Még jóval indulásunk előtt az mp3-ra felmásoltam kedvenc Petőfi rádiós számaimat, egy kevés Mario Biondit, Pavarottit és Jacques Brelt. Utóbbival nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon vendégszereplő Lausanne Ballet-nél találkoztam. Belga sanzonénekes: óriási hanggal, szenvedéllyel. Egyik száma már régóta tüzelt, az Amsterdam.

A legjobb zene az útra: Vangelis. Még Győr magasságában értem a Paradicsom meghódításához. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy felfedező. Lazacot reggeliztem, érdekes érzés, jól csúszik a kakaós zsömlével. Végre valami perverzitás.

A már ismert A27-es autópályán, hátszélben indultunk délnek. Laci esőt jósolt, de csak délutánra. Következett az A28, A31-es, holland földre érve az A7-es, A6-os autópálya. Vajon ki volt az a zseni, aki kitalálta: gyorsforgalmi utat kellene építeni? Az 1921-ben Milánót és Varesét összekötő fizetős utat egy olasz géniusz, Piero Puricelli tervezte. Neki köszönhetjük, hogy ma gyorsan és viszonylag biztonságosan tudunk két pont között haladni, közúton.

Amíg délnek haladtunk, mint egy hatalmas vitorlás, élveztünk a szelet, majd amikor nyugatra fordultunk ez az előny sajnos megszűnt, helyette órákig tartó oldalszél csapkodta motorunkat. Hollandia kezdetét egy tábla és a méregdrága benzin jelezte. Érdekes ország: legális a könnyűdrog, az utcai prostitúció, ellenben autópályán csak 120 km/h-val, lakott területen kívül pedig csak 80-nal lehet menni. Néha megfeküdte ez a fajta motoros séta a gyomromat. Koradélutánra beértünk a szálláshoz, kipakolás után gyalog indultunk neki Amszterdam szépségeinek felfedezésére.

Amszterdam nagyon nehéz város. Óriási a tömeg, kerékpárosok százai, ezrei cikáznak fel-alá, egy hatalmas olvasztótégely, ahol hollandok csak elvétve járnak. A turisták uralják a városképet. Ha sikerül a coffee shopokon, üzleteken átverekedni magunkat, a csatornák, az ősz és a XVI-XVII. századi házak fantasztikus élményt nyújtanak. Imádom azokat a városokat, amelyeket folyók, csatornák kereszteznek, szabdalnak absztrakt formára. Napsütésben indultunk a virágpiac felé. A csatornák oldalán megszámlálhatatlan fajta és színű virág, virághagymák kis és nagy zsákokban, azoknak, akik nem fapapucsot vinnének ajándékba. A belga–holland régió egyik kedvenc étele a sült krumpli. A legkülönbféle szószokkal bolondítják a kelet-európai és olasz konyhán edződött látogatóknak ezt, az egyébként nálunk köretnek kínált ételt. Amszterdam a panoptikumon át, Anna Frank házán és a csatornákon keresztül a füvet árusító coffee shopokig rengeteg látni és átélnivalót kínál.

Érdekes a flamand építészet, a házak nagy része még hírből sem ismeri a függőlegest, illetve a derékszöget. A csatornák mellett sétálva azon tűnődtünk, hogy-hogy nem dőlnek ki az utcára ezek a homlokzatok. Aki szereti a hasát, nem marad éhen: sajtboltok, levest is kínáló kifőzdék tucatja várja az éhes utazókat. Közel 2 és fél órás séta után egy egyiptomi étteremben vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk. A 4 órás út és a zsúfolt, élettel teli város teljesen kiszívott. Furcsa érzés idecsöppeni az Északi-tenger nyugalmából.

Esik. Már erre ébredünk. Reggeli, archúzogatás az időjárás miatt. Ez a reggeli program. Kerestünk a tv-n egy időjárás adót és néztük, mikorra vonul el a front. Szerencsére délutánra elállt a szitálás. Újabb rövid keringő Amszterdammal, ezúttal már a piros lámpás negyedbe is betévedtünk. A szállóban kis tájékoztató füzet első mondata magyarra fordítva valahogy így hangzott: Ha megismerkedünk egy nővel, győződjünk meg róla, hogy nő.

A vörös lámpás negyedben nem illik fotózni, be kell érnetek annyival, másodjára már nem biztos, hogy visszamennénk. Amszterdam dülöngélő házait – látványban –, csak a lakóhajók múlják felül. Legalább 300 hajót csodálhatunk meg a belvárosban, ha végigsétáljuk a flamandok által grachtok-nak nevezett vízi útvonalakat. Egy téglalakással azonos méretű lakóhajó ára a tízszerese is lehet a szárazföldön épült „társának”. Ebédre betértünk egy levesezőbe, ahol krumplilevest kértünk, barna kenyérrel. Az étlapon szerepelt ugyan magyar gyulás, de nem mertük vállalni a fűszertelen holland konyha interpretálásában készített hagyományos magyar ételt. A krumplileves viszont kimondottan finomra sikerült. Pár percnyi ázást követően visszaindultunk a szálláshoz, hogy motorra szálljunk, megnézzünk egy-két környékbeli halászfalut.

A GPS-t rövid módra állítottam, az N247-esen indultunk Marken szigetére. A főúton alig pár kilométert töltöttünk, egy párhuzamos, harmincas, néhol hatvanas zónával jelzett útra terelt a navigáció. Elképesztően gyönyörű a holland vidék. Csatornák mindenféle, aki itt vesz házat, várúrként is érezheti magát, vicces kedvében felhúzható hidat is építhet a ház előtt futó folyékony útra. Az állattartás itt is természetes, a szarvasmarhákon kívül rengeteg juhot, kecskét és szárnyasokat láttunk. Errefelé nem szégyen a mezőgazdasági munka.

Marken szigetét 1450 óta lakják, szárazföldi összeköttetést – egy földnyelvvel –, csak 1957-ben kapott. Ezért az útikönyv szerint sok furcsa szokást őriznek a markeniek. Egyik, általunk felfedezett ilyen érdekesség: a pókhálót, pókokat nem szedik le. Ez akkor tűnt fel, amikor lesétáltuk a kikötőbe, majd a világítótorony felé indultunk, de a házak alatt, melyek lábakon állnak hirtelen több tíz, sőt száz pók vett minket körül, békésen vártak zsákmányukra az oszlopokon. Egy-két pók ötforintos érme nagyságú volt. Meg tudtuk érteni, a könyv miért nem szó szerint említi ezt a furcsaságot. Senki nem merne erre jönni. Tovább sétáltunk a fél évezredes falun, megnéztük a templomot, majd a tenger felé vettük az irány. A település központjától 2,3 kilométerre homokos fövenyen található Marken világítótornya. A közel fél órás séta igazán jót tett, a mozgás nem csak a testet a szellemet is frissíti. Bár motorral 5 perc alatt kiértünk volna, híres mondás született Gabitól: – De legalább jól érezzük magunkat!

Ugyanis szemerkélő esőben, a semmi közepén sétáltunk, vártuk, hogy a távolban oly kicsinynek tűnő világítótorony végre teljes nagyságában elénk álljon. Nils Holgerson meséje jutott eszembe – bár ő svéd tájakon utazott –, a mellettünk pihenő vadludak és vadkacsák, a kietlenség és az egyszerű szépség miatt. Ha esik, nem fúj a szél, ezt pozitívumként éltük meg.

Későre járt. Valahogy mindig eltelik az idő, észre sem vettük. Visszasétáltunk a parkolóba, majd a már ismert úton, visszafelé indultunk a szárazföldre, ahonnan Edam városa felé vettük az irányt.

A 17 kilométeres út nagy része a tenger felett vezet, gyönyörű és egyben meghökkentő a „tengeren” motorozni. A sajtról elnevezett város a késő délutáni órákban több mint békésnek tűnt. Kihalt utcák, a rossz idő miatt inkább otthon pihentek az emberek. Csak néhány gyerek kerékpározott a sajtbolttal szemben, az ősztől vörösbe és barnába burkolózott csatorna partján. Egy kandeláber – a holland hagyományoknak megfelelően–, megdőlve várta a sötétedést: fényével újraszínezze Edam belvárosát.

Elvonultak a felhők, Hága felé indultunk, Brugge mindössze 278 kilométerre van. Hágai kirándulásunk rövidre sikeredett, egy betontuskó mellé parkoltam. Amikor továbbindultunk, nem láttam: az idom alatt már egy másik tuskó áll, le is szakítottam vele a motor jobb oldalát. Gyors keresés a GPS poi-i között, egy török műhelyben sikerült rögzítő bilincset, alátétet később hevedert is szerezni. A nők zsenik. Gabi különösen, amikor már nyakig olajos voltam, próbáltam a bilincset a helyére rakni, halkan megjegyezte: –Egyszerűbb, ha előbb az idomra rögzíted. És tényleg. A nők könnyebben átlátják a helyzetet. Igazán romantikus a sárga falevelek között térdelni és motort szerelni. –De legalább jól érezzük magunkat! – hozakodott elő nagyszerű szófordulatával. És tényleg. Egy ilyen úton ez maximum pár perces bosszúság. Többet időt nem érdemes ráfordítani. Később egy benzinkútnál a hevederrel a vázhoz is rögzítettük az idomot, gond nélkül bírta. Hága megmarad a következő utunkra.

Az N57-esen nyugatnak motoroztunk, a már ismert erős oldalszélben, végig a Hollandiát védő gátakon. Ouddorpnál letértünk a tengerparthoz. Ilyen erős szélben a homok úgy fut a parton, akár a sivatagban. Le is videóztuk, ahogy a partra sodort kagylók mellett, sportolókat megszégyenítő tempóban rohannak az apró homokszemek apró buckákat építve köréjük.

A parkolóban egy francia házaspárral futottunk össze, a jó 50-es férfi kitűnő angolsággal mesélte, hogy egy BMW K1200-as boldog tulajdonosa, és ha már Ausztria felé megyünk, nézzük meg a Stelvio-hágót. És, hogy pár kilométerrel odébb, a gátat és Hollandiát védő zsiliprendszernél egy kitűnő kiállítást is láthatunk, a védelmi rendszerről.

A motor tényleg összehozza az embereket. Szegedtől majd’ 1700 kilométerre egy vadidegen csak azért szóba elegyedik velünk, mert motorosok vagyunk. Ez nagyon jó érzés. Lassan felértünk a gátra, ahol a hatalmas szélkerekek árammá alakítják a szél erejét.

A gátat a Delta projekt keretében egy 1953-ban pusztító tengerár miatt építették. Jó időben a 3200 méter hosszú, 62 acélkapus építményt nyitva tartják, vihar esetén zárják, ezzel is védve a kagylós halászatot a Keleti-Scheldében. A szél erejét mutatja, aki óvatlan azt könnyen fellökheti. A látogatóközponttal és parkolóval is ellátott műszaki csoda folyamatosan elérhető, bár viharban nem biztos, hogy a gát nyílt tenger felőli oldalára állnék.

Utunkat Veere – egy 5000 lakosú halászfalu –, felé folytattuk az N57-esen. Itt is megfigyelhető, néhány helyen megállt az idő. Mai szóval a régit ugyan retrónak is mondjuk, ezekben a békés, turisták által megszállt helyeken őrzik a hagyományos építészetet, nincs esztelen rombolás. A falu szélén álló szélmalmot is megörökítettük, igaz tulipánok nélkül. Kíváncsi lennék, milyen májusban Hollandia, amikor virágba borul. Nem épülnek 4-5 emeletes paloták, üvegcsodák. Egyszerűen nem illik a tájba, nem bolygatják meg az egységet. Veere után egy alagúton, a 6,6 kilométer hosszú Westerschelde Tunnelen kereszteztük az Antwerpenhez vezető tengeri utat. A 80-as korlátozásnak és a kirándulásnak is köszönhetően sötétedés előtt értünk az észak Velencéjének (SZENTPÉTERVÁR IS ÉSZAK VELENCÉJE, ELVILEG, KÁZMÉR) is nevezett belga városba, Brugge-be.

Kipakolás után a mosás mellett döntöttünk, senki ne higgye, hogy három hétig ugyanabban a ruhában jár a motoros. Nem, hetente mosni kell. Unalmas, de kötelező program. A sörkóstolós vacsorán kívül ennyi fért ebbe a napba, jóllakottan, tiszta ruhákkal tértünk nyugovóra.

Segesvári Csaba, 2009. szeptember 29.