A korábbi évektől eltérően, a 2006-os túráink útvonala, időpontjai stb. mind hosszú hónapokkal előre le voltak szervezve. Nos ennek megfelelően, általában az utolsó nap derült ki , hogy szögmérővel rajzolt terveink fabatkát sem érnek, és olyan nincs hogy valami TÖKÉLETESEN SZERVEZETT. Ennek megfelelően hóesésben motoroztunk májusban, évszázados hidegrekord dőlt meg június elején amikor Szlovénia felé indultunk (volna) , és a már hagyományos, egész hetes Tátra – kerülésünk is majd’ egy hetet csúszott. Utólag visszagondolva, valami gondoskodó angyal lehetett, aki sorsunkat terelgette, hiszen olyan hihetetlen véletlenek estek meg így velünk, amire sokáig emlékezni fogunk.

Hajnalban arra ébredünk, hogy kb. 20 centi víz állt a lakásban – a felső szomszéd csőtörése eltolja vagy 4-5 nappal a startot. Nem nagyon bánkódtam, a Kárpát-medencében tomboló viharok és özönvíz szerű esőzések valószínűleg pokollá tették volna a nyaralásunkat egyébként is – s hogy mennyire arra is csak később jöhettem rá.

Rá öt napra, hajnalban indultunk – a motor előző nap felmálházva, hibátlan napsütés, semmi forgalom, és hála a frissen átadott M6-os autópályának kimondottan jól haladunk. Kint már ismerősként üdvözöljük a pénzváltót, a benzinkutast, ebédre már a panzióban vagyunk.
Zdiarban szállásadónk, Mammi nagyon meglepődik – ezúttal nem foglaltunk nála telefonon szobát – épp óriási munka közepére csöppentünk. A már említett esőzések, és az azt követő özönvíz, a Tátra északi lejtőjén összegyűlve, az udvar mögötti patakban próbált eljutni Popradig. A lenti szobákat mind elöntötte az ár , a 30-40 centis csermely több méteresre duzzadt, az éjszaka közepén ébresztették egymást a szomszédok a bajban.

Farakás, kerítés, kemping székek-asztalok – mind-mind pár utcával lejjebb kötöttek ki: óriási munkát végzett a víz. Épp a kedvenc alagsori szobánkat takarítják az öregek – kis csalódás hogy 2 napig nélkülöznünk kell kedvenc ‘lakosztályunkat’. Ebédelünk, sétálunk egy nagyot, de valami nem az igazi – nem érzem azt hogy kiszakadtam volna otthonról, a vállamon még az elmúlt napok-hetek súlya, nem alhatok kedvenc ágyamban, és nem látom az ablakból a Tátrát. Ez így nem stimmel.

Éjjel csurom vizesen ébredek. Hajnal kettő van, korom sötét az éjszaka. A szemem sem szokja a sötétet, Andi mélyen alszik , nem kapcsolok villanyt.  Látom magam előtt a darabokra tört kerítés romjait, amit a víz vitt el három napja. Erről álmodtam: de álmomban mi is itt voltunk, és a ZZR – a szokott helyén – közvetlenül a kerítés mellett aludt. Aztán jött a víz…

Véletlenek? Ha nincs csőtörés otthon, a motorunkat a szomszéd utca patakmedréből halászhattuk volna ki pár nappal ezelőtt. Nehezen alszom vissza, aztán valahogy mégiscsak.

Reggel elindulunk, lőcsei és a szepes-váraljai látnivalókat néztük ki magunknak. Meglepődöm hogy nem motoroztunk még erre, az utak általános állapota ugyan romlott az előző évekhez képest, látszik hogy nem költöttek rájuk (kint is koncentrálnak erősen az EURO-ra) de ennek ellenére motorral sem vészes. Szép helyeken járunk, a 18-as utat felvesszük kedvenceink listájára.

Megmásszuk a várhoz felvezető dombot, kánikulai a meleg – pedig a Tátrában vagyunk, és még csak délelőtt 10 óra van. Visszafelé Lőcsén órákig csellengünk cél nélkül, jólesik a séta: olyan , mintha az ismert film elevenedne meg körülöttünk. A szégyen-ketrec, a gyönyörűen karbantartott épületek tökéletesen visszaadják a hangulatot, amit vagy 30 éve láttunk a ‘Lőcsei fehér asszony’ -ban.

Rájövök hogy soha az életben nem fogom tudni kimondani szlovákul azt hogy fagylalt ( ‘zmrzlina’ ) , és ezzel a tanulsággal átvonulok a terasz túl végébe, Andi úgyis jobban vágja a keleti nyelveket – és így finom fagyit szerez nekem.

Délután fel a bakancs – a ház mögött elindulunk fel a Tátrába, jutunk-ameddig-jutunk alapon. Sötétedik már mire visszaindulunk a kijelölt ösvényen – pár fiatal épp sátrat ver egy tisztáson, jó 4-5 kilométerre az utolsó háztól. Bátor gyerekek – gondolom magamban, túl sok a fura lábnyom hogy ilyenre vetemedjünk. Mint itthon utólag kiderül, épp hiúzok nyomát sikerült lefényképeznünk, alig pár méterre a sátorhelyüktől.

Este még sms-t kapunk Zsoltiéktól: nem bírják már otthon, holnap még melóznak, de délután csatlakoznak hozzánk. Enikő először indul (saját motorral) 100 km-nél messzebbre, szép túra lesz neki.

Ma megkerüljük a hegyet, és mellesleg bepakoljuk a gyalogtúrás kellékeket is – de valódi kitűzött cél nélkül indulunk neki a körnek. Útközben nem sietek – van időm gondolkodni. Régóta azon agyalok, lehet –e hogy ez a csodás hely, ahelyett hogy végleg bőrünkbe/lelkünkbe ivódna, esetleg érdektelenné, hovatovább unalmassá válik számunkra, miután tucatszor jártunk már itt? Talán ha nyugodtabb körülmények között jövünk ide, fel sem merül ez bennem – de így már Csorba tó környékén járunk, és nekem még mindig e körül járnak gondolataim. Lehet hogy az utolsó itt töltött nyarunk ez? Egy elénk figyelmetlenül kikanyarodó cseh sofőr térít magamhoz hirtelen, még épp időben.

Megállunk nézelődni, egy meglehetősen idős átlagéletkorú csoport tart épp a hegyre. Kérdezősködünk, magyarul válaszolnak a parkolóban – átöltözünk gyorsan (jól jönnek az óriási dobozok a ZiZi-n) és utánuk eredünk. Kezdeti lelkesedésünk alábbhagy, amikor alig tudjuk a lépést tartani egy órás kaptató után, a nálunk 20-30 évvel idősebbekkel. Mint kiderül tapasztalt gyalogtúrások, irigyeljük is őket. Bár mi lennénk ilyen kondiban majd 30 év múlva…

Már dél van mire felérünk, és nem hiszünk a szemünknek: olyan csodában van részünk, ami hosszú órákra ideköt minket. Talán pont elérhetetlensége miatt (kizárólag gyalogosan 4-5 órás fel-le mászással elérhető) ilyen tökéletesen szép, lenyűgöz minket az óriási sziklák közül kilépő gigantikus vízesés. Ahogy vissza indulunk, Laci barátunk küld sms-t – most indul Norvégiába 14 napra az új Bömbivel, plusz Kingával kiegészítve. Megbeszélünk Zdiar-ban egy találkát, közben pótoljuk elvesztett energiáinkat és délután hat óra felé a benzinkúton futunk össze vele.

Nagy útra készül – de mivel vagy 2 éve nem motoroztunk már együtt, van mit megbeszélnünk a kávé mellett. Csak az előtte lévő óriási távolság, ami miatt mégis tovább indul, egy félórás pihenő után. Enikő épp ekkor küldi az újabb üzenetet : „Rétságon vagyunk, vagyis k…va messze! Éhes vagyok! Megeszem a Zsolit… Pussz: Enikő”

Mi a Gorall vacsora után még sétálunk egyet , holland quad-osokkal akadunk össze fenn a hegyen. Gyorsan összeismerkedünk, kérdem tőlük hogy nem tartanak –e a büntetéstől , hogy tiltott helyen túráznak a gépekkel? – Milyen büntetés ? – kérdez vissza, azt mondja többször találkoztak a TANAP embereivel – mellesleg az erdészek is 500-as ATV-ket használnak – amíg normálisan motorozik az ember, nem zargatják őket.

Mivel idén a motoros túrák mellett, a quados túrázás is fontos része lett életünknek, örülünk az új információnak. Újabb adalék, hogy reggeli borús gondolataim elmúljanak az Öreg Hölgy (értsd – Tátra) kapcsán. Most jól vagyok , és pont.

Éjjel egykor szlovák telefonszám kijelzésével csörög a telefonom: először megijedek kicsit, aztán Enikő hangja nyomán leszek nyugodtabb. 20 perc múlva itt vannak, most épp egy éjjel-nappali áruházban vásárolnak vacsorát maguknak. A háziak mélyen alszanak, én megyek kaput nyitni, a fáradt és átfázott motorosok gyorsan elmesélik a nem kevés eseményt az útról, és alvás.

Fenn a hegyen kanyargunk, Zsoltiék falják a kiváló kanyarokat, jól érezzük magunkat. A tegnapi gyalogtúrás élményre ráduplázunk, ezúttal ugyanabból a parkolóból, de most a jobb oldali ösvényen indulunk el, a Poprádi-tó irányába. Alig hatvan centis szikla párkányok belső szélén lépkedünk, ez alatt mellettünk a másik oldalon több tíz méteres szakadék. Beszerzek egy kendőt (értsd: lenyúlom Enikőét) a tegnapi enyhe napszúrásom ismétlését elkerülendő.

Újra kevésnek bizonyult kondíciónk és memória-kártyánk mennyisége is: a legszebb helyekért meg kell küzdeni, ezt végleg leszögezhetjük. Már jobban haladunk mint előző nap, kezdünk belejönni a mászás technikájába. Délben már újra az utat faljuk , a motorokat felkamerázzuk, lesz mit visszanézni havas téli estéken.

Leérve a hegyről Kotlina felé fordulunk, arra készülünk hogy szálláshelyünkön fújjunk egy rövidet. Ehelyett kiszúrok egy táblát, mely szerint gyönyörű cseppkőbarlang van a panziónktól alig 5-6 kilométerre. Még van egy óra az utolsó turnusig, belehúzunk mert még kb. 40 perc vár ránk gyalog a parkolótól a barlang bejáratáig. Két GoldWinges is épp akkor áll be amikor megérkezünk.

A Csorba tónál reggel váltott parkolójegyünk ide is jó, sőt engedékenyen a két motorra egy jegyet kellett csak váltanunk, újabb jó pont. Komoly emelkedőt kell megmászni, bent majd pihenhetünk – egészen lassú tempóban sétálunk végig a szebbnél szebb termeken. Aggtelek sem érdektelen kőhalmaz számomra, és Dobsina is szemet gyönyörködtető – de ez most nagyon tetszik. A napi utolsó turnusát kezdő csoportvezetővel ellentétben, mi egyáltalán nem bánkódunk a lassú tempó miatt.

Este Bryndzás haluskyt választunk, nem tudunk betelni vele. Egyszerűségében tökéletes étel. Utána komoly bulit csapunk, már kételyem sincs, hogy hamarosan újra visszalátogatunk ide. Ismét úgy telt el a nap, hogy eddig ismeretlen helyeken jártunk, pedig alig több mint 100 kilométert motoroztunk csak.

Közösen indulunk motorozni, végül Zsolti nem tud ellenállni – az egész héten csak bámult Lomnici csúcsra mindenképp fel akar jutni Enikő társaságában. Átszámítva húszezer Magyar forint, de ez most hidegen hagyja. Menni kell és kész. Így ők elindulnak Lanovkázni, mi pedig egy az útikönyvben látott, 1800-as években épült vadász-kastélyt látogatunk meg a Lengyel határnál. Épp felújítják és átalakítják a helyet, ki is nézzük magunknak – ha elkészül, majd alszunk itt párszor. Hatalmas szarvas állománnyal bír az óriási birtok, reggel szívesen ébrednék hangjukra és látványukra is.

Közben Enikő hív : az egész heti ragyogó napsütés, egy pillanat alatt váltott ködfelhőre Lomnic körül, pont mikor elindultak volna felfelé. Bánkódnak is erősen, de ezért kár lenne felmenni, így ők is utánunk indulnak. Felcsapjuk a térképet, kiszúrjuk hogy Ólubló várát még soha nem láttuk, pedig egykori Magyar végvárként és határőrhelyként komoly jelentőségű, és nincs is messze. Az alsó parkolóban 150 koronát fizetünk a behajtásért, gyalogosan feljebb érve látjuk, hogy a vártól 20 méterre az étterem előtt ingyen parkolhattunk volna a motorokkal. Jó tudni.

Az eső pont akkor kezd cseperegni, amikor beérünk a várba. Helyi állatvédők épp sólymokkal és egyéb vadmadarakkal vannak jelen, meglátják arcunkon a csodálatot, gyorsan karunkra is ültetik a gyönyörű állatokat. Csekély adományunkkal viszonozzuk – kár hogy a miénk az első papírpénz a perselyben. A vár maga szinte teljesen ép ill. restaurált, öröm látni a gyönyörű szobákat. Szinte valódi időutazás, és ettől igazán különleges. Valahogy hitelesebbnek tűnik a többinél, a 16. századi építészet testközelből csodálható a falai között. (Eredetileg 1311-en épült, de 1553-ban tűzvész miatt építették újjá.)

 Mi maradnánk még, de Enikő türelmetlen már, ő inkább falná az utat a közben felszáradt szerpentineken. Ő is ‘fertőzött lett’ azt hiszem nem utoljára motorozott ezeken az utakon. Andit eközben elhúzni sem lehetne a várudvarból – egy barna mókus rohan szélsebesen felé az egyik fáról. Szíve szerint kiürítené a nagyobbik dobozt a motoron, és persze haza is hozná… A fauna-hamisítást elkerülendő lebeszéljük róla, ő pedig pár fényképpel kárpótolja magát az aranyos állatról. Hazafelé Poprad felé kerülünk, hogy a legszebb/legjobb kanyarokat beiktassuk – Enikő SRX 400-a talán életében nem kapott ilyen dőlés-szögeket, láthatóan nem csak mi élvezzük a csodálatos környezetet, és az előzékeny közlekedési morált.

Este olyan adag vacsorát fogyasztunk (ismét fillérekért) , hogy 2-3 órát sétálunk mire mindenki lefekvésre alkalmas állapotba kerül. Aztán ahogy eldőlök, azzal a lendülettel fel is ugrom az ágyból, holnapra még ki akarok eszelni valami újdonságot. Végül a Murányi-fennsík Nemzeti Park mellett döntök, és ez az egész hét egyik legjobb döntésének bizonyul…

Fél kilenckor már úton vagyunk, mindkét kamera felkerül a motorokra , bár mi már erős hendikeppel indulunk: az egész heti málha rajtunk, Enikőék egy-egy szolid hátizsákjukkal bátrabban falják a szűkös, de jól karbantartott utakat. Murány remek választás volt, az alsóbbrendű útnak jelölt összekötő szinte tükör simaságú. Most jól jönne a GPS , nem kevés helyen kell elfordulni, és a táblázottság hasonlóan rossz mint Szlovákia többi részén.

Zsolti előre megy, én stabilan utána, kb két kilométer múlva egyszerre nyúlunk a fékbe – rájöttünk hogy ez az irány nem jó nekünk… Ha már megálltunk megtudakoljuk, legközelebb hogyan is juthatnánk fel a murányi várba, aztán a határig egy gázon haladunk. Rájövünk, hogy a legszebb és egyben leggyorsabb utat találtuk meg hazafelé – nem is igazán értjük miért nem jártunk korábban az 531-esen.

Kiérve a parkból az 50-es úton már komoly fejlesztések folynak, a sok-sok falut jövőre már elkerülhetjük, ha sietnénk éppen. Zsoltiék a Mátra felé veszik az irányt a határtól, a legendásan finom Palóc-levest nem tudják kihagyni, nekünk még akad dolgunk reggelig, így gyorsan haza indulunk.

Ezzel a döntésünkkel megússzuk azt a hatalmas záport, ami Enikőéket a hazaindulásban gátolta végül – viszont lemaradunk a finom gőzölgő levesről… Elmondásuk szerint ők jártak jobban, nem csalódtak a sokadszor választott menüben. Mi már délután 3 körül otthon, marad időnk gondosan lemosni a motort – meghálálni hogy hű társunkként kísért minket most is.

Rendhagyó módon, ez a túra nem hazaérkezésünk napján ért véget számomra, hiszen másnap reggel új gondolatokkal a fejemben ébredtem: rá kellett jönnöm, a Tátra – az Idős Hölgy – hibátlan, a maga mivoltában. Nem fiatal lány, aki az első este lehengerel, de egy olyan társ, aki mindent tud – egy kicsit. Akire ha nyitott vagy, cseppenként tárja fel előtted tökéletes gyönyörűségét, még akkor is, ha gondolataidban hűtlen lennél hozzá.

Rajta nem múlik semmi, és most már rajtam sem. Eszembe jut, hogy „Életünk párja lehet, aki mellett bármikor szívesen ébrednénk” – és ezt már másodszor élhettem át. Életem párja után, most talán életem helyét találtam meg kint – és azt hiszem ez a legszebb harmónia a világon.

Képek és szöveg: Pulai László, 2006. november