Szeptember 13-án az Ike hurrikán elérte Texas területét Galvestonnál. 175 kilométer/óra sebességű széllökésekkel Ike egyenesen Huston felé tartott. Azóta tudom hogy Huston az USA negyedik legnagyobb városa. Nem is értem miért fújták fel az ügyet ennyire. Mi már szeptember ötödikén kipróbáltuk, hogy milyen az amikor az ember több, mint 200 km/órás szél ellen küszködik. Cica onnan tudja, hogy 180-nal jön, hogy emelgetni kezdi a sisakját, ha már 200-zal, akkor le kell buknia mögém.

A találkozó reggel volt és a többiek igazán kényelmesen gördültek végig a nyolcason, aztán le a B69-es útra az osztrák-szlovák határ mentén a Route 69 Boot Hill Saloonig, ahonnan kb 3-kor kaptam egy SMS-t Imitől. Mi akkortájt indultunk. Épp a sarki patika előtt vártam Cicát, aki beszaladt valami parlagfű elleni varázsszerért, ami pont annyit használ, mintha naponta háromszor elrágcsálna egy kis parlagfüvet. Délelőtt még a multivilág egyik nem túl érdekfeszítő telefon konferenciáján lógtam – growth potential, margin pressure, performance, revenue improvement, cost reduction, utilization – és egyéb közhelyek. A számok szerencsére jók, ilyenkor nincs dráma úgyhogy délután korábban leléptem.

SMS-eztünk egy motoros autópálya matricát és felgördültünk szépen lassan az M7-esre. Mondhatnám úgy is, hogy beálltunk a sor végére. Székesfehérvárig talán még 60 km/h csúcssebességet is mért a GPS, de inkább 40 körül hömpölyögtünk a Balcsi felé a szörnyû hőségben. Ahogy most visszaemlékszem talán ez volt az utolsó nagyon meleg hétvége a hőmérséklet rekordokat döngető őszben, amit hideg rekordokat döntögető szeptember követett.

Fehérvár után jobban haladtunk. Siófoknál a Sóstói pihenőhelyen, vagyis az utolsó kútnál álltam ki tankolni. A sárga tábla szerint a határig nincs több benzinkút. Lesz majd kettő, de azoknak egyelőre nyoma sincs. Az FJR vidáman száguldott tovább a már teljes hosszában átadott M7-esen egészen az M70-esig, ahol Ljubljana felé fordultunk.

A Tornyiszentmiklós, Rédics kijáratnál hezitálva megálltam és elővettem a térképet. Létezik, hogy itt csak menni kell és előbb-utóbb Szlovéniában leszel? Egy kamionos húzott el mellettem. Hatalmasat szólt a kürtje. Azt dudálta nekem: „- Gyere pajtás csak egyenesen utánam. Elmúlt már az a világ azokkal az eldugott kis határátkelőhelyekkel, ez itt a 21. század” Összecsaptam a térképet és egy kicsit el is szégyelltem magam a beidegződéseim miatt. Hát persze, hogy egyenesen. Megköszöntem a kamionosnak, amikor elmentem mellette.

Nem is tudom mikor értünk át Szlovéniába, egy idő után idegen helynevek tûntek fel a táblákon. Acélos nőstény tigrisem vakmerő száguldását visszafogtam, mert már a tartalék bezinemből 35 km-re való elfogyott. A határ után sincs kút egész Murska Sobotáig. 190 kilométert mentem Siófoktól eddig nagyjából 20 literrel. Tigrisem talán a meleg miatt ivott ilyen sokat? Vagy már megint felszedtem néhány kilót? A választ elfújta a menetszél.

Szlovén motorkerékpáros matrica. Ott kinyomtatják. Lehet, hogy a büntetésből futja rá?

Szlovéniában a matrica nélküli autópályázás nagy bûnnek számít, 300-800 € között büntetik, vagy legalábbis ezt írják ki az autópályák feletti transzparensekre nagy gyakorisággal. Motorra is kell matrica, vettem is egyet a kútnál, aztán húztam egy kövér gázt és már fékezhettem is. A kút után 7 km-rel az autópálya véget ért.

Beálltunk a Maribor felé kígyózó sorba és a lassan szükrülő délutáni fényekben azon morfondíroztam, hogy sajnos már nem fogok tudni világosban letérni az autópályáról és bemenni a hegyek közé Velenje felé ahol azok a kis rakoncátlanul cikk-cakkos utacskák rohangálnak a Dráva menti erdők között.

Maribor előtt kb 17 km-rel kezdődött újra az autópálya. A fények elhalványulását az idő kicsit hûvösebbre fordulása követte. Egész elviselhető lett a meleg. Örültem, hogy felhős volt az ég, mert az őszi motorozások délután nyugat felé nagyon ellenfényesek tudnak lenni felhők nélkül.

Az autópálya Ljubljana felett nagy U betût ír le Vodice-ig. Most nem egyenesítettük ki, igyekeztünk, hogy vacsorára megérkezzünk Bledbe. Megállás nélkül tettük meg a 240 kilométeres etapot a murska sobotai kúttól Bledig. A bledi Trst szálloda előtt este 9–kor vettem le a gyújtást. A többiek az egyik emeleti erkélyről integettek. Ledobtam a vizes ruháimat és egy doboz sört alkalmaztam belsőleg a folyadékháztartásom elveszett egyensúlyának a visszaállítására. Budapesttől Bledig 5 óra 16 perc alatt 530 km-t mértünk.

Este a Gallus pizzériában vacsoráztunk. Ezt a helyet már többször megénekeltem. Tamás kedvenc helye volt mielőtt a törzshelyünkké vált volna. Az üzletközpont első emeletén van. A terasza a várra és a tóra néz.

A Vila Preseren a vár alatti tóparton nyílt igényes, modern szórakozóhely. Nagyjából eddig sétáltunk a vacsora után.

Reggel már mindenki ott ült a tóra néző reggeliző asztalnál, amikor megérkeztem. Bár korán keltem, de körbefutottam a tavat és levezetésnek úsztam egyet. Lehet, hogy ez nem volt minden részletében igaz, de mindegy, arra jó volt, hogy kimentsem magam.

Hát ti hol voltatok ideáig?

Terülj-terülj asztalkám. Benne van a 60 €-s szobaárban.

Napi programunkat a bevásárlóközpontban kezdtük, ahová Imi kalauzolt el minket. Van itt egy kis Tom Taylor bolt, ahol szeret vásárolni. Jól kezdődött az a nap a boltos néninek, szinte mindannyian ott hagytunk egy rakás pénzt. Miután én is bevásároltam még a szomszédos Helly Hansenhez is benéztem. A szőke hosszú hajú eladólány intelligens és érdeklődő volt. Kiválóan beszélt angolul, jót csevegtünk miután kettesben maradtunk. Kicsit irigylem, hogy ilyen szép helyen lakik.

 
A Tom Taylor bolt Imi ötlete volt. Jól bevásároltunk.

Az éjszakai eső még csak részben száradt fel a tóparti szálloda teraszán.

Lassan előbújtak az emberek, kinyitottak a boltok és megindult az élet. Egy kicsit mi is szocializálódtunk Bledben.

Lazán felhős ég alatt indultunk a tengerpart felé. Néha kisütött a nap, néha majdnem eleredt az eső, de mindvégig melegünk volt.

A Bohinj-tó felé tartottunk, Bohinjska Bistricánál tankoltunk, esőruhába öltöztünk, majd néhány száz méterrel a kút után elfordultunk balra és bevetettük magunkat a hegyek közé.

A fák közül hirtelen egy csapat terrorista ugrott elő és a motorosokat megállásra kényszerítették. Tamás és Imi adták meg magukat elsőként. Én nem sokkal előbb épp optikát cseréltem, így késve követtem a többieket és a hegytetőről lencsevégre kaptam az eseményeket. A terroristák aztán amilyen hirtelen jöttek el is tűntek és a csapat folytatta útját. Én meg utánuk. Ezt lehet, hogy elküldöm  a World Press Photo-nak.

ifj. M. Péter, amint épp gyermekkora legszebb pillanatait idézi fel.

Kicsit előrébb az út jobb oldalán a sziklafalat vésték egy hatalmas vésőgéppel.

 
A mondanivaló gyakorlatilag ugyanaz szlovéniában és Ausztriában. Csak a kivitelezésben van különbség.

Erika és az elátkozott Adventure, amiből Balu szerint hiányzik 20 LE. Én azt gyanítom, hogy a kuplunggal van valami probléma.

A Soca mellett értünk ki a hegyek közül és onnan már a annak a folyását követtük Nova Goricáig, ahol átléptünk Olaszországba, majd Monfalcone érintésével a tengerparti SS14-en brummogtunk kelet felé. Lenéztünk a partra Duinonál, de nem ragadott el a hely, aztán lejjebb Grignanonál is, ahol végül megálltunk ebédelni. Nem is tudtunk volna továb menni, mert a parkoló mellett az étteremnél egy nem kicsit illuminált pincér az utunkat állta. Egyszerűen nem engedett tovább, hanem beparancsolt minket.

Az étterem előtt gyorsan átöltöztünk farmerbe, trikóba és papucsba.

Az étterem kínálata. A tenger gyümölcseivel kombinált spagetti nekem nagyon bejött. Egy ilyen nagy kagylót is kaptam hozzá. Azt használtam kanál helyett.

A strandot is meglátogattuk egy fél órára. Fejenként 5 € volt a belépő, viszont kaptunk öltözőt és zuhanyozhattunk.

Hazafelé a Triest – Sezana irányt követtük. Triestbe még csak éppen bementünk, amikor a GPS a tengerpartra merőlegesen beküldött balra. Izgalmas szakasz következett, mert a városnak ez a része egy meredeken lezuhanó hegyoldalba épült. Az egyre jobban elkeskenyedő utcácskák meredeksége folyamatosan közelített a függőlegeshez és néha őrült, beláthatatlan fordulókat vetettek. Szinte biztos voltam benne, hogy eltévedtem, de valahogy csak kijutottunk egy szélsebb utcára és egy Sezana tábla is felbukkant egy körforgalomnál.

A KTM Factory Enduro Team motorjait a KTM Factory Enduro Team nem engedte lefényképezni, mert azok a kormányrúdig sárosak voltak.

Így aztán helyettük a KTM Factory Enduro Teamet fényképeztem le, azt viszont készségesen hagyták. Egy benzinkútnál futottunk össze.

Egy darabig az autópálya mellett haladtunk északnak, majd mélyen Ljubljana alatt elkanyaroodtunk balra Skofja Loka felé, aztán Kranj érintésével valahogy az autópályát kerülgetve sikerült Bledbe vissza érnünk. Már alaposan besötétedett, mire az autópálya mellett elaraszoltunk valahogy Kranjtól Bledig. Egy útlezárás miatt nagyot kellett kerülnünk.

Aznap este megint a Gallusban vacsoráztunk. Előre mentem asztalt foglalni, de az egyik pincér aznap este nagyon morcos volt és nem engedte , hogy összetoljak asztalokat, ezért meg kellett várnom az erősítést. A 9 fős csapat ellen nem vette fel a harcot. Mielőtt elmentünk volna visszatologattuk az asztalait. Régen pincérlányokat alkalmaztak a pizzériában, velük jobban kijöttem.

Mégis összetoltuk az asztalokat a Gallusban.

Ez az ifjú leány egy kreatív lakberendezési bolt kirakatában várja, hogy elkeljen.

Reggel én voltam az első a reggeliző teraszon és a sok foglalt asztal közöt alig tudtam összetolni és átrendezni anyit, amennyi nekünk kellett, aztán meg az asztalfoglalókat hessegettem. Nem érdemes elsőnek felkelni.

Amíg a többiek összeszedték magukat és még kattogtam egy kicsit a tó körül. Ki tudja mikor fogok megint erre járni. Egyszer majd talán eltölthetek itt néhány napot rohanás nélkül. Szívesen elmennék például a várba meghallgatni egy koncertet, vagy megebédelni a tóra néző ablak mellett. Futnék egyet reggel a tó körül (kb. 10 kilométer), ellötyögnék a wellness szállók egyikében, kieveznék a szigetre, hogy harangozzak egyet a templomban.

Bledből kifelé előre küldtek, ami nagyon rossz húzás volt, mert a térklépet nem látom szemüveg nélkül, az utat meg nem látom szemüveggel. Ezért használok jobbára GPS-t, de az sem ér sokat, ha épp nincs a területhez térképem. A helyismeret segítene, de ezen a szakaszon én mindig csak azt az utat használtam, ami most autópályává alakul át és egyre több fizetős szakasza van. Így aztán nagy kerülőket leírva jutottunk el Kranjig. Onnan már egyszerûbb felmenni a hegyekbe a jól ismert Kokra völgyén Jezersko felé és át a határon Eisenkappelnek. (Ez Völkermarkttól délre van.)

 A határ osztrák oldalán egy kis fogadó áll, a Seeberghütte. Megálltunk egy kávéra, ami felejthető minőségű volt.

Ausztriában már működött a GPS, Tamás megint előre zavart és megrendelték a B69-est. Idefelé is azon jöttek, de a B69-esnek nincs igazán versenytársa errefelé, hacsak a Dravográdnál a Dráva mellett futó szlovén utat nem tekintjük annak, de az síkon szalad, nem úgy, mint a B69-es, ami hegyet mászik. A 69-estől északra sokáig magas hegyek emelkednek, ezeket kerüli meg az A2 autópálya is, amikor Klagenfurt után Graz felé tartva egy darabig északnak fordul. Ez az autópálya lenne a legközelebbi átjáró kelet felé.

A motorosok és a cabriósok ugyanazokat az utakat keresik.

A Harley-Davidson ezen a hétvégén rendezte szokásos évadzáró európai találkozóját a Faakersee mellett. Sok Harley-t láttunk útközben, meg egyéb motorokkal is, amelyek onnan tartottak hazafelé.

A motorosparkoló a hegytetőn tele volt. Kicsit túlfutottunk rajta és a buszmegállóban álltunk meg.

A Route 69 Boot Hill Saloon a 69-es út mellett (N46.67012 E15.43877) Maltschach és Leutschach között, Arnfelstől 3 kilométerre keletre. A szálló és étterem az osztrák motorosok egyik kedvelt találkozóhelye. Valószínûleg sokat látott már, a honlapjuk szerint volt itt már asztalon motorozás ablakon keresztül, olyan tömeg, hogy a kiszolgálók nem fértek el és a vendégeknek kellett kézről kézre kiadogatni az italokat, de arra is szívesen elmékeznek, amikor teljesen belepte őket a hó.

A Route 69-ben ebédeltünk. Én egy oldalast (T-bone) kaptam, ami nagyon jól esett. Érdemes tudni, hogy itt csak készpénzzel lehet fizetni, a kártyát nem fogadjálk el.

Iminek nagyon tetszett ez a kis tetkó. A kedvéért lefényképeztem.

Õ megy a Mazda team előtt és dokumentálja az utat.

A Mazda user club is aznap kirándult a 69-esen. Beálltak egy fényképre a Route 69 elé, aztán mentek tovább.

A Route 69Boot Hill Saloon-nál magyar motorosokkal találkoztunk. A debreceni házaspár a Harley találkozóról tartott haza. Csatlakoztak hozzánk, vagy sem, nem tudom, de amikor a határmenti első kútnál megálltam a magyar oldalon megint ott láttam őket. Megint beszélgettünk egy kicsit. Legközelebb egy sietős nyolcas után Székesfehérvár előtt álltunk meg a benzinkútnál elbúcsúzni (innen többen másfelé mentek). Amikor levettem a sisakomat az FJR-es párocskát láttam meg megint kabát nélkül álldogálva, mintha már egy órája ott pihengetnének. La Fontaine meséje jutott eszembe a teknősről meg a nyúlról. Akárhová megyek és akármilyen gyorsan, ők már ott vannak egy szál trikóra vetkőzve és épp készülnek továbbállni. “- Itt mindenki jól nyomja.” – szólt oda a srác elismerően biccentve, aztán komótosan felvette a kabátját.

 Agárdi György, 2008. szeptember 18.