Szombat délelőtt, meleg szeptemberi napsütés. Ki kéne menni futni egyet aztán rendbetenni a kertet és a garázst – mondja a lelkiismeretem – a tetőablakokat is mosni kéne, ott áll a szobában a létra már napok óta. Na de ott van a Faaker see. Tavaly kihagytam, az idén már csak ránéznék mi történik ott. Pinokkió módjára félresöpröm a tücskömet. Már az elején tudtam, hogy a hét végén megint nem lesz semmi más, mint motorozás két napon keresztül reggeltől estig. Cicát a parlagfű folytogatja, de ő is jönni akar, csak előbb be kell ugrania gyógyszerért, meg a vasárnapi ebédhez való húst kell bedobni Krisztiékhez, mert azt már kiolvasztotta. 

10:30-kor végre elindulunk a Ménesi útról. Lenyargalunk a súlyosan túlterhelt M7-esen Székesfehérvárig, aztán megállás nélkül végig a 8-ason egészen a határ előtti Agip kútig, ahol van néhány szék meg asztal. Melegített mirelit olasz tésztákat ebédelünk, mialatt a betérő olasz utazók és a szintén olasz kutas dallamos beszélgetését hallgatjuk. Szobákat is adnak ki. Két főre 7.500 Ft. egy éjszaka.

A Rábafüzes – Heiligenkruz határállomást elhagyva Ausztria déli határa felé tartunk és szokásom szerint útbaejtem Riegersburg várát az osztrák B66-os mellett. A 66-os az Alpokalja enyhén lankás vidékén kígyózik, többnyire észak-déli irányban. Kedvelt átjáróm a a déli határ mentén futó 69-eshez amelynek az A9-estől nyugatra Eibiswald és Lavamünd közötti szakasza a szerpentinek motoros őrültjeinek állandó találkozóhelye.

A közeledő őszre először az alacsonyan álló délutáni nap figyelmeztet. Nyugati irányban haladva élesen vág a szemembe, mint egy reflektor. A táj elszürkül tőle, inkább csak foltokat látok, miközben elhaladok a Wörthi-tó déli partján. A visszapillantóban egy másik világ tükröződik, színekkel, élettel teli – közben igyekszem az FJR-t az úton tartani. De vajon a foltok közül melyik az út?

A szeptemberi motorozás másik velejárója, hogy a levegő hőmérséklete délután nagyot esik. A kabáton, a nadrágon átmegy a hideg, alá kell öltözni. És végül korán sötét lesz.

Mire megérkezünk a tóhoz már nagyon hosszúak az árnyékok. Errefelé jövet annyi motor jött szembe, hogy azt hittem alig találunk majd itt mást, mint néhány elvarázsolt HOG-ost, a kemény magból, akik az utolsó nap utolsó percéig kitartanak, hogy átéljék az összetartozás élményét amiért átkelni az Alpokon alig valami ár ahhoz képest, hogy ők hajlandóak akár a bolygó egyik feléről a másikra is elrepülni, motorjaikat hajóra tenni egy jó nevű motoros találkozó miatt.

A European Bike Week 1998 óta kerül megrendezésre a Faaki-tó körül. Ez Európa legnagyobb motoros eseménye – abban mindenképp egyedi, hogy a belépés díjtalan. A rendezvények két nagyobb helyszínen, a tó déli partján a “Harely Village”-ben és a keleti parton az “Arneitz Village”-ben zajlanak. Az eseményt a Harley Davidson szervezi, de minden márka és minden motoros számára megkülönböztetés nélkül nyitva áll. A tó körüli kb. 15 kilométeres utat péntektől szombatig egyirányúsítják, ilyenkor ezen folyamatosan zajlik a motorosok felvonulása.

Egy fél csirkét eszegetek, amikor elmegy mellettem Rambo hanyagul keresztbekötött töltényhevederes nadrágtartójával, egyik kezében gépfegyvernek látszó műanyag tárggyal, másikban egy az enyémhez hasonló grillcsirkével. Az asztalnál olaszok mellett ülünk, akik pergő nyelvvel folyamatosan beszélnek – felváltva, hogy egyszer-egyszer rövid lélegzethez juttassák a másikat. Arrébb vaskeresztekkel kivert bőrmellénybe és piros nyári sapkába öltözött laza osztrák HOG-osok magyaráznak egymásnak valamit hamburgerektől fulladozva. A sátor mögött echte indiánok nyomják a manapság aluljárókba szorult végtelenül egyszerű dallamú világzenét. Minden második szembejövő hasán, vagy hátán ott van, hogy melyik chapter tagja, vagy melyik HOG-on vett részt legutóbb. Némelyik mellény roskadozik a jelvényektől, van, amelyikre már ne férne több felvarrható hímzett HOG-os logó. Divatos még a szürke-fehér terepfoltos ruha is.

Nehezen tudom megállni, de az itthon életbe lépő megszorításokra gondolva az árusoknál ezúttal sem veszünk HD divatkholmikat (különösen azt a kis fekete bőrtangát sajnálom), chopperes bukósisakot, HD nadrágszíjat, amerikai fémtáblákat vicces feliratokkal (Tell your girlfriend I said THANKS!   ), cowboy csizmát és kalapot, napszemüveget, bontásból származó rozsdásodó  HD alkatrészeket, színes kavicsból készült bizsu ékszereket, fémből és bőrből készült bizsu ékszereket, HD logóval dekorált plüss állatokat, szürke-fehér terepfoltos öltözetet (erre pedig hajlottam volna, de Cica, aki ismeri a háztartási költségvetési hiányunk mértékét, a sarkára állt), illetve Harley Davidson motorkerékpárt és Buell motorkerékpárt.

Jutalomból, hogy ennyit spóroltunk a HD termékbemutató sátorba benézünk és felülünk néhány idei motorcsodára. A chopperes korszakom végképp lezárult, amikor rájöttem, hogy az üléspozíció miatt nehezen viselem a nagy távolságokat, akármilyen kényelmes is az ülés. A Buell motorok full high-tech megjelenésükkel nagyon tetszenek, de hiába a csábító külső, ezúttal megint hű maradok az FJR-hez.

Otthon a 12.000 motoros lassan hazafelé készülődik a budapesti felvonulási térről. A súlyadó helyett a gépjárművek évjárata és teljesítménye alapján kivetett adó, meg a motorosoknak is kötelező autópálya matrica ellen tüntettek. Itt a Faakersee mellett többen vannak és valószinüleg jobban érzik magukat. A tó körül folyamatosan hömpölygő felvonulás az est leszálltával sem marad abba. Most érkezett el a neonfények tömegével kivilágított országúti cirkálók órája. Némelyik chopper olyan, mintha ráborult volna egy karácsonyfa azzal a kis színes, villogó izzósorral. Praktikus megoldás a motor alá világító kék neon is (milyen kár, hogy az FJR-hez nam adnak ilyet tartozéknak). Az út mellett a színpadok körül és a sörözősátrakban sűrűsödik a tömeg, a gépzenét itt is ott is felváltja az élő zene. Nő a zaj és így nem félünk a sötétben.

Az estye még hosszú lesz, mert szállásunk persze nincs és Villach környékén most próbálkozni sem érdemes, pedig a GPS rengeteg kisebb-nagyobb szálláshelyet mutat. A helyiek Klagenfurtot javasolják. Végül Bled mellett döntök, ami itt van 85 kilométerre Villachtól. A Loiblpasson kapaszkodunk át. Még így tök sötétben is élvezem. Bledben sincs hely. Két szállodába megyünk be, ebből kiderül, hogy melyik kilencben nincs egyáltalán szoba. A tizedikben akad egy szabad kétágyas lakosztály. Ma este nem alkuszunk.

Reggel hétkor már fenn vagyok. Ablakunk előtt a Bledi-tó. Bledben felébredni inkább szombaton reggel szeretek, de egye fene – ennél rosszabb sohase legyen egy nap kezdete. Alaposan megreggelizünk, komótosan összeszedjük magunkat és a portással megbeszéljük, hogy még 12-ig cuccaink a szobában maradnak, aztán fél kilenc körül kilépünk a kapun, hogy felfedezzük Bled még előttünk ismeretlen részeit.

Cica szerint sétálni gyalog kell menni. Kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy ezt komolyan is gondolja – én egy laza motoros körbegurulást képzeltem el. A portás szerint a Bledi-tó körbe hat és fél kilométer – a körözés ma elmarad. A part lassan ébredezik, a hattyúk és a kacsák is mind lusták még ilyen korán. A kávéház árnyas kerthelységében most rakják szét és tisztogatják az asztakokat. Aznap mi vagyunk az elsők csónakházban is. 10 Euróért kapunk egy csónakot egy órára plusz 6,70 a letét. A hajóslegény szerint a sziget oda-vissza bőven megjárható egy óra alatt.

Kicsit lógó nyelvvel és számolva az utolsó csapásokat, mintegy háromnegyed óra alatt meg is érkezünk a szigeti kikötőhelyre. A bledi Mária mennybemenetele templom a Bledi-tó szigetén egy dombtetőn magasodik. Amikor felmászunk a hátsó lépcsőkön a dombra még tart az istentisztelet, de hamarosan megérkeznek az első japán csoportok, akik sorba állnak, hogy alaposan megcibálják a templom közepébe belógatott haragkötelet. A legenda szerint, aki pontosan három kondulásig meg tudja szólaltatni a templom harangját, annak teljesül egy kívánsága. Ezen a helyen már a 9. században is templom állt, amely jó marketingjének köszönhetően 1185-től már zarándokhelyként vált ismertté.

A szigetet megkerüljük csónakkal és a másik oldalon is kikötünk, ahol a híres, állítólag 99, mások szerint 100 lépcsőből álló lépcsősor vezet fel a parttól a templomhoz.

Még egy fényképet készítünk, hogy megörökítsük rövid révész pályafutásom emlékét, majd vissza lapátolok a csónakkikötőbe, közben a rabszolgáktól a lámpa dzsinnjén és Nick Grabowskit (Macskafogó) farkán keresztül Dash-ig (Hihetetlen család) sokminden eszembe jut, amivel egy csónakot mozgatni lehet a vízen az én evezőim helyett – ja, még a csónakmotor is.

Cica szerint már csak 50 csapás van hátra, de szerintem nem mond igazat, mert állandóan vigyorog és engem fényképez, amint a hatalmas lapátokkal szenvedek. Különösen az a rész tetszik neki, amikor egy nagy húzás közben izzadt tenyeremből az evezők kicsúsznak és én nagy lendülettel a csónak orrában landolok. Másfél óra megfeszített munka után végül visszaadom az evezőket és visszakapom a 6,70-et.

Amikor a szállóba visszasétálunk még bedugom a fényképezőgép akkuját tölteni egy kicsit, aztán lemegyek felpakolni a cuccokat és kijelentkezem. Cica is hamarosan utánam jön a maradék holmival, felpattanunk a moci hátára és elhagyjuk Bledet, ezúttal a másik kedvenc hágómon Zgornje Jezersko felé. Velünk szemben 15 kilométeres álló, vagy lépésben haladó kocsisor az autópálya vége és Bled között.

A szlovén oldalon a Kokra patak mellett egy fogadónál állok meg először, hogy lefényképezzem a napfényben fürdőző kis panziót ebben a romantikus, fenyőerdős környezetben. Amikor a géphez hozzáérek átvillan az agyamon, hogy az akkut hol láttam utoljára. Cicát kérdezem, de ő egyáltalán nem találkozott vele. Akkor ott maradt. A szállodába visszatelefonálok, a portás már várta a hívásomat. Ott van nála az akku. Rövid kalkuláció – 150 kilométer oda-vissza, tehát megéri visszamenni. Cicát ott hagyom a panzióban. Szerencsére van ott egy macska – biztos nem fog unatkozni.

A Kokra völgyét még nagyon élvezem így egyedül, az autópályáról letérve azonban ismét ott van a 15 kilométeres álló kocsisor végig záróvonallal, az útpadkán cirkáló motoros rendőrökkel. Fél óra alatt ezen is túl vagyok. A szállodában már csak azzal a két busznyi turistacsoporttal kell megküzdenem az akkumulátortöltőért, akikkel pont egyidőben érkezem és mind leadta a kulcsát. Másfél óra elteltével, amikor visszaérek a panzió homlokzata már árnyékban van, erről most lecsúsztam. Annyi baj legyen – az erdei gombákkal készült nagy adag natúr szelet minden fáradtságunkat elfeledteti. Felkerekedünk.

Az FJR mint egy acélos izomzatú nőstény tigris gátlástalanul nekiugrik a merészen ívelt hegyi utaknak  Rohan, mint aki az elfecsérelt időt akarja utolérni, nem tűr maga előtt semmit és senkit. Vállamat vízszintesen tartva hagyom kitérni jobbra, balra a száguldó szörnyeteget. Igyekszem a sávon belül tartani, mindig kicsit nagyobb íven mint az útkanyarulat. Szemem az exit ponton, lábujjheggyel támaszkodom a lábtartón, másképp a csizmám leérne az aszfaltra. Hagyom, hogy egy darabig dühöngjön, mint a prédát üldöző ragadozó, hátha kifáradva kezesebbé és türelmesebbé válik. Arra ügyelek, hogy kárt ne tehessen magában, ha csak egyszer is hibázna egy pillanat alatt megfékezhetném vad rohanását. Csak akkor szelídül meg, amikor leérünk a sík vidékre.

A 69-es mítoszának egyik nagy ápolója a Route 69 fogadó, vagy ahogy ők hívják magukat – Bikercamp. A fogadó az amerikai történelmi 69-es út nevét viseli, amely észak déli irányban szelte át az államokat Iowa és Minnesotta határától a texasi tengerpartig 1926-tól, de aki ránéz annak alighanem egyből a Route 66 életérzés és a motorosokban intenzív élmémyeket felidéző 69-es út jut eszébe, amely egyébként itt szalad el az ajtó előtt.

Miközben fényképeket készítek archívumom számára a Biker fogadóról egy grazi motoros jön oda hozzám, aki azt hiszi, hogy az ő motorját fényképezem. A piros és ezüst színű BMW 1200 GS valóban impozáns darab. Novemberben lesz két éves és a gazdája nagyon szereti. “A felesége is hamar megbarátkozott vele.” – mondom Cicának, aki mindig gyanakodva nézegeti, amikor egy 1200 GS körül egyre csökkenő sugarú körben cirkálok.

További jó utat kívánunk nekik, aztán nekiszaladunk az utolsó néhány száz kilométernek Bad Radkersburg, Murska Sobota, Lendva és Rédics felé, majd már sötétben végig a 75-ösön és az M7-esen hazáig.

A hold nagy vörös lufiként lebeg előttönk éppencsak a horizont felett. Lassítok egy kicsit, mert az ellenszél már metszően hideg, a markolatfűtést is bekapcsolom. A fogyasztásmérő 15 kilométer/litert mutat. Érdekesen magas szám, kevesebbhez vagyok szokva. Unaloműzőnek azt számolgatom fejben, hogy ez vajon hány liter/100kilométer lehet.

Agárdi György, 2006. szeptember 12.