észlelhető legyen, amikor még nincsen közel a padkához. A Zselic dombvidékén szükség is van rá, ez hazánk egyik leg vaddúsabb vidéke.
Pirkadat után nem sokkal érünk Barcsra, szeretnék tankolni, de a kút csak 6-kor nyit. Kissé fura egy határátkelő-város esetében.
Több éve már, hogy utoljára EU-n kívüli ország irányában hagytuk el hazánkat, ezért már szinte élményszámba megy az aprólékos útlevél ellenőrzés. A kedves finánc-hölgy szeme csillog, mikor utazásunk célja felől érdeklődik és meghallja a választ. A Dráva-híd túlsó oldalán már csak egy nagyon álmos horvát hivatalnokot találunk.
Nagyon hideg van, most kezd kelni a Nap. Megállunk és kicsit melengetjük kezeinket a blokkból áradó melegnél. Még nincsen markolatfűtés a motoron, pedig korábban megfogadtam, hogy az elsők között fog szerepelni az extrák között, ha új motort veszünk. Jól esik bekapni egy-két szendvicset, kár, hogy a termoszra nem gondoltunk. De hát úgy is a balkáni nyárba motorozunk!

Kora reggeli pihenő

Az időjárás előrejelzés az elmúlt napokban egyre hűlő levegőről és kisebb-nagyobb csapadékról adott számot, de ennek még semmi jele sem volt. Ahogyan a Nap egyre feljebb küzdi magát, úgy emelkedik a hőérzet és a kedvünk is egyre vidámabb. Azt csak a lépten-nyomon feltűnő szétlőtt házak tudják néha kissé megzavarni.

A horvát-szerb határon a túloldali határőr katonás hangnemben érdeklődik felőle, hogy mi célból keressük fel hazáját? Kicsit vizsgáztat, hogy az általa felsorolt városok hallatán milyen reakciót produkálunk, de mikor látja, hogy felkészültünk, a maga módján mosolyogva, továbbot int. Itt már egyre sűrűbben haladunk át muzulmán településeken, kellemes látványt nyújtanak a mecsetek és a mellettük álló minaretek.
Lassan itatni kell (hála a barcsi kútnak), egy gondom van csak, nem váltottunk Konvertibilis Márkát és nem tájékozódtam előre, hogy elfogadják-e az Euro-t. Banja Lukában találunk egy nagyobb kutat, ahol kérdésemre a kutas bólogat, miszerint elfogad hitelkártyát. Nem is volna semmi gond, ha nem éppen most purcanna ki a telefonvonal. Várni kell. Tipródok egy ideig, aztán bátortalanul megkérdezem, elfogad-e Euro-t? Mosolyogva bólogat és már váltja is 1: 2 arányban. Kár volt ezen aggódni, később is mindenhol elfogadták az uniós közös pénzt, csak az átváltás mértéke változott, de a leg aljasabb helyen sem adtak érte kevesebbet 1,8-nál.

Jajcéba érve kisebb gólyaürülék üzemmód után rátalálunk Józsiékra. Takaros kempingben töltötték az éjszakát 10 € fejében. Gyors üdvözlés után már csorgunk is utánuk Dél felé.

Józsi, Edit és a nagy becsben tartott TDM-850

Jablanicánál a Neretva hídján állva döntünk a további irányról. Tervünk, hogy Sarajevo felé megyünk tovább, Montenegrót körbejárva, Albániát megkóstolva, Dubrovnik érintésével jövünk vissza Mostar felé. A hídkorláton mindenütt lövések nyomai. A golyók ütötte lyukak irányából kirajzolódik a nem is oly rég itt zajlott dráma. A több irányból érkező lövedékek mind egy helyre, a hídfőnél lévő mintegy 15 centis kőperemre mutatnak, ami mögött a célba vett katona bújhatott meg. Olyan borzongást érzek, mint még soha ezelőtt. Még sok kilométeren keresztül kísért a gondolat, hogy ha kissé „lejjebb” születek, akár én is lehettem volna a híd védelmére kivezényelt katona.

Szarajevóba érkezve kisebb baki után benavigáljuk magunkat az óvárosba, Edit útikönyve és az új IGO segítségével. Az óvárosról nehéz bármit is elmondani, egyszerre csodálatos, meseszerű és kicsit taszító egyben. Az első kettőről az épületek, mecsetek, virágok, a sok száz éves üzletek, maguk az ottani emberek gondoskodnak. Utóbbi az erőszakos koldusoknak, kényszerből kéregető gyerekeknek köszönhető. A több alkalommal erre járók szerint ez ugyanúgy hozzátartozója a keleti kultúrának, talán csak az én gyomromnak nehéz bevennie.

Ő a híres burek. Nagyon finom és rendkívül laktató. (Edit fotója)

Nem úgy, mint a pompás, húsos bureket, amit az egyik bazárbeli kereskedőnél kóstolunk meg. Miközben esszük, megszólal a fejünk felett a müezzin éneke. Mint ha Csodaországba tévedtünk volna.

Szarajevó, óvárosi kút

A lányokat persze mágnesként vonzotta a kézművesek kalapálásától hangos utca. Gyönyörű ékszereket és népművészeti remekeket láthattunk itt, de adózva a katasztrófa turizmus oltárán, kilőtt lövedékek megürült hüvelyeiből is találhatunk mindenféle dísztárgyat. Végül, kitartó és görög hajókereskedőket megszégyenítő alkudozásukat követően pár euróval szegényebben, de néhány csecsebecsével gazdagodva hagytuk magunk mögött az iparos-negyedet.

A lányok alkudoztak a kézművesekkel

A többiek még szerettek volna bemenni az egyik nagy mecsetbe, de egy helybéli eléggé morózusan elutasítja őket, mutogatva a táblán a látogatási időt. Nem szeretnék paranoidnak tűnni, de a szemében és hanghordozásában nem csak a helytelen időpont miatti rosszallást véltem felfedezni. Nem vagyok vallásos, templomjáró ember (erdőbe és vízpartra járok a „zűrös” lelkiismereti ügyeimet elrendezni magammal), de elfogadónak neveltek. Az oktalanul elutasító dolgok viszolygást váltanak ki belőlem. A lányok amúgy is csak az egyik oldalbejáraton mehettek volna be, emancipált önérzetük ezt nehezen fogadta volna el.

A mecset előtt, ahová végül nem nyertünk bebocsájtást

Már kissé aggódom, mert paripáinkat egy étterem kerthelysége előtt hagytuk a járdán, de rendben megvoltak. Igaz egy tócsában kerestünk nekik helyet, hogy ne zavarják a gyalogosokat.

Pihennek a motorok Szarajevóban, a járdán.

Elhagyva a várost, egyre komorodni kezdett az idő. A távoli sötét felhők egyre közelítettek, majd lassan bekúsztak fölénk és hamarosan rákezdett a bőséges égi áldás is. Egyre hidegebb lesz, neki állunk szállást keresni. Az eső miatt a sátor ma szóba sem kerül, kiadó szobát keresünk. Egy kis vegyesboltnál megállunk kiegészíteni élelmiszer-készletünket, a boltos család németül adott tájékoztatást a környék szállás-lehetőségeiről. A kapott információtól nem lettünk nyugodtabbak. Vagy visszamegyünk Szarajevóig, vagy húzzuk a gázt tovább és Focában keresünk fedelet. Ez utóbbi mellett maradunk és ázunk tovább Dél felé. A kellemetlen idő ellenére nem győzünk csodálkozni, mikor a Zeljeznica folyó völgye szép lassan átmegy sziklás-kanyonos szurdokba és bármilyen osztrák látványutat lepipáló élményben részesít minket. Csak a lépten-nyomon előbukkanó, szétlőtt házak látványa zavarja az összképet. Közben néha megpillantunk kiadó szoba-hirdetéseket, de vagy üres épületet találunk, vagy a háziasszony a saját ágyát kínálja éjszakára és még a létszámot sem sikerül vele egyeztetni, az árról már nem is szólva.

Focában is tekergünk kicsit, nem találunk senkit, aki németül vagy angolul rendesen útba tudna (vagy akarna??) igazítani, de végül ráakadunk a városka egyetlen szállodájára, a hangzatos nevű, de annál kopottabb Hotel Zelengorára. Nevét a közeli, csodálatos szépségű hegycsúcstól örökölte. Vert pozícióból kezdjük az ártárgyalást a recepción, ők is, mi is tudjuk, hogy nincsen más választásunk. Vagy itt maradunk, vagy vadkemping az esőben. 36 € egy éjszakára egy szoba. Ha a koszhoz mérik az árat, kérhetnék akár a dupláját is. Anno a taszári laktanya ehhez képest akárhány csillagot megérdemelt volna. A szálloda külcsín és belbecs tekintetében sem méltó névadójához!

A takarító nyilván szabadságon van. Legalább 15 éve! Bizonyos fokú bátorság kellett a fürdőszoba használatához !

Zárt udvar, őrzött parkoló nincsen, a recepció ablaka alá toljuk be a gépeket, hogy némileg szem előtt legyenek. Még jó, hogy a lift működik, nem kézben kell felmálháznunk a rengeteg motyónkat a szobákig. Tekintettel a körülményekre, a motorokon semmit sem merünk hagyni felszerelésünkből.

A „beliftezett” felszerelésünk. (Edit fotója)

A sok bolyongás után nincsen sem kedvünk, sem ambíciónk éttermet keresni, így szobánkban vacsorázunk, az otthoni készletet koptatva.

A higiéniás körülmények ellenére jót alszunk, talán ebben benne van az előző nyúlfarknyi éjszakai pihenő is. Reggelinél találkozunk útitársainkkal, Elég kialvatlannak tűnnek. Kiderül, hogy velünk ellentétben nekik mozgalmas volt az éjszakájuk. A szálloda melletti kocsmában tartalmas bulit rendeztek a helybéliek. Józsi (aki zenész ember) eddig abban a hitben élt, hogy szereti a balkáni zenét, de most valahogy átértékelőben van . Hajnaltájt emelvén a hangulatot, a mulató közönség sörösüveg dobálásba kezdett, nem messze a motoroktól. Edit eléggé meggondolatlanul még le is ment, megnézni a gépeket. Szerencsére Ő is és motorjaink is sértetlenül úszták meg a kalamajkát.

Reggelink, ajánlom mindenki figyelmébe a csészét. Állítólag kávé!

A reggeli erősen feledhető, a hangulat szocreál, a minket kiszolgáló pincér talán még Tito marsall előtt is váltott tányért a megnyitó ünnepélyen valamikor réges-rég, egy messzi-messzi dimenzióban. Minden esetre azóta itt szinte semmi nem változott.
Felmálházunk, elindulunk. Józsinak tankolnia kell, akkor már én is itatok egyet. A benzinjük nagyon jó, az itthoni oly gyakran előforduló kopogás, az ottani 95-ös naftával egyszer sem jelentkezik. Egy kivetni valót találok benne: borzasztóan büdös! Viszont úgy megy tőle a motor, mintha megtáltosodott volna. Hazaérkezésünk után nem sokkal kipufogó tömítést is kellett cserélni, mert teljesen szétégett!

A Piva folyó völgyét követve érünk a határra, de az út nem mindennapi. A GPS jó 20 Km-en keresztül azt sem tudja hol vagyunk, többször beszűkül az út egy nyomra, néha még a szilárd burkolat is eltűnik hosszabb-rövidebb szakaszokra. Valahogy egyre balkánibb a „fíling”
A montenegrói határon gyors az átjutás, a kötelező bürokrácia mellett nem kell semmi mással az időt húzni. Az autósoktól legombolnak 10 €-t, valamilyen környezetvédelmi adó gyanánt, de motorra ez nem vonatkozik. Viszont minden átkeléskor különös gondot fordítanak a nemzetközi biztosítást igazoló zöld papírra. Csak a cirill betűhöz szokott szemükkel nem minden esetben tudják a kézzel írott latin betűt eltalálni, ezért vagy rákérdeztek, vagy megnézték a rendszámot a saját szemükkel.

A Piva folyó völgyében folytatódik utunk, egyik ámulatból esünk a másikba. Alagút, alagút hátán, aztán egy gigantikus völgyzáró gáton találjuk magunkat.

Alagútból megszámlálhatatlan sok volt. Világítás nélkül és csúszós burkolattal. (Edit fotója)

Piva-kanyon. Sajnos a levegő nagyon párás volt, ez nem segítette a fotózást.

Ez tárult szemünk elé a gátról lenézve.

Ezt követően hosszasan megyünk a völgyzárással kialakított hatalmas tó mellett, egészen a Durmitor Nemzeti Parkot jelző tábláig, Pluzine-ig. Itt bekanyarodunk egy alagúton át a hegyek közé és megkezdődik utunk leg vadregényesebb szakaszainak egyike, egy nyaktörő szerpentinen, meredeken felfelé. Az út néhol tele a kőomlások maradékával, néhol csak apró szemű murván haladunk. Korlát persze sehol, a több száz méteres sziklás szakadékok ellenére. Az első elágazást elnézem, de ki számít útkereszteződésre alagútban?

Mellékvágányon a Durmitor útján. Sok hely nem volt forgolódni. (Edit fotója)

Sajnos ahogyan felérünk a fennsíkra, ismét elkezd esni az eső, de nagyon. Gyönyörű díszletek között gurulunk, de a látási viszonyok pocsékak és az út sem veszélytelen. Tele van kövekkel és a védő korláttal természetesen itt is spóroltak. Ettől függetlenül nagy élmény a kétezres hegycsúcsokkal egy magasságban lenni, a lankás platón motorozgatva.

Útban a fennsík felé 1.400 méteren, még szép időben.

Itt már a Durmitor fennsíkján, 1.800-1.900 méteren, sajnos végig esőben. (Edit fotója)

Bő ezernyolcszázas magasságban még olyan csemegére is ráakadunk, mint egy raklapból készített kosárlabdapalánk a műúton. Ezek a hegyi pásztorok igazi sportemberek lehetnek . Talán nem véletlen, hogy egy nem régiben olvasott felmérés szerint Európában a legmagasabb népcsoport Montenegróban él. Hozzájuk csak a maszájok hasonlítanak e-téren, igaz, nem tudom, hogy kosaraznak-e ?

Kosárlabda palánk az út mellett.

A forgalom igen gyér, óránként egy-két autónál többel nem igen találkozunk. A szakadék mélyén megpillantott autóroncs nem erősítette bennünk a biztonságérzetet.
Leérve a hegyről alább hagy az eső, itt-ott még röpke árnyékot is látni. Egy útlezárásnál megállunk kicsit Napfürdőzni és kiválasztani a további irányt. Célba vesszük a Tara folyó kanyonjának híres hídját. A viaduktot elérve oda-vissza motorozunk rajta, majd még fotózni is megállunk rajta a tilalom ellenére, de nehéz is lenne betartani a szabályt ezen a csodaszép helyen. A nyugati oldalon rendőrök posztolnak, néhányan közülük egy kávézó teraszán üldögélnek, de nem foglalkoznak velünk.

Tara-híd

Mi is betérünk a kávézóba és próbáljuk megértetni a fiatal pincér hölggyel, hogy négy, jó forró kapuccsínót szeretnénk. Nehezen, de veszi a lapot. Kisvártatva visszajön és kézzel-lábbal magyarázza, hogy várni kell, mert javítják a kávégépet. Még egy perc és közli, hogy csak törökös feketét tud adni. F. nem iszik kávét, ezért csak hármat kérünk. Hamarosan ki is hozza a gőzölgő csészékben a méreg erős, de forró fekete levest. Jó sok cukorral próbálkozunk, de a csésze alján lévő sűrű malter nem igazán a kedvemre való. Mint később kiderül, nem csak nekem.

Innen Délnek tartunk tovább, követve a Tara völgyét. Jellemző a közlekedési viszonyokra, hogy alig 160 Km megtétele van mögöttünk a mai napon, pedig alig álltunk meg hosszabb időre és máris ideje szálláshelyet keresnünk. A hideg és az időszakosan rákezdő eső miatt a sátrak ma is a zsákokban maradnak. Mojkovac városkába érve egyből szembe tűnik az extravagáns Hotel Palas felirat, egy érdekes, szocmodern, háromszögekből összeállított épület ormán. Gondoljuk benézünk, megérdeklődjük a lehetőségeket és bemegyünk még a városba, további szálláshely reményében. Az árat kissé sokalljuk (42 €/szoba), de a lányok megnézik a szobákat és azzal térnek vissza, hogy itt maradunk. Szép takaros és patyolat tiszta a szoba, még kis konyha is tartozik hozzá. A motorok is zárt-fedett istállót kapnak, már nem is sokallom az árat.

Palas Hotel, Mojkovac.

Elkészül a vacsora, de Edit sajnos elrontotta a gyomrát a török kávéval, így hármasban, beszélgetve, de gyorsan megesszük és hagyjuk Józsit gyógyítani „hazamenni” párjához.

Épp, hogy csak besötétedett, nincsen kedvünk lefeküdni. Úgy döntünk, besétálunk a városkába egy darabon. A főút melletti járdán andalgunk, mellettünk élénk a kamionforgalom. Én már visszafordulnék, de F. kívánságára még megmászunk pár tucat lépcsőt és egyszerre csak a város főterén találjuk magunkat. Zajlik az éjszakai élet, feltűnően sok a fiatal, a 10-12 évestől a 15-16 éves korosztályig fiatalok mindenütt.

Aztán beugrik, hogy a sok lépcsőt megmászva az imént egy háborús emlékmű mellett jöttünk el. Megnéztem közelebbről és megdöbbentem a városka hősi halottainak névsorától. Szívbe markoló volt végignézni az évszámokat. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy abban az időben, amikor mi itthon a jó kedvvel végzett munka mellett szórakozni jártunk, a jövőnket, családunkat terveztük és bele is fogtunk a saját életünk építésébe,… nos, ugyanekkor tőlünk pár óra járásnyira velünk egykorú fiatalok háborúba mentek népük függetlenségéért és elhullottak hazájuk szabadságának oltárán. Ilyen környezetben egész más értelmet nyer mondjuk a márciusi ifjak, vagy az ’56-os forradalmár kifejezés, mint egy otthoni, bekiabálós és tojásdobálós sablon ünnepségen .

Nincs mit hozzáfűzni, az évszámok magukért beszélnek …

Veszünk egy kis pattogatott kukoricát, elüldögélünk köztük kicsit egy padon, majd a kései időpont ellenére még nyitva levő vegyes boltban kérünk két doboz helyi sört és visszasétálunk a szállodába. A hotel melletti ortodox szerb katolikus templom olyan szépen ki van világítva, hogy egyébként is megkapó pirosas színe miatt szinte túlviláginak tűnik az éjszaka nyugodt csendjében. Elpepecselek kis időt a megfelelő beállítások keresésével és lövök róla vagy 5-6 képet, de az eredmény (szerintem) kielégítő lett.

Templom éjjel 

A folytatást itt találod.

Gálos Csaba, 2009. szeptember 30.