15 nap alatt az Alpok körül,
avagy két hét motorozás az osztrák-svájci-francia-olasz Alpok legszebb tájain

Az ötlet 2008 elején született meg: hová is mehetne máshová nyaralni egy kalandvágyó fiatal házaspár egy csodaszép Suzuki Marauder VZ 1600-assal, mint az Alpokba? Az időpont adott volt és a „nagy alpesi túrakönyvek” alapján a legideálisabb: június utolsó és július első hete, mint a várhatóan legszárazabb időszak a hegyvidéki övezetben. Mivel mindketten a magas hegyek szerelmesei vagyunk, nem tudtunk dönteni, hogy melyik régiót részesítsük előnyben, ezért aztán úgy döntöttünk, bevállaljuk és körbemotorozzuk az egész Alpokot.

A nagy körutat kb. egy-másfél hónapos, alapos előkészület előzte meg: mivel a szerpentinezés-hegyiutakon kanyargás mellett a látnivalókat sem akartunk kihagyni, napra pontosan megterveztük az útvonalat és a programot, hagyva időt a pihenőkre, ebédelésekre, szájtátásra, fényképezésre. Átlagosan 300-500 km-rel számoltunk egy napra, maximum 7-8 órás motorozással. A szállásokat előre lefoglaltuk interneten keresztül, ami jó megoldásnak bizonyult és nagyon kényelmes volt – sosem kellett azon görcsölnünk estefelé, hol is töltsük az éjszakát.

Vízesés Bad Gastein közepén

Verőfényes napsütésben, reggel fél 9 körül indultunk el a nagy kalandra. Motor felpakolva: két hétre elegendő ruhatár – persze mosással kalkulálva –, esőruhák, szerszámok, fényképezőgép, GPS stb. két oldaltáskába, egy hátsó hengertáskába és egy tanktáskába sűrítve. Két hétig ez lesz az otthonunk!

Délután egy óra körül a karintiai Griffen vára mellett megpihentünk egy ebédre, majd 3 óra tájban elértük a Mallnitz-Obervellach-i vasútat, ahová felpakoltuk a Marát és 15 euroért átvittek minket a hegyi alagúton keresztül Bad Gastein-be. Az első szájtátás itt következett: a híres fürdővároska kellős közepén hatalmas vízesés zúdul a mélybe, két oldalán a sziklákon szebbnél-szebb épületek, hotelek. Pazar a látvány! Innen már csak egy ugrás volt Zell am See, ahol az első két éjszakát töltöttük. Este levezetésképpen még sétáltunk egyet a tó partján, és már ekkor irigyeltük a sógorokat csodaszép környezetükért.

Reggeli közben örömmel nyugtáztuk, hogy a meteó zavartalan napsütést ígért aznapra, ugyanis mára a Grossglocknerre vezető Hochalpenstrasse volt betervezve fő programként. Hétvége lévén rengeteg motoros volt az utakon, méltán nevezik ezt a helyet „motorcycle heaven”-nek Ausztriában! A forgalom azonban egyáltalán nem volt vészes, a fizetőkapun is gyorsan átjutottunk, motorra a napijegy 18 Euro volt. Észak felől közelítve az első megálló az Edelweisspitze 2571 méteren – ebbe a kilátóba gyakorlatilag szinte csak motorral illetve gyalog érdemes felmenni, a szűk és kanyargós útra csak kevés autós vállalkozott. A kilátás lélegzetelállító, rálátni a Grossglocknerre, Zell am See-re. Érdemes délelőtt korán érkezni, ekkor még nem képződnek felhők és zavartalanul lehet gyönyörködni a panorámában. A szerencsések (mi is közéjük tartoztunk) még igazi vadonélő mormotával is találkozhatnak az út szélén, a havasi gyopár mellett ez a másik nagy jelkép ebben a régióban. Ezután továbbkanyarogtunk a Franz Josef Höhe kilátóhoz, ahonnan közelebbről is megcsodálhattuk a 3798 méteres Grossglockner csúcsot, valamint az alatta húzódó Pasterze gleccsert, és persze mormotákból itt sem volt hiány.

Edelweisspitze, háttérben a Grossglockner

Egy Üvegtigris-szerű büfében elköltött wurst-os ebéd és pihenő után a nap utolsó állomásaként még ellátogattunk a Krimml vízesésekhez, amely egy 400 méter magasból több lépcsőn át lezúduló látványos víztömeg. A kánikulában jólesett a több helyen ránk fröcskölődő permet, és rengeteg giccses-szivárványos fényképet is sikerült készítenünk. A „motorcycle heaven”-nek még ez is része volt, mivel a parkolóban külön motorosoknak felállított csomagmegörző szekrényekben 1 euro ellenében lehetett elhelyezni a bukósisakot és motorosruházatot, így az 1-2 órás sétára rövidnadrág-pólóban vághattunk neki a 30 fokban. Ja, és az 1 euro-t használat után visszaadta a szerkezet – na, erre mondják, hogy magasfokú szolgáltatás!

Krimml-vízesés szivárvánnyal

Ez a nap a dél-tiroli olasz hágók napja volt: Zell am See-től a Brenner-hágóig egy kis szakasz kivételével szinte végig autópályáztunk, ami után felüdülés volt visszatérni a magas hegycsúcsok és szerpentinek világába immár az észak-olasz részen. Először a Jaufenpass hágót (olaszul Passo Giovo) hódítottuk meg 2094 méteren, majd a hágó egyik kisvendéglőjében elköltött finom ebéd után továbbmeneteltünk a tekintélyt parancsoló Timmelsjoch-hágóra (Passo Rombo). Meredek zöld hegyoldalak, látványos hófoltok, mély völgyek mélyén legelésző Milkatehenek kísértek minket a sziklás csúcsok felé egészen 2509 méterig, ahol végül egy alagúton át jutottunk át a hegy túloldalára. Ezen a szakaszon el kellett ismernünk, hogy az olasz sofőrök tényleg nem mindennapiak: egy távolsági busz simán tartotta velünk a tempót a kanyarokban, majd egy üres platós kavics-szállító kisteherautó úgy lelőzött bennünket, mint a szél… Pedig tényleg nem mentünk lassan! Az éjszakát az osztrák Landeck városában töltöttük, itt ért minket az első zápor az út során, de szerencsére már a szálláson voltunk, a motor pedig a fedett garázsban. Holnap irány Svájc!

Jaufenpass, Olaszország

Az éjszakai esőnek reggelre szerencsére már nyoma sem volt, napsütésben hagytuk el Ausztriát és értünk át Svájcba. Ami meglepő volt elsőre az az, hogy az osztrákok pedantériája után a svájciak egy fokkal kevésbé tüchtig-ek, értsd nincs mindenhol milliméterre pontosan levágva a legelőkön a fű, a házak rendezettek, de nem úgy néznek ki, mintha egy Lakáskultúra katalógusból húzták volna elő őket. Úgy tűnt, hogy sokkal nagyobb összhangban élnek az Alpokkal, illetve nem ők uralják a hegyeket, hanem tisztában vannak vele, hogy a hegyek uralkodnak felettük és ezért nagyon tisztelik őket. Szimpatikus hozzáállás! Ezen a napon három nagyobb hágót hódítottunk meg: a Flüelapass-on (2383 m) testközelből láttunk június végén még jégtáblás hegyi tavat, majd az Oberalppass (2044 m) után a Sustenpass (2224 m) és a Steingleccser következett.

Valahol a hágó utáni szakaszon ért minket az ebédidő: egy útszéli piros teraszos-lakókocsis Grill Bárba tértünk be, ahol egy nagyon jófej 40-50-es pasas vitte a boltot és készítette a kaját: kolbászt sajttállal. Amíg mi jóízűen falatoztunk, lefényképezte a felcuccolt motorunkat és elénk tett két vastag fényképalbumot tele motorokról készült fotókkal. Kiderült, hogy az elmúlt egy-két év alatt az összes hozzá betérő motorosról illetve a motorjáról készített egy fotót és ezeket gyűjtögeti. Mondta, hogy ha visszatérünk egyszer, keressük meg a fotónkat és írjunk alá pár sort neki. Megígértük, így lesz! Kora este értünk a szállásra, Hasliberg-Reuti-ba, egy hamisítatlan svájci faházba, ahol a szobánknak olyan pazar kilátása volt, hogy négy nap alatt sem tudtunk betelni vele… (És az egyetlen, ami hiányzott, az a balkon volt…)

Svájci kalandozásaink második napján úgy éreztük, hogy kell egy olyan pihenős nap, amit nem végig a motoron töltünk, így esett a választás a Schilthorn-ra és a gyalogtúrázásra. Az időjárás is partner volt ebben, nem győztük magunkra kenni a naptejet! A Schilthorn 2970 méteres csúcsára 3 kabinos felvonóval lehetett feljutni, természetesen sok kicsi japán turista kíséretében. A felvonó díja elég borsos (kb. 15 ezer forint per fő), de a látvány abszolút megér minden pénzt: lélegzetelállító innen a panoráma a három svájci „nővér”, a Jungfrau, a Mönch és az Eiger több mint 3000 méter magas csúcsaira. A Schilthorn még két dologról híres: 1. itt található a híres forgó étterem, amely 360 fokos fordulatot tesz meg, miközben az ember megebédel, így a kényelmesebbeknek sem kell lemondaniuk a látványról, valamint 2. itt forgatták az egyik 007-es James Bond film hegyi jelenetét. Ez már a túrázók és a sasok világa, mi sem hagyhattuk ki és lefelé gyalog tettük meg a 4. és a 3. megálló közötti szakaszt.

Kilátás a Schilthorn-ról a 3 nővérre

A kb. másfél órás gyaloglásra bakancs nélkül nem is érdemes elindulni, mert a túristaösvény egyes részeit még mindig hószőnyeg borította, ami abszolút felüdítő volt a nyári tűző napsütésben. Napszemüveg és kalap kötelező! Kicsivel lejjebb a sokadik siklóernyős startja után Ádámnak már rendesen fájt a szíve, hogy a motoron nem lehetett elhozni az ernyőjét, ezért megfogadtuk, hogy ide egyszer tuti visszatérünk még repülési célzattal!

“Turaösvényen” lefelé a Schilthorn-ról

A nap levezetéseképpen végül még ellátogattunk az Aareschlucht-kanyonba, ami gyalogosan oda-vissza kb. egyórás program, de klausztrofóbiásoknak nem ajánlott, mert a folyó feletti pallók szűkebbnél-szűkebb hasadékokon vezetnek keresztül – kalandos és gyönyörű. Eddig ez volt az utunk egyik legszebb napja!

Aareschlucht-kanyon

Előző este és éjszaka esett az eső, reggelre a felhők még maradtak, így volt alkalmunk felhőben is motorozni egy darabon. Mire felértünk a Grimselpass hágóra (2165 m) már sütött a nap és jégtáblák úsztak a kistavon a kellemes 20 fokban. Svájci utunk során itt futottunk össze az egyetlen másik magyar motoros házaspárral, akik Debrecenből jöttek és már a nyaralásuk végefelé tartottak. De jó, hogy nekünk a nagyrésze még mindig hátravan! Itt is lehetett mormotákat fényképezni – ezúttal nem szabadon élőket, hanem karámba kerítetteket –, a mosómedvék azonban sajnos nem mutatták meg magukat nekünk.

Motorosok a Grimsel-hágón

Továbbmentünk hát Ulrichen felé a következő, Nufenenpass nevezetű hágóra (2440 m), ami már Svájc olasz vidékére vezetett. A Szent Gotthard hágónál (2108 m) már inkább angolul és olaszul kértük ki az ebédünket, itt már nem a német nyelv használatos és a klíma is inkább mediterrán, mint hegyvidéki. Andermatt előtt aztán ráfordultunk a Furkapass hágóra vezető útra (2431 m), majd a hajtűkanyarba épült Belvedere Hotel-nél megcsodáltuk Svájc legnagyobb gleccserét, a Rhonegleccsert. Ismét készült jópár képeslap-jellegű fotó, majd a pihenő és a souvenir-vásárlás után a Grimselpass-on keresztül visszatértünk szálláshelyünkre. Így lett a négyhágós körútból végül öthágós körút.

Rhone-gleccser

Reggel ismét szürke felhők takarták el a hegyeket a szobánk ablakából kinézve, így gyorsan felhívtuk Oszi haverunkat, hogy nézzen nekünk egy meteót, mire számítsunk aznap. Érdemes volt megkérdezni, mert a borult idő csak Svájc középső részét érintette, a déli oldalon szikrázó napsütést ígértek. Utánajártunk és szerencsére bejött, köszi Oszi!

A Matterhorn elott a Gornergraton

Dél körül érkeztünk meg a Tasch nevű városkába, ahonnan már csak vasúttal lehetett eljutni Zermatt-ba, mivel onnan ki van tiltva mindenféle benzines jármű. Leparkoltuk hát a motort, átöltöztünk a parkolóban a kényelmesebb túraruhába és nekivágtunk, hogy meghódítsuk a Matterhorn-t. Svájcban legalább egyszer ki kell próbálni a vonatozást, már csak a panorámaablakos kocsik kedvéért is! Zermatt-ban valóban csak elektromos kisautók futkostak mindenfelé, még a taxi és a rendőrautó is ilyen volt, mókás egy látvány!

Bernáthegyi kutyák Svájcban

A vasúti pályaudvar mellől indult a Gornergrat csúcsra vezető fogaskerekű, ami kb. fél óra alatt szállított fel 3089 méter magasra (kb. 10 ezer forintért per fő). Innen tökéletesen elénk magasodott a 4478 méter magas Matterhorn jellegzetes háromszög alakjával, a nap ezerrel sütött, mi meg csak fotóztunk és fotóztunk és fotóztunk. Nem lehetett betelni a látvánnyal! Gleccserek, bernáthegyi kutyák kis rumoshordóval a nyakukban, hotel, csillagvizsgáló, ebéd a teraszon háttérben a Matterhorn-nal. Nem is kellett mára ennél több!

Kicsit fájó szívvel mondtunk búcsút Svájcnak és elindultunk a francia Alpok felé. A táj németesből franciásba váltott, szőlőültetvényekkel tarkított hegyoldalak mindenütt, az út minősége is romlott az előzőekhez képest, de a hegyek és a szerpentinek standarden maradtak.

Háttérben a Mont Blanc

Fél kettő körül érkeztünk meg Chamonix-ba, a Mont Blanc lábához, az idő ismét kegyes volt, mert sütött a nap és nem takarták el felhők Európa legmagasabb csúcsát. Ha már ekkora mázlink van (már megint), naná, hogy nem hagyhattuk ki és megvettük a fejenként 38 eurós jegyet a Teleferique felvonóra, amivel egészen 3842 méterig lehetett feljutni az Aiguille du Midi állomásra. A felvonó maga is egy lélekvesztő, fent aztán a látvány már olyan lefelé, mintha repülőgépen ülnél: szédítő a mélység! Ebben a magasságban már kevesebb az oxigén is, úgyhogy a hirtelen mozdulatokkal óvatosan kell bánni. Mi már néhány lépcső megmászása után is lihegtünk, miközben csodálattal bámultuk a profi hegymászókat és az 1-2 őrült siklóernyőst, akik egyenesen a Mont Blanc-ot használták starthelynek.

Siklóernyős a Mont Blanc felett

Ádám szíve meg majd megszakadt, mondanom sem kell. Innen nem nehéz a felhők fölé repülni, na! Azt hittük, hogy ezt a látványt már nem lehet fokozni, aztán a Les Houches-i hotelszoba elfoglalásakor kiderült, hogy mégiscsak lehet: a szobánk erkélye egyenesen a Mont Blanc-ra nézett (sőt a fürdőszoba ablaka is!), és miközben este a balkonon borozgattunk békésen, a színes siklóernyők csak úgy cikáztak előttünk szemtelenül a lemenő nap fényében.

Kilátás az Aiguille du Midi-rol 3842 méteren

Motorozás szempontjából talán ez a nap sikeredett a leghosszabbra és a legfárasztóbbra: a híres D902-es út első felét tettük meg kb. 8 órás motorozással. Széles és jól karbantartott utakra senki ne számítson ezen a szakaszon, a forgalom hétvége és jóidő lévén nagy volt, lassan lehetett haladni. A táj szépsége miatt azonban mindenképpen megéri beiktatni ezt a szakaszt! Jótanács: teli tankkal induljunk csak neki, mert magashegyi mellékút lévén ritkán lakott a terület, benzinkúttal pedig csak elvétve lehet találkozni. Plusz legyen nálunk aprópénz (10, 20 eurós bankjegy) vagy minimum bankkártya, mivel mind Svájcban, mind Franciaországban elterjedtek az önkiszolgáló (személyzet nélküli) benzinkút-automaták (jó esetben választható, angol nyelvű menüvel). Az Alpok legmagasabban lévő aszfaltos úton elérhető hágójára, a Col de l’Iseran-ra (2770 m) már erősen beborult ég kíséretében értünk fel, és éreztük, hogy ezúttal – szó szerint – nem ússzuk meg szárazon. Modane környékén aztán már szakadt az eső, az esőruhákat még időben sikerült magunkra venni egy útszéli fedett buszmegállóban. Szerencsére a 2645 méteres Col du Galibier hágón már ismét kitisztult az ég, a zivatar hamar elvonult. Este 8 óra felé érkeztünk meg az olasz oldalon lévő Cesana Torinese-beli szállásunkra és ezúttal sem kellett altató.

Col de l’Iseran-hágó a francia Alpokban

Az előző fárasztó és hosszú nap után úgy döntöttünk, hogy az eredetileg aznapra tervezett D902-es látványút második szakaszát lerövidítjük és a 2109 méteres Col de Vars hágó után áttértünk a D900-as főútra, ami az olasz oldalon S21-ként folytatódott tovább, majd az E74-esen délnek tartottunk: irány a tengerparti Sanremo! Bevallom, a 10. napra elfáradtunk annyira, hogy már nagyon vágytunk a két nap tengerpartra betervezett semmittevésre, így egyikünk sem bánta az útvonal-módosítást. Egyébként ez a rész is látványos, annyi csak a különbség a D902-eshez képest, hogy az út általában a völgyekben vezet, kikerüli a hágókat és kevesebb a szerpentin. Ennek köszönhetően gyorsabban is lehet haladni, így délután 4-re már meg is érkeztünk a sanremo-i Villaggio dei Fiori kempingbe, ahol egy teljesen felszerelt minikonyhás, fürdőszobás, TV-s, teraszos bungalót béreltünk ki az elkövetkező két napra.

Látkép a D902-es útról

Ez a két nap a passzív pihenésről szólt: élveztük a napsütést ezúttal nem motoros-, hanem fürdőruhában, nagyokat csobbantunk a tenger hűs habjaiban és a kemping medencéjében, jóízűeket ettünk-ittunk, olvasgattunk, feltöltődtünk. A motor is igazán megérdemelt ennyi pihenést, mivel semmi panaszra nem adott okot az elmúlt 10 nap alatt. Ezért hálából két heverészés között szépen le is mostuk a kicsikét a kemping kerti slagjával, mert már igencsak ráfért, hogy kivakarjuk az út porából. Vándorösztöneink azonban nem haltak ki teljesen: „ha már ilyen közel vagyunk Monte Carlo-hoz, naná, hogy ezt sem hagyhatjuk ki” felkiáltással a keddi késő délutánt és estét a kaszinók és luxusyachtok miniállamában töltöttük. Az alpesi tájak után kicsit nagy volt a kontraszt, de mindenképpen lenyűgöző a város csillogása, fekvése, kikötője és rendezettsége. Motorosokat – a robogósokat nem számítva – nem sokat láttunk, Mini-ket és Ferrarikat viszont annál többet. A kb. 15. elsuhanó Ferrari után már immunissá váltunk és nagy egyetértésben megállapítottuk, hogy szép-szép ez a fajta világ, de nekünk szabadlelkű vándoroknak azért mégsem kéne.

Monte Carlo

A két nap feltöltődés után lassan elindultunk hazafelé: egy nap hosszú autópályázás következett, amit csak a Garda-tónál szakítottunk meg. A tó nyugati oldalán végigmotoroztunk a part mentén, időnként meg-megállva elnéztük a rengeteg szörföst és vitorlázót – hatalmas sportélet zajlik arrafelé. Bolzano-nál ismét elkapott minket egy futó zápor, de mire megálltunk volna felvenni az esőruhát, már el is állt. A szállásunk ezúttal Laion kis településén volt a Dolomitok kapujában, elsőosztályú volt a szoba hatalmas terasszal és kilátással a sziklákra, valamint a motor is fedett garázsban éjszakázhatott végre. Este még tettünk egy sétát a hangulatos kis faluban, ahol a házak már osztrák jellegűek (a terület az első világháború előtt Ausztriához tartozott, ezért minden olaszul és németül is ki van írva még ma is), és a templom körüli sírkertben kovácsoltvas síremlékek sorakoztak. Éjszaka átvonult egy esős front felettünk, de szerencsére reggelre ismét napsütésre ébredhettünk.

Panoráma az erkélyünkrol, Dolomitok, Laion

Az utolsó előtti napot a Dolomitokban csavarogva töltöttük. A „Strada delle Dolomiti” híres látványút, mi a Val Gardena völgy felől haladtunk kelet felé, érintve a következő 3 hágót: Passo de Sella (2240 m), Passo Pordoi (2239 m), Passo Falzarego (2305 m).

Dolomitok, Sella-hágó

A téli sportközpont Cortina D’Ampezzo mellett megpihentünk egy gyors ebédre, majd Tolmezzon át eljutottunk Pontebbáig. A nap vége kis izgalmakat is tartogatott: a motor tankja már szinte porzott, amikor végre találtunk egy benzinkutat Pontebba egyik utcájában – szerencsére nem maradtunk ott az út szélén az üres géppel.

Cortina d’Ampezzo látképe a Dolomitokban

Pontebbá-tól aztán északnak vettük az irányt az ausztriai Nassfeld sírégió felé, mivel az utolsó szállásunk az osztrák-olasz határon volt a Passo Pramollo hágón, már „csak” 1530 méteres magasságban. Az utolsó métereken elkezdett cseperegni az eső, de még épp időben megtaláltuk a hotelt és amíg szakadt, kiadósan megvacsoráztunk a szálló éttermében. Vacsora után elállt az eső, így még tettünk egy levezető búcsúsétát a környéken – érdekes volt a látvány, mivel pár hónappal ezelőtt februárban ugyanitt síeltünk, akkor még minden fehér volt, most pedig minden nagyon zöld.

Nassfeld-i sípályák nyáron

Az utolsó nap a hazautazásról szólt, nagyrészben unalmas autópályán. A magyar határ átlépése után megállapítottuk, hogy akár csukott szemmel is észrevennénk, hogy átértünk a határon, az osztrák-svájci-olasz és magyar utak minősége között van némi különbség, ugye… Szerencsére motorral nem érzékeltük az olasz tengerpartról hazafelé tartó szombati turnusváltást és délután 4-re élményekkel telve, kellemesen elfáradva, épségben hazaérkeztünk. A Marauder végig nagyon rendesen, problémamentesen viselkedett a két hét alatt, a csomagtartó is bírta a strapát (még szép, egy Hepco&Becker-től nem is vártunk mást!), így mielőtt visszatoltuk volna pihenni a garázsba, elégedetten ölelgettük meg a paripát. A motorunk, ami a nagy kaland alatt egészen hozzánk nőtt és szinte eggyé váltunk vele, abszolút megérdemelte ezt a felejthetetlen, 4500 km-es körtúrát, amit minden vállalkozókedvű motorosnak egyértelműen csak ajánlani tudunk!

Utasbiztosítás (2 fő, 15 nap) – 15.000 Ft

Ha a fentieken kívül valamire még kíváncsi vagy a túrával kapcsolatban, keresd bátran Ádámot vagy Zitát az alábbi e-mail címen: nemeth.adam2@hdsnet.hu – szívesen segítünk!

Képek és szöveg: Németh Zita és Németh Ádám, 2008. augusztus