Régóta nyúztak már a többiek, legyen egy rövid „beavató” túra is északi szomszédainknál.

Donovaly-ig eseménytelen volt az út, azonban a völgybe érve az addig sem túlzottan meleg átcsapott erős mínuszokba – mi felvettük az esőruhákat a téli motoros gúnyára, Endre pedig lefeszegette magát a Z-ről, hogy helyben-járással próbálja vérkeringését helyrehozni. Mire a Csorba tóhoz érünk, a hegy ködbe burkolózik – a hófödte csúcs, mely látványa idevonzott minket, egyenlőre várat magára. Mammi meglepődik mikor meglátja a pár elszánt motorost, szól az öregnek hogy hányja már el a havat a garázs elől (!) hogy be tudjunk állni. Elfoglaljuk a szállást, pár Becher mellett összeszokik a csapat és éjfél után jókedvűen vonulunk aludni.

A Kotlina-i étteremig gurulunk vissza, az itthon ‘legényavató’-ként ismert, kint Gorall tálként elhíresült ételt választjuk mindannyian. Azaz Endre nem, mivel orvosa szerint nem bírja a benne lévő dolgok (fűszeres húsok, lecsó, torma, erős paprika, gomba) 90%-át. Aztán beleszagol, és úgy dönt ő meg az orvosát nem bírja és rendel egyet a majd’ félméteres tálból.

Este amíg mi a panzióban beszélgetünk, ő egy órás egészségügyi sétát tesz – ismét orvosát emlegetve…

‘Hull a pelyhes fehér hó’ – éneklem torkom szakadtából. A helyiek nem értik, nekik természetes májusban a hóesés. Nekünk, a motorok málházása közben extrém élmény.

Mondhatnám hogy micsoda buli, meg mekkora kihívás de nem: embertelen volt, ahogy a hó esőre váltott, és hol a tíz-húsz centis murván, hol az ebből kitaposott lyukakban motoroztunk át a hegyen. A téli sózást errefelé murvával/sóderrel váltják ki, és ennek nyomait a hegyekben bizony ezt még májusban is megtalálni…

Másfél órája jövünk már a kíméletlen terepen, a kormányt szorító a kezünk elzsibbadt, a kesztyűnk átázott. Itt megállunk pihenni: kilencven perc alatt bő 40 kilométert haladtunk. K..va jó, már csak négyszáz van vissza. Endre már a parkoló melletti mélységgel szemez, Zsolti és Andrea a maradék ruhájukat próbálják felerőszakolni a náluk két-három számmal nagyobb motorosra. Nehezen szánom rá magam, de csak kimondom: nyeregbe, indulnunk kell. Nem aratok osztatlan sikert, a hangulatra jellemző hogy a máskor oly csodálatosnak látott Dobsina és Betlér mellett úgy suhanunk el, mintha ott se lenne.

A határtól viszont már szinte száraz úton jövünk, így Zsoltiék elcsábítják Áront és Endrét egy kis Mátrázásra, mi pedig Miskolcra ugrunk még be pár percre és tűz haza. Délután négykor már itthon csomagolom ki a vízhatlan tokból a fényképezőt és a kamerát, és akkurátusan vágok egy szelet füstölt sajtot a szintén friss importból származó szlovák sör mellé.

Így terülök el a gép előtt (szó szerint) és élem át újra az elmúlt három napot a feltöltött képeken és videókon keresztül.

Este negyed tíz: Motorhang, kürt, kinézek. Zsoltiék intenek a nyeregből: feljönnének, de nem bírnak. Szakadó esőben, hosszú pihenőkkel és szárítkozásokkal, tizenhárom óra alatt (!) tették meg a bő négyszáz kilométert. A Mátra most nem volt akkora élmény, mint ahogy tavaly nyárról emlékeztek rá. Nem tudják szavakba önteni a hidegnek és a fáradtságnak azt a fokát, amit átéltek. A motorokat még a garázsba sem viszik le: egyszerűen leesnek róluk a ház előtt és bevágódnak a forró vízzel teli kádba a negyediken. Itthon vannak, punktum.

Azt hiszem jó is hogy ennyi kép készült. Ilyen őrültségre úgysem vállalkoznánk még egyszer. Bár, azóta a quad-hoz vettem egy melegebb téli gúnyát magunknak. Meg aztán ha májusra lenne egy endurónk a murvás szakaszokra…

Üdv

Kutya.

Pulai László, 2007. január 13.