Motoros kalandozások 2008.
III. rész. A rutin vizsga.

Minden történetben kell lennie olyan részeknek is, melyek nehézségekkel teli, gyomorszorító kalandokat jelenítenek meg, és aki igazán megmászta ezek létrafokait, az tudja, hogy miről beszélek. Ilyen például az ha – a huszonegyedik század joggal font társadalom hálójának útvesztőjében, ahol lassan azt is szabályok határozzák meg, hogyan kellene reggel felülni az ágyban (na persze valaki mellett vagy alatt) – bárki megpróbál úgy közlekedni, hogy az általa kormányozott bármely közlekedési eszközhöz nem rendelkezik hajtási engedéllyel.

Idősebb hozzátartozóim, ismerőseim, na meg a sznob társadalomépítő kritikusaim előbb mélyen elítélik az effajta közlekedőket, némelyeket, akik közelebb állnak hozzájuk sajnálkozva féltően jól megválogatott szavakkal dorgálják, ha az egyén egyenes ágú rokon, annak bűne bocsátható tétel. Magam is ilyen helyzetben lévén, erős igyekezetbe fogtam annak érdekében, hogy az életemet kritikusan szemlélők hadának a felejthetőség belátható idejének korlátai mellett, megfeleljek. Tehát, ahogyan az időm engedte, a korlátlan A jogosítvány megszerzéséhez vezető rögös, nehézségekkel teli útjára léptem. Nehéz a munkát, a szórakozást, a már betegesen fojtogató túrázni vágyó elmém szorítását összehangolni és nyugalomra inteni, a tanulással és negatív izgalmakat kreáló tanfolyam elvégzéséhez fűződő érdekkel.

Szerencsére nem egyedül csináltam végig, az egyik kollégám is a motorozás útjára adta a fejét, és amúgy ketten sírni is könnyebb társamként szegődött mellém, hogy a jogosítványunkba a nagy B mellé bekerüljön a nagy A is az okmányiroda szigorú munkatársainak hatékony közreműködésével. Mint már a korábbiakban említettem, olyan július hónap közepén iratkoztunk be egy Dunavarsányi illetékességű autósiskola keretén belül móci tanfolyamra, és a KRESZ vizsgát nem sokkal később egy nagyon jól megírt tesztnek köszönhetően kiválóan abszolváltuk mindketten.

A kirendeltség képviselője, aki velünk foglalkozott, amolyan rákhalász hajón edződött mackós kinézetű pali volt, akit kissé tájjellegű, de annál szórakoztatóbb humorral áldott meg a sors. Instrukciói alapján fel kellett hívnunk H. Sanyit, aki a nagykőrösi út mellett található motoros suli oktatójaként kereste kenyerét. Sanyi egy külvárosi vagány lazaságával megáldott, 45-50 év körüli emberként oktatta a hozzánk hasonló nebulókat, volt neki egy érdekes, de annál inkább arcbőrt feszítő, nevettető, de ha szükség úgy hozta, az oktatott egóját enyhén szólva ironikusan helyrebillenteni képes természete. Én jól viselem az ilyenforma iróniát, de a kollégám, lévén, hogy művelt ember hírében áll, nehezen emésztette Sándor olykor a parasztság határait súroló kritikus, de annál inkább hatékony megnyilvánulásait. Ekkor Endrét (ő a kolléga) gyorsan elhurcoltam a kávéautomata biztonságot nyújtó takarásába, ahol elfogyasztottunk egy íze miatt meg lehet inni, de a túlvizezés végett inkább szomjat oltó hosszú kávénak nevezett löttyöt. Ezt még megtoldottam egy szál malbival, és a cigi-kávé recept újra helyrebillentette Endre megtépázott, széttaposott egóját.

Aki most kezdené, annak kedvéért elmondom, hogy egy meghirdetett tanfolyam az események idején olyan 75000 forintba került, a bürokratikus nehezékek elkerülése érdekében, fojtott célozgatások hatására jobban jár az ember, ha kiköhint egy lepedőt (100.000). Természetesen nem egyben, vannak kedvezmények, például három részletben lehet megfizetni a tudás beteljesüléséhez vezető út borsos árát, szerény személyem, számolva a magyar viszonyokat jellemző ki nem mondott, de mindenki által tudott többletköltséggel, félretettem jó előre a megfizetésre kívánt sápot. Mindez olyan kedvezményeket biztosít, hogy nem kell eljárni tanfolyamra (KRESZ), elégséges a saját erőből történő felkészülés, csupán a kiírt vizsgákon kell (ott érdemes) megjelenni, és némileg mutyibb lesz a kapcsolatunk az oktatóval, mint szegény, nálunk ugyan többet mutató, de folyton hülyézett tanfolyamtársainké. A költségek úgy oszlanak meg, hogy 30000 megy a KRESZ felkészítésre és vizsgára, a többi 70000 a rutin és a városi közlekedés abszolválására fordul. Lássuk mit kaptunk az utóbbi hetvenezerért. Mivel a rutin nem ment olyan fényesen (későbbiekben kifejtem) Sanyi három esetben tartott felejthetetlen oktatást számunkra, oktatásonként olyan három órát töltöttünk nyeregben. A városban történő felkészülés során mindösszesen kétszer mentünk végig a kijelölt útvonalon, elsőre a bemagolt százszázalékos KRESZ vizsgánkhoz képest kilencvenöt százalékosra hoztuk az útvonalat, persze negatív értelemben. Tehát rutinpályán a vizsgával együtt tizenegy órát, a városban, itt is vizsgával értve, négy órát, azaz hetvenezerért tizenöt órát motoroztunk oktatói szárnyak alatt. Ha kiszámoljuk az egyedüli költségként felmerülő benzinfogyasztást, megállapítható, hogy nem is olyan rossz üzlet a móci oktató biznisz.

Kábé ilyen kicsire mentem össze, amikor megláttam a pályát, és mindössze a bója cipelés feladata ment volna zökkenőmentesen

Hagyjuk a számolást és lépjünk tovább a gyakorlati oldalra. Már nem emlékszem melyik napon, de az világosan él bennem, hogy reggel fél hét körüli időre rendelt Sanyi az oktatói pályára. Előzetesen meghatározásra került a magunkra húzni kívánt cucc is, lehetőleg motoros kabát, kesztyű, hosszú (farmer) nadrág, és magas szárú cipő. Na persze a sisakot kihagytam, de az magától értetődő, mint ahogy azt az oktató a telefonban feltett kérdésemre kissé ironikusan jelezte.

A magas szárú cipővel kapcsolatosan támadt némi problémám. Ugyan kértem kölcsön egy motoros csizmát, de azt pofátlanságnak találtam felvenni. Nézzük csak, hogyan nézett volna ki korunk divatos motornebulója: felsőtestét drága Mugen márkájú, jó minőségű dzseki borítaná, bevetési-protektoros kesztyű a kezén, kissé kopott, na de annál márkásabb farmer a lábán, amelyet amolyan traktorosan ráhúz egy motoros csizmára, és mindettől azt reméli, hogy rendkívüli profizmust tükröz a külvilágban szemlélődők felé. Jó mi? Persze én is azt gondoltam amit önök, a jogsi megszerzésének a záloga a szerényen, fentről az előírásoknak megfelelve, a lefelé saját szegénységünket bizonyítandó ruházkodás. Így maradt a sportcipős megoldás a rutinon, természetesen ez időben a fényképek deréktól felfele örökítettek meg az utókornak.

Változó érzésekkel érkeztem a rutinpályára, a KRESZ vizsga előtt azt gondoltam, ha azon túl vagyok a többi gyerekjáték, persze az időpontok közeledésének szűkülete során egyre kevésbé ment zökkenőmentesen az ürítési folyamat a fellépő szorulási problémák végett.

Motoros rutinpálya. Csak innen szép, ha vizsga előtt vagy, a képlet változik. Aki túl van rajta, annak megint szép lehet.

Letámasztottam a motort a kerítés mellett, mivel nem lehetett a pálya területére bevinni, és türelmesen vártam Endrére, némiképp vadnyugati hősökre jellemző nyugalmat erőltetve az arcomra. Előkerült az imént említett viselkedési formát alátámasztó cigi is, de a kolléga érkezése váratott magára, így a profi motoros eljátszása ide-oda könyökléssel egyre nehézkesebbé vált. Közben érkeztek a motoros társak, vizslatva tekingettünk egymásra, egyszersmind felmérve a várható erőviszonyokat is. És mi szokott történni ilyenkor? Balról, nagy sebességgel érkezett egy fekete dögös Volvo, elviharzott előttünk, majd a szűk utcában bemutatott egy kézifékes fordulást, és felvágódott az elvétve parkoló kocsik közé. Szabályosan. Laza mi? Kinyílt az ajtó, és a sötétített üvegek misztikumából kilépett egy szőke tini csaj. Hát ez a modern világ – állapítottam meg magamban – és elgondolkodtam azon, milyet is fogok égni a gyakorlatok során, ha még a nők is ennyivel jobban idomulnak az általam gyomorideget termelő helyzetek megoldási képletei felé. Később még írok a laza volvos kalandjairól.

A félelmeim növelését és az énképem teljes lerombolásához vezető utat Endre érkezése törte meg, aminek kiváltképp tudtam örülni. Közben folyamatosan erősödni kezdett a már az éjszaka óta szemerkélő eső nyomása a párásan ködbe burkolózó pálya felett. Ez a jelenség nem töltött el túlzottan nagy örömmel, annál is inkább, mivel a tudásszintem még a száraz körülmények által nyújtott lehetőségekhez sem volt elégséges. Némiképp elázva kerestük meg Sanyit, aki amolyan mini Napóleonként koordinálgatta a szép számban összegyűlt népet. Már messziről kiszúrt, és láttam az arcán azt a kaján vigyort, amit az a gondolat idézhet csak elő, hogy ismételten közeledik két idióta áldozat, akiknek mind a várható produkcióján, mind az eddig elért öltözködési repertoárján, önmagát kiélve késztetheti arcizmait röhögésre. És persze valami ide illő megjegyzéssel is fogadott, célozva a la Manchai lovag önmagát megvalósító öltözködési kultúrájára.

A tekintetéből kiolvasható tudásszintünket felmérő analizálásának eredményeképpen kiadta az első feladatot nekünk, ami abból állt, hogy a garázsba keressünk hozzánk illő teljesítményű és súlyú motort, amit úgy kezdésképpen kezdjünk el tologatni olyan helyen, ahol másokat nem zavarunk, ezzel is szokva az eszköz tömegét. Felemelő kezdést letolva a torkunkon, és természetesen Endrét nyugtatva elindultunk megkeresni a garázst, ahonnan kihoztunk két Honda CB 400-ast. Persze Sanyi azonnal üvöltözve felhívta a figyelmünket arra az apró tényre, hogy amíg a tologatás nem megy megfelelően, meg ne próbáljuk a gépeket indítgatni. És ezt úgy tette, hogy mindenkinek meglegyen a két igazi balek feladata, látván mi vár arra, aki olyan formában érkezik az oktatópályára, mint mi.

Olyan negyedórai toszogatás után, természetesen azt egymáshoz képest megalázó libasorba kullogó mozgással végrehajtva, megszánásra kerültünk, és az oktató elrendelte a motorok beindítását. Addigra már szépen eláztunk, a farmer a nyers hús nyomasztó hideg érintésének taszító érzésével tapadt a lábamhoz, néha hol halk, hol hangos cuppanásokat produkálva. Feltápászkodtam a Honda nyergébe, a fenekem Katerina Vitt szabad programjához hasonló flitteket mutatott be a nyálkás ülésen, a stabilitással a seggem köszönő viszonyban sem volt. De kapaszkodni rendelkezésemre állt a kormány, és miután megismerkedtem az új eszköz kezelő szerveivel, megindítottam a zárt pályarész irányába, ahol nyolcas köröket képező bójasorok vártak rám. Érdekes jelenség a lassú gurulás, abból való kanyarodás és megfelelő iránytartás adagolása a mástípusú közlekedéshez szokott jellememhez viszonyítva. Soha nem gondoltam azt megelőzően, hogy a lassú araszolás ennyi nehézséget tud okozni, főkképp akkor, ha nem tehetjük le a lábunkat. Mindenesetre külső szemlélőkben magabiztos benyomást kelthettem, mivel Sanyi tíz perc után átirányított a rutinpályára. Endrét sajnos tovább hagyta szenvedni a nyolcasok idegfeszítő labirintusában.

A képhez vegyünk hozzá egy szétázott, bizonytalan, kissé magasabb, szánalomra méltó palit, és megkapjuk személyemet rutinfeladat végrehajtása közben

Talán a kopasz gladiátorok meredhettek a Colosseum zavaróan félelmetes pódiumára olyan ijedten, mint én a szűk sorban rendezett bójarengetegre, amikor betoltam a pálya kezdő pontjára a Hondát. Természetesen egy szót sem értettem abból a magyarázatból, ami a nyomvonal helyes követésére vonatkozott, így Sanyi a negyedik próbálkozást követően felvezetőt rendelt elém, egy tőlem talán húsz évvel fiatalabb kislány személyében. Véleményem szerint ez is megalázás csomag részeként érkezett a jól szituált oktató intézményesített tudásrepertoárjából.

Hát nem egyszerű ez a rutin vizsgafelkészítés. Megindulást követően a következőket láttam. A felvezető a szűk rendbe szedett bóják között ügyesen lavírozva, lendületesen haladt a nyolcas visszaforgató felé, minden bejárat előtt hol jobbra, hol balra integetett a kezével. Nem is volt baj addig, amíg ezt a kuplung oldali kezemmel kellett tennem, de amikor a gázkart rángató kezem lendült, a motor a fellépő motorfék hatására megtorpant, és jött a bohócmozdulat, ami még úgy is hallható, a pálya mellett bámészkodok röhögtetéséhez vezetett, hogy fejemen volt a sisak. Megszégyenülve, jól lemaradva, mondhatni lekörözve, a koptatásig letett lábakkal, sokadszorra kezdtem és végeztem a feladatokat, de megtanultam a pályát mindhárom feladatsor tekintetében. A karlendítős irányjelzéssel kapcsolatosan, tudván, hogy a gyakorló motorok fel voltak szerelve irányjelzővel, Endre úgy nyilatkozott, hogy az is csupán egy falatnyi kommunizmus, a párt emberei hagyták szívatásként hátra az olyan balekok számára, mint mi.

Még az első napon végre történt valami, ami elterelte a két balekról a figyelmet, bár nem örültünk neki. A fekete lovagra emlékeztető ruházatban kivonuló volvos tini hetykén felpattant egy négyszázasra, és az oktatókra fittyet hányva lendületes motorozásba kezdett ott, ahol mi vánszorgó vénasszonyként teljesítettük a ránk rótt előírásokat. Viszont a női Rossi az első kör végén valamit elnézhetett, mivel egy nagy csattanással felkente magát a járdaszegélyre, majd szinte átmenet nélkül felugrott, és olyan pink pantheres mozgással elszelelt a látómező horizontjáról. Ez az a kínos helyzet, amikor az ember nem tudja, hogy röhögjön, vagy esetleg sírjon. Persze miután kiderült, hogy a kislány minden sérülés nélkül megúszta a kalandot, a röhögés győzedelmeskedett, és a némi káröröm, hogy nem mi leszünk az első „esőmenők”. Hát ezen a gyakorláson nem ő volt az utolsó, aki eldobta a paripát, csak úgy törtek az indexek, és hasították a levegőt Sanyi nyomdafestéket nem tűrő kifejezései. Az utolsó cukaharás mozgást előadó művész maga Endre volt, neki a nyolcas balra történő abszolválása húzta ketté a számítását, kissé elméretezve a gumi tapadási képességét a vizes aszfalt függvényében Én mindenesetre megúsztam a dolgot, de nem a rendkívüli jó képességeimnek köszönhetően, hanem mert már említettem azt a bizonyos zabszemet, ami ez esetben óvatosságra intve némi horzsolástól mentette meg a bőrömet.

Így ért véget szarrá ázva az első rutin felkészítő csomag, amelynek végén Sanyi szomorúan arra gondolt, hogy miképp kell latba vetnie a sok év alatt nyögve összeharácsolt kapcsolatrendszerét a morcos vizsgáztató bizottság színe előtt, eladva ezt a szánalmas, cirkuszba illő mozgást produkáló kaszkadőrbrigádot. A további alkalmak során némiképp javult a helyzet, bár a hatvanas években készült csehszlovák filmszatírák ujjongó vevői lettek volna az általunk életre hívott előadássorozatnak.

Dadogva, de azért megedződve eljutottunk a vizsganapig, és ha addig nem törtek teljesen össze az oktatók, hát a ránk virradó nap a várható eredményt önmagában hordozó súlya megtette helyettük. A jeles napot megelőző estén remegve olvasgattam az elméleti számonkérésként előírt műszaki adatlapot, amit a feladatkezdés előtt mutogatással kellett kivitelezni. Nevetséges helyzet. Tényleg igaz lehet, hogy ezeket a formákat a legvidámabb barakk időszakából sikerült itt felejteni felvilágosult világunkban, hiszen példának okáért a kereskedelmi forgalomban kapható motorkerékpárok fékdugattyúinak az eltávolítása véleményem szerint sokunk műszakismereti képességeit meghaladják. Azzal természetesen egyetértek, hogy a folyadékszinteket, guminyomást stb. ellenőrizni tudni kell, de a sorrendbe szedett vizsga feladatsor elsősorban a rutinra vonulók számának előtizedelésére szolgál a kiéhezett vizsgabiztosok számára.

Aki már érettségizetett, esetleg államvizsgázott, az tudja, hogy miről beszélek, amikor felsorakoztatják a nebulókat a számonkérésre. Mindenki a másiktól érdeklődik, lazán eladja, hogy leszarja a vizsgát, nem érdekli, ha megvágják, persze titkon abban reménykedik, hogy nem őt, hanem pont a beszélgetőpartnerét fogják kiszórni. Tudják, a szomszéd tehene. És ahogy megy az idő, egyre többeknek sikerül a feladat, annál idegesebb a jelölt, a képzelőereje vasmarokként szorítja szánalmas lelkét, tudatát arra ösztönzi, hogy ő lesz az, aki először botlik a megmérettetésen. És egyszerre eljön az idő. Ott áll megtörve, izzadtan és félve, minden összekavarodik a fejében, szinte semmi nem jön elő abból, amit napokig sulykoltak az elméjébe.

Hát valami ilyesfélét érezhettem, amikor a napfényes kora reggel ott álltam a számonkérés kapujában, és fogalmam sem volt, mi lesz a vége. A rutinfeladat megmérettetésének folyamata a következőképpen alakul. Körülbelül nyolc – tíz versenyző vesz részt, úgy három vizsgáztató felügyelete alatt, két pályát használva. Első lépés a műszaki tudás felmérése elméleti formában, gyakorlatilag az ember a motor mellett állva elmutogatja a beszívott ismereteit. Ez az első lehetőség a jelölt megalázására. Kár mellé beszélni, ismerjük a hazánkban még mindig uralkodó negatív folyamatokat, aki ezeket megkerüli, esetleg nem szimpatikus, az számolhat azzal, hogy itt elvérzik. Tehát megfelelő nyájassággal, a seggnyalás kincsestára elemeinek változtatgatásával megalázkodó mozgáskultúrával próbáljuk elmutogatni azt, aminek kétharmadáról fogalmunk nincs. Ha ez tetszik a biztosnak, akkor félig sikerült a vizsga, mehetünk a motorunkhoz. Előtte persze Sanyi kissé megemelte az alapjáratot – ez karburátoros gépek esetén lehetséges – mivel a mutogató (irányjelzés imitálása) folyamat során a motorfék nem rántja vissza a gépet, és a megingás végett nem kell letenni a lábat. És máris jöhet a tolás feladat. Én ugyan nem értettem a lényegét, de biztos van, majd egyszer valaki elmagyarázza. Mindenesetre jól ment, emlékeznek ugye arra a részre, amikor az oktató e jeles feladattal bízott meg. Nahát, még így is sikerült majdnem elrontanom az irányt. A tologatás után jött az éles bevetés.

Mielőtt megkezdtük volna a három feladatsorból álló bójakerülgetést, lehetőség nyílt egy gyakorlókör megtételére. Ez nekem olyannyira jól sikerült, hogy kétszer is letettem a lábam. Vegyük is át rögvest a szabályokat! Irányjelzés mutogatós változatban elmulasztása egy esetben csak hibapont, még nem bukás, ehhez jöhet még egy nem jól látható, vagy semmilyen fejkifordítása a kanyarodni kívánt irány vonalában, de többet nem lehet rontani. A bármilyen helyzetben történő lábletevés egyenlő az azonnalis bukással. És itt jön a klasszikus magyar mutyi halála. Mivel sokan várakoznak a vizsgára a pálya mellett, a vizsgázó társaikat figyelve, lehetetlenség egy lábletevést benézni a rutinozó javára, hiszen azt a társak is látják, és persze rögtön reklamálnának. Ezért a rutinvizsga a motor jogsi legnehezebb fázisa. Ezt így ahogy van meg kell tudni csinálni. Hát rendesen összecsináltam magam, persze Endre nem hibázott, egyedül maradtam, és, hogy ne érezzem túl jól magam, az egyik vizsgabiztos, ahogyan elsétált mellettem, amúgy hetykén odavetette Sanyinak „látod azt a figurinot? Senki nem magyarázta el a szerencsétlennek, hogy a vizsgára maga szárú cipőben kell megjelenni? Esélytelen a fickó.”

Ezekkel a történésekkel a hátam mögött sorakoztam fel pálya szűk bejárata előtt, egykedvűen dübögött alattam Honda, a torkom szárazan szorította vissza a tüdőmbe tóduló levegőt, a nyálamat lázasan nyeltem, hogy éberen tartsam a tudatomat. Szerencsémre egy idős úr volt a vizsgabiztosom, nem az, aki egyébként jogos megjegyzéssel élt a cipőmre vonatkozóan. De azért senki ne gondolja, hogy nem volt aktív, bár véleményem szerint rövidlátóként szemlélte tevékenységemet. Megadta az indulásra a jelet, és hirtelen egy csapásra elmúlt a félelemérzetem. Annak ellenére, hogy a biztos, mint Louis de Funés úgy ugrált és szaladozott a pálya vonalában, vétést keresve a teljesítményemben, szinte hiba nélkül abszolváltam a három kört, bár rövidlátó barátom megesküdött arra, hogy két esetben kihagytam a karlendítéses irányjelzést. Persze ez már nem érdekelt, és miután Endrének is sikerült a vizsgája, borzasztó nagy megkönnyebbüléssel rohantunk a kávéautomata irányába. És sikerült!!! Már csak egy megpróbáltatás várt rám a jogsi megszerzéséhez vezető nehéz, rögös, fárasztó utón.

Hát ilyen a kezdő motoros élete, sok idő, sok pénz és annál is több izgalom, de a végeredmény elérésével járó pozitív érzelemhalmaz, amit csak a motorozás tud adni, megéri a megpróbáltató fáradságot. A következő részben megismerkedhettek a forgalomban történő vizsga eseményeivel, és az első túrámmal. Várok minden olyan hozzászólást, ami segíthet abban, hogy az ember helyesen illeszkedjen be egy olyan társadalomba, aminek útját komoly, tiszteletreméltó motoros kollégák járták ki.

Petergy. 2008. december 31.