Azt terveztük, hogy kiutazunk Bécsbe pénteken, hogy láthassam távolba szakadt unokáimat, akik már majd két éve felcserélték a velencei strandot 5.000 km-rel odébb a Ritz Carlton beachre, és most visszalátogattak egy hét végére Bécsbe. Aztán ha már ott vagyunk, elmegyünk még néhány száz km-t nyugat felé, hogy a tiroli Alpokban és az olasz Dolomitokban meglátogassuk kedvenc emelkedőinket. Kapóra jött Lajos és Irén meghívása, akik szintén ott hagyták egykori életüket, hogy újat kezdjenek Ausztriában és meghívtak minket a Tolnaricumba.

A Tolnaricum Apartments, ahová igyekszünk.

Péteréknél a péntek és a szombat a szabadnap, vasárnap már dolgoznak, ezért csütörtökön este repültek át Európába. Pénteken korán motorra pattantunk és igyekeztünk minél korábban Bécsbe érni. Komáromig bírtam az egyesen, de hajtott a türelmetlenség, ezért ott autópályára váltottam. 

A bécsi Stadtparkkal szemben a hatalmas business hotelben ritka vendég lehet a magyar motoros turista. A szobánk még nem volt kész, az alagsori wellness öltözőjében öltöztünk át, csomagjainkat begyömöszöltük a keskeny szekrényekbe és elmetróztunk a schönbrunni állatkertbe, ahová a találkozót megbeszéltük.

Zsiráfkert a bécsi állatkertben.

Örömteli dolog látni, hogy a gyerekek rendben vannak, a gondjaik egészen mások, mint amik itthon voltak. A hét éves kislány angol iskolába jár, most először hallom tőle a „Hogy mondják azt magyarul, …?” kérdést, amire már régóta számítottam. Fájlalom ugyan a távolságot, de örülök neki, hogy ezek a lányok már racionálisan gondolkodó világpolgárok lesznek, akik talán önállóan választanak majd élhető, szerethető új hazát maguknak.

Bécs – Bécsújhely – 54-es út Hartberg – Gleisdorf – 68-as Kirchberg an der Raab – 73-mas Leibnitz – 74-es St. Johann im Saggautal – 69-es Eibiswald – Lavamünd – 80-as Völkermarkt – 70-es Klagenfurt – 91-es Ferlach felé – 85-ös – elmegyünk a Faakersee alatt – Arnoldstein – Gailtal 111-es út – Tolnaricum Apartments, Köstendorf 35, 9623 Ausztria – 440 km

Szombaton délig sétáltunk Bécsben, aztán beöltöztünk és motorra ültünk. Tigrist lefényképeztem a szálloda előtt. Ilyen puccos helyen ő is ritkán fordul meg.

Tigris a bécsi szállásunk előtt.

Bécsből mellékutakon kijutni nagy szívás, 50 méterenként piros lámpa, Bécsújhelyig a 17-es út végig lakott vagy ipari terület sebesség korlátozásokkal és elterelésekkel. Sokkal jobban jártunk volna, ha az autópályán hagytuk volna el a belvárost, legalább Bécsújhelyig.

A másik dolog, amit ma másképp csinálnék, hogy nem feltétlenül ragaszkodnék az általam egyébként nagyon kedvelt déli osztrák határ mentén vezető utakhoz. Ennek az az oka, hogy ha egész délután a lassan lemenő nappal szemben, nyugat felé haladnunk, így végig a szemembe sütött a nap. Pont ugyanekkora lett volna a távolság Sankt Pölten, Gesause Nemzeti Park, Admont, Altenmarkt felé, ahonnan dél felé fordulva (Obertauerrn, Mauterndorf, Spittal) a napot már végig oldalról kaptuk volna. Jó időben ezzel a problémával érdemes számolni.

A Tolnaricum a Gail folyó széles vögyében, a Pressegger-tó szomszédságában van, kb 10 km-re keletre Hermagortól a 111-es út mellett.

A Faaker See felé vezető utat kijelölő rozsdás chopper.

A 111-es Arnoldsteintől indul és az A2 autópálya alatt fordul a Gail mellé. Ez a Gail-völgy főutcája. Mi korábban ezt elkerülve, Stossau-nál motoroztunk be a völgybe a Feistritzer Landstrassén Feistritz-ig, onnan Vorderbergbe, majd az Eggeralm Landstrassén (Eggeralm, Möderndorf) kanyarogtunk Hermagorig. Ez egy kalandos utacska – különösen a vége felé.

Este 9 körül érkeztünk meg a Tolnaricumba. Irénék meleg vacsorával vártak és beköltöztettek a legszebb apartmanba, aztán körbevezettek a birtokon. A felszerelés szupermodern, a vendéglátás családias. Az egykori autószalon, műhely, lakás együttes nemrég kezdett átalakulni modern szálláshellyé. Két év munkája után minden kész a vendégek fogadására.

A paksi házaspár a vállalkozásukat, házukat, korábbi életüket hátra hagyva költözött ide, mert szerették ezt a környéket és adódott egy jó lehetőség – meg aztán Pakson egy atomerőmű is elég volt, nemhogy kettő. A válság idején bezárt osztrák autószalon épületeit a banktól kedvező áron meg tudták venni és két év alatt pazarul berendezték. Az új vállalkozástól nem várnak többet, mint nyugodt életet és “annyi pénzt, amennyiből a közértben megvehetik azt, ami másnapra kell” – mondják.

Tigris a ház mellett alszik. Itt nem féltjük semmitől.

Köstendorf – Hermagor – Kötschach-Mauthen – Lesach tal – Obertillach – Kartischer sattel  – Sillian – Dobbiaco – Cortina d’Ampezzo – Falzarego-hágó – Arabba – Pordoi-hágó – Canazei felé, majd át a Sella-hágón – Grödner-hágó – Corvara – Brunico után a 49-es főúton keletre – Anterselva – Staller Sattel óra 30-tól 45-ig van nyitva az egysávos rész nyugat felé – Erlsbach után felgyorsulunk – Defereggental – Huben után gyorsabb haladás a 108-as úton – Lienz után gyors haladás a 100-as úton – Oberdrauburg tovább a 100-ason – Greifenburg – Weisach – Kreuzberg Sattel (különösen nagy élmény) – Weisbriach – Hermagor  – Köstendorf – 440 km

A Tolnaricum – Dolomitok túra térképe.

Amikor a köstendorfi túrát terveztem elővettem a mára már igencsak szétrongyolódott kedvenc ADAC térképemet Ausztriáról és rajzoltam egy 100 km.es kört Köstendorf középponttal. A körben kedvelt területeink közül benne volt a szlovéniai Triglav a Mangart csúccsal, Gmünd és a Malta-völgy, Villach, a Grossglockner, a Nockalm strasse és a széleken az olasz Cortina d’Ampezzo, meg a német Berchtesgaden is.

Valami ilyesmi lebegett a szemem előtt, amikor az útvonalat terveztem.

A számos lehetőség közül egy hosszabb hegymenetet terveztem. Ha már ilyen közel vagyok, nem hagyom ki, hogy megkerüljem a Sella-csoportot, amely a Dolomitokban az egyik kedvenc területem. És ha már ilyen közel vagyok, szintén nem hagyhatom ki a kalandos Staller Sattelt (Brunico és Huben között), amihez korábban csak zuhogó esőben volt szerencsém. Visszafelé több gyorsan járható főutat terveztem bejárni, hogy több időnk legyen a Dolomitokban gyönyörködni. Még egy dolog szólt a dél-tiroli hegyek mellett, hogy délelőtt nyugatnak, délután keletnek kell tartanunk, így a nap legtöbbször a hátam mögött lesz.

A sok kanyargós szerpentintől és hajtűkanyartól azt is reméltem, hogy egy kicsit formába hoznak a hosszú téli szünet után. Reggel kényelmesen indultunk kb. 9 körül. 50 km/órás utazási átlaggal számoltam nagyobb megállás nélkül, tehát kb. 9 órányi motorozással és azzal, hogy egy órányi bámészkodás mellett este 7 és 8 óra között visszaérhetünk. A kora reggeli szikrázó napsütés és a felhőtlen ég jó időt ígért. Farmerban és nyitott kabátban indultunk nyugat felé – végre háttal a napnak.

A 111-esen végigszaladtunk a Lesach-völgyén, ahol Obertillach a kedvenc falum. A 111-es öt hajtűkanyarral és egy Dráva híddal ér véget a 100-asnál. Sillian előtt és már ott is van a határ. Az olaszok mindig adtak a jó megjelenésű egyenruhákra, most terepen rejtőzködő hegyi vadásznak öltözve ellenőrizték, hogy arab országból érkező menekültek vagyunk-e. 

Olasz határellenőrzés.

Dobbiaconél délre fordultunk Cortina felé az SS51-re, teljes nevén ez a Strada Statale 51 di Alemagna. A Tre Cime, vagy Drei Zinnenblick étteremnél álltunk meg egy korai ebédre. Az étlap egyszerű fogásokból áll, a carbonara spagetti 15 euró. Olasz módon tálalják – vagyis nem kapunk hozzá kanalat.

A Tre Cime kávézó, étterem. Itt van egy töltőállomás az elektromos bicikliknek.

A „Három Hegyorom” (Tre Cime di Lavaredo) sziklacsoport, a Dolomitok egyik büszkesége látható innen az 51-es út mellől, bár elég távol vannak. A három csúcs területe 2009 óta az UNESCO világörökség részét képezi. A nemzeti park hegymászók és hegyi kirándulók birodalma.

A Három Hegyorom.

Hamar megérkezünk Cortinába. Az úton egyre gyakrabban kerülgetjük a kerékpáros kirándulókat. Némelyik megdöbbenne, ha tudná milyen keveset látok belőlük. Kedvelem a láthatósági mellénybe öltözött országúti vándorokat akár motorosok, akár kerékpárosok.

Cortinából a Passo Falzaregon megyünk ki Arabba felé és végre elkezdődnek a hegyek. Még jól emlékszem Sági Tibor tanítására: „A kanyar felé eső kar egyenes és lenyomja a motort, a másik kar behajtva és csak az kormányoz. Fontos a megfelelő sebesség, amit egyenletesen pörgő motorral állítunk elő, kuplung nélkül és a hátsó fékre bízzuk magunkat, ha lassítani kell. Közben forgatni a fejet, állandóan a fordulási ívet keresni, ha beléptél a kanyarba, akkor azonnal a következő kanyarba vezető vonalat keresni a tekinteteddel, hogy oda érkezz.”

Felfelé a Falzarego-hágón.

Pihenő a Falzarego-hágón.

Lassan sorra vesszük a hágókat, Falzarego, Pordoi (2240), Sella (2230), Grödner fel-le hullámzik és tekereg az út, közben a sűrű fenyvesek és a kopár hegytetők váltogatják egymást, ahogy a magasság váltakozik nagyjából 1500-1600 és 2200 méter között. A díszlet körülöttünk félelmetes méretű és tömegű. A sziklák néha a fejünk fölé magasodnak, máskor körös körül messzire ellátni az alacsony növényzetű hegytetőkön. Ezért a látványért a világ végére elmennék. Néhol megálltunk kávézni, fényképezni csakúgy, mint a többi motoros, kerékpáros, kabriós kiránduló.

Ez itt Langkofel-csoport a 2240 m magas Sella-hágóról, a Sella és a Langkofel csoportok között.

Corvara után Brunico felé fordulunk az SS244-esen. Elég gyorsan lehet haladni rajta, mert több szép alagutat építettek itt a völgyben nemrég. Brunico után az SS49-esen haladunk tovább keletnek, ezzel északról gyorsan megkerüljük a Kronplatzot, ahová az utóbbi években síelni jártunk. Ha egy kicsit több időnk lenne, akkor délről is megkerülhetnénk a síterepet S. Vigilio felé, ami sokkal kalandosabb lenne, de még itt van előttünk a Staller Sattel, ma inkább arra teszünk egy kitérőt. Brunico után integetünk a Kronplatz ismerős csúcsának, aztán hamarosan az SP44-esen észak-keletnek fordulunk Anterselva felé. 

A Via Passo Stalle a határ közelében keskeny egysávos aszfalt csíkká zsugorodik. Ez a rövid néhány kilométeres szakasza lámpás, váltakozó időben egyirányú utca. Minden óra 30 és 45 között nyugatról keletre, azaz Olaszországból Ausztriába és minden óra 00 és 15 között keletről nyugatra, azaz Ausztriából Olaszország irányába járható. Ezt a szabályt érdemes betartani, mert az útpálya és az alagút valóban csak egy gépkocsi szélességűek, kitérő nincs. Néhol a saját fejem fölé kell megérkeznem egy keskeny hajtűkanyarban, ráadásul a forgalom mindkét irányban jelentős. Egyszer már jártunk erre, akkor Ausztria felől érkeztünk és végig zuhogott az eső.

Az olasz oldalon a várakozás nem okoz problémát. A lámpa előtt néhány száz méterrel a Lago di Anterselva partján álló Hotel Seehaus teraszán, vagy a lámpához közelebb eső vendéglők egyikében kivárhatjuk, amíg a legfeljebb ¾ órás piros zöldre vált. Az osztrák oldalon is van egy tó (Lago Obersee) és mellette az Alpengasthaus Oberseehütte. Tényleg ne menjetek be pirosnál! Inkább tervezzétek meg, hogy mikor értek oda.

A Staller Sattel keleti bejárata.

Itt is kihívás lenne elmenni egy autó mellett …

… de itt aztán végképp.

Az osztrák oldal a Defreggental Landesstrasse egy patakvölgyet követ Hubenig. Itt a 109-esen dél-kelet felé kanyarodunk és levágtatunk Lienzig. Lienzen átvergődünk, ott még tankolunk egyet, aztán a 100-ason egészen Greifenburgig megint tempósan haladhatunk.

Most egy kicsit gyorsabban haladunk.

A nap záróakkordja még egy ráadás, a 87-es út Greifenburg és Hermagor között. A Waisach és Weisbriach közötti szakasz igazi élmény, bármely osztrák látványúttal kompatibilis, csak sajnos nem túl hoszú. A tervezett időnél kicsit később, fél kilenc körül érkeztünk vissza a Tolnaricumba. Irénék vacsorával vártak, aztán részletesen elmesélték a Tolnaricum történetét.

Vendéglátóink sokat adnak a visszajelzésekre, kíváncsiak rá, hogy mit hiányolunk az egyébként luxus igényeket kielégítő apartmanból. Hát, ha a legutóbbi szállásunkkal akarom összehasonlítani, akkor hiányzik a jégkocka gép a folyosóról, a L’Occitane pipere bekészítés, a medencéhez vezető fedett átjáró és igaz, hogy a WC deszka itt is lecsapódás gátlós, de a bécsiben volt beépített éjszakai jelzőfény is. Magyar nyelvű kiszolgálás az volt ott is, itt is. Az is igaz persze, hogy Bécsben a garázsért fizettünk kb. annyit, mint itt egy apartman ára.

Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy miben különbözik az itteni élet az otthonitól. Lajosék számos példát hoznak fel arra, hogy mennyire befogadó a közösség, rugalmas az ügyintézés, hogy helyettesíti az adott szó az adminisztrációt, milyen szolgálatkész önkormányzat – itt a hivatal van az emberekért, ellentétben azzal, ahogy mi megszoktuk.

Köstendorf – Hermagor – Weisbriach – Kreuzberg sattel észak felé – Greifenburg – Spittal – Gmünd – Malta – Malta-völgy – Gmünd – Spittal – Köstendorf – 190 km

A malta-völgyi túra térképe.

Az előző napi hosszabb utazás után a következő napra egy rövidebb túrát terveztünk, elsősorban azért, hogy több időt tölthessünk még vendéglátóinkkal. A sok lehetőség közül a Malta-völgyet szavaztuk meg. Itt már rendszeresen visszajáró vendégnek számítunk az utóbbi években.

Az előző napi túra kellemes befejezése volt a szerpentin Griefenburg és Hermagor között, ezért ezt most megismételtük visszafelé.

Spittal és Gmünd között a Lieser patak mellett kanyargó 99-es út, a Katschberg Strasse kerüli el az autópályát, amit most teljes szélességében lezártak Gmünd előtt. A terelőút az autópályától nyugatra a hegyoldalban futó keskeny kis hegyi út, amit Lieserhoffer Strasse, később Oberallach, majd Trebesinger Strasse néven jegyeznek. Aki az árnyékot kedveli, annak melegben ajánlom, bár a patakot kerülgető 99-es is nagyon szép út, csak ne legyen lezárva. 

Ezt bizony lezárták …

Ennek a megfejtésén sokáig fognak gondolkodni az utódaink 1000 év múlva.

Többször megnéztük már, hogy kitart-e még a Kölbreinsperre 200 méter magas vízzáró gátja. Köszöntünk a villanyvezetékek hatalmas oszlopainak, amiről tudjuk, hogy magyarok festették ilyen szép sötét szürkére, mert annak idején találkoztunk velük, amikor esőszünetet tartottak.

A felújított Berghotel Malta szálloda a gát mellett.

Nosztalgiáztunk egyet a Berghotel Malta szupermodern teraszán, amely az első látogatásunk idején még nyomokban sem létezett. Eljátszottunk az energetikai kiállítás gépeivel a szálloda épületében, megnéztük a filmet a gátról, aztán elindultunk haza.

A Kölbreinsperre gátja 200 m magas és több, mint 600 m hosszú.

A gát és én.

A motorosoknak grátisz értékmegőrző.

Lefelé menet 22 perces pirosat kaptunk. Leszálltunk a motorról, kivetkőztünk nehéz kabátjainkból, az emberek kiszálltak az autóikból. Előttünk egy poros fekete osztrák Skodából kikecmergő idősebb úr Tigrist nézegette. – Miféle motor ez? kérdezte. Elmondtam, hogy egy sokat látott japán Yamaha 1300-as, több, mint 100 ezer kilométerrel a háta mögött, még mindig kiváló állapotban, ereje teljében. Elmondta, hogy neki is volt motorja fiatal korában, egy 125 cm3-es Puch. A kedvemért angolra váltott és a kiejtéséből rögtön hallatszott, hogy Amerikába szakadt osztrákról van szó. A rövid 22 percben elmeséltük egymásnak életünk rövid történetét.     

Az öregúr Ausztriából származik, sírkő faragó volt, majd a szakmáját ott hagyva ingatlanokkal kezdett foglalkozni. „A pénz mindig romlik, mert sokat nyomtatnak belőle, a real estete az tartja az értékét.” Aztán Amerikába költözött. Ott kevesebb az adminisztráció, az ember szabadabban üzletelhet, int itt Európában – mondja. Ma már annyi pénze van, hogy nem tudja elkölteni. Az egyik fia ügyvéd, a másik viszi az ingatlan üzletet, a lánya orvos. Van két szállodája Kanadában, másnap oda repül. Mindene van, csak egészsége nincs. Zárásképp még egy mondatba összecsomagolta hosszú és változatos élete legfőbb tanulságát és megajándékozott vele: „Mindegy, hogy hol vagy, mid van, vagy mit csinálsz, a legfontosabb az egészség.”

Érdekes volt hallani, hogy az amerikai adminisztrációt egy osztrák mennyivel könnyebbnek látja, mint a hazait, amiről Lajosék előző este elmesélték, hogy mennyivel könnyebbnek tartják, mint azt, amihez mi hozzá vagyunk szokva.

Gmünd keskeny utcáiban a főtér felé tartunk.

Gmündben ebédeltünk az óvárosban a főtéren. Ez is egy már többször kipróbált dolog. Spagetti zöld pestóval, cukkini leves ízlésesen tálalva. Kiváló példa arra, hogy egyszerű alapanyagokból nagyon ízléses dolgokat lehet kihozni egy kis lelkesedéssel. Az asztalunknál 3 pokestopot lehet kipörgetni és két gym látszik, az egyiket egy háromezres Blissey őrzi. (Honnan a fenéből van egy embernek háromezres Blisseyje?)

Gmünd.

Gmünd és Spittal között egy harmadik út is van a patak keleti oldalán, ez is fenn a hegyoldalban. Igaziból csak egy aszfaltos erdei ösvény, amelyen minden kanyarban azt várod, hogy valakinek az udvarában fog végződni, de mindig tovább megy és egyszer csak egy nagy megkönnyebbült sóhajtással visszaérkezel a civilizációba, ahol sima az aszfalt és vonalakat festenek rá az eltunyult népek kedvéért. Odafent elmentünk két elveszett motoros mellett, akik már-már feladták a reményt, aztán bátorságot merítve elszánt törtetésünkből utánunk jöttek és nem bánták meg. 

Kerüljük a lezárt 99-est.

Köstendorf – Faak am See – Ferlach – Bleiburg – Lavamünd – Eibiswald – Leibnitz – Feldbach – Heiligenkreuz – Rábafüzes – Körmend – Veszprém – Székesfehérvár – Budapest – 550 km

Reggel 8-kor kényelmesen indultunk hazafelé megint a déli határ menti utakat választva, ismét a 69-es út felé.

Ausztriában két út van, amit a motorosoknak kötelező számról is ismerni. Az egyik az 56-os Léka és Rohonc között. A másik a 69-es. Az 56-tal ugye nincs probléma, de a 69-es számot is könnyű megjegyezni, az idősebb korosztálynak 1969 volt Woodstock és a holdraszállás éve, a rockereknek Brian Adams Summer of ’69 dalát ajánlom, a többieknek meg a páros pozíciót, amelyről Bill Clinton óta tudjuk, hogy nem minősül szexnek.

Kávézás a See-Café Sobothban a 69-es út mellett.

Legközelebb Heiligenkreuzban álltunk meg ebédelni, mert Cica wienersnitzelt akart ebédelni, mégpedig Ausztriában. A Gasthof Gerlinde Gibiser kis szálloda és étterem, bent klimatizált, kint árnyékos asztalok, wifi, természetesen magyar személyzet: „Wünschen sie Ungarisch oder Deutsch sprechen?” Két féle wiener snitzel, a budget verzió olajban sül, a superior meg vajban. Cica az utóbbit választotta egy kis tökmagolajos salátával, (ami csúnya zöld foltot tud hagyni a vakítóan fehér abroszon). 

A wienesnitzel a Gibiserben.

A Gibiser kertje rögtön az út mellett van.

A határon átérve rögtön kaptunk két wellcome hoppot (árkok futnak az úton keresztbe) meg egy piros lámpát. Elég egy pillantás a környezetre, és rögtön világos hol vált majd sebességet Európa. Az út mentén óriásplakátokon köszön ránk a „tőmondatokra zsugorodott propaganda, a közhelyekre és indulatokra épülő közbeszéd” – ahogy egy volt köztársasági elnök mondaná.

A nyolcas utunk néhány szakaszt leszámítva egész jó állapotban van. Nagy öröm, hogy végre épül a várpalotai elkerülő szakasz. Jobban haladtunk, mint vártam. 

Tigris még egyet tankolt Herend mellett.

Székesfehérvárnál az elkerülőre kanyarodtam, feltételezve, hogy a 7-esre ki tudok majd menni, de a táblák az autópályára vittek. Mivel éppen volt matricám is, nem vacakoltam, csatlakoztam egy nagyobb olasz motoros csapathoz és velük együtt hazáig pályáztam az M7-esen. 

Fél ötkor érkeztünk haza. Levágtam a füvet, lemostam Tigrist, letöltöttem a képeket, salátát vacsoráztam és még kimentem kerékpározni egy kicsit a környékre, mert ugye mindegy, hogy hol vagy, mid van, vagy mit csinálsz, a legfontosabb az egészség. Szóval covfefe veletek.

Agárdi György, 2017.06.10.