MOTOROS TÚRA A SZLOVÉN, AUSZTRIAI, SVÁJCI, FRANCIA ÉS OLASZ ALPOKBAN, VALAMINT FÉL OLASZORSZÁGBAN – 2010

Néhány szót magamról, illetve magunkról a Tisztelt olvasónak: mint minden ezt a lapot olvasó, már gyerek koromban megkaptam a kis 50ccm-is akármilyen motort, ahogy múltak az évek, az 90ccm lett, majd 18 éves koromban büszke MZ ETZ 250-es tulajdonos lettem. Már a Tomos Elektronic 90-el is bejártam Magyarország és „Yugoszlávia” jó részét, de az MZ-vel már nagyobbat lehetett harapni. Néhány évvel később az akkori nagylánnyal, mostani feleségemmel, már összemotoroztuk a montenegroi tengerpartot. Utána jött a bébi, és kocsival jártunk, barátokkal, 10 nap egy helyen. Pont jókor lett a fiunk 15-6 éves, már nem nagyon akart velünk jönni telelni-nyaralni, és mi az Ildivel elkezdtünk megint motorozni, mint a legény és nagylány. Van már néhány túra mögöttünk az elmúlt években, most a 2010-es nyarát írom le, ahogy azt mi megéltük. Még csak annyi, hogy a hétvégi motorozásoknál, egyik hétvégén én vezetek, a másikon az Ildi. Ő is imád vezetni. A nyaralásokon 100 km-ként cserélkezünk, ezt le kell nyelni, de végül is ez így jól működik. Általában a Lidl-ben vásároljuk meg a legjobb sonkákat, sajtokat, ez olcsóbb mint egy menü. Nem azért élünk, hogy együnk, azért eszünk, hogy éljünk. A vadkempingezést sem ítéljük el.

Ezt a nyaralásunkat megterveztem, tavaly jöttem rá igazán, hogy a sokak által állított No Plan is Best Plan, nem az igazi. Tavaly Barcelonáig és vissza sok látnivalót elmulasztottunk, csak azért, mert nem volt terv. Persze az utazást azért élveztük, szép volt, de lehetett volna szebb is.

Reggel fél hét tájban elindultunk Szenttamásrol, Zomboron keresztül, Hercegszántonál át a Szerb- Magyar határon, Újmohácsrol komppal át Mohácsra, Pécs, Kaposvár, Nagykanizsa,majd Szlovénia.

Szlovéniában megálltunk tankolni,és a benzínkutassal dumába keveredtünk, mondta ,hogy nemmessze van a Múra partján motorostalálkozó, menjünk oda, estére ott találkozunk.Nem tudtuk még, hogy menjünk-e, vagy ne, de amikor nemsokára borzasztó felhőszakadás lett, beöltöztünk, és ott húztuk meg magunkat. A Szlovén srácok nagyon lelkesek voltak, marasztaltak bennünket, lezuhanyoztunk, megittunk velük egy italt, és amikor felszáradt kicsit az út, továbbmentünk.Szlovénia leírhatatlanul szép, és tiszta. Gyönyörű és minőséges útjaik vannak. Odranci-ban a kijáratnál egy gyönyörű templom van, egy fotót mindenképp megér.

Amikor átértünk Ausztriába, a Bor útján mentünk balra.Fantasztikus gyors, és hosszú kanyarokkal felemelkedtünk a felhők felé, ahol az egésznapos 30 fok után 17-re csökkent a hőmárséklet.Utána leereszkedtünk Lavamünd-be a Dráva partjára. Ahogy ereszkedtünk az éles kanyarokban, érezhetően emelkedett a hőmérséklet. Most itt a Dráva partján este 20fok Celsius van. Ma 532 km-t tettünk meg.

Ma reggel elindultunk, nagy köd volt, de gyorsan szétoszlott,és gyönyörűen sütött a nap. Jól haladtunk, szépek az utak, és dél tájban 34fok volt. Az már túl meleg, de tűrtük. A Dráván Völkermarkt-nál van egy alacsony S alakú híd, ott megálltunk egy kicsit pihenni, majd Klagenfurt-on és Villach-on keresztül tovább haladtunk Lienz felé. A táj gyönyörű. Lienz után átértünk az Olaszokhoz. A gyönyörű alpesi tájakon a tipikus alpesi házak látványa lenyügöző.

A Lago di Dobbiaco után odaártünk a várva-várt Dolomitokhoz. Rengeteg kanyar és hágó vár ránk. Elmentünk a Tre Cime csúcs mellett, a Lago di Landro-nál lefotóztuk a Monte Cristallo-t.

Utána még megálltunk a Misurina tónál, és Cortina d’Ampezzo-n keresztül irány az első komolyabb hágó. Ez a Falzarego Pass 2117m magas. Itt már több felé van hó, és nagyon közel. Továbbmentünk, és következett a Gardena Pass, majd a Sella csoport, illetve a Sella hágó.

Már délután volt, amikor beborult, és nagyon elkezdett esni az eső.Később, ahogy tovább haladtunk, az eső elállt, de mi nem vettük le az esőköpenyt, mert itt egyik pillanatrol a másikra minden lehet. A Gardena Pass-on megint kicsit szemerkélt az eső, de amikor a Sella Pass-ra indultunk, úgy elkezdett esni, mint amit öntenek. Úgy gondoltuk, majd a csúcson félreállunk valahová, de amikor felértünk, elkezdett esni a jég. Vártunk vagy fél órát, de az idő nem változott. Továbbindultunk, és a hőmérő lassan +7-re sűllyedt. Nagyon hideg lett, minden bepárásodott, de ahogy ereszkedtünk lefelé, a jégeső átváltott esőre. Örültem is neki, mert eddig, mintha morzsolt kukoricán vezettem volna. Továbbmentünk, úgy terveztük, addig megyünk még nem érünk száraz helyre, vagy szálást keresünk. Lassan kiértünk a felhős részből és Moline-nál szárazon felállítottuk a sátrat. Kellemes idő volt a sátorállításnál, de most este itt is elkezdett egy kicsit szitálni az eső. A Dolomitok hágói és az egész látvány lenyűgöző, még egy jégesőt is megér. Ma 431 km-t mentünk, ami nem is rossz a feltételekhez viszonyítva, de minden km megérte. Rengeteg motorossal találkoztunk, és bringással. Ezek előtt le a kalappal.

Reggel nyugisan kelltünk, nem siettünk, az éjjel nagyon hideg volt. Reggel 13,5fok volt, de a nap gyorsan ránk sütött, mi meg mint a gyíkok szívtuk magunkba az energiát. Nem is csoda, hogy az éjjel hideg volt, hiszen jó magasan voltunk, úgy 1000 m a tengerszint felett. Elindultunk a Segonzano-i piramisokat megnézni. Ezek földböl és kövekböl álló képződmények, amit az idő mindig újra erodál. Hát nem nyűgözött le annyira mint, ahogy gondoltam, ezek ugyanis óriásiak, úgy 50m magasak is, de nincs belőlük sok. Szerbiában Nis környékén hasonlóak vannak, azok kisebbek, de sok van belőlük. Úgy hívják; Đavolja Varoš, magyarul: Az Ördög Város. Azonkívül rettenetesen meleg lett, itt pedig 45 percig kellett felfelé lépcsőzni, utána pedig vissza lefelé. Igazán fárasztó volt.

Utána Trento alatt, egy alagúton megkerültük az egész várost, ez az alagút az egész város alatt megy, még elágazások is vannak benne, majd délre fordultunk a Garda tó felé. A tó nyugati oldalán mentünk dél felé, alagutakon keresztül, majd az egyik alagút után élesen jobbra fel a hegyre Tremosine felé. Ezt a néhány km utat egy regénybe lehetne igazán leírni, mert egy természetes hasadékban kígyózik felfelé, nagyon keskeny, a falai függőlegesek, és még egy patak is csörgedezik benne. Szerencsére mindenki nagyon óvatosan közlekedik ezen a keskeny úton, és alagutakban. Ez az élmény minden pénzt megér, de ingyen van. A fotók valamennyire idevarázsolják a tájat.

Ugyanezen az úton vissza lementünk a tóhoz, hosszú alagutakon délre mentünk, és Gardola-nál strandoltunk, és úsztunk a Garda tóban. A hőség nagy volt, de a víz nagyon hideg. A tó vize úgy hullámzik mint a tenger, ugyanolyan átlátszó, ugyanolyan hideg, csak nem sós.

A Garda tótol északra mentünk Trento felé, csak most egy másik úton. Utána Bolzano felé mentünk, ez az út egy völgyben halad, ez a völgy egyenes, mint egy tepsi, csak a szélessége változik, mellette pedig óriási hegyek magasodnak. Úgy néz ki mintha egy sima területre magas hegyeket raktak volna. Bolzano-nál nyugatra fordultunk, letértünk az autóútrol, és egy kis faluba mentünk megnézni egy vízesést. A vízesés nem ragadott magával annyira, mint a falu hangulata. Ebben a faluban 30km/h-ra van korlátozva a sebesség, és minden olyan csendes, hogy itt vétek beindítani a motrot.Egy vendéglőben érdeklődtem, merre kell menni a vízeséshez, ott is csendes zene szólt, mindenki csendben beszélgetett az asztalánál. Egyszerűen jó hangulata van a kis falunak. Utána továbbmentünk, és a következő kis falu közelében letelepedtünk. Nagyon meleg volt egész nap, még este is, a sátrat felállítottuk, és megint elkezdett szemerkélni az eső. Az utak rendkívül jók, a sebességkorlátozást senki sem tiszteli, nagyon hajtanak, de nagyon óvatosak. Ma mindössze 274 km-t mentünk, de szép volt.

Az éjjel nem esett az eső, meleg éjszakánk volt. Merano-t elhagyva, Forst falu után, van egy zsilip, amely nem csak arra szolgál, hogy a vízszintet szabályozzák, hanem itt szűrik le a törmeléket, amit a folyó magával hord a hegyekből. A látvány, ahogy a víz zúdul lefelé, és ködben kicsapódik az útra is, nagyon szép.

Továbbmentünk a Stelvio Pass felé. Azt, tudtam, hogy tetszeni fog a negyvenvalahány kanyar felfelé, és ugyanannyi lefelé, de hogy a látvány ilyen lessz, azt meg kell élni. Gyönyörű idő volt, és az egészre a krém, hogy rengeteg hó van, még most is Júliusban.
Trafoi után megkezdődtek az első enyhe kanyarok, és a lélegzetelállító távolságok, és mélységek. Itt az ember nagyon kicsinek érzi magát. Rengeteg motoros megy fel, és jön le. Erre minden a motorosok és a biciklisek körül zajlik, még az éttermeken is azt írja Bikers Wellcome! Igazi motorosparadicsom. Fent a hágón, 2760 m-en a tengerszint felett, nagy vásár van, és nagyon hideg. Útálom a vásárokat, de ez itt valami más. Minden van itt a Brat Würste-töl, a ruházaton keresztül, a biciklibelsőig.

A hágó előtt is, és után is 34-35fok Celsiusban főtünk a motoron, de a hágón csak 13 fok van. Szóval az elmúlt napokban igencsak próbára lettünk téve, ami a hőmérséklet tűrőképességünket illeti. Az Ildi csizmában, úgy 165cm, mint a hómaradvány. A Stelvio Pass-rol lefelé még havasabb tájak vártak ránk, és még hűvösebb.

A hágó után megint bele a hőségbe, és nyomultunk a Como tó felé. A Como tó valahogy nem tűnt barátságosnak, nagyon hullámzott, és zavaros volt. Csak térdig mentem be. Egy kampban megpihentünk, megtisztálkodtunk, de nem maradtunk, továbbmentünk a Lugano tó felé. Itt meg sem álltunk, hanem továbbmentünk át Svájc-ba. Egy benzínkúton váltottunk Eurót Frankra, és egykettő ideértünk Gordoláig, a Lago Maggiore partján.

Holnap Lavertezzo-ba megyünk, ez egy kis kerülő, remélem nem fogok csalódni az internetes információban, hogy ott is valami szépet fogunk látni. Ma 316 csodálatos km-t mentünk.

Ma reggel elindultunk a terv szerint a csodálatos Lavertezzo-ba, közben megnéztük a duzzasztógátat, ahol a James Bond egyik filmje részlete játszódik. Itt lehet bangi jumpozni, szerencsére nem kötelező. Na, Lavertezzo pontosan olyan csodálatos, vagyis a folyó medre, mint ahogy azt a neten láttam. Hihetetlen, hogy a természet mire képes.Szerencse, hogy a vízállás alacsony, így le tudtunk menni a mederbe, amelyet a víz a kő keménysége függvényében, külömböző mélységben vájt ki, ki tudja mennyi idő alatt. Itt akinek a szive nem dobog gyorsabban, az nem is él!

Amikor Lavertezzo-bol visszafelé jöttünk, egyik jobbas hajtűkanyarban, ahol az út az út mellé kanyarodik 180fokban, miközben az első kerék legalább 30 cm-vel lejjebb van a hátsótol, az Ildi elvesztette az egyensúlyt, és elbuktunk mint egy krumpliszsák. Az egész kb. -2-vel történt. Mindenki megállt, segíteni akart, egy bringás eldobta a biciklit, segített felemelni a motrot az Ildi lábárol. Abban a pillanatban úgy tűnt, nincs itt semmi komolyabb baj, az Ildinek fájt a lába, nagyon mérges volt saját magára, hogy miért pont vele történt meg, és szégyellte magát. Nagy nehezen lecsillapítottam, hogy ez bárkivel megtörténhet, ami igaz is. Itt ezeken az utakon mindig 100%-ig oda kell figyelni. Úgy gondoltuk, csak egy ütés, holnapra minden OK lessz. Szerencse, hogy a csizma és a szerkó rajtunk volt, különben a motor súlya összetörte volna a bokáját A motoron a tükör alatt egy kis repedés lett, ami nem nagy ügy, meg szétrepedt a tanktáska, amit Powertape-el megragasztottam. Ez mindig jól jön. Csak kipufogójavításra nem jó.

Amikor teljesen lenyugodtunk, az Ildi nem akart tovább vezetni, úgyhogy én lehajtottam a hegyről, és utána megint ő vezetett, de későbbre már bedagadt a lábfeje, és már nem bírt vezetni, mert a jobb lábával nem bírta megtartani a motor súlyát. Úgy döntöttünk, megyünk még nyugatra egy-két hágón a Mont Blanc-ig, utána a terv szerint Milano jön, ha a lába rendbe jön, folytatjuk az utat, ha nem, akkor megyünk haza.

A következő cél a San Gotthard-pass, amely 2091m magas. Fent a hágón megint sok ember, motorokkal. Szép napos időben is nagyon hideg van, +10fok, és ezt több órán keresztül kellett tűrni.Itt még megvan az Alte Strasse is, amely macskaköves, de azt már csak a fogatos postakocsi használja, persze most már turistákat visz, és a motorosok járnak rajta.

Leereszkedtünk a hágórol, és a völgyben balra fordultunk, a Furkastrasse-ra, amely a Furkapass-ra vezetett bennünket. Ez az út sok km-en 2000m körüli magasságban fut, hideg van, és meglepően rossz minőségű az út. A hágó 2436m magasan van a tengerszint felett.

Innen nemmessze van a Rhönegletscher. Itt is megálltunk, bementünk a sorompón, most már bánom, hogy nem mentem le a jéghegyre. Az Ildinek nagyon fájt a lába, nem akart a rossz úton sokat gyalogolni, mondta, hogy én menjek nyugodtan, ő majd megvár, de én szolidaritást vállaltam mellette.

A Rhönegletscher után továbbmentünk nyugatra, tipikus svájci településeken keresztül, itt van még az Aletsch gleccser, amely Európa leghosszabb gleccserje, 24km, de nagyon fogy. Valahol elvétettem az utat, amely felvezet a gleccserhez, és nem mentem vissza, most már bánom. Végre leereszkedtünk a völgybe, és 23-24fokos napsütéses időben motoroztunk.Az Ildi nem vállalta a vezetést.

Jó hosszú út volt még a Francia határig, közben még egy kisebb hágó, a Forclaz, és utána az Argentiere gleccser, amely lenyúlik majdnem az útig.Itt is megálltunk egy- két fotó erejéig, és mentünk tovább a Mont Blanc alagútig. Megvettük a méregdrága egyirányú jegyet, a 11.6km hosszú alagútra, és átjöttünk Olaszországba. A Mont Blanc csúcsát, a maga 4810m-vel nem igazán tudtuk lencsevégre kapni, mert szinte állandóan felhőkbe volt burkolva, de amikor sikerült megpillantani, nagyon magas volt. Az egyik vágyam közé tartozott ez is, hogy átmotorozzak ezen az alagúton, de csalódtam, ez egy igen homályos, füstös, meleg alagút. A biztonságon van a hangsúly itt mindenekelőtt, de sokkal látványosabb alagutakban is jártam már.

Az Olasz oldali kijáratnál van nyilvános WC, melegvizes zohanyzóval, főként a kamionosok részére, ezt mi ki is használtuk. Ezt csak azért említem, mert itt történt az, hogy, ahogy mi a törölközővel a vállunkon mentünk a tusolóhoz, egy Olasz kamionsoffőr valószínű felfigyelt rá, hogy az Ildi bicceg, és utánunkrohant egy tubus kenőccsel a kezében, hogy ezzel kenje be a bokáját, és holnap már jobb lessz. Elmagyarázta, hogy ő is mocis. Azért el tudom képzelni, hogy mi kombinálódott ki a fejében, amíg nézett kifelé a kabinjából: megáll egy motor, leszállnak, nézelődnek, fogják a tiszta ruhát és a törölközőt, mennek a zuhanyzóba, és a hölgy sántít. „Ezek eltaknyoltak!” Szinte biztos, hogy így volt. Remélem a soffőrnek igaza lessz, hogy az Ildi lába holnap jobban lessz, mert ha valami eltört, az nem lessz jó. Továbbmentünk dél felé, Aosta-t meghaladtuk, itt a völgyben enyhe a levegő, egy alkalmas helyet találtunk a sátorunknak. Ma 381 km-t mentünk, a természet több csodáját is megcsodálhattuk, de ez a kis pehh hatása alatt voltunk.

Reggel összecsomagoltunk, gyorsan meleg lett, folytattuk utunkat Ivrea felé. Az Ildinek a lába reggelre megpihent, lelappadt, de fájdalta ha rálépett, nem vállalta a vezetést. Ivrea-ig még hegyes terepen mentünk, utána Milano felé már síkság van. Ivrea is szép város, csak a macskaköves utcái olyan rapancsosak, mint a mogyoróscsoki hátulja. Egy látványos széles lépcsőn folyik a folyó, erős zúgókkal. Milano-ban nagyon nagy a forgalom,és a 3-4 sávos utakon nagyon nyomják a Digók. 100-110-el mennek a városon keresztül, úgyhogy nagyon ott kell hogy legyen az ember esze, hogy időben be tudjon sorakozni a megfelelő sávba. Sikeresen kijutottunk ebből borzasztó forgalombol, és kicsit nyugisabb utakon megtaláltuk a Castello Forzesco-t, a szökőkútjával eggyütt, utána a Santa Maria delle Grazia templomot, ahol Leonardo da Vinci, Utolsó Vacsora eredeti freskója van. A templom után mentünk a milanói Dómhoz. Na, az valami meghökkentő, amikor a keskeny utcábol az ember odaér az óriási tárhez, és szinte pofánvágja ez a csodálatos építészeti mű látványa, a maga 140 tornyával! Ezt tovább nem is részletezném.

Az Ildi lába megint bedagadt, de azt mondta, ez végett nem szakítjuk félbe az utunkat, menjünk tovább a terv szerint. Milanobol kijutni sem egyszerű, de az én tervemet az Ildi diktálta saroktol- sarokig, és ez jól működött, meg persze használtam a motor előnyét, amit az Olasz motorosoktol tanulok lassan el. Milano után, sok városon át borzasztó a forgalom, a motorosok persze semmi teli vonalat, és sebességkorlátozást nem becsülve, mindent leelőznek. Nagyon veszélyes! Utána, mikor már kicsit ritkult a forgalom, már nem volt szükség az előzésre, mert az autósok ahol 70km/h a sebességkorlátozás, ők ott is 110-120 km/h-val mennek. Nincs mást tenni, haladni az árral. Láttunk egy csúnya balesetet. Egy Punto frontálisan ütközött valamivel, az első kereke nem is volt a láthatáron, a féltengelye pedig az autótol vagy 20 m-re volt a betonon, az alakot pedig az útszélén hanyattfekve ápolták. Ilyenkor azért az embernek átszalad a fején, hogy ez bárkivel megtörténhet, bármivel is közlekedik. Észrevehetően nyugisabban vezetett mindenki. Tovább haladunk Pisa felé.Ma is nagyon meleg volt, most Sospiro mellett vadkempingezünk. Ma 342 km-t mentünk.

Az éjj kellemesen meleg volt, jót aludtunk. Indulás után, nemsokára átkeltünk a Po folyón, ezzel Lombardiábol, Emilia Romagnaba.Sesso után, egy kis kitérővel megnéztünk három hidat, amelyek nem is csak hidak, hanem a modern művészet egy formája ( Calatrava hidak). Tovább mentünk Pisa felé, dimbes-dombos utakon. A Passo Radici-röl nem gondoltam, hogy ilyen veszélyes. Nem nagy emelkedőkkel, de borzasztó éles kanyarokkal és szinte semmi gyorsítókkal, és ez felfelé 64 km! Nagyon fárasztó a keskeny gyönyörű aszfalton ilyen sokáig összpontosítani. Az Appeninekröl lefelé, már lankásabb az ereszkedő, és nagyobb a sebesség is. Útközben látni lehetett a Monte Cimone hegycsúcsot is. Ez a hágó nem olyan vadvilágos mint a Dolomitokban, ez erdős, és 1500m körüli a magassága. Tovább ereszkedve, Piano della Rocca-nál van egy érdekes boltíves gyalogos híd, át a folyón, a 12.-ik századból. Ponte delle Maddalena a neve.

Lucca-ba is betértünk, de csak egy kicsit voltunk, mert benn az óvárosban nagy a hőség, és az egyirányú útvesztőkben pedig tudni kell kiigazodni, sétálni pedig nem nagyon akartunk.Tovább Pisa felé egy alagút után már látszik Pisa. A város előtt elfordultunk balra, hogy az aquadukt mellett menjünk be Pisa-ba.

A ferde tornyot nem a főbejáratnál közelítettük meg, hanem egy szemközti kisebb bejáratnál, és itt rögtön elénk tárult a ferde torony látványa. Hát nagyon ferde! Körbejártuk a tornyot, amelyet 1173-ban kezdtek építeni és 200 évig épült, a Santa Maria Assunta dómot is, amelyet 1064-ben kezdtek el, és a keresztelő kápolnát is. Pisa nagyobb hatással volt rám, mint ahogy azt elvártam. Lenyűgözött! Fogalmam sincs, hogyan tudják a környéket, és a füvet ennyire karbantartani, ennyi turista mellett.

Késő délutánra járt már az idő, és az Ildi most már nagyon akart tengert látni. Elmentünk Livorno-ba, ami nem tettszett. Az egy nagy ipari kikötőváros. Már majdnem besötátedett, amikor visszajöttünk Pisa környékére, és itt fogunk aludni. Ma 327km-t utaztunk..

Reggel Firence felé vettük az irányt. Firencében nem sokáig voltunk, elmentünk a Ponte Vecchio mellett, amelyet még Régi hídnak is neveznek. Az Arno folyón vezet át, a 16.-ik században épült, amiröl ismert, hogy fecskefészkekként épültek rajta a házak, ahol ötvösök, aranyművesek laktak és dolgoztak, és még ma is. Firencéböl kifelé egy dombon, egy parkolón, gyönyörű kilátás nyílik Firencére, Toscana székhelyére.

Tovább mentünk, és Sienna-ba is csak egy kis betérőre futotta. A Doumo Santa Maria előtt nézelődtünk egy kicsit, és már indultunk is tovább délre. Úgy 30km-re Sienna-tól van a Terme di Petriolo melegvizű forrás, amely 43 fokos, kibírhatatlanul meleg. Ez egy teljesen vad, nem urbanizált hely, ahol a forróvíz keveredik egy folyó vizével, és így ki lehet bírni. Érdekes látvány, ahogy az ásványok kikristályosodnak a vízből a parton, állandóan formálva azt. Erős kén szag árasztja el az egész környéket. El kellet menni ivóvizet venni valahol, azt mondták nemmessze van egy falu. Az odavezető út olyan emelkedőkböl és lejtőkböl állt, hogy motorral lehetetlen lett volna rajta megfordulni. A falucska utcái sem voltak egyenesek. Ez a vízvásárlás egy külön élmény volt. Utána egy nagyot siestáztunk, és este 6 óra tájban úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább a Terme di Saturnia-hoz, amely szintén egy melegvizű forrás, csak az nem 43fok Celsius, hanem 37.

Jó autóúton haladtunk, egészen Grosseto-ig. Ahol az út sziklás részen haladt, a kövek csak úgy sugározták a hőt, a hőmérőm menet közben is 37-38 fokot mutatott délután 6.30-kor. Grosseto-tol bő 50km-t mentünk igazi kanyargós utakon. Még, hogy csak az Alpokban lehet a gumi oldalát koptatni?!! Na ez az 50km igazán szép volt, és jól is esett. Ezek elég gyors kanyarok, az utak tiszták és símák mint a tükör, de ragad mint a smirglipapír. Csak egy kis részen volt amolyan amortizőrnyaggató, de az nem sok. Amikor megérkeztünk Saturnia-ba, megállt a lélegzetünk, de nem a kén szagától, hanem a látványtól! Ez mégszebb, még bővizűbb, és mégnagyobb, mint Petriolo! Már jól alkonyodott, de én még egyet úsztam a kellemes 37 fokos vízben. Itt a kádak akkorák, hogy lehet bennük úszni. Holnap majd itt élvezzük a szépidőt. Ma 325km távot tettünk meg.

Ma reggel megint elmentünk a fürdőhöz, és rögtön belecsobbantunk. Már korán reggel is van itt nép. Egyébként, nincsenek sokan, valahogy, ahogy jönnek, úgy mennek is az emberek, és ez nekem nagyon stimmel. Nem szeretem az olyan helyeket, ahol sok az ember. Meglepően sokáig élveztük a vízsugár és a buborékok masszírozását, de valahogy dél tájban összecsomagoltunk, és elindultunk Terni-be, a 150m magas vízeséseggyütteshez. Ebből a legfelső 80m magas, és a többi 70m több ”kisebb” vízesésből áll. Úgy a 150km úton útbaesett Pitigliano, egy város amely tufasziklákra épült, és éjjel meg van világítva, lehet, hogy akkor még szebb.

Jó kanyargós úton még elhaladtunk a Lago de Bolsena mellett, és tovább mentünk Terni-be, a Cascata delle Marmore-hoz. A vízesés aljához érkeztünk, ahonnan látszik a felső nagy, és egy alsó kisebb vízesés. Már ez is látványos, de innen még nem látszik, hogy ez az egész mit rejt magában. Tudatlanságomnak köszönhetően rögtön a vízesés tetejéhez mentünk. Lent is be lehet menni, ott is meg lehet venni a jegyet, de akkor rengeteg lépcsőn állandóan felfelé kell menni. így, hogy mi felmentünk, fent vettünk jegyet, így lefelé gyalogoltunk, és csodáltuk a vízesés zigét-zugát. Nem siettünk, és több órán át csatangoltunk a kiépített ösvényeken. Van egy alagút, amely végén a vízfal mögött találjuk magunkat. Itt minden vizes, és nagyon hideg van. Fantasztikus látni a borzasztó nagy mennyiségű víz erejét, néhol nem lehet szót érteni a robajtól. A lenti kijáratnál van egy buszmegálló, ez a busz visszavisz a fenti parkolóba. Ez benne van a jegy árába. Ugyanez fordítva is működik. Igencsak kifáradtunk, és úgy döntöttünk, hogy ebben a fenti kampban éjszakázunk. Az Ildi lábának nem tett jót ez a megeröltetés, és itt komoly döntést hoztunk. A terv szerint, az útvonal innen Roma-ba, Vatikánba, minimum két nap gyaloglás, utána Nápoly, szintén gyaloglás, majd a Vezuv és Pompej, és csak ezután mennénk a keleti partra, a sarkantyúra, amely az információim szerint gyönyürű. Ezt a megterhelést egyszerűen nem merjük bevállalni. Majd talán máskor. Nem künnyű egy ilyen tervet félbeszakítani, de eddig gyönyörű volt, nem szeretnénk bosszúsággal befejezni. A mai nap igazi élménydús volt, kevés km-el, ami jó, mert az idevezető úton, délután 1-kor 38.5 fok Celsius volt menetközben. Szegény motorom, de az is hősiesen visel mindent, csak a dugattyúai össze ne ölelkezzenek! Ma mindössze 172 km-t mentünk..

Reggel kicsit friss volt az idő, de gyorsan és hirtelen meleg lett. Kicsit fájó szívvel, az eredeti tervtől eltérve, kelet felé fordultunk, az Adria-ra. Erősen kanyargós úton jutottunk el az SS4-re, amely elvezetett egészen a tengerpartra. Martinsicuro-nál értük el az Adriát, északra fordultunk, és néhány km után, egy lejáraton lementünk a strandra. Jó hely volt, mert a vasúti híd alatt hagytuk a motrot, és így szemmel bírtuk tartani a strandról is. Jobbra-balra ameddig a szem ellát strand. A víz meleg. Én még ilyen meleg tengervízben nem úsztam. Nagyon jól éreztük magunkat, ingyenes hidegvizes zuhanyzó is van. Nekünk ennyi elég. A probléma csak az, hogy a környéken nincs egy hűvös, csak a homok, ezenkívül minden tökéletes. Nem tudom miért gondoltam, vagy valaki úgy mesélte, hogy az Olasz Adria nem szép, mert hínáros a víz. Most kristálytiszta volt. A strandolás után továbbmentünk Ancona felé, minden parkoló dugig volt autókkal és motorokkal, rengeteg ember a tengerparton. Na itt már nyilván nem éreztem volna olyan jól magamat. Nem szeretem a tömeget! Riminihez közeledve, mindig nagyobb a tömeg az utakon is, meg a tengerparton is. Rimini előtt elfordultunk balra, San Marino felé, és most itt vagyunk 20km-re San Marinohoz. Ma 348 km-t tettünk meg.

Reggel korán keltünk, és bezúztunk San Marino-ba. Fél kilenckor értünk fel a tornyokhoz, még minden csukva volt, a parkolók üresek. Összejártuk a két tornyot, a harmadikhoz nem gyalogoltunk el, mert az egy kemény séta. Azért, elképesztő, hogy a háborúk, és a vallás, micsoda épitkezésekre hajtotta rá az embereket a történelem folyamán. Utána még megnéztük a Palazzo Publico-t, már fél egy volt, és rengeteg turista.

Felpattantunk a motorra, és elindultunk a Szlovén határ felé. A 309-es úton mentünk, amelyen a kamion a kamiont éri. Az út is ennek köszönhetően nagyon rossz, de ennek ellenére jól haladtunk. Velencét most kihagytuk, tavaly átsétáltuk, most sétára nem volt szükségünk. Alkonyatkor már elértük Nova Gorica-t, a Szlovén határt .Még mentünk egy kicsit és Ajdovščina után kerestünk egy kamphelyet. Ma 416 km-t mentünk.

Reggel összecsomagoltunk, és elindultunk. Nem kerestünk semmi nevezetességeket, csak nyomultunk a jó szlovén utakon, élveztük a tájat.Amikor átjutottunk Magyarországra, akkor született az ötlet, hogy nem megyünk egyenesen haza, hanem elmegyünk az egyik barátomhoz, Hódmezővásárhelyre, bejelentkezünk egy ottalvós vacsira. Úgy is lett, és a mai napra ennyi elég is, 694 km volt a mai szakasz.

Reggeli után pillanatok alatt ledörgöltük a maradék 130km-t Szenttamásig. Összesen 4688 km utat tattünk meg.

Két hét múlva az Ildi bokája teljesen rendbejött, csak egy kiadós pihenésre volt szükség. Zlatibor-on volt egy motorostalálkozó, az egyik haverommal még februárban megbeszéltük, hogy eggyütt megyünk, nem a találkozó végett, hanem a látnivaló végett. Az Ildi is tudott vezetni. Az egyik ismerősömmel indultunk, nem az autóúton mentünk, hanem az én kedvenc útvonalamon, Debelo Brdo-n, és Tara-n keresztül. Ez túlnyomórészt hegyes út, de látványos is. A motorostalálkozón nem sok érdekesség történt, legalábbis az én számomra. Mi az ismerősömmel egy vikkendházat béreltünk, a Čigota lankáin. A lakás tökéletes volt, csak az odavezető út volt rettenetesen rossz. Mindig legalább egy sörösdoboz eldurrant a kofferomban, mire odaértünk. Mostam is a koffert minden este. Szombaton mentünk a Stopića Pećina-ba, onnan pedig a Gostilje-i vízeséshez, majd egy nagy kört téve, vissza a kampba. Mikor indultunk a barlangba, több szenttamási is csatlakozott hozzánk. Jókat lehet motorozni, a Čigota környékén. Jó kanyargós utak vannak erre, csak most a találkozó alkalmával nagy a forgalom. Délután ebédre, még három szenttamási ismerős jött, ők velünk laktak.

Vasárnap reggel, néhány szenttamási motorossal lementünk Montenegro-ba, a tengerre, de csak 2 napra.Itt kb. bepótoltuk az olaszoknál lerövidített kilómétereket. A tengeren a kedvenc kampomba mentünk, Buljaricán.

Még egy jó hír: én vagyok a legbüszkébb apa, a fiunk betöltötte a 18. szülinapját, megkapta az első nagyköbcentis motorját. Már eggyütt kóstolgatjuk a Fruška Gora-t. Ez a hegy, úgy 40km-re van tőlünk, gyakorlásra kiváló.

Vickos Árpád és Ildikó, 2011. január