Az eredeti terv szerint Ausztriába készültünk az április végi hosszú hétvégére, de szállásadónk Bad-Hofgasteinben azt írta, hogy náluk hó fog esni ő síelni megy szombaton. Tamás az SMS-e szerint a legközelebbi hely, ahol süt a nap, az Észak-Afrikában van. Május elsejének azonban nincs esőnapja, így aztán nagy tanakodás folyik, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Végül a szerencsére bízzuk magunkat és úgy döntünk, hogy ha nem esik szombaton reggel, akkor dél felé tartunk amilyen messzire csak lehet, egészen a Horvát tengerpartig, aztán majd meglátjuk.

Imi már reggel hétkor körbetelefonál. Találkozzunk fél kilenckor és legyen az indulás kilenc. A budaőrsi kútnál máskor nyüzsögnének a motoros túrára indulók, az időjárás jelentés azonban sokakat visszatart. Úgy hallom Zsolt (a szomszéd) sem indult el Ausztriába, pedig ő amúgy is vizes lett volna, mert raftingolni készült.

A kútnál matricát veszek (meg kéne már jegyeznem az új rendszámomat) és amíg várok a többiekre ránézek egy Horvátország térképre. Az enyém néhány éves, de már dobhatom ki. Új autópályák szelik át az országot, hosszú alagutakkal áttörik a hegyeket, végigkígyóznak az ország belsején és új kijáratokat nyitnak a tenger felé. Vajon hogy csinálják? Ezt el kéne tanulnunk tőlük, gondolom később, miközben már Nagykanizsa felé zötykölődünk a hetesen.

Az autópályán csak egy helyen kell figyelni, amikor elkanyarodunk Zágrábnál Split felé. Kétszer fizetünk, egyszer a határtól Zágrábig, ami 36 Kuna, aztán a tengerpartig még 100 Kuna. Az autópályán elfogadják a dombornyomásos kártyákat. Zadarban terveztük, hogy megállunk és eldöntjük merre tovább, de korán odaérünk, így inkább továbbmegyünk Šibenikbe, ami izgalmasabbnak tűnik, mert ott még nem voltam.

Šibenikbe érve előbb lehangoló betonházak között kanyargunk, amelyekből ipartelepekre nyílik kilátás. Csak az óváros előtti tengerparton nyugszom meg, hogy mégis jó helyre jöttünk, miközben megkerüljük a sorompót, majd a járdára kényszerülünk a szembe jövő rengeteg bokrétás autós nászmenetet kerülgetve. A part mentén közel-távol csupán egyetlen szálloda, a Hotel Jadran kínálja nem túl nagy szobáit reggelivel együtt fejenként 42 euróért. Amikor alkudni akarunk a portás rögtön egy magánházat ajánl – látszik, hogy ez itt bevett gyakorlat. Maradunk, végül csak a parkolási díjat spóroljuk meg, amivel a portás csak akkor próbálkozik, amikor már beköltözőben vagyunk, de határozott visszautasításomat követően a parkolási díj elfelejtődik, mintha sohasem létezett volna.

Gyorsan átöltözöm és megsétáltatom a fényképezőgépemet a környéken. Keresek valami esti programra alkalmas helyet. A Szent Jakab székesegyház előtt még mindig nagy a zsivaj. Futószalagon tartják az esküvőket. Most épp egy fekete menyasszony mosolyog a kamerákba, a templom előtt, míg egy rögtönzött zenekar  tangóharmonikára és gitárra írt helyi dalokat ad elő, és egy öltönyös úr esernyőt tart a harmonika fölé, hogy az enyhe szitálás ne tegyen kárt a hangolásában.

A tengerparton és az óváros régi házainak a földszintjén is rengeteg bár van, három-négy székkel körberakott kis kerek asztalokkal, tüc-tüc zenével. A székek egymáshoz érnek. A helyiekhez fordulok – itt mindenki érti egy kicsit az angolt, és beszéli valamennyire a németet. Az egyik pultost kérdezem, hogy hol találok éttermet. Azt mondja a parton csak kettő van, az egyik a Dolas nevű kis pizza étterem, ami ugyanolyan, mint a bárok bármelyike a másik a Restoran PEŠKARIJA, amelynek csak a beüvegezett teraszát lehet észrevenni a parti sétány felett. Amikor fél hétkor benézek alig egy-két ember üldögél ott. Összetolatok néhány asztalt a tengerre néző ablak mellett és visszamegyek a többiekért.

A vacsora finom, kagylólevest eszem, azután valami nagy fehér halat roston sütve, amit (még nyersen) tálcán hoztak ki az étlap mellé, hogy választhasson aki halat kér. Az ételt végül a legtöbben dícsérik, a borokat viszont annál kevésbé, bár ebben annak is lehet szerepe, hogy olcsóbb fajtákat választottunk.

Az asztalnál régi motoros élmények kerülnek elő, például az, amikor Geleta Rudi és csapata 16 óra alatt ért le a horvát tengerpartra, mert valaki durrdefektet kapott Érdnél, a lányát tovább vitték a határig, ahol kiderült, hogy az útlevele az apjánál maradt, ezért vissza kellett hozni Nagykanizsára. A határ után meg Rudi motorja nem indult el az egyik fizetőkapunál, miután már mindenki elment és csak soká vették észre, hogy a túravezető hiányzik.

Este még sétálunk egyet a kikötő felé, ahol felsettenkedünk egy hajóra, de lezavarnak róla. Az óváros elefántcsont színű kőlabirintusában felmegyünk egész a várkert leláncolt vaskapujáig. Az utcákon rengeteg fiatal lány sétál kisebb-nagyobb csoportokban. Azt hiszem, hogy valamilyen iskola lehet a közelben. Egyre sűrűsödik az apró cseppekben szitáló eső és ez véget vet a bóklászásnak és az elmélkedésnek.

Reggel telefon haza, időjárás ellenőrzése az Interneten. Az egész horvát tengerparton végig mindenhol esik. Itt még szerencsére nem. A reggelinél megbeszéljük a mai tervet – előbb Primostent nézzük meg, ami csak 25 kilométerre van ide, azután Trogirt, de onnan már visszafordulunk és nyugat felé haladunk, ahonnan gyorsabban haza lehet érni, ha esetleg nagyon esne az eső. Egyébként is hazamegyünk elsején, mert a kevés szabadságunkat jobb időre érdemes tartogatni.

Primosten egy elbűvölő fekvésű kis falu 28 kilométerre Sibeniktől, amely egykor egy kis szigeten építettek fel a törökök elől menekülő bosnyákok. A törökök állítólag azt a pár métert sem szerették hajóval megtenni. Azóta a szigetet a szárazföldhöz csatolták a tenger feltöltésével. A Szent György plébániatemplom (Sveti Juraj) kis dombon emelkedik, körülötte a temető. Ez a túristák fő célpontja, innen szép a kilátás a tengerre. A település távolról – főleg a légi felvételekről – sokkal vonzóbb, mint így közelről. Az egyik legérdekesebb látványossága az a három muzeális értékű vonóhorgos Zastava 750-es, amelyek itt parkolnak az egyik ház előtt, majd kicsit lejjebb egy másik legenda, egy Renault 4-es. A francia autógyártás történetének két legendás darabja a Renault 4 (1958), amelyet alakja miatt bakancsnak, Péter szerint de Gaulle sapkának is hívtak és a Citroen 2CV (1949), a rút kiskacsa.

A jacht kikötő a kis település életének az igazi centruma. Mi is itt ülünk le kávézni és megbeszélni hajós élményeinket. Ezekben a dolgokban Péter a fő szakértő. Neki van hajója is a Balatonon.

Mire visszaérünk a motorokhoz a TDM leült a felnijére. Egy hegyes fémkapcsot szedünk ki a gumiból. Hamarosan fény derül defektjavító készletünk hiányosságaira. A reszelőnel a lyukat tovább lehet fúrni, de a keskeny fogantyú miatt ez kicsit nehézkes. A gumidugó viszont vagy nem akar bemenni, vagy beleszakad a lyukba. Imi többször is sikertelenül próbálkozik, majd amikor az éppen csak bennmaradt darabot beljebb akarja tuszkolni a dugó maga is kilyukad. A két patron levegő éppencsak elegendő ahhoz, hogy eljussunk egy közeli INA kúthoz.

Van egy hatalmas filmötletem, csak annyi kell hozzá, hogy  öten akarjanak megjavítani egy defektet. Egy valaki dolgozik, a többiek meg szakértik. – Picit nagyobbra kell vágni. De ne a guminál vágd el. A Pitstop az sokkal jobb szerintem. Kellett volna vágni még egy nagy lyukat rá, a másikon benyúlsz, .. Ne vágd le, az lekopik. Kettő három milliméterre kell levágni, tessék itt írja.

A legközelebbi gumijavító Trogirban van, de az vasárnap zárva tart. Végül egy INA kútnál 45 Kunáért veszünk egy új javító készletet (patron nélkül). A szerszámoknak ebben nyele van, ami több helyet foglal ugyan, de végre rendesen kezelhetők. A ragacsos, gusztustalan barna gumiszerű hernyó, amit a lyukba kell tuszkolni az első próbálkozásra kiválóan a helyére kerül és nincs is vele semmi gond tovább. A készlet annyira megtetszik, hogy felvásároljuk az összeset, később egy másik kútnál megint találunk ilyet és ott is bevásárolunk. Hat motorhoz hét készletet.

Következő állomásunk Trogir, ahol az óváros egy kis szigeten van. A parttól a híd után jobbra érdemes fordulni és a cakkos szélű bástyáiról jól felismerhető vár mellett érdemes parkolni. A parkolóőr csak int, hogy menjünk el a  sorompó mellett. Rövidet sétálunk a tengerparton, ahol a jachtok kikötnek. Péter megmutatja, hogy hol szokott kikötni Bernie Eccleston yachtja. A városka közel van Split repülőteréhez. Bill Gates is jár ide nyaralgatni.

Az óváros számomra nagyon ismerős sikátorai Dubrovnik utcácskáit idézik fel bennem. Egy szűk zsákutcácskában berendezett étterembe térünk be, ahol szabadban áll az asztal, de sátor tető van fölötte. Történelmi pillanatoknak lehetünk tanúi, amikor Tamás életében először megeszik egy kagylót, majd rögtön utána egy darab tintahalat. Félő, hogy a történelem ez esetben nem fogja ismételni önmagát és aki erről lemaradt, annak már nem lesz alkalma arra, hogy Tamást halat enni lássa.

Ebéd után néhány kreatív videó felvételt készítünk a motorostura.hu televíziós utazási magazin számára, ha majd egyszer lesz ilyen. A snittek végét már kitaláltuk, majd mindig azt mondjuk mi is, hogy “XY, motorostura.hu, Trogir”, ahogy azt az TV-ben láttuk. A forgatókönyv először nagyrészt az útikönyv tényanyagára támaszkodik, de a száraz tények helyett előbb utóbb rátérünk társaságunk szakértői ismereteinek bemutatására. Péterrel oktatófilmet készítünk a vitorlások kötélzetéről, majd szenvedélyes kiselőadást tart az identitást kifejező  lobogó és a jelzőeszközként funkcionáló zászló közötti különbségről. Imi pedig a par tmenti sétányon álló – a pálmákra egyébként megtévesztésig hasonlító – meggyfákról dob össze rövid ismeretterjesztő filmet. Ebből hamarosan filmsorozatot is készítünk, amit a mindentudás egyeteme és a Győzike show közé fogunk pozícionálni. Az egyik hajón magyar zászló alatt üldögélő társasággal Tamás megpróbál üzletet kötni. “Visztek egy kört? Akkor mi is viszünk benneteket.” Késő délutánig elszórakozunk, könnyesre vihogjuk magunkat régvolt vitorlás emlékeken.

Négy körül elindulunk visszafelé a parton nyugatnak, hogy keressünk egy tengerparti szállodát a vízre néző ablakokkal. Elsőként Murterben kísérletezünk, ahová hat húszkor érkezünk. Murter egy néhány kilométer hosszú kis szigeten van, amit rövid híd köt össze a szárazfölddel. A szállodát keresve sisak nélkül tennék egy pár száz méteres rövid kört a faluban, de szinte azonnal egy rendőrbe ütközöm. Szerencsére mással van elfoglalva. A kis településnek nagy jacht kikötői vannak, az egyikben három csillagos szálloda is áll. Sajnos szobájuk már nincs, valószinűleg valami hajós rendezvényt tartanak. a recepciós asztalt beborító sok nyakba akasztható névkártyából erre következtetek. A másik szálloda a sziget bejáratánál van, közvetlenül a híd mellett, a Hotel Borovnik, de az is tele van. A recepciós szerint Biográdig kell mennünk a legközelebbi szállásért. Az idény csak később kezdődik, az apartmanszállók és nagy kempingek csak később nyitnak.

Biogradba érve a part helyett a szállást jelző táblák után megyek és megállok az első szállodánál. A Hotel Meduza kis családi vállalkozás, berendezése nagyon kulturált, árai kedvezőek, lehetne ugyan közelebb a parthoz, de ez már egyre kevésbé szempont. Ott maradunk és az estét is ott töltjük a teraszon iszogatva, egy kis tatár beafsteakkel. Jó hangulatban hangosan pletykázunk a teraszon. A kutyatartástól Csernobilig, (2006. április 26-án volt a húsz éves évfordulója a belesetnek) a kampánytól a társasági pletykákig sokminden szóba kerül. Eshet az eső, minket már nem zavar.

A kiadós reggeli után Biogradot még körbemotorozzuk a parton, azután végleg elhagyjuk. Rengeteg vitorláskikötő és kávézó mellett megyünk el, de most még korán van, a tengerszagú part alig ébredezik, ezért a tervezett kávézáshoz más helyet keresünk. Zadarba motorozunk a parti úton, amely szerencsére már felszáradt, kényelmes laza tempóban kellemes sima aszfalton lehet hajtani. Pazar tengeri kilátás partközeli, ködbe burtkolódzó szigetekkel, látványos rajzolatú felhős egek alatt. Alig van forgalom. Itt a fehér színű utakkal kell nagyon vigyázni. Az olcsó és tartós kőzózalékot egykor nagy mennyiségben használták útépítésre. Egy hátránya van, hogy ha vizes, akkor majdnem ugyanolyan jól csúszik, mint a márvány. Mára már a legtöbb helyen kicserélték ugyan ezt a burkolatot a fontosabb utakon, de még mindig gyakran átszaladunk ilyen szakaszokon.

Zadar, magyarul Zára, az egyik legrégebbi vá­ros az ad­ri­ai par­to­kon. A város szélén a háborús bunkerek mellett haladunk el. A központban mindenütt nagy építkezések folynak, háromszor kanyarodom le a Centrum felé, kétszer vissz kell fordulnom, mert az utat lezárták. Az óváros itt is kis félszigeten van, amit magas kőfal vesz körül. Az egyik bejáratnál, a kompkikötő mellett parkolunk. Átvágunk az óvároson és megtaláljuk a tengerparti kávézót, ahol eltöltünk egy kis időt. Pihenünk egyet mielőtt nekivágunk a hosszú autópályázásnak hazafelé.

A római időket az első századi fórum maradványai idézik. A leg­is­mer­tebb mű­em­lék Szent Do­nát temp­lo­ma, amely ma kon­cert­te­rem­ként mű­kö­dik. A kö­zépkor­ban egy ide­ig magyarok és ve­len­ce­i­ek háborúz­tak ér­te, legutóbb a múlt század végén szerbek és horvátok. Az egyik kirakatban még mindig ott van a várost megvédő hős, Ante Gotovia fénymásolt plakátja. Nagyrészt ő az oka annk is, hogy Horvátország legkorábban 2009-ben lehet az EU tagja.

Hazáig az autópályán haladunk, nagyjából 100-150 kilométerenként megállunk. a kutaknál pihenni. A határ után az István fogadóban eszünk valamit, mielőtt nekirugaszkodnánk az utolsó kétszázhúsz kilométernek a hetesen, majd az M7-esen. Nyolc felé érünk haza. Ma egyáltalán nem esett arra, amerre jártunk. Szerencsénk volt megint, mint már annyiszor.

Agárdi György, 2006. május 2.