Arról nem is szólva, hogy az idén egyszer már voltam itt a környéken. Amikor a nyár közepén, magasra nyúlt jazz zenész barátom társaságában Cannes melletti St. Raphael-ben vettünk részt a New Orleans Jazz fesztiválon. Igaz akkor nem a pályán jöttünk. Meg az is igaz, hogy most először indultam kedvenc GS-em nélkül. Erre az útra a másik úti társammal egy K1200 RS-el indultam. Nem utolsósorban soros motorja és gyorsabb tempója miatt. Nem vagyok egy kifejezett sebesség mániás utazó, de ekkora távolságokra, –amikre készültem- alig több mint két hét alatt, Európán belül jobbnak véltem egy izmosabb gépet. Úgy lett.

Két nagyon hosszúra nyúlt nap után késő délután estem be, utam első jelentősebb állomására Figueres-be. Névtelen katalán kisváros lenne, ha nem itt született volna Salvador Dali. Az általa alapított múzeum, -állítólag- a Prado után a leglátogatottabb múzeum az országban. Azt hiszem, nem alaptalanul. Valamely régi iskolai könyveimben szerepeltek Dali szürrealista, fekete-fehér képei. Talán a legnépszerűbb, a „Szétfolyó idő” maradt meg –nálam- a legjobban. Úgy hiszem, azóta készülök ide.

Sajnálom, majd legközelebb. Egyébként pedig, ha másokat is annyira lenyűgözött a tömény látvány, akkor nyilván nem maradt, nem maradhatott érzékszervük a csizmám és a ruházatom többi darabjának, egyebeknek a vizslatására, érzékelésére.

Később találtam szolid szállást úszómedencével, kevésbé szolid  bíborvörösbort, flamenco zenével. Kóstolgattuk egymást egy darabig. Nem terveztem másképpen, de nem is mentem sokáig másnap.

Barcelona. Sagrada Familia… szájamnak a tátása. Majdnem szó szerint. Mindenesetre Gaudi befejezetlen mesterműve ennél a néhány itt töltött óránál, szónál és képnél sokkal többet érdemelne. De hát, ez „csak” egy motoros oldal. Ráadásul még a motorozás ideje is szűkebbre szabatott az idén ősszel.

Úgyhogy megyek. Mivel az RS szélvédője jóval alacsonyabb mint a másik motoromé, így a tanktáskára szigetelő szalaggal rögzített kamerám simán „átlát” a plexi felett. Kerülök néhány kört a városban. A Colon tér, a Las Ramblas. Kinézek magam elé egy városnéző panoráma buszt. Mivel hivatalból érint minden fontosabb látnivalót, így nem idétlenkedem az úti könyvvel meg a térképpel. Megyek utána. Megállok, nézegelődök. Fényképezgetek. Hopp, egy Hard Rock Cafe! Parkolok és elnyúlok a pultnál. Csodás. Egy remek és utánozhatatlan, Guinnes, híres gitárok a falakon és egy dobfelszerelés az ablakmélyedésben. A tábla tanúsága szerint John Bonham püfölte. Led Zeppelin. Hűha! Ez még egy, -tisztelet- sör lesz! Kicsivel később… Nem hiszek a szememnek! Régi ismerőseim, barátaim a BMW túramotoros klub ideiglenesen Spanyolországban tartózkodó különítménye jön szembe! (  www.bmwmtm.hu ) Hihetetlen. Lapockalapogatás és rövid úton vissza a bárba. Részemről már csak egy igazi üdítő, de azért mégiscsak üdvözlő italra. A motorok kamionon, a fiúk repülőn jöttek idáig.

Háááát ez az amit röviden úgy fogalmaznék, hogy nekem ez így ebben a formában nem jön össze… A számomra a túramotorozás az túrát és   u t a t   jelent. Motorkerékpárral. Minden esetben. Még akkor is, ha a pályamotorozás nem túl lélekemelő dolog. Tavasszal az Etna hűlő félben levő lávafolyamában óvatoskodva, araszolgatva találkoztam egy német motorossal, aki hitetlenkedve csóválta a fejét, hitte is meg nem is, hogy Magyarországról „lábon” jöttem a „messzi” Szicíliába. Ők is repültek odáig, és szintén hozatták a gépeiket. Kerültek egyet a szigeten, majd ugyanígy hazamentek. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ez azért így túlságosan komfortos, hogyne mondjam: „tatás” dolog. Elvész az egésznek a varázsa! Szerintem. Nem vagyunk egyformák. Számos érv sorakoztatható fel az Ő megoldásuk mellett is. Talán…

Még felhúzok egy magaslatra, beállítok a GPS-en egy délre vezető irányt és utat. Néhány agresszívnek tűnő gázmozdulat, rövid iramodás ebből a nagyszerű városból, és szállás. Azt hiszem feledhető volt, mert nem emlékszem rá. Kora reggel, Lorca várára viszont annál jobban. Reggel, még viselhető hőmérsékletben rövid séta a hegyen, valami finom kis kávé, aztán egy komolyabb gáz. Dél körül már Valencia, sajnos csak messziről, estére Murcia. A hőség alig-alig  viselhető. A vacsi viszont, egy kellemesen klimatizált helyen nagyon finom.

Reggeltől lassul a tempó, mert szaporodnak a tervezett látványosságaim. Amint beérek Andalúziába, megváltozik a táj. Látványosan. Az eddigi félsivatagos környezet dimbes-dombosan hintázó, hatalmas fenyvesekkel, hosszú, nagyívű, kellemesen tempós kanyarokkal válik leírhatóvá.

Bajorom is nagyon jól érzi magát a Sierra Nevada szenzációs útjain. Neki is tetszik. Megnyugtatóan fekszik, simul be a tényleg tágas kanyarokba. Az aszfalt hibátlan. A több számjegyű mellékutakon is! Hogy csinálják? Nem is értem. Úgy általában nem értem. Azért, mert „úgy általában” a hazai útkészítők is közlekednek. A minisztériumi főemberektől kezdve, a mérnökökön át a műveleteket kézzel, géppel végzőkig, mindenki! Látják, érzékelik ők is, hogy a mi útjaink egy-két év után menthetetlenül „kivályúsodnak”, kitöredeznek, tönkremennek. Pénzeket fordítanak rá, és gyakorlatilag rendszeresen és pillanatok alatt tönkre mennek. Az utak. Az útépítők nem! Csak az utak! Hagyom a témát.

Granadába érek. A katedrális körül, régen látott kavalkádja a szűk egyirányú utcácskáknak. Feladom. A minden körülmények közötti szabályosan közlekedő túramotoros szerepét. Néhányon áthajtok, szemben az esetleges forgalommal. Senki nem csodálkozik, senki nem rázza az öklét! Ezt is eltanulhatnánk. Úgy általában. Mint az útépítést. Na jó tényleg hagyom a témát. (Egyszer, majd valóban elmagyarázhatná nekem valaki, hogy miért is csak a választási kampányok környékén, -akkor is- miért csak szóban megy nálunk ez a műfaj? Ti. az útépítés )  Finom és gyors ebédet, majd utat találok, fel az Alhambrához.

Nem csak egy kötelező látványosság! Határozottan nem az. A város fölött a domboldalban. A mór Naszrida dinasztia építtette a XIII. században a Yanat al Arif-ot, a Magas Paradicsomkertet. Igazgatási központnak és családi birtoknak. A Patio de la Acequia a keleti kertépítési technológiák gyöngyszeme. Nem érdemtelenül tart igényt, – ma sem – a tüzetes szakmai tanulmányozásra. A kertek, a későbbi királyok palotái kifinomult gyönyörű, diszkréten összesimuló egységben. Nagyon szép. Finom ívű boltívek, kő és gipszcsipkék, íves ablaknyílások. Mindez egy fikarcnyi hivalkodás nélkül. Órák múlva megyek vissza a parkolóba. Se a kabátomhoz, se a sisakomhoz nem nyúl a világon senki sem. Pedig nem volt lelakatolva, betonozva egyik sem. De még a GPS sem. Késő délután Rondába értem.

Ronda… nos, Ronda gyönyörű! Gyönyörű és barátságosan vendégszerető. Kellemes szállást találtam és két napra maradtam. Nem csak Andalúzia, de egész spanyolhon leghíresebb arénája van a városban. Magára a viadalokra nem sok szót vesztegetnék, mert nem tudom felfogni, megérteni a bikák lassú leölésének ezt a díszesnek, elegánsnak szánt, -fényesen ragyogó külsőségek között- és üvöltő tömeg előtt zajló véres rituáléját.

Gondolom, vagyunk még így ezzel néhányan Európában és a világon. Ettől ez itt még dívik! Kerestem és hamarosan meg is találtam azt, ami ennél sokkal jobban érdekelt. A Tajó folyó szurdokát átfogó völgyhidat. Mintegy 100 méter magas. Egyszerre kecses és monumentális. A régi és az új városrészt köti össze. Döbbenetes és lenyűgöző. Az alkonyi fényviszonyok közepette csinálok gyorsan még néhány képet, aztán sétálgatok az óvárosban. A hozzám közelállók tudják, hogy ez nálam mekkora szó. A sétálgatás. A hely varázsának tudható be. Aztán lerogyok egyre a milliónyi terasz közül, és engedem, hogy körülzsongjon az a mérhetetlen szívélyesség, amivel diszkréten körülvesznek és kínálnak finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal. Aztán váratlanul durván és kegyetlenül, -egy közeli mellékutcából- robbanás, por és füst csap ki. Egy csapásra tépve szét a lustán nyújtózó, megelégedett és egy kevés kis bor lazította vacsora utáni nyugalmat. Nem tudom pontosan mi és hogyan robbant fel a tér egyik sarkába torkoló utcácskában. Az egybeépült sorházak közül a második rogyott végzetesen a saját lábai elé.

Másnap kora reggel, a gyönyörű párás és friss levegőjű Alcornocales nemzeti parkon átvágva az Ibér félsziget legdélebbi pontjára Tarifába indultam. A Gibraltári szoros, -ma nem túl feltűnő- városkája Tarif ben Maluk vezér nevét őrzi, aki hódító arab és berber törzsei élén 711-ben itt lépett Európa földjére. A rómaiak nyomába lépő vizigót seregeket szétverve, elfoglalva a félszigetet nagy részét, hogy aztán maradjanak is még néhány száz évig. Létrehozva azokat az építészeti és kulturális emlékeket melyek ma is annyira jellemzőek Andaluziára.

Szemben néhány kilométerre észak-Afrika, Marokkó partjai. Ezennel ezzel a hellyel körbeértem! Tudniillik a Földközi tenger medencéjén. Innentől fogva elmondhatom, hogy a kedvenc tengerem partjainak minden jelentősebb pontján megfordultam legalább egyszer. Bukósisakban. Ez a tény már csak egy éles jobb forduló előtt tudatosul bennem, mielőtt behajtottam volna a brit birodalom területetére, Gibraltárba. Nosza egy alkalmi ital a Costa del Sol vakítóan fehér homokján a híres, nevezetes szikla lábánál. Miközben, -kicsi túlzással- a fejem búbját súrolja a landoló óriásgép. Könnyű kis ebéd, majd ismét vissza a nemzeti park négy számjegyű ámde továbbra is hibátlan hegyi útjaira. Az út elhalad mellettük, de nem tudom megállni, hogy néhányukba ne menjek be pár percre.

A sorakozó kicsiny falvak közül néhány: Castellar de la Frontera, csúcsán a lovagvárral, nagyon finom kávéjával, -a kávézó teraszáról különleges kilátással Gibraltár sziklájára- marad meg élénken bennem. Na meg persze Jimena, ahol a vakítóan fehérre festett házak között, a hihetetlenül keskeny és meredek ám annál zegzugosabb utcácskákon komolyan kellett tornáznom bűnösen orr nehéz motorommal. Nem beszélve Gaucin szívélyes fogadósáról Pedróról, a számtalan de leginkább ellenállhatatlanul finom tapas ajánlatáról. A tapas egy fogalom. Mint Törökországban a kebab. Nagyon nehéz olyan spanyol vendéglátó egységet találni, ahol ne lenne kirakva mindenféle ínycsiklandozó tálalásban az adott környékre jellemző – számtalan apró pici kis tányérkán – fogások sora.

Másnap kora reggel Rondát elhagyva egy óvatlan fordulóval behúztam magam egy olyan hegyi útra, ahol az alig száz kilométert majd’ három és fél-négy óra alatt tettem meg. Egy idő után már nem is akartam visszafordulni. Nem bántam a hátrahagyott reggelit, és a felborulni látszó aznapi úti tervemet sem. Szép környéken jártam. Aztán forgalmasabb környékre értem. Rövid időre felvisított alattam a százharminc lóerő, aztán kisvártatva befékeztem magam a mór építészet máig legautentikusabb gyönyszemébe. Akkortájt amikor mi, Istvánunkat koronáztuk, Cordoba a nyugati világ egyik legfejlettebb városa volt. Nagy sárgás színű folyó kanyarulatában fekszik, egy tágas síkságon.

Nem sokat cifrázva a dolgot parkoltam, és ha nem is városnéző buszra de annál romantikusabb konflisra kaptam. Ismételten elvetve a szűk óvárosban való tájékozódási kényszert. A fogat, ha kellett tolatott, ha kellett cikázott és elvitt mindenhova, amit látnom volt érdemes. „Sofőröm” és idegenvezetőm türelmesen megvárt ameddig fotóztam vagy nézegelődtem. Felhívta a figyelmem apróságokra, amiket talán nem is vettem volna észre. Mutatott hihetetlenül jó állapotban lévő mozaikokat, gyönyörű belső kerteket, bájos kis kávézókat és egyebeket. Szolgáltatásának az ára, mélyen alatta maradt, -mondjuk- egy pesti taxiénak. Hangulatosabb is volt.

A végén még sikerül behozni a kora reggel elveszni látszó időt! Irány észak, egy bővebb tanknyi benzin távolságban már, La Mancha tartományban Consuegra és Campo de Criptana. Cervantes búsképű lovagjának szűkebb hazája, történeteinek színhelye. A világhíres szélmalmok a XVI. században épültek és van, amelyik még ma is működőképes.

Don Quijote kedvesének a házára El Tobosoban már csak a lágyívű, tempós kanyarból kitekintve vetek pillantást és koraestére Toledóba érek. Nem vétem el a sorrendet, zuhany, tiszta póló és séta. Nehéz a városról visszafogottan beszélni. Nem volt erre képes El Greco „a görög” sem a XVI században. Megrendelésre jött festeni, aztán fogta magát és letelepedett a városban. Itt élt haláláig. Meg tudom érteni. Nagyon régi város. A legkülönbözőbb kultúrák virágzásának színhelye. A VI. században már a vizigótok fővárosa, a középkorban a keresztény a muzulmán és zsidó kultúrák fejlődésének színtere.

A híres katedrális, az Alcazar, a Santa Cruz, a Santo Tomé templom, az El Greco múzeum –akárcsak- felületes megtekintésére, egy hét is kevés lenne. Nekem csak egy,- a következő- napom van rá. De az már kora reggeltől. Ismerős, de mindannyiszor nagyon nehéz feladat: Elengedni magamat és hagyni, hogy „csak úgy” találkozzam a történésekkel, a látványokkal. Még olyan áron is, hogy számos szintén érdeklődésre számot tartó dolog, látnivaló „átkerüljön” a nagyon ködös jövőbe vesző, majd egyszer máskor, talán feliratú kosárba. Késő délután még narancsot szedegetek a városháza előtti tér fáiról, majd amikor egy rendőr megkér, hogy tolnám-e ki a bicajt a térről, mert az, járműforgalom mentes.

Megköszönöm a vendéglátást, intek neki, kapcsolgatok néhányat a váltón és nem egészen egy óra alatt, beesem a hetven kilométerre lévő Madridba. Gyönyörű. Hatalmas, tágas, tiszta, mozgalmas, színes, rendezett. Felsőfok. Folyamatos nyugodt, tempós forgalom, dugót nem látok. A szálloda teraszán azon gondolkodtam, mikor volt itt utoljára háború? Arra jutottam, hogy igazi pusztító, modern fegyverekkel vívott rombolás nem volt.

Volt viszont egy világbirodalom, meg közép- és dél Amerika összes aranya és más kincsei. Gondolom, – többek között – ezek a kincsek, aranyak alakultak át már a középkorban kastélyokká, királyi meg családi vagyonokká, tudományokká, megalapozva az ország mai fejlettségét, jólétét. Háát, ha csak így nem? Meg persze, utat építeni is tudnak. Úgy értem olyat, ami meg is marad! Na jó tényleg hagyjuk!

Kora reggel a már jól bevált városnéző busz. Napijegyet veszek, felszállok, leszállok, fényképezek, nézelődöm, fagyizom. Kávézók és bárok, éttermek.  A Cafe Central, Európa egyik legjobb jazzklubja. Tetszik.

Délután a város fölött, északnyugatra az Elesettek völgyében egy hatalmas keresztet látok, a polgárháborúnak és a diktatúrának állít emléket. Az A6 úttal párhuzamosan még Madrid tartományban az 505-ös úton a Sierra Guadarrama lábánál a híres El Escorial.

Nálunk a II Szulejmán seregei dúlták az országot, a spanyol uralkodó II. Fülöp palotát, rezidenciát építtet. Negyvenezres könyvtárral, freskókkal, arannyal gazdagon. Külsejét tekintve a palota szürke tónusaival, tisztaságával, egyszerűségével nagyszerű. Építőmesterei az imént vonultak el szerszámaikkal. Vagy mégse? Pedig úgy néz ki.

Kicsivel később, percek alatt 1800 métert emelkedem a Navacerrada hágóban egy csoda klassz úton Segovia felé. A hágó másik oldalán a nyugodni készülő nap kegyelméből, már viselhető klímával és egy vidám fiestával fogad a két folyó ölelte város. Bejáratánál egy a római korból származó kétszintes vízvezeték. Az első szintje tízemeletnyi. Gyakorlatilag működőképes. Harmadik kísérletre találok szállást az óvárosban. A közelben millió tornyos, a naplementében aranyszínűnek látszó gótikus katedrális. Harang játéka, varázsos.

Kicsivel később, a gigantikus templom melletti, kis utcában, a kihallatszó -számomra nagyon kedves- Hendrix féle blues zene inspirálta hangulatban ücsörgök egy kis bárban. Ahol a tulaj évfordulója okán kisvártatva fergeteges szüli napi partiba keveredtem. Így történt, hogy aznap már nem város néztem tovább.

Tudom én persze, hogy tudom: Kasztília a kastélyairól, várpalotáiról kapta a nevét. De ez azért mégiscsak „túlzás”!  Ennyire épségben levőket, funkciókkal ellátott, működő palotákat sehol nem lehet látni. Még a Loire völgyi kastélyok is elbújhatnának mellettük, ha nem lenne ez már önmagában is képzavar.

Az Alcazar de Segovia a kelő nap ragyogásában, a kertjében működő öntöző berendezés vízsugarainak szivárványában, egy valószínűtlenül kecses hegyormon… nem részletezem, ha aznap már semmit nem láttam volna, akkor is meglett volna a napi betevő látnivalóm.

De láttam.  Újsütetű ismerőseim az előző estéről a Menora bárból, a lelkemre kötötték, hogy semmiképpen ne hagyjam ki a közeli nemzeti park központját Sepulvedát. Így történt, hogy miután VII. Ferdinánd palotájának udvarán beállítottam a GPS-en az említett helyet, a szűk völgyön áthaladva, gonosz kis szerpentineken emelkedve mintegy két óra múlva egy bájos  kisváros főterén próbáltam fedezéket keresni a tűző nap elől. Részleges sikerrel. Szóval megérte a kitérő. Volt minden. Középkori hangulat, templom a XI. századból, ragyogó kilátás a Sierra Guadarrama-ra, amin előző nap átkeltem és aminek a szerpentinjein olyan jót tornázkodtam.

Kora délután sietősre fogom a dolgot. A bőség valóban nyomasztó zavarával továbbra is küzdve, intek gondolatban Burgos katedrálisának és a többi csodásan szép nevezetességnek. Mióta az országba léptem ez alkalommal hajtok először fel az autópályára. Felkeresni tervezett spanyol városaim közül az utolsó felé igyekszem arcpirító tempóban.

A pálya aszfaltja is hibátlan. Ráadásul gyér forgalmú. A meghatározás, miszerint spanyol város… nos, ez felülvizsgálatra szorul! Mert, hogy Bilboa/Bilbao minden csak nem spanyol. Mert baszk. Autonomiával, külön nyelvvel, tv műsorral rendelkezik egyebek között. Szállás – két napra- a  város közepén, a nyolcadik emeleten. Felemelő. Mármint a gyorslift és a látvány. A Guggenheim múzeum, a folyóparton. Színorgia és fényáradat. Kora reggel az óváros felé indulok, de még délelőtt visszafordulok az anyagát tekintve futurisztikus építmény felé. Az épület leginkább vitorlás hajót formáz és három milliméter vastag titánium lemezek borítják. Ahogy közeledem, hitetlenkedésem egyre nő. Alig-alig hiszek a szememnek. Az „épületre” eső napsugarakat lépésenként más-más színként veri vissza a titánium lemezborítás. Egy szivárványnak nincs ennyi árnyalata! Felmászok a Puente de la Salve-ra, ami egy híd és szerves részévé tették az épületkomplexumnak. A hídról egészen közelről tudok képeket csinálni, a felsőbb szintekről is. Nem is tudom mikor nyűgözött le ennyire ember alkotta építmény.

Talán a másik véglet… Az ókor. A karnaki templom, a ghizai  piramisok. Az ókor és a hight tech. A belsejében is napokig lehetne bolyongani, ezért aztán estig már csak egy alaposabb ízelítőt tudok venni.

Nagyon koránra kérek reggelit, aztán megtoldom a készülődést az esőruha előhalászásával és felöltésével, mert vadul és megmásíthatatlanul zuhog. Helyes. Izzadtam két hétig, naponta fohászkodtam néhány fokkal kevesebbért. Fokozat nélkül egyben kaptam meg az egészet, amit kértem. Szavam nem lehet. Guernica-ban még tankolok egyet a Pireneusok déli oldalán, aztán bevágom magam a hegyláncba. A szomszéd várban Donostiában, ismertebb, -spanyol- nevén San Sebastianban  aznap kezdődött a filmfesztivál, csomó világhírességgel. Ha nem ömlött volna a fejemre folyamatosan, eső formájában a víz, talán még érdekelt is volna,  a Vizcaya-i öböl néhány strandja… De ömlött. A hegyekből kiérve keletnek fordulva irányba állítom magam.

A késő este talált szállásra érdekes vendégsereg futott be nem sokkal utánam. Számlálatlan kis CV2-es parkolt a szálloda körül. Némelyik a lábán, némelyik futón. Találkozójuk lehetett a környéken. Megszállott ember sokféle van. Kerekekkel, meg anélkül is.

Szabó Zoltán, 2006.